Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-05 / 129. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004.JÚNIUS 5. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 HÉTVÉG(R)E Búcsúzom, sziasztok! TALLÓZÓ KRÓNIKA Szakszerű, civilizált volt a kampány, de a vasárnap rendezendő romániai helyhatósági választásokra a -demokrácia néhány „szépséghibája” nyomja rá bélyegét - véli vezércikkében az erdélyi napilap. Salamon Márton László, a cikk szerzője megállapítja: a rendszerváltás utáni Romániában most először lehetett látni szakszerű módon kampányok) profi politikusokat, először lehetett összehasonlítani kidolgozott választási programokat, és a szélsőségesség még olyan helyeken is visszaszorulni látszott, ahol a kampányok és kampányolók korábban az in- toleranciára alapoztak. A szerző azonban úgy látja: a romániai demokrácia szépséghibája, hogy a pénzforrások - és ezzel a hatalom koncentrálása - egyetlen irányba: a kormányzó Szociáldemokrata Párt felé áramlanak. Az, hogy kétszer annyit költhetett választási hirdetésekre, mint a kampány összes többi szereplője együttvéve, az amúgy is törékeny politikai egyensúly további romlását jósolja. Az erőviszonyok alakulását az őszi parlamenti választásokig nagy mértékben meghatározza majd a helyhatósági voksolás eredménye, így a kormánypárt pozícióinak további erősödésére lehet számítani. THE NEWYORKTIMES A Pentagon javasolta, hogy az amerikai hadsereg átfogó átszervezésének keretében vonjanak ki két hadosztályt Németországból, és egyéb változtatásokat is hajtsanak végre az USA európai haderejében. A terv célja az amerikai hadsereg rugalmasságának növelése arra az esetre, ha csapatokat kül- denének Közép-Keletre, Kö- zép-Ázsiába vagy más harcterekre - olvasható a védelmi minisztériumi illetékesekre hivatkozó jelentésben. Szakértők és egyes NATO-tagállamok vezetői aggódnak amiatt, hogy az átszervezés szerintük csökkentené Washington befolyását a szövetségen belül, és gyengítené a szövetségeseivel fenntartott kapcsolatait. Rudolf Schuster államfő a héten magához rendelte a minisztereket, hogy egy pohár pezsgő társaságában elbúcsúzzon tőlük. Mi nem voltunk ott, csak elképzeltük, mit mondhatott nekik. JUHÁSZ LÁSZLÓ- Hát, eljöttetek, báránykáim? Örülök, hogy meghallgattátok hívó szavamat, és idefáradtatok a Gras- salkovich-palotába. Látjátok ezt a gyönyörű épületet? Aki nem tudná, azt hadd emlékeztessem, hogy amikor én még a kommunista párt központi bizottságában építettem a szocializmust, akkor ez nem volt ám üyen csicsás hely - hála nekünk, kommunistáknak, ez az épület az ország úttörőinek Klement Gott- waldról elnevezett palotájaként szolgált. De nem is tudom, ez miért jutott eszembe, hiszen kár szomor- kodni elmúlt dolgok miatt. Én a magam részéről azért sajnálom, hogy búcsúznom kell, olyan jól elvoltunk együtt, ha jobban belegondoltok. Illetve, inkább ne gondoljatok bele jobban, csak amennyire egy üyen ünnepélyes alkalommal illik. Mert hát tény, hogy volt egypár törvény, amit nem írtam alá - nem azért, hogy borsot törjek az orrotok alá, nem, csak hát rosszak voltak azok a törvények, na. Nekem legalábbis ezt mondták a tanácsadóim. És az is igaz, hogy amikor a parlamentben felolvastam az országértékelő beszédeimet, nem tettem lakatot a számra, de ezt is megérdemeltétek. Meg hát értsetek meg engem is, kicsit megijedtem, amikor zuhanni kezdtek a népszerűségi mutatóim, és az sem segített rajtam, hogy majd’ meghaltam, hála a tőkédén szlovák orvosoknak. Brazíliában is hiába por- tyáztam, azok a tehetségtelen fir- kászok meg csak fenték rajtam a tollúkat. Örülök, hogy mindannyian ilyen elnézően mosolyogtok. Szépek vagytok így együtt. Várjunk csak: kettő, négy... Hol a Rusko?! Hogy nem jött el? Hogy kapjam be... egyedül a szendvicset? Ezt üzente?! Hát tudjátok mit, nem is hiányzik! Úgy eldobott, mint egy használt zsebkendőt. Igaz, hogy nélküle meg a Markíza nélkül nem állhatnék azon a poszton, ahol most ülök, de benne is csalódnom kellett. Pontosabban csak benne, mert veletek persze mindig nagyon jól működött a dolog. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy majd az utódommal hogy fogtok kijönni. Kívánom nektek, hogy ugyanolyan jól tudjatok vele is együttműködni, mint velem. Meglátjátok, visszasírtok ti még engem, amikor Gasparovic nekimegy a reformjaitoknak. Miki, te csak mosolyogj, harmadszorra már nem te leszel a kormányfő! Ivan majd elintézi. Azt meg is mondtam neki, hogy ha kell, segítek, szívesen átadom a tapasztalataimat. Szóval, emeljük poharunkat, és idézzük fel mindazt a jót, ami összekötött minket az elmúlt években, de tényleg, emlékezzünk most csak a szépre. Mondjuk, a következő másfél percben. Szépek vagytok így együtt. Váljunk csak: kettő, négy... Hol a Rusko?! HETI GAZDA(G)SÁG Nem mozdult el nagyon az adószabadság napja TUBA LAJOS Innét a békaperspektívából mindig apró napi örömnek számít, amint egy megalapozatlan, rövid távú hatásokra építő politikus lassan süllyedni kezd a maga által létrehozott mocsárban. Márpedig az annak idején váratlanul gazdasági miniszterré lett Pavol Rusko egyre inkább megindul lefelé. Nem is a Kia autógyár megszerzéséért tett vállalásairól van szó, ezek tarthatatlansága majd idén ősszel és jövőre lesz kézzelfogható. Borzasztóbb látvány az ANO kézi irányítása, amint a párt egész kongresszust szentel a mohi atomerőmű befejezésének. Közben pedig érik a botrány, nem vagyunk messze annak bejelentésétől, hogy már a mostani atomerőművek miatt emelni kell a villanyárat. Rusko ugyanis rosszul számolt, amikor azt hitte, hogy két év múlva eltűnik a ködben, és addig nem fizethet rá az atombulira. Egy üyen erőmű felszámolása ugyanis a radioaktív huüadék miatt többe kerül, mint a felépítése; igaz, amikor ez már aktuális lesz, a mai politikusok és nagyipari lobbisták már régen jól megérdemelt nyugdíjukat élvezik majd. Addig pedig kiszúrhatják a közvélemény szemét azzal, hogy az eladott áramból képeznek valamiféle felszámolási alapot. Csak éppen nálunk ezt az alapot folyamatosan üríti a hetvenes években megsérült bohunicei A-l- es reaktor felszámolása, így a nemsokára leáüó V-l-re nem marad pénz. Emiatt valószínűleg újabb áremelésre kerül sor, aminek sötét árnya nyüván a néhány nap alatt fő atomguruvá előlépett Rusko fejére száü. Botcsinálta gazdasági miniszterünk listája a héten tovább bővült. A szociális ügyi minisztérium javasolja Rusko egy korábbi szömyszüleményének érvénytelenítését. Eszerint a nyugdíjalapoknak nem kellene a tőlünk beszedett pénz felét kötelezően a nem létező hazai tőkepiacon befektetniük. A kicsit félrecsúszott nyugdíjreform miatt már így is elég nehéz lesz rávenni az embereket a második pillérre, ezért nincs szükség üyen értelmeden kockázatra. A majdani nyugdíjas számára a várható jövedelme a fontos, Rusko pedig a neki fontos tőkéseknek máshonnét szerezzen pénzt. Ha ők valóban ügyesek, maguk is hozzájuthatnak a nyugdíjalapokban gyűlő tőkéhez, nem kell ehhez politikusi befolyás. Végül Rusko a héten kemény kritikának vetette alá az igazságügyi minisztérium új csődtörvényjavaslatát is. Az biztos, hogy a hazai csődeljárások még mindig túl lassúak, így további módosításokra van szükség. Az ügyben egyelőre csak a Markíza televízió és a mostani miniszter hivatalba lépése után nagy hirtelen felbukkant nagyvállalkozói klub megnyilatkozásait ismerjük, így a véleményalkotáshoz meg kell várni más körökben érdekeltek véleményét is. Az elmúlt hét nevezetessége az adószabadság napja volt. A nagy reformok ellenére mindössze egy nappal tolódott előre a dátum, amelytől már magunkra kezdünk dolgozni. Ezt is a betegbiztosítási alap alapos átalakításának köszönhetjük. Beigazolódott tehát, hogy amit Miklós adott a jövedelemadón, elvette a hozzáadottér- ték-adón. Igaz, a költségvetési bevételek kedvező alakulásának köszönhetően ez utóbbi csökkenthető lenne, de valahogy nem látjuk a politikusi aktivitást ezen a téren. Sőt felröppent az is, hogy az egészségügyi reform következtében 300 ezer ember számára nő a kötelező egészségbiztosítás. Nagy szégyen lenne, ha jövőre az adószabadság napja kitolódna, ahelyett, hogy legalább a június-májusi határt átlépné. KOMMENTÁR Szuperbulijaink KÖVESDI KÁROLY Van Jankovics Marcellnek egy szívszorító története, melyet az Egy század legendái című regényében közölt. Gyengébbek kedvéért teszem hozzá, hogy Jankovics az első Csehszlovák Köztársaság szlovenszkói magyarságának egyik szellemi vezére volt, és a múlt század egyik legjobb memoárjának a szerzője (Húsz esztendő Pozsonyban). 1938-ban települt át Magyarországra. A történet mindössze annyi, hogy egy fiatalember Párizsból érkezik haza 1920 karácsony estéjén, és a komáromi vasútállomáson találkozik a szüleivel. A viszontlátás öröme helyett az öregek sírnak, hiszen ők „ideát” maradnak, és sír a Sorbonne-on végzett fiatal mérnök, aki Magyarországra megy. „Odaátra.” Kész a határ, Trianon után vagyunk, a felvidéki magyar értelmiség tömegével árad át az anyaországba, mert itthon nincs megélhetés, szaporítani a magyarországi munkanélküliek több százezres hadát. Tegnap volt június 4-e. 1920-ban ezen a napon írták alá a trianoni békeszerződést, az európai történelem talán legszégyenletesebb és legigazságtalanabb diktátumát. Igaz, nem volt kerek az évforduló, meg is feledkezett róla a magyarság nagy része. Emléknapjaink sorában ennek ugyanis nem jutott hely a naptárban. Olyannyira nem, hogy Komáromban éppen ezen a napon volt Szuperbuli, melyet az MKP vett szárnyai alá. Vélhetően feledékenységből, és nem perverzitásból, szántszándékkal. Mármost nem biztos, hogy éppen ezekben a napokban, az uniós parlamenti választások előestéjén kellene a szánkat véresre tépni, és felemlegetni a keserves történelmi párhuzamokat, s az sem biztos, hogy búnak kellene ereszteni a fejünket. Annyit azonban talán meg lehetett volna próbálni, hogy Lagzi Lajcsit és csapatát egy-két nappal később hívják meg a Klapka térre. Esetleg, ha már így alakult, illett volna egy perc némasággal adózni a kegyetlen emléknek. Nem tudom, eszébe jutott-e ez valakinek; nem voltam ott Komáromban tegnap este. A hiper-, szuper- és megabulinak aposztrofált kulturális műsorok nem tartoznak a kedvenceim közé. Nem Komáromig, de a szoba végében álló televízióig sem zarándokolok el Lajcsi kedvéért. Nem is a kampánnyal mint olyannal van bajom, az most Euró- pa-szerte zajlik, ki-ki kultúrája és nemzeti hagyományai szerint végzi. Hanem a kampány tartalma megérne egy-két keresetlen szót. Szólhatna, mondjuk, arról, hogy a kedves felvidéki magyarok azért menjenek el szavazni, mert az általuk megválasztott képviselők ugyanabban - a legnagyobb - parlamenti frakcióban fognak ülni és dolgozni, amelyben magyarországi, nemzeti elkötelezettségű kollégáik. Van hát tétje a dolognak. Ezzel talán még Lagzi Lajcsi is tisztában van, igaz, ő nem politizál, hanem zenél. A szlovákiai magyarság szintjén, vélik az MKP-ban. Az azonban már erősen kérdéses, hogy Jankovics regényhőse tudna-e szellemi közösséget vállalni a mi szuper- bulis jelenünkkel. JEGYZET Pedagógusról másképpen RÁCZ VINCE Jómagam elvetélt tanár volnék, mivel azonban újságíróként az oktatásüggyel foglalkozom, munkám során a különféle szakmai tanácskozások, a nyári egyetemek, a pedagógustalálkozók és az iskolalátogatások alkalmával gyakorta áll módomban tanítókkal beszélgetni. Oktatási reform ide, fejkvótarendszer oda, az ostor végül úgyis rajtunk csattan, hallom ilyenkor. És csakugyan, az elmúlt másfél évtized valóban nagymértékben próbára tette a tanárokat, helyzetük jobbra fordulására jelenleg is vajmi kevés az esély. A pedagógustársadalomnak a bársonyos forradalom óta a pálya társadalmi presztízsének csökkenését is meg kellett élnie. Ma már ott tartunk - és ez valahol érthető is -, hogy csak jobb híján választja valaki a katedrát, miközben itt emberileg és szakmailag egyaránt a lehető legtöbbről van szó. Mindenkoron óriási felelősséget jelentett és jelent most is, ebben az értékzavaros világban betűvetésre oktatni és jó magaviseletre nevelni a nebulókat, valamiféle, lehetőleg minél szélesebb szellemi horizontot nyitni a gyermekek előtt. Hajdanán a tanító úr tekintélynek örvendett, adtak a szavára, hiszen közösségenként a pedagógus és a lelki- pásztor a műveltség letéteményesének számított. Évtizedekkel ezelőtt még a legvá- sottabb lurkók is kalapot emeltek felnőttként egykori tanáruk előtt. Manapság talán még ennyi elégtétel sem adatik meg számukra. Elégtétel a nemzet napszámosa hálátlan szerepéért. A megalázó érzésért, hogy éhbérért nevelik szépre és jóra a felnövekvő nemzedékeket, jóllehet, né- hányan egy hétvégén többet költenek, mint a tanár egész havi fizetése. A nem megfelelő munkakörülményekért, a folyton csak beígért, de sosem folyósított mozgó bérért. Ideje van hát az ünneplésnek, hiszen a pedagógustársadalom alapjában véve rászolgált az elismerésre. A pedagógusnap beiktatásától azonban még nem javul az életszínvonal. A fentiek ellenére úgy vélem, bár nem szeretnék ünneprontó lenni, hogy mindannyian felelősek vagyunk - még ha csak részben is - saját sorsunkért. A sorsunkért, mely egyben rangunkat is biztosítja.- Ennyiszer csalódtam a politikusokban... (Lubomír Kotrha rajza)
