Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-07 / 130. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 7. Vendégünk 15 Martxelo Otamendi baszk újságíró, az Egunkaria betiltott napilap volt főszerkesztője azt állítja, embertelenül megkínozták a spanyol rendőrségi fogdában Francói módszerek: a végén mindenki köp A meghurcolt újságíró az új napilap szerkesztőségében (Képarchívum) A Baszk autonóm köztársaságban működő emberjogi szervezetek mellett elismert nemzetközi jogvédők is állítják, hogy a Guarda Civil, azaz a spanyol állami rendőrség kihallgatási módszerei mit sem szelídültek a Franco-éra óta. Bizonyítékok persze nincsenek, e nélkül pedig nehéz bárkit is felelősségre vonni. A tapasztalt kínvallatók ugyanis külsérelmi nyomok nélkül dolgoznak. JUHÁSZ KATALIN Martxelo Otamendi, az Egunkaria nevű baszk napilap főszerkesztője, az egyik legismertebb baszk közéleti személyiség tavaly került előzetesbe, azon a napon, amikor a spanyol hatóságok betiltották a lapot. Kétszáz kommandóst vezényeltek a székházba, lefoglalták a szerkesztőség számítógépeit, sőt a jogerős ítéletig az épületet is lezárták. Azt feltételezik ugyanis, hogy a lapot az ETA pénzelte, illetve hogy a vezetés kapcsolatot tartott fenn a baszk szeparatista terrorszervezettel. Ön két inteijút is készített ETA-vezetőkkel, sőt az Egunkaria a terrorszervezet egyik nyilatkozatát is publikálta. Gondolom, tisztában volt vele, hogy ezek után a hatóságok érdeklődni fognak a lap iránt. Inkább az volt a „baj”, hogy a lap a baszk autonóm köztársaságon belül véleményformáló tényezővé vált. Kezdetben szó szerint a térdünkön szerkesztettük, aztán a nemzeti érzelmű vállalkozók is láttak benne fantáziát, és beszálltak különböző összegekkel. Mivel a lap részvénytársaságként működött, minden előfizetőnknek felajánlottuk, hogy legyen részvényes, így egy idő után már ők is hozzájárultak az Egunkaria fenntartásához. Presztízs- kérdés, illetve a baszk identitás fokmérője lett, hogy valaki járatja-e a lapot, vagy sem. Az utolsó időben már 50 000 előfizetőnk volt. Aztán egy napion csengett a telefon, és az ETA egyik vezére jelentkezett, hogy szívesen adna interjút a lapnak. Természetesen azonnal ugrottam, hiszen a világ minden újságírója így tenne. Ön talán nem rohanna hanyatt-homlok, ha az ETA sajtótájékoztatót hirdetne valahol, akár a Himalája tetején? Ez normális reakció, egy profi újságíró nem hagy ki ilyen lehetőséget. Én is beleegyeztem minden feltételükbe. Melyek voltak ezek a feltételek? Kérdezósködés nélkül követnem kellett az utasításaikat. A megbeszélt időpontban a megadott helyen beszálltam egy autóba, ahol egy fekete üvegű napiszemüveget adtak rám, és egy órán át furikáztak velem, hogy elveszítsem a tájékozódási képiességemet. Aztán megálltunk, felvezettek egy lépxsőn, és leültettek egy székre. Ekkor levették rólam a szemüveget, de nem láthattam az inteijúa- lany arcát, mert csuklya volt a fején. Az a szegényesen berendezett szoba bárhol lehetett, piersze nem Svájcban, vagy Olaszországban, de tényleg leheteden volt megsac- colni, hol vagyok. Nos, ennyit tudtam volna elmondani a vallatóim- nak, ha akartam volna. Én azonban három napig makacsul hallgattam. Az újságírói etikára hivatkoztam, arra, hogy egy demokratikus országban az újságírónak jogában áll elhallgatni az információs forrás kilétét, a hatóságnak piedig nincs joga rákérdezni, kitől származnak az információik. Hogyan reagáltak erre a rendőrök? Amikor bevittek, azonnal tudtomra adták, hogy jobb, ha nem hivatkozom a jogaimra. „Ez itt nem a baszk rendőrség, hanem a Guarda Ovii! Itt csak nekünk vannak jogaink” - üvöltötték. Nem hittem a fülemnek, hiszen abban reménykedtem, hogy egy közismert személyiséggel, ráadásul egy újságíróval másképp fognak bánni. Amikor öt nap után kiengedték a börtönből, ön a tévékamerák sorfala előtt kijelentette, hogy embertelenül megkínozták, és hogy a bíróságon kíván harcolni igazáért. Három napig egyáltalán nem hagytak aludni, a nap nagy részét a falnak fordulva, álló helyzetben töltöttem. Nem vertek, ám a végkimerülésig tornáztattak. Guggolásokat kellett csinálnom, és azzal fenyegettek, hogy ha abbahagyom, főbe lőnek. Aztán lépcsőn járattak fel-le, amíg össze nem estem. A végén már könyörögtem, hogy lőjenek inkább főbe, csak legyen már vége! Nem láttam az arcukat, mert csuklyát húztak a fejemre. Ez nem hagyományos csuklya volt, csak a szememig ért, az orrom és a szám szabadon maradt. Mit akartak hallani? Azt, hogy kapicsolatban állt az ETA- terroris fákkal? Tulajdonképpen két dologra voltak kiváncsiak: hogyan zajlottak azok a bizonyos interjúk, illetve milyen szerepre volt az ETA- nak az Egunkaria finanszírozásában. Ez utóbbira semmüyen bizonyíték nincs, és biztos vagyok benne, hogy nem is fognak találni. Tulajdonképpen nem sok használható adattal tudtam volna szolgálni, annyit mondhattam volna csak, amennyit most önnek is elmondtam. De végig nem hittem, hogy meg merik velem csinálni mindazt, amit megcsináltak. Az első napion egyikük közölte, hogy a vallatás napról- napra keményebb lesz, ezért a legokosabb, ha gyorsan elmondok mindent. „A végén mindenki köp.” Ezt a mondatot amíg élek, nem felejtem el! Aztán a lehető legrafináltabb és legkegyede- nebb kínzások következtek. Például? A Franco-rezsim alatt használt, úgynevezett „bolsa”, azaz táska-módszer volt a leg- szömyűbb dolog, amit életemben tapasztaltam. Rémálmaimban ma is visszatér. Egy műanyag bevásárlótáskához hasonlatos dolgot húznak az ember fejére, amitől nem kap levegőt. Régebben olvastam erről, akkor nem értettem, mi ebben a borzasztó, hiszen az ember sokáig kibír egy zacskót a fején. Az a vékony műanyag azonban szorosan a bőrhöz tapad, olyan, mintha beivódna az arcba. Az ember úgy érzi, azonnal meghal. Lelkileg omlik össze, és húsz másodperc után elveszíti az eszméletét. Bármit hajlandó aláírni, bevallani, csak szedjék le róla a „táskát”. Amikor leszedték, és megfenyegettek, hogy másodszor is rám húzzák, könyörögtem, hogy vallomást tehessek. Ekkor már három napja nem aludtam, és végig fáztam, mert meztelen voltam. Az őrök ráadásul folyamatosan szexuális jellegű megjegyzéseket tettek, mivel köztudott rólam, hogy homoszexuális vagyok. Sértegettek, megaláztak, és igyekeztek kimutatni, hogy sokat tudnak rólam, hogy a legintimebb dolgokat is kiderítették. Egyszer például rám parancsoltak, mutassam meg a kedvenc piózomat. „Úgyis tudjuk, hogyan szereteted, te buzi!” - üvöltötték, és a homlokomhoz nyomtak valami hideget, ami akár egy pisztoly csöve is lehetett. Ön azt állítja, a kihallgatás sem zajlott törvényesen. így van. A kihallgatásnál a törvény értelmében jelen kell lennie a védőügyvédnek. Mondanom sem kell, hogy nem fogadhattam ügyvédet, hiába követeltem ezt. Az öt nap alatt egyszer sem telefonálhattam. A tárgyalóteremben úgy ültettek le, hogy ne lássam a terem hátsó részét. „Jelen van a vádlott ügyvédje?” hangzott a kérdés, és hátulról valaki azt mondta „Igen”. Összesen ennyit szólt az illető, akiről máig nem tudom, valóban ügyvéd volt-e, vagy sem. A neve ugyanis végig nem hangzott el, csak a szolgálati számát jegyezték fel. Két feltételezésem van. Az első, hogy a hivatalból kirendelt „szolgálatos” törvényszéki ügyvédet figyelmeztették, hogy a vádlott egy veszélyes ETA-szimpatizáns, ezért jobb, ha nem tudja meg a nevét és nem látja az arcát. Az ügyvéd erre beijedt, és nem hogy konzultált volna velem a tárgyalást megelőzően, amint azt a törvény elóúja, hanem jobbnak látta meg se szólalni a kihallgatás alatt. Mi történt, miután vallomást tett? Attól fogva tulajdonképpien alig törődtek velem. Hagytak aludni, naponta kétszer adtak enni, és két nap után közölték, hogy szabadon engednek, mivel valaki kifizette a 30 ezer eurós kauciót. Mint utóbb kiderült, a barátaim gyűjtötték össze a pénzt. Jogszerű eljárás Spanyolországban az ötnapios teljes izoláció? Spanyolország a demokratikus Európa egyeden olyan állama, ahol hat napig, sőt bírói javaslatra akár nyolc napion át tarthat az úgynevezett „incommunicado", azaz a teljes elzártság. A fogva tartottak ez alatt az idő alatt olyanok, mintha nem is léteznének. Senki nem tud felőlük, még a legközelebbi rokonaik sem. Engem ugyan öt nap után szabadon engedtek, ám az első napion aláírattak velem egy papírt, amelyen az állt, hogy a bíró nyolc napig engedélyezte a fogva tartásomat. Most már tudom, ez azért volt, hogy hamarabb megtöljek. Az ön ügyét az a „hírhedt” Del Olmo bíró tárgyalta, aki spieda- listának nevezhető a baszk nemzetiségű vádlottakat illetően. Igen, ez az ember gyűlöli a baszkokat, tulajdonképpien erre építette fel a karrieijét. Vidáman nyilatkozik a sajtóban még folyó ügyekről, nagy előszeretettel tetszeleg a baszk szeparatista mozgalom elleni harc vezérszerepié- ben. Afféle tévésztár lett belőle. És egész véledenül ez az ügy is neki jutott. Első fokon már el is veszítettem a piert, mivel állításaimat nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani. A spanyol állami rendőrségi fogdákban hivatalosan semmiféle erőszakot nem alkalmaznak. Csak azokat a fogva tartottakat fenyítik meg, akik agresszívan viselkednek, vagyis rátámadnak az őrökre. Sok békés, higgadt ember jött már ki onnan feldagadt arccal és törött végtagokkal, mégsem vontak felelősségre soha senkit... Mint említette, abban reménykedett, hogy önt, az ismert médiaszemélyiséget nem merik majd bántani. Hogyan lehetséges, hogy mégis napxikon át kínozták? Nem féltek, hogy világgá kürtöli a dolgot? Biztos meglepiő lesz, amit most mondok, de talán készakarva csinálták, amit csináltak. Biztosak voltak benne, hogy nemcsak a spanyol, hanem a nemzetközi sajtó is tele lesz az üggyel. Hát tele is volt. Azt hiszem, így akarták megüzenni a világnak, hogy nem félnek senkitől. „Lám, a híres Martxelo Otamendit is megkínoztuk, mégsem lehet bajunk belőle!” A bíróság előtt az én állításaim állnak az ő állításaikkal szemben. Az Egunkaria napilap ügye két éve pihen a bíróságon, és további hosszú évekbe telhet, amíg jogerős ítélet születik. A lepiecsé- telt épület másik szárnyában most egy új napilap, a Berria működik, ugyanazokkal az újságírókkal. Nem tart attól, hogy ezt a lapiot is betiltja a hatóság? Ez bármikor előfordulhat. Tudom, hogy az illetékesek nagyítóval olvasnak minden egyes cikket. Nagyon résen kell lennünk, és a tartalom mellett a könyvelésnek is átláthatónak kell lennie. Merem remélni, hogy Spanyolországban sajtószabadság és véleményszabadság van, hogy ezt a jogot senki sem meri megkérdőjelezni. Azt is remélem, hogy rajtunk a világ szeme. És ha azt mondjuk, elhatárolódunk az ETA- tól, csak annyit akarunk, hogy a baszk nemzetiségű lakosság az anyanyelvén olvashasson újságot, elhiszik ezt nekünk. Sajnos nálunk fordítva működik a bizonyítási eljárás: nem a hatóságnak kell bizonyítani az ellenünk szóló vádakat, hanem nekünk kell tisztázni magunkat a vádak alól. Ilyen helyzetben hisz ön abban, hogy végül sikerül bizonyítania az igazát? Ha nem hinnék benne, már rég emigráltam volna ebből az országból. Nem érdekel, meddig tart a dolog, végigjárom az utat, és ha kell, a strasbourgi emberi jogi bíróságra viszem az ügyet. Ha hosszú évekbe telik is, az igazságnak ki kell derülnie! Otamendi: Ha hosszú évekbe telik is, az igazságnak ki kell derülnie! (A szerzőfelvétele)
