Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-19 / 114. szám, szerda
2004. május 19., szerda 1. évfolyam 11. szám Woody Allen már megint csak ül a parkban és mesél, helyesebben: oktat és nevel Csak az a szex Akhilleusz, a szőke félisten, Brad Pitt (Fotó: Continentalfilm) Elfeledkezünk a külvilágról, annyira magával ragadnak a filmbéli események Hexameterek nélkül ALMÁS! SÁRA Csak az a szex... - hangzik magyarul a vágyódó vagy éppen panaszos filmcím, de amint azonosítottuk, hogy Woody Allen 2003-as filmes terméséről van szó, gyorsan képbe kerülünk... itt inkább panaszról és némi iróniáról lesz szó. Az eredeti angol dm (Anything Else) azért tágabb kategóriát takar. Hőseinknek ugyanis nem csak a szex miatt vannak problémáik: a gond az élet, ami olykor furcsán, groteszken működik. Woody Allen már megint csak ül a parkban és mesél. Helyesebben: itt és most oktató-nevelő munkát folytat, hiszen jelen szerepe szerint tanár lenne az istenadta, továbbá önjelölt megváltó A Merülés a félelembe akár kultuszfilm is lehetett volna. Csak egy kicsi hiányzott, hogy mondjuk a Blair Whitch Projecthez hasonló reakciót váltson ki azok körében, akik rettegni járnak moziba. „Ten- geralattjárós” filmről van szó, az ilyeneket több okból kifolyólag is szeretik a producerek. Először is nem kell milliárdokat költeni rá, hiszen alig van külső helyszín, kevés díszlettel egy kis stúdióban leforgatható az összes jelenet, és az alaphelyzet, a bezártság keltette klausztrofób szorongás is ingyenesen generálódik. Ebben a filmben ráadásul nem szerepelnek világsztárok, azaz a gázsikon is spóroltak. Hogy mégis csupán egy B- movie jött össze, annak szintén több oka van. A történet röviden a következő. Második világháború, amerikai tengeralattjáró, legénység igyekszik megúszni a németek támadását, közben kimentik a vízből egy elsüllyesztett hajó három túlélőjét. Miután a sebesült férfi, a navigátor és a csinos ápolónő a tengeralattjáróra kerül, titokzatos események sorozata kergeti őrületbe a legénységet. Ajtók csapódnak be maguktól, a vészjósló csendben beindul a lemezjátszó, az emberek pedig értheteden okokból kifolyólag hullani kezdenek. Mire a legénység fele kipusztul, a levegő is ritkulni kezd, a klausztrofóbiához nyomasztó titkok terhe társul, a víz alatti jármű pedig valamiért egyre csak az elsüllyedt hajó körül köröz. David Twohey rendező semmit (a többi - lásd neurózis, komplexusok, üldözési mánia, agresszív kisember - a klasszikus figurák sorát folytatja). A megváltás tárgya Jerry Falk (Jason Biggs), a fiatal, tehetséges író, akinek néhány kisebb gondja akad az életében. Konkrétan azok az emberek, akik élet-, lakó- és egyéb társként az élete részei, akik átvágják, becsapják, kizsigerelik, s akiktől így sincs ereje megválni. Társ- és kapcsolatfüggés - szólhatna a diagnózis. Itt van rögtön a barátnő, Amanda (Christina Ricci), a kis kikapós színésznő, akinek úgy működnek a nemi hormonjai, hogy a Pentagon vegyi fegyverként alkalmazhatná... csak éppen Jerryvel nem klappol a dolog... Feltűnik a színen - és a közös lakásban - Amanda anyja (Stockard sem bíz a véledenre. A történet tulajdonképpen a kísértetkastélyos sztorik, a háborús filmek és a pszichothriller eklektikus keveréke. Adott egy, az ismereden múltban lappangó bűntény, amely felderítésre vár. A halottak szellemei kényszerítik az élőket, hogy nézzenek utána, miért és hogyan is halt meg a hajó kapitánya. A baj csak az, hogy a rendező egy igazi közönségfilmet akart forgatni. Vigyázott, hogy a néző mindent elsőre megértsen. Aki retteg a vásznon, az látványosan retteg, szemét kidülleszti, szaporán lélegzik, fejét ide-oda kapkodja. Aki gyanakszik, összevonja szemöldökét, és mereven néz maga elé. Fontos dialógusoknál a színészek akár menet közben is egymással szembe helyezkednek, és mozdulatianul, szinte egymást szuggerálva beszélnek. A félelem és rettegés fokozója most is - mint annyiszor - az ide- oda forgó, kapkodó kamera, a zajok pedig olyan erősek, hogy egy ajtónyikorgáskor ijedten a fülünkhöz Channing), természetesen bőröndöstül, egy nagy szerelmi csalódás után, s egy másik felé tartva. Ehhez jön még Harvey (Danny de Vito), az abszolút alkalmatlan ügynök, aki élete nagy befektetéseként zsarolja Jerryt. Az új „függés” .pedig Dobel (azaz maga Woody Allen) - a szabadulás, mozdulás, leválás, s nem utolsósorban az önvédelem prófétája. Azt már megszoktuk, hogy Woody Allen időről időre dob egy nagyot, csinál valami meglepőt, a köztes időt pedig ujjgyakorlatokkal tölti ki. A Csak az a szex a terjedelmes életmű kicsit fáradtabb vonulatába tartozik, de azért nem reménytelen. Még mindig rácsodálkozunk, hogy ebbe a - szokásos - New York-i, idegbeteg, jazzel átitatott miliőbe milyen otthonosan beilleszkednek az első pillantásra meglepő választásnak tűnő színészek, az Amerikai pités (és gagyi komédiás) Biggs, az Addams Familys (és horroros) Christina Ricci, vagy épp Az elnök embereiből ismert Stockard Channing. Sokadszor is élvezhetők a szarkasztikus pszichoanalízis-kommentárok, az a mód, ahogy a rendező az élet banális, apró megpróbáltatásait a görög sorstragédiák méltóságával, ugyanakkor pontos, elevenbe vágó humorral tálalja. És a végén még az idézgetett taxisofőr is feltűnik, aki kivágja az adu ászt: Az élet bonyolult? Csak mint minden más... kapunk. Ráadásul az operatőr bekalandozik a sötét zugokba, ahol szellemámyakat vél felfedezni. Amikor pedig a sminkesek ideje jön el, azaz kibukkan a sötétből az első kipeckelt szájú hulla, a néző inkább elmosolyodik, mint megretten. Ha nem lenne a forgatókönyvíró Darren Aronofsky, aki egyebek között a szívszorító Rekviem egy álomért című film forgatókönyvét írta, ez a mozi menthetetlenül a videokölcsönzők alsó polcain végezte volna. Valószínűleg Aronofskynak köszönhető, hogy a szereplők akkor szólalnak meg, amikor meg kell szólalniuk. Ha elegendő a vizuális hatás, „sokatmondóan” csendben maradnak. Emiatt válnak nyomasztóvá az elhallgatott előzmények, és emiatt marad el az ilyenkor szokásos humanitárius filozofálgatás. Az is dicsérendő, hogy a női főszereplőbe ezúttal senki se szeret bele. A díszlettervező pedig külön elismerést érdemel a fémhulladék-telepre emlékeztető belső terekért. Mifelénk még be sem mutatták a filmet, egyesek már előre látták: ez a Trója nem az a Trója. S alig várták, hogy véres szavakkal odavágva a film alkotóinak, lecsaphassanak, mint ahogy Akhilleusz csapta le kardjával egy suhintásra Apolló aranyszobrának a fejét (a filmben természetesen). TALLÓSI BÉLA Igen, fanyalogni lehet, hogy a német származású rendező, Wolfgang Petersen mozija nem a trójai háború történetének hiteles filmváltozata. Persze hogy nem az! A Trója egy hollywoodi szuperprodukció: nagyszabású kosztümös kalandfilm mesterien felépített történelmi kulisszák közé helyezve, izzó szerelmi vonallal fűszerezve. Szemet gyönyörködtető látvány, szívet facsaró romantika, kemény férfias küzdelem, barbár csihi-pu- hi, fföcsögő vér - (film) eposzba illő káprázatos elemekkel dúsított mese, ahogy Hollywoodban már a csapból is folyik. Ez esetben is jó adag pátosszal, ám - ami eléggé szokadan az álomgyári produkciók sorában - nem happy enddel. Fanyalogni azért is lehet, hogy ez nem Homérosz Iliászának adaptációja, nem jelennek meg benne az eseményeket a háttérből irányító, egymással küzdő, cselszövő istenek és félistenek, különös félem- ber-félállat lények. Nem jelennek meg valóban, Petersen elsősorban a királyok és hercegek áskálódásai- ra, az ármányra és a szerelemre összpontosít, emellett a monumentális ütközetekre, csatajelenetekre irányíttatja a kamerát. Ám az alkotók nem azzal az ajánlással futtatják művüket, hogy Homérosz Iliászát dolgozták fel hexameterekben, mozgó képeskönyvként, hanem Homérosz nyomán kínálnak egy Trója-filmet, amelytől ilyenformán nem kell és nem is lehet szöveghűséget elvárni. A hitelességgel kapcsolatban talán annyit, vitatható ugyan, hogy a szabad feldolgozás módszerével kell-e létrehozni művészi alkotásokat - árt-e vagy hasznos-e az ilyen mű -, ám azt hiszem, amióta Madách Imre festette a Lilaruhás nőt, mert van, aki ország-világ előtt képernyőn keresztül ezt állítja, annak is örülhetünk, ha Petersen mozijának köszönhetően néhányan megtanulják, hogy van, illetve volt trójai faló. Már önmagában ezt is lelkesen fogadhatjuk, hiszen a valóságshow-k fiataljainak intelligenciahányadosából ítélve, e magamutogató nemzedék zömét nem az jellemzi, hogy történelem-, eseüeg művészetfaló lenne. A valós történelmet pedig dátumról dátumra, eseményről eseményre nem a moziban fogjuk megtanulni, nem a Gladiátorból, nem a Trójából, nem a most készülő Nagy Sándor-filmből fogjuk megismerni, bármilyen grandiózusak is ezek a mozgóképek. Amelyek ugye, tudvalevő, nem oktató és ismeretterjesztő szándékkal készültek - arra a célra ott az ismeretterjesztő vagy a dokumentumfilm. Más dolog, hogy igaz, kinek-ki- nek a nemzeti múltja kényes téma, s a hírek szerint a görög nézők zöme is az antik görög történelem meghamisításának tartja e világhódító útjára indított történelmi kalandfilmet. Ám valahol ez is sántít, hiszen már a kiindulási alap, vagyis a forgatókönyv megírásához szolgáló forrás is irodalmi alkotás, tehát nem olyan kordokumentum, amelyet a tényekre alapozó tudományos pontossággal - nem pedig művészi átirattal - vetettek volna papírra. Bár a Trójával kapcsolatban a görögök Iliászra nemet, Brad Pitire igent mondtak. Nem véletlen, ő viszi a vállán a filmet. Telitalálat volt a szőke félisten, Akhilleusz szerepét éppen őrá osztani, hiszen rajongói szinte félistenként csodálják civüben is. Kisugárzása így dupla intenzitású. Kit is érdekel, hogy nem Oscar-díjas alakítás az övé, hogy most se tesz mást, mint mindig: szépeleg, szoknyában és szoknya nélkül - mert néhányszor levetkőzik, s ez már legalább olyan vonzerő hatalmas rajongótábora számra, mint a film egyéb mozzanatai. Fura esztétikai eleme ő a filmnek: Akhilleuszként az egyetlen, akiben egyesül a brutalitás és a szépség. Mert a Trója ellen támadó királyok, hadvezérek és közlegények alig egy fokkal szebbek csupán az ördögnél. Petersen ezzel az esztétikával is befolyásolja a nézőt, hogy hova, melyik fél oldalára álljon. Időnként szükséges is, mert ebben a szűnni nem akaró harci cséphadarásban az ember csak kapkodja a fejét, ki kicsoda is, ki ki ellen harcol, melyik fél emberei hullnak szaporábban, vajon kinek a hátába kell kívánni a dárdát. , A tízéves háborút Petersen pár hónap alatt lepörgeti, s mindenféle előjáték nélkül, amelyből megtudnánk, miért is van szükség a falóra, egyszeriben a csúcson vagyunk, begördül a nagy monstrum. S nem marad más hátra, készíthetjük a könnyeinket, mert közeleg Akhüle- tisz halálra sebzésének a pillanata. S feszül az íj, repül a nyü, bele a hírnévért harcoló félistenünk sarkába. Kár, mert e pillanatban rá kell döbbennünk, hogy 165 percre elfeledkeztünk a külvilágról, annyira magával ragadtak a filmbéli események. S ez nem kevés. Sőt, ez már valami. Ha pedig valakinek e hőseposz így mégsem jön be... még mindig marad az olvasás lehetősége. Utána lehet nézni, hogyan is van mindez Homérosznál. Eredetiben, hitelesen. És akkor Wolfgang Petersen már nem hiába mutatta meg saját Trója-verzióját. A Trója rövid tartalma Parisz (Orlando Bloom), a trójai hős elrabolja a spártai király, Menelaosz (Brendan Gleeson) feleségét, a világszép Helénét (Diane Kruger). A görögök sértett büszkesége bosszúra éhezik: hatalmas sereget és hajóhadat gyűjtenek, és megostromolják Tróját. A sereget Agamemnón (Brian Cox) vezeti, de a legnagyobb harcos Akhilleusz (Brad Pitt) köztük. Minden hősiesség hiábavaló: a hatalmas vár ellenáll, az ostrom több mint tíz évig húzódik. Ha az erő nem segít, ravaszsággal talán sikerül a földig rombolni a büszke falakat. A film szereplői, Matthew Davis és Olivia Williams még nem világsztárok (Képarchívum) Jason Biggs és Woody Allen (Képarchívum) David Twohey rendező vigyázott, hogy a néző mindent elsőre megértsen Szellemek a víz alatt JUHÁSZ KATALIN MOZIMUSTRA
