Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-09 / 132. szám, szerda
2004. június 9., szerda MOZIMUSTRA 1. évfolyam 14. szám Ethan Hawke, Angelina Jolié, Olivier Martinez (Fotó: Continental Film) D. J. Caruso Életeken át című thrillere közhelyei ellenére mindvégig élvezetes Rémületből rémületbe esve TALLÓSI BÉLA Ha fizetnének, se mennék el megnézni A passiót, mert már egy jobbfajta pszichothrillertől is fulla- dásos-halálközeli élményt élek át. Igaz, olyan jobbfajtát ritkán látok, amely alatt a kezem kétszer-há- romszor is elindul a fibrillátor hideg vasa felé, hogy az alélás utolsó előtti pillanatában önélesszem magam. Igazából a pszicho- thrillereket sem szeretem, mert egy szemernyi mazochista hajlam sincs bennem, nem tudom élvezni, hogy a tengernyi vérrel, gyilkos sikolyokkal és csonkolt, rothadó áldozatokkal az ájulás állapotába hozzanak. így aztán nagyon nagy dolognak kell lennie annak, ami legyőzeti velem thriller-irtózatomat, és beülök szo- rongani és rettegni a moziba. Legutóbb a Hetedikre ültem be, igaz, a rosszullét-megelőzés érdekében nagy adag nyugtató lenyelése után, de akkor is csak azért, mert egyik kedvencem, Brad Pitt játszotta a főszerepet. Eszembe se jutott volna, ha csak a pár soros előzetes ismertetőt olvasom el, hogy százhúsz perces borzongásra adjam a fejem, s megnézzem az Életeken át című pszichothrillert, amely egy sorozatgyilkos utáni különleges nyomozás története. Ám a szereplők névsora - Olivier Martinez, Ethan Hawke, Angelina Jolié, Kiefer Sutherland - aztán meggyőzött, és felcsigázva ültem be a filmre. S bár annál a jelenetnél, amelyben Angelina Jolié befekszik egy látszólag üres ágyba, s hirtelen valaki elkapja őt alulról, azt hiszem, valóban kihagyott egy pillanatra a szívem, nem bántam meg, hogy beültem a filmre. Ellenkezőleg, sajnálnám, ha kihagytam volna, mert az Életeken át lebilincselő krimi: rendezője, D. J. Caruso mestermunkát végzett. Még azzal együtt is igaz ez, hogy nagyon sok benne az olyan elem, amely még a műfajt kevésbé ismerőnek is vissza-visszaköszön. Úgy látszik, a sorozatgyilkosok bűntetteiről szóló történetekhez - a Hetedik, Azonosság - hozzátartozik a zuhogó, szakadó eső, az autósüldözés, amely edzett kriminézőt már aligha tud izgalomba hozni, inkább csak a kaszkadőri teljesítmény szempontjából érdekes. Ám D. J. Caruso a félelemkeltés kitűnő mágusa: a közhelyjeleneteket is úgy kezeli, hogy bár gyanítjuk, mi lesz egy-egy epizód kimenetele, vagyis hogy hamarosan valami rettenet történik, ezeknek az akcióknak a végkifejleténél, vagyis a szörnyűség láttán mégis tökéletes a hatás. A szerencsétlen néző úgy megijed, hogy egy zabszem se férne be... De sebaj, megéri egyszer majdnem szívbajt kapni filmnézés közben azért is, mert élvezetes teljesítményt nyújtanak a színészek. Ethan Hawke, aki már megint festőművészt játszik, mint a Szép reményekben, olyan sejtelmes és izgalmas, mint még soha. (Kár lenne többet elárulni róla, hiszen azzal - lévén szó krimiről - lelőnénk a poént.) A fokozott szívverésért a zeneszerző is felelős: szinte hihetetlen, hogy elérhető ilyen hatás, de kvázi virtuális színészi alakításként érzékelhető a zene. Abszolút szerves része a filmnek, nem lehet nem figyelni rá. Apropó, el ne feledjem, le a kalappal a film végére tartogatott frenetikus csavarért is, amelytől azt hiszem, a legtöbb néző ájultan jön ki a moziból. Nem árt, ha a gyengébb idegzetűek vöröskeresztes ládával felszerelkezve ülnek be az Életeken át-ra. Mivelhogy D. J. Caruso kíméletlen: szó szerint vérbő filmjével rémületből rémületbe ejt. Gyengébb idegzetűek vöröskeresztes ládával üljenek be erre a filmre. Hetvenéves a Donald kacsa, Walt Disney talán legnépszerűbb állatfigurája Legyőzte még Mickey egeret is ÉVFORDULÓ 1934. június 9-én szerepelt először rajzfilmben Walt Disney világhírű s talán legnépszerűbb állatfigurája: Donald kacsa, „aki” közkedveltségben hamarosan túltett Mickey egéren is. Az emberszerű Mickey egér pár évvel idősebb Donald kacsánál, őt 1928. november 28-án mutatták be először. Egy, a Walt Disney történetével foglalkozó cikk úgy ír, hogy: „Az első film, amelyben Mickey egér szerepelt, a Plane Crazy volt. A Steamboat Willie, amelyben Mickey a sztár, az első hangos rajzfilm. Walt Disney 1932- ben tiszteletbeli Oscart kapott Mause úrfiért.” A világhírű kacsát elsőként ArtBabbit, Disney egyik rajzolója vetette papírra. Alakját egy másik rajzoló, Carl Barks, az 1940-es években módosította és környezetét is más figurákkal népesítette be. Az ő rajzolóasztaláról származik a gyermekek körében közkedvelt Dagobert bácsi is. (ú) Disney-figurák (Képarchívum) Kriminek gyenge, dokumentumfilmnek torz mű Frantisek Brabec Bolerója Kíváncsi rá a közönség Azt a rendezői ballépést, hogy a főhőst éjjel fojtják vízbe, amiről a filmben többször is szó esik, a jelenetet mégis világos nappal vették fel, semmivel sem lehet megmagyarázni (Képarchívum) A megtörtént eseteket feldolgozó filmeknek általában ugyanaz az előnyük, ami a hátrányuk is - a botrány miatt garantáltan számíthatnak az érdeklődésre, ugyanakkor ritkán sikerül feledtetniük a nézőkkel, hogy nem dokumentumfilmet és nyilvános ítélethozatalt, hanem művészi alkotást látnak. VRABEC MÁRIA Gyakorlott, profi rendezőként Frantisek Brabecnek mindezt tudnia kellett, de a hetvenes években meggyilkolt medikuslány, Ludmila Cervanová történetének mégsem tudott ellenállni. Belátom, a kísértés nagy volt, a történteket még most, huszonnyolc év után is homály fedi, és talán maguk a bírák sem mernék teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a már kétszer - 1982-ben és 2004-ben is - eh'télt öt férfi valóban bűnös, vagy csak több bizonyíték szól ellenük, mint mellettük. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a „sztori” épp akkor ragadta meg az ismert forgatókönyvíró, Markéta Zinnerová fantáziáját, amikor a vádlottak második pere a végéhez közeledett, és szinte hetente lehetett az újságokban olvasni a nyomozók húsz évvel ezelőtti mulasztásairól és a hirtelen mindenre emlékező tanúk vallomásairól. A rendező- operatőr Frantisek Brabec már kész forgatókönyvet kapott, és amint elmondta, leginkább az a lehetőség ragadta meg, hogy egy ennyire ismert történetben, amelyről már szinte mindenkinek van véleménye, élethűek legyenek a szereplők. Nos, talán ez sikerült neki a legkevésbé, de erről majd később. A filmet már a forgatás kezdetén is botrányok övezték - hiába védekeztek az alkotók azzal, hogy őket csak inspirálta a Cervanová- ügy, a forgatókönyv más időben, más helyen és más szereplőkkel játszódik, a vádlottak mégis a bíróság befolyásolásától tartottak, és a forgatás leállítását követelték. Egyikük, Milan Andrásik, ráadásul azt állította, hogy a film készítésének hátterében azok állnak, akik évek óta módszeresen üldözik őket, mint a rendszer ellenségeit, és feljelentette a produkciót finanszírozó Cseh Televíziót. Arra, hogy az öt valódi vádlott fejenként félmillió koronás kártérítést kapjon a januári - immár második - elmarasztaló ítélet után, nagyon kicsi az esély. De Markétá Zinnerová - aki azelőtt többször is azt nyilatkozta, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvek és az akkori nyomozókkal folytatott beszélgetések alapján írta a forgató- könyvet, ő maga pedig meg van győződve arról, hogy az elítéltek gyilkolták meg Cervanovát - attól tartva, hogy a hatóság mégis közbelép, elkezdte magyarázni a bizonyítványát. A hivatalos verzió tehát az, hogy az alkotók csak annak a bizonyos, huszonnyolc évvel ezelőtti pozsonyi éjszakának a hangulatát és feszültségét vették alapul, a szereplők és helyzetek azonossága pedig pusztán a véletlen műve lehet. Ezt ugyan nem hitte el senki, de a film forgott tovább, a lapok cikkeztek róla, és januárban a Pozsonyi Kerületi Bíróság is újra ítéletet hirdetett. A bűnösnek találtatott vádlottak mindenesetre nem mulasztották el megjegyezni, hogy a közhangulatot és a bírákat is ellenük hergelte a készülő film híre. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy nagy várakozás előzte meg a filmbemutatót, de a moziból talán csak azok jöttek ki elégedetten, akik sziklaszilárdan hiszik, hogy az öt elítélt valóban bűnös, és üyen módon is elnyerték méltó büntetésüket. Mivel a valóságban az elítéltek valamennyien fellebbeztek, valószínű, hogy majd a Legfelsőbb Bíróság előtt is bőven esik szó a Boleró című filmről. Sőt, a mai filmes gyakorlatot ismerve, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy folytatás következik, hiszen a szereplők szabadon engedése, a perújrafelvétel elhúzódása, a strassbourgi kárpótlás és a nem csak egymásnak, de önmaguknak is ellentmondó tanúk vallomásai ugyancsak kiadhatnak egy filmrevalót. Egyelőre azonban a Boleróra kíváncsi a közönség - érthető módon Szlovákiában jobban, mint Csehországban -, és ezt veti össze azzal, amit valaha olvasott vagy hallott Ludmila Cervanová meggyilkolásáról. A filmbeli történet valójában csak abban különbözik a valóditól, hogy a főhősét Marika Cihákovának hívják, és egy latin tánccsoport tagja. Egyébként őt is egy buliról rabolják el, megerőszakolják és vízbe fojtják, a tettesek - befolyásos szülőknek az életet nagykanállal habzsoló fiacskái - pedig egyértelműen a valódi vádlottakra, a hetvenes évek nyitrai aranyijaira emlékeztetnek. Az alkotók a bűnösségüket illetően sem hagytak kérdőjeleket a forgatókönyvben, a néző alig várja, hogy letartóztassák őket, és legyen vége ennek a rendőrségi műsorba illő, kicsit túlstilizált dokumentumfilmnek. Jirí Bartoskát kivéve még a színészi alakításokba sem lehet igazán belefeledkezni. A főszereplő Barbora Seidlován végig érezni, hogy kívülállóként irtózik attól, ami történik vele, a nyomozók és a rendőrök a mai történetben is szocialista sablonokat imitálnak, a fiatalemberekről pedig valahogy nem lehet elhinni, hogy valóban a romlott élvezethajhászás vitte őket kísértésbe. Sok az öncélú, az egy személyben rendező és operatőr kamerás tudását fitogtató jelenet, mint pl. a víz alatt többször is megmutatott meztelen női test, az időbeli csúszásokat pedig még a kevésbé figyelmes néző is kénytelen észrevenni. Mert például azt a rendezői ballépést, hogy a főhőst egyértelműen éjjel fojtják vízbe, amiről a filmben többször is szó esik, a jelenetet mégis világos nappal vették fel, semmivel sem lehet megmagyarázni. Mindent összevetve a Boleró egy nagyon felszínes, kriminek gyenge, a valódi eseményeket feldolgozó alkotásnak pedig torz mű. Ennek ellenére komoly közönségsikerre számíthat, egyrészt azért, mert tájainkon a néző ritkán láthat pszichológiai krimi műfajban - ahogy a Bolerót reklámozzák - hazai produkciót, másrészt azért, mert a csehszlovák igazságszolgáltatás legbonyolultabb és legrégebben húzódó ügye kellő vonzerő. Ezt nyilván az alkotók is tudták, amikor belevágtak, és bármennyire is azt állítják, hogy számukra az 1974-es ügy csak inspiráció volt, az így nyert ingyen reklámot tekintve, az embernek egyre inkább az az érzése, hogy a témaválasztásnál éppen ez a kritérium volt a legfontosabb.
