Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-03 / 101. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 3. 10 Kitekintő A kutatók és a nyelvészek azt jósolják, hogy az elkövetkező században a körülbelül hatezer beszélt nyelv negyven-kilencven százaléka halhat ki Veszélyben a klikkelők „Az elkövetkező évszázadban több százra tehető majd a kipusztuló fajok száma.” Ez a mondat, hála a biológusok folytonos figyelmeztetésének, bekerült már a köztudatba. Ennek a pusztulásnak elsősorban az az oka, hogy az ember terjeszkedése során folyamatosan megváltoztatja környezetét, s ehhez sok faj nem képes alkalmazkodni. JÁSZBERÉNYI SÁNDOR A nyelvekkel sem más a helyzet, de úgy tűnik, mindez sokkal meg- semmisítőbben fog lezajlani, állítják a nyelvészek. Azt jósolják, hogy az elkövetkező században a körülbelül 6000 beszélt nyelv 40- 90 százaléka halhat ki, ha beszélőik inkább az olyan populári- sabb, a nemzetközi tömegkommunikációban beszélt nyelvek használatát választják, mint az angol, a spanyol, a kínai és az arab. Egy nyelv kihalása több, zömében társadalmi okra vezethető vissza. Az 1960- as években jelentkező nyelvtudományi ágazat, a szociolingvisztika ezeket a nyelveket befolyásoló társadalmi tényezőket is vizsgálja. Több, a szociológiából már ismert fogalmat bevezet a nyelvészetbe, mint például a nyelvi presztízs, illetve a nyelvi stigma. A nyelvi stigma egy nyelv vagy nyelvváltozat egy elfogadottabb köznyelvi formával szembeni megbélyegzését, illetve leértékelését jelenti, míg a nyelvi presztízs a nyelv társadalmi elismertségét, tekintélyét mutatja. E két összefüggő fogalom nagyban befolyásolja az emberek nyelvekkel, nyelvváltozatokkal szembeni beállítottságát, a nyelvi attitűdöt. A nyelvi attitűd megváltozása vezethet egy jobban preferált nyelv használatához és egy nyelv vagy nyelvváltozat kihalásához. A legnagyobb veszélyben az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvek vannak, mert nem marad fenn semmilyen dokumentációja annak, hogy milyen nyelvi szabályokkal, szókinccsel, illetve nyelvi apparátusokkal működtek. Ezek a nyelvek gazdag szóbeli hagyományokkal rendelkeznek, melyek eltűnése nemcsak a nyelvészetnek, de az antropológiának, az ökológia és a neurotudományoknak is komoly veszteséget jelent. David Harrison, a szibériai nyelvek szakértője két népcsoportot tanulmányozott Szibériában, a chulymokat és a tofákat. Mindkét népcsoportnál a fiatalabbak csak oroszul beszéltek, és csak 40, anyanyelvén folyékonyan beszélő - mind középkorú vagy idős - maradt a néhány száz fős közösségben. A XX. század elején elkezdett orosz nyelvi elszlávosításnak ez az eredménye, s ez sajnos közeli nyelvrokonainkat is érinti. Persze senki sem tudja pontosan, hány nyelv áll a kihalás szélén. Ennek az az oka, hogy tudományos igényű nyelvi feltárások még sok helyen nem történtek meg, például chulymot sem ismerte a tudomány Harrison professzor kutatásai előtt. Sajnos nekünk, magyaroknak is kevés az információnk közeli nyelvrokonainkról, adataink között a legfrissebb is több mint ötéves. Bár minden nyelv eltűnése hatalmas veszteség a tudomány számára, néhány ritka nyelv sokkal értékesebb, mint a többi. A nemzetközi nyelvtudomány érdeklődése a nagyon gyorsan, szokatlanul szívó, csettegő és klikkelő hangokat kiadva beszélt, úgynevezett „klikk” nyelvek 30 eltűnő családja felé fordult, melyet körülbelül 120 ezer ember beszél Dél-Afrikában. Az érdeklődés azért is számottevő, mert a legfrissebb nyelvészeti és genetikai elemzések során kiderült, hogy a „klikk” nyelvek lehetnek a legközelebbi leszármazottai annak az ősi emberi nyelvnek, mely 100 ezer évvel ezelőtt alakult ki Afrika szavannáin. Az idő kevés, sokkal több kutatásra lenne szükség, hogy bebizonyosodjon ez az elmélet. A „klikk” nyelvet beszélők csoportja fokozottan veszélyeztetett, ugyanis hagyományos, ősi életmódot folytatnak, vadásznak és gyűjtögetnek, így bármilyen nyelvi behatás rombolóan hathat nyelvükre. Mivel a magyar nyelv közvetlen rokonai is veszélyben vannak, szükségszerű lenne több pénzt és energiát fektetni ezek kutatására, hisz olyan rokon nyelveink is léteznek, melyeknek beszélői alig tíz-húsz főt számlálnak. A kérdés csupán az, hogy egyáltalán lehetséges-e tenni valamit ellene. Vajon ugyanúgy vonatkozik beszélt nyelveinkre a mondás, hogy mindent ugyanúgy kell átadnunk unokáinknak, ahogy mi kaptuk? *** Az emberiség történelme során számtalan nyelv alakult ki és tűnt el. „Az első dokumentált „kihalási hullám“ a mediterrán térségen söpört végig Kr. e. 100. és Kr. u. 400. között. Ez idő alatt az ott beszélt 60 nyelv száma 10- re csökkent, ahogy a beszélők az uralkodó kormányzati és kereskedelmi nyelvet, a latint választották” - írja Andrew Dalby a Language in Danger (Veszélyben a nyelv) című könyvében, mely a legnépszerűbb szakirodalom az eltűnő nyelvek kérdésében. Most is valami hasonló történik a világon. Nyelvrokonainkat illetően jelenleg nem állnak rendelkezésünkre pontos információk az oroszországi, illetve a volt szovjet államok népességi adatairól, bár 2002-ben végeztek egy nép- számlálást, melynek a feldolgozása a mai napig zajlik (lásd a http://www.perepis2002.ru we- boldalon). Ezen adatok szerint az Oka és Belaja, illetve Moksa folyó között élő mordvin nép, amely 1970-ben még az egyik legnagyobb létszámé (1 262 670 fő) nyelvrokonunk volt, mára borzasztó veszteségeken esett át, a térségben magukat mordvinnak vallók száma alig közelíti meg a 844 500 főt. A Vetluga és Vjatka folyók, illetve a Szura mentén élő marik jelenlegi lélekszáma 600400 fő, a Vjatka és Káma alsó folyásai mentén élő votjákok száma a legutóbbi népszámláláson mért 700 000 főről 636 900-ra csökkent, a zűrjének (komik) 436 000 főről pedig 422 500 főre fogytak. Ezek az adatok azonban nem a nyelvhasználók pontos számát mutatják, hanem csak az adott államban, illetve területen élőkét. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy hamarosan, valószínűleg a XXI. század végére már újabb rokon nyelvek kihalásával számolhatunk. (J. S.) Egy nyelv kihalása több, zömében társadalmi okra vezethető vissza. „Az erdőben sokkal jobban éreztem magam, ott igazi csapat volt: mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa” Kolumbiai gyermekkatonák vallomásai A 17 évesen dezertált ellengerilla, Bernardo hétéves korában csatlakozott - apja társaságában - a „vörös” gerillákra vadászó „fehérekhez”. Iskolába sosem járt, a polgári életről és értékekről fogalma sincs. Tízévesen már átesett a tűzkeresztségen. A tizenkét éves Juana is öt éve volt már önkéntes, amikor harcban, sebesülten foglyul ejtették az igazi katonák. A kislány iskolát még nem látott belülről, de az alapvétő - gyakorlati - szexuális ismereteken már túl volt. Az általában ötvenvalahány éves tisztek nem vetik meg a pipihúst... A tizenhét évesen hadifogságba esett Dagoberto tízéves kora óta legalább száz (!) csatában vett részt, sebesüléseinek se szeri, se száma. Csak egy osztályt járt ki az általánosból, fegyverforgatásban azonban megszégyenítené a legvénebb zsoldosokat is. Rákérdezésre elmondta, hogy eleinte még félt, meg zokogott, de később már semmit sem érzett, és sírni is hamar elfelejtett. Hamar megtanították hideg fejjel ölni, kínozni, zsarolni, fenyegetni. Tanúja volt az őrségben elszundító, menetelésben kifáradó, élelmet vagy vizet „lopó”, esetleg - nem engedélyezett - szerelmi légyotton ért kortársai megalázásának: latrinatakarítás, lövészárokásás, ketrecbe zárás, kővel megrakott hátizsákkal hegymászás, vesszőfutás. Számos gyerek dezertőr felkoncolását is végignézte; néha tizenévesekből állt a kivégzőosztag is... A többi meginterjúvolt is hasonlókat mondott. A harcról, halálról, kivégzésről, felkoncolásról, bosszúállásról rezzenéstelen arccal, majdhogynem unottan beszéltek. Más témáik - egyéb élmények híján - nem is igen akadtak. A tizenhat éves ellengerilla, Adolfo elmesélte beavatását. Tizenhárom éves, kiképzett harcos volt már, amikor elébe hoztak egy foglyul ejtett „vöröst”, hogy ölje meg. Mondta: sosem csinált még ilyent, fogalma sincs, hogyan kell megölni egy embert. Akkor a parancsnoka kezébe adott egy géppisztolyt, hogy lője le. Az első golyó célt tévesztett, a második az áldozat combjába fúródott. A halálra szánt gerilla félelmében és fájdalmában sírt, ordított, maga alá piszkított. Akkor a parancsnok a fegyver csövét a fogoly fejéhez vitte, és csak annyit mondott: most húzd meg a ravaszt. Ennyi volt az egész. Később már ment segítség nélkül is. És később már a hányinger is elmaradt. A vizsgálódásba bevontak egy- harmada vett részt efféle akcióban; ezeket a szakzsargon harcon kívüli ölésnek mondja. Nagytöbbségük azonban igazi harcban tapasztalta meg a gyilkolást. Az első csatákban még mindegyikük félt: mellettük sorra estek el bajtársaA harcról beszéltek. Más témáik nem is akadtak. (Képarchívum) ik, szemben meg az ellenség sorai ritkultak. A sokadik lövöldözésben már a túlélés ösztöne tette őket egyre közömbösebbé.Kolumbiában reszocializációs kormány- programot dolgoztak ki a leszerelt gerillák számára, hogy megkönnyítsék a visszailleszkedést a polgári életbe. Felhasználták - a közelebbi nicaraguai és salvadori mellett - a vietnami, iráni, délszláv és palesztin tapasztalatokat is. A gyerekeket külön iskolákban próbálják felzárkóztatni - mégsem ültethetik be a dohányzó (esetenként: kábítószerező) harcedzett, többszörös gyilkos, szexuálisan is koraérett leszerelt kö- lyökkatonákat a hasonló élettapasztalattól mentes „normális” kortársaik mellé. Békés szakmákra próbálják tanítani a szinte csak a fegyverekhez értő fiatalokat. Pszichológusok próbálják agresszivitásukat visszafogni. Tanulmányi kirándulásokon ismerkednek a polgári élet számukra ismeretlen színtereivel, amilyen a mozi, múzeum, étterem, diszkó. Tanulják a városi közlekedést: korábban csak a dzsungelek ösvényein meneteltek. A visszailleszkedés azonban bonyolult folyamat. A bogotái Human Rights Watch emberjogi szervezet friss jelentésében idéz egy átnevelésben részt vevő tizenévest: „Az erdőben jobban éreztem magam, ott igazi csapat volt: mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa.” SZENTGYÖRGYI JÓZSEF A százéves belháborús magánytól szenvedő Kolumbiában ötvenezer gerilla és ellengerilla lövöl- dözget egymásra, a kormánykatonákra, de főleg a védtelen civil lakosokra. Közülük minden negyedik nem nézhetné meg a tizennyolc éven felülieknek szánt filmeket. Lövöldözniük viszont szabad. (A főleg diákokból álló városi gerilláknál az arány fordított: minden negyedik múlt tizennyolc...) A tizenkétezer kolumbiai gyerekkatonából százhúsz „leszerelt” (sikeresen átszökött vagy fogságba esett) egykori vagy még most sem túlkoros gyerekkatonával készített felmérést egy emberjogi szervezet. Egytizedük tízéves (!) sem volt, amikor beállt gerillának, kétharmaduk a tizenötödik születésnapja előtt már fegyvert viselt, többségük legalább három évig szolgált is, mindegyikük kapott fegyveres kiképzést, és részt vettek számos összecsapásban, sokan többször is megsebesültek. A polgári életről fogalma sincs (Képarchívum) Bushmanek: hányán csettegnek még? (Képarchívum)
