Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-26 / 120. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 26. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Már én is kérdeztem Pistikétől, mit tanult ma az iskolában, de én azokat a szavakat ki nem ejtem a számom! (Lehoczki István rajza) Szerbiában hamarosan - június derekán - köztársasági elnököt választanak Mutatványosok a páston GLOSSZA A titkos fegyver KOCUR LÁSZLÓ A NATO-csatlakozás kapcsán többször hangsúlyozták, a csatlakozás nemcsak országunk számára fontos, hanem az Észak-atlanti Szövetségnek is. E sorok írójával együtt vélhetően többen ta- máskodva ingatták fejüket: ugyan mivel járulhatna hozzá kis országunk a hatalmas katonai tömb biztonságpolitikájához? Aztán tegnap - igaz csak pár nappal a NATO Parlamenti Közgyűlése előtt, de mégiscsak előtte - rájöttem. Az egyik belvárosi utcában ugyanis egy katona masírozott büszkén, vállán egy benzinüzemű motoros kaszával. Azt hiszem, ez az eddig titkos fegyvernem nemcsak szövetség-, de világszerte egyedülálló is. TALLÓZÓ LE MONDE A francia lap vezércikke több szempontból is földrengéshez hasonlítja a Párizstól északkeletre fekvő De Gaulle repülőtér egy részének összeomlását. Az újság szerint a romokról széles körben tálalt felvételek egyúttal romba döntötték a Francia- országról kialakult képet is. Ezeket a párizsi repülőtereket ugyanis arra tervezték, hogy a lehető legjobb képet mutassák be sokmillió utasnak Francia- országról. De a lap szerint földrengésszerű csapást jelent a katasztrófa az Air France légi- társaság szempontjából is, hiszen a Charles de Gaulle repülőteret a közelmúltban épp azért bővítették ki, hogy azonos kategóriába kerülhessen Londonnal és Frankfurttal. NÉMET SAJTÓ Több német napilap fűz kommentárt az új elnök, Florst Köhler első beszédéhez. A Die Welt vezércikke elismeri, hogy Köhler könnyekkel küszködött, amikor a Reichstagban elmondott beszédében arról szólt: mennyire szereti szülőhazáját. Az újság rámutat, hogy hosszú évek óta senkinek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ilyen módon mutassa ki Németország iránti szeretetét. A Die Tageszeitung ugyanakkor amerikai befolyás felhangjait vélte felfedezni a beszédet záró „Isten áldja meg országunkat” fordulatban. Ami biztos: többszöri sikertelen nekifutás után a június 13-i szerbiai elnök- választás sikeres lesz, miután a feltételek közül törölték a választópolgárok 50 százalékos kötelező megjelenési részarányát. siNKOvrrs Péter Több mint valószínű továbbá, hogy a végleges döntés a második fordulóban születik meg (ott már csak ketten maradnak). Ám továbbra sem tudni, ki lesz Szerbia leendő köztársasági elnöke. A szerbiai sajtó természetesen naponta jelentős teret szentel a témának, politikusokat, politológusokat, közéleti személyeket megszólaltatva, s a közvélemény-kutatással foglalkozó intézetek is ontják az újabbnál újabb adatokat. Mindebből egyelőre az hámozható ki, hogy négyen komoly e- sélyesek, a többi tíz jelölt messze le van maradva. Seselj csetnikvajda belgrádi helytartójaként Tomiszlav Nikolics változatlanul az első helyen említendő. A Szerb Radikális Párt alánoké 1952-ben született Kraguje- vacban, műszaki középiskolát végzett, 1998-ban köztársasági miniszterelnök-helyettes volt, posztjáról azonban lemondott, mikor elfogadták a javaslatot, hogy Koszovóra külföldi katonák is érkezhetnek. Nikolics az, aki hadat üzent Európának, a hágai bíróságnak, politizálása a szélsőséges nemzeti indulatok meg- lovagolásának és a szodáldemagógi- ának egyfajta ötvözete, támogatói mindenekelőtt az elszegényedett vagy az elmúlt esztendők teljesítményéből kiábrándult néprétegek. A szarajevói születésű Borisz Tadics jóvá fiatáabb, végzettségét tekintve klinika pszichológus, egyetemi tanár, nemrégiben még az államszövetség hadügyminisztere volt. Zoran Djindjics halála után őt választották meg a Demokrata Párt elnökévé. Mostani indulását sokan kétkedve fogadták, ám a kifejezetten európai irányultságú, a tartományi autonómia és a kisebbségek sorsa iránt fogékony Tadics igen gyorsan beérte az eddig biztosan vezető Nikolicsot, sőt - egyes kimutatások szerint - meg is előzte. Kettejük mögött alig lemaradva a Kostunica nevével fémjelzett Szerbiai Demokrata Párt szürke eminenciása, Drágán Marsicsanin helyezkedik el. A kormánykoalíció embere 1950-ben született Belgrád- ban, közgazdász. Egy időben a szkupstina elnöke volt, jelenleg gazdasági miniszter. Negyedikként a koszovói származású Bogoljub Karies arra példa, hogy tehetős pénzemberek ebben a térségben is szeremének szerencsét próbáim a politika porondján. Az amúgy műszaki egyetemet végzett Karies (fivérével együtt) lakodalmas zenekarokban muzsikált, az így szerzett tőkéből fényképészüzletet nyitott, majd jelvények gyártásával és mezőgazdasági felszerelések forgalmazásával foglalkozott. Ma a BK Televízió, valamint több lap és folyóirat tulajdonosa, továbbá alapítója az Astra Banknak, továbbá a Mob-Tel és az Eunet cégnek. A maradék időben mind a négyen igyekeznek minél többet felmutatni és ígérni. De mit hozhat a végeredmény? Nem mellékes, hogy Szerbiában az államfő hatásköre meglehetősen behatárolt, de gátol- hatja-lassíthatja a törvényhozást, s egyben mégis valamiféle kirakata a köztársaságnak. Ha Nikolics lenne a befutó, nyilvánvaló, hogy vele európai politikus nem áll szóba, ami Szerbia huzamos leszakadásával és szinte kiszámíthatatlan belső forrongásokkal járna együtt. Ha Marsicsanin győzedelmeskedne, akkor a parlamentben a (mindössze) 17 százalékos szavazóbázissal rendelkező Szerbiai Demokrata Párt bebetonozná hatalmát (hiszen Kostunica személyében a kormányfőt is ő adja). A nemzetközi közösség igényeihez ím- mel-ámmal, fondorlatos balkáni politizálás időszaka következne: az állóvíz. Tadics sikere esetén legalább valamiféle egyensúly állna be a közéletben, s megmaradna a NATO-bé- kepartnerség meg az EU-csatlakozás esélye. A gazdasági fellendülést ígérő Karies csak elméletileg esélyes, bár népszerűsége gyorsan növekszik, s őt támogatja a menekült szer- bek jelentékeny hányada is. A kérdőjelek sokasodnak, ezek közül végül egyet említenénk. Történt ugyanis, hogy nemrégiben önként feladta magát a körözött Milo- rad Lukovics Legija, a korábban a belügyminisztérium keretében szinte teljesen önálló életet folytató, hírhedt vörös sapkás elit alakulat főparancsnoka. A francia idegenlégiót is megjárt Legija ott volt Milosevics egykori szerb elnök letartóztatásánál, majd személyét Zoran Djindjics meggyilkolásával hozták összefüggésbe. Mostani jelentkezése mögött sokan titkos vádalkut sejtenek, mások arra számítanak, hogy (őszinte vagy megrendezett) vallomása a választási kampány kimenetelét is érzékenyen befolyásolhatja. Mert akit (vagy egy pártot) Legija a bíróságon befeketít, esetleg a merénylet megrendelőjeként megnevez, az veszíti táborát, hiszen bizonyításra vagy védekezésre már nincs idő. Ezek persze csak találgatások, de élénken foglalkoztatják a közvéleményt, amely - Legijától most már függetlenül - mindinkább érzékeli e választás súlyát. Tegyük hozzá: a közvélemény-kutatási intézetek 55 százalékot is meghaladó részvételi arányt prognosztizálnak. A szerző újvidéki munkatársunk. LEVÉLBONTÁS Mi lesz veled, magyar oktatás? Évről évre szomorúbban figyelem a beíratási körképeket, melyek nem a legkedvezőbb távlatokkal kecsegtetnek. Különös aggodalomra ad okot a Bodrog-parti települések magyar alapiskoláinak jövője. Jómagam is a 60-as évek végén ott koptattam a magyar oktatási intézmény padjait. Abban az időben a magyar szülők mintha jobban tudatosították, hogy gyermeküknek milyen nyelvű oktatási intézményiWWB ben van a helye. Elszomorító Bod- rogszerdahely nagyközség magyar alapiskolájának a helyzete, ahová a legjobb tudomásom szerint a szőlőseid, ladmóci, zempléni, bári, borsi és csarhanói gyerekek egy kisebb része is tartozik. A nagy többségben magyarok lakta településen a tavalyi 17-ről idén 14-re csökkent a beíratott elsősök száma. Párhuzamos osztályra gondolni sem lehet. A szomorú statisztikát mutató bodrogközi iskolák adatai Szlovákia más régióiban is visszaköszönnek. Nem kevés az ingadozó magyar szülő. A többség azonban tudja, számukra csupán egyetlen lehetőség van: a magyar tannyelvű iskola. Ők abból indulnak ki, melyik nemzetiséghez tartoznak, milyen közösségben élnek és milyen kulturális kötöttségben érvényesülnek. El kell utasítani az olyan feltevéseket, hogy a magyar iskolát végzők csak nehézségek árán tudnak érvényesülni. Aki magyar intézményben tanul és emellett kellő kitartással, szorgalommal bír, ugyanolyan eredményeket érhet el a későbbiekben, mint az, aki szlovák iskolába járt. Az uniós strukturális alapokból a jövőben több pénz jut majd a magyar oktatási intézmények felújítására, s diákjaik is jobban felkészülve választhatják a továbbtanulást. Az a magyar szülő cselekedett a legjobban, aki gyermekét magyar iskolába, illetve óvodába íratta be, s így nemcsak a diákok számának növeléséhez, hanem a magyar oktatás erősítéséhez és az anyanyelv védelméhez, megőrzéséhez is hozzájárult. Krascsenics Géza Nyárasd KOMMENTÁR Elmaradt a bumm MALINAK ISTVÁN Nem lepte meg a világot az amerikai elnök tegnap hajnali beszédével, s azt sem nehéz megjósolni, hogy a mediális háborút ismét elvesztette. Alapvetően azért, mert az eddig megválaszolatlan kérdések továbbra is nyitottak maradtak. Ezeket nevezhetjük politikai taposóaknáknak, de fogalmazhatunk úgy is, hogy az ördög mindig az (elhallgatott) részletekben bújik meg. Nézzük a Bush-beszéd két alaptételét. Amerika tartja a hatalomátadás menetrendjét, .június 30-án megszűnik az Ideiglenes Koalíciós Tanács, a megszállás véget ér, az irakiak veszik át ügyeik irányítását”. A másik: az USA „szövetségeseivel addig marad Irakban, amíg felszámolják az erőszakot és megteremtik a demokráciát”. De ki fogja eldönteni, hogy mikor „készült el” Irakban a demokrácia? És milyen demokrácia, iraki vagy amerikai? Erről valószínűleg homlokegyenest ellentétes véleményük lesz az iraki vezetőknek, az amerikaiaknak és természetesen az európaiaknak is. Ez utóbbit a német kancellár már hétfőn, közvetlenül a Bush-beszéd előttre időzítve jelezte is. Propagandisztikus szempontból sem volt szerencsés, hogy éppen az elnök jelentette be az Abu Graib börtön lebontását. Senki sem vitatja, hogy Szaddám alatt összehasonlíthatatlanul több és súlyosabb disznóságot követtek el falai között, mint a mostani fogolykínzások, a világ azonban mégsem tudott róla semmit. Mára azonban Abu Graib az amerikai visszaélések jelképe lett. Sokkal hamarább kellett volna felrobbantani, mint az elnyomó diktatúra maradékát. Most már olyan a dolog, mint amikor a kutya a hátsó lábaival bekaparja a piszkát. Az sem véletlen, hogy a Bush-beszéddel egy időben jelentették be: visszahívják Irakból Ricardo Sanchezt, a szárazföldi erők parancsnokát. És gyorsan hozzátették: a döntésnek semmi köze a fogolykínzási botrányhoz, amivel sikerült elérni, hogy mindenki az összefüggéseket keresse. Úgy néz ki, hogy megvan a bűnbak, az elnöki imidzs helyreállítása érdekében megtörtént a vezéráldozat. Ráadásul tudatosan előké- szítettnek tűnik az akció, mintha pár napja célzatosan szellőztették volna meg - tekintet nélkül arra, igaz-e a hír vagy sem -, hogy a tábornok tudott a fogolykínzásokról. Tehát ha Sanchez visszahívását látványos vezéráldozatnak szánták, akkor biztosan nem az. Ezután úgyis mindenki azt kérdezi, meddig fogja még Bush a teljes bizalmáról biztosít- gatni Rumsfeld védelmi minisztert. Tény, a hadügy iraki befolyása csökkenőben van - a Fehér Ház nem véletlenül iktatta ki a játszmájából Ahmed Csalabit, a Pentagon eddigi favo- ritját de ez túl óvatosan, annyira szőrmentében zajlik, hogy a médiában nem lehet belőle nagy sikert kovácsolni. Márpedig e nélkül, a nagy sajtóbumm nélkül elúszik az újraválasztás is. JEGYZET Gyűlik az ócskavas SZÁSZI ZOLTÁN „Hogy kutya idők járnak az igazán szegény emberre, az már biztos” - morogja Jenő barátom, aki éppen az ügyben keresett meg, nem akad- na-e egy kis fémhulladék tágas udvaromnak valamelyik sarkában. A kutya időket már csak azért is szidja ez a jóember, mert mostanában már a vasért se fizetnek úgy, mint korábban. Hiába no, ebben is nagy a konkurencia. Van, aki ósdi, forgalomból kivont, rendszámtábla nélküli roncsokkal gyűjti faluról falura járva az anyagot, van, aki lovas szekérrel, meg olyan is van, mint ő, aki csak úgy, kisszekéren gyűjtöget, aztán megkéri valamelyik falubeli utánfutóst, hogy szállítsa be neki a felvásárlóba. Ez pedig így nem üzlet. Ha hiszik, ha nem, már ez a bolt se a régi. Jenő barátom tapasztalataiból kiindulva mondom ezt. Múltkoriban £gy szebb napokat is látott, egykor nagykutyák parádés szekereként használt, roncs Volgát kínlódott darabokra az én Jenőm. Dolgozott vele vagy három napig, igen nagy reményeket fűzve a majd tonnányi ócskavashoz. Feldarabolta, kiszedett belőle minden idegen anyagot, fogadott segítőket, akik felrakták az utánfutóra, aztán bevitte, ott lerakta, majd mikor hazajött, első dolga volt megállni nálam. Mondta is nagy mérgesen: „No, ezt képzeld el, komám, hogy jártam. Tudod, a Volgával. Hát megfogadtam a fiúkat, hogy segítsenek, ez belekerült két liter almaborba, ez már hatvan pénz. Az utánfutó kölcsönzése meg a benzinköltség háromszáz pénz. Vettem két korongot a sarokköszörűbe, amivel szétvágtam a roncsot, ez száz pénz. Fizettem két felest meg egy sört a köszörűért, ez ötven. Már azt képzeld el, komám, hogy az egész roncsért kaptam hétszáz koronát. Merthogy csak lemez, az meg olcsó. Ha leszámolom azt, amit ráköltöttem, maradt százkilencven koronám. Vettem egy csirkét, az unokáknak édességet, nekem meg egy pakli dohányra való se maradt. Hát most mond meg, érdemes?!” Nem tudok mit mondani rá Jenőmnek. Csak annyit, hogy kutya nehéz idők járnak az igazán szegény emberre. Három napig dolgozott, aztán még egy pakli dohányra se maradt neki. Pedig irtkább környezetvédelmi kitüntetést érdemelne, annyi ócskavasat, egyéb vackot begyűjtött már.
