Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-15 / 111. szám, szombat
9 ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 15. ___________________________________________________________________________________________________________Szombati vendég Nem valószínű, hogy a 95 éves Pilecky Etelkán kívül van még valaki, aki az Új Szó első számának megjelenése óta mindmáig előfizeti és olvassa a lapot Jó lenne még egyszer átélni a gyermekkor emlékeit Nyíltan vállalja a korát. 95 éves. Kárpátalján született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, s bár szülőföldjét el sem hagyta, iskolába már az I. Csehszlovák Köztársaságban járt. Ott ment férjhez, ott szülte meg első két gyermekét is, de a harmadik már Magyarországon, míg a negyedik a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban született. SZASZÁK GYÖRGY Nyugdíjba vonulásáig, 32 évig volt pedagógus, és most is a gyerekeket szereti a legjobban. Csehül, magyarul, ukránul és szlovákul tanított. Kilenc unokája és 12 dédunokája van. Nem valószínű, hogy rajta kívül van még valaki, aki az Új Szó első számának megjelenése óta mindmáig előfizetője és olvasója lapunknak. Pilecky Etelka nénit Kassán kerestem fel, ahol egy blokklakás hetedig emeletén él, a legfiatalabb lányával, Máriával és huszonnégy éves unokájával, Katival. Etelka néni, maga irigylésre méltóan jól néz ki, mondja, mi a titka ennek? Nincsen nekem semmi titkom, hacsak az nem tekinthető annak, hogy én - bármilyen nehézségbe is kerültem az életben - soha sem hagytam el magam. Mire gondol, amikor reggel felébred? Mit vár egy új naptól? Hála és öröm van a szívemben, amikor arra ébredek, hogy még élek. Azon nem gondolkodom, hogy mit fog hozni számomra ez a nap, mert ez a jó Isten titka. Csak segíteni szeretnék, tenni még valamit valakiért. Szinte ösztön- szerűen keresem, hogy min lehetne változtatni. Ha sikerül valamit észrevennem, és jobbá, szebbé tennem a környezetemben, akkor boldog vagyok. Hol született, hogyan indult az élete? Ungvár mellett, Ungbaranyán láttam meg a napvilágot. Még csak négy éves voltam, amikor édesapám meghalt. Fejtífusz vitte el. Gépész és kovács volt. A nagy- szüleim vettek magukhoz. A gyerekkorom náluk, Turjaremetén telt el. Miért nem maradt az édesanyjával? Anyám igen nehéz helyzetbe került. Három gyerekkel maradt özvegyen. A legfiatalabb öcsém két hónappal apánk halála után született. A nagyszüleim azzal akartak segíteni, hogy a legidősebb gyereket magukhoz vették, pedig nekik is volt nyolc. Anyám a két gyerekével elment Szatmárba a testvéréhez, aki gyermektelen volt. Ott aztán újból férjhez ment, és még egy gyereket szült. Mi évekig nem is láthattuk egymást. Csak azután találkoztunk, amikor férjhez mentem, és a férjem is meg akarta ismerni az anyósát. De miért nem találkozhattak korábban? Anyám már Romániában élt, én mivel kiskorú voltam, nem kaphattam útlevelet. Anyámat pedig nem engedték ide. A családjukból a szülőhelyén nem is maradt senki? Csak az apám sírja. Milyenek voltak a nagyszülők? Nagyapám olasz volt. Az első világháborúban vetődött ide. Szerelmes lett, haza sem ment már. Nagyon ügyes, szorgalmas ember volt. Vállalkozóként dolgozott az erdészetben. A kitermelt fákat osztályozta és szállítatta tovább, külföldre is. Szép kertes házuk volt, nekem is jó volt náluk. A nagyanyám szlovák volt, de magyarul is beszélt, németül pedig egy kicsit. Taníttatták is magát? Az elemit ott végeztem, de aztán magához vett a nagybátyám, aki görög katolikus püspök volt Ungváron. Ó taníttatott. Elvégeztem az óvónőképzőt, de a pályát kisegítő tanítóként kezdtem. Hol? Szancsikán. Ez Nagyszőllős mellet van. Kisvoriattal fél óráig tartott az út. Ötvennégy gyerek járt az elemibe, őket kellett megtanítanom írni, olvasni, számolni. Onnan aztán Felsősáradra kerültem, ott is az elemiben tanítottam. Örült, hogy önállósulhatott? Minden vágyam ez volt! Tanulni is ezért nem akartam tovább. Jaj, milyen boldog voltam, amikor megkaptam az első fizetésemet! Mennyi volt? • Ötszáz korona. Mit vett belőle? Egy ezüst karórát. Soknak számított akkor ez a fizetés? Igen. Egy koronáért akkor öt tojást adtak. Hol ismerkedett meg a férjével? Egy iskolai majálison, de ez már Nagyszőllősön történt. Minden tanítónak megvolt a feladata, hogy mit kell tennie. Nekem lufit kellett árulnom. Egyszer csak odajött hozzám egy fiatalember, és mondta, szeretne venni léggömböt. Adtam neki egyet. Mondja, hogy ő az egészet akarja. Ki is fizette mind - és szétosztotta a gyerekek között. Utólag tudtam meg, azért csinálta, hogy minél hamarabb elhívhasson sétálni. Ki volt ez a fiatalember? A Feketehegyi-bánya igazgatójának a fia. A szakmája építész volt, útmesterként kereste a kenyeret. Hány éves korában ment hozzá? Huszonkettő. Milyen volt a közös sorsuk? Szép volt, amit megéltünk, de tény, hogy a történelmi események eléggé megnehezítették az életünket. Alig melegedtünk meg valahol, mindjárt költöznünk kellett. Harmincnyolc után a férjemet előbb Berettyóújfaluba helyezték, majd Miskolcra. Természetesen a család is követte. Rólam is mindig gondoskodott, állást szerzett. Miért helyezték át a férjét? Hidakat épített, szükség volt a tudására. A második világháború alatt Miskolcon éltünk. Ott voltunk, amikor bombázták a várost. A vásárcsarnok mellett, egy bérelt villában laktunk. Találat érte a csarnokot. Emlékszem, 101 ember veszett oda. A légnyomás nálunk is betörte az ablakokat, a függönyök kirepültek a fára. Egy másik bombázás után, amikor kijöttünk az óvóhelyről, a férjem le akarta seperni a haját, mert azt hitte, hogy belepte valami mészpor. Én is döbbenten tapasztaltam, hogy néhány perc alatt megőszült. Negyvennégyben aztán visszamentünk Ungvárra. Gyorsan döntöttünk, ugyanis a féijemet minden áron arra akarták rávenni, „Mindennap olvasom...” hogy kémkedjen az oroszok ellen. Ezt nem akarta elvállalni. Távol állt tőle az ilyesmi. Sajnos Ungváron sem nyugodhatott meg, mert ott szintén erre akarták rávenni, csak a magyarok ellenében. Milyen kiutat találtak? Elmenekültünk Kassára. Optál- tunk. A férjem igazolni tudta, hogy a nagyapja lengyel származású, és Szlovenszkón, Hunkócon született. Az utolsó vonatra szálltunk fel, amely engedéllyel még átjöhetett a határon. Egy szekrényt, két fotelt, ágyat pakoltunk be a vagonba, meg a sparheltet - tűzifával. 1947 februárjában történt mindez. Én akkor igazgató voltam egy ungvári óvodában. Egyenesen onnan szaladtam a vonatra, mert csak az utolsó pillanatban találtak egy embert, akinek átadhattam az óvodát. Ekkor Ungvárról Kassára nem lehetett levelet küldeni. Egy ismerősünk könyörgött, hogy valahogy vigyük el magunkkal a levelét. Féltünk, de a férjem végül is becsomagolta valamibe a levelet és beépítette a sparhelt belső falába. A sparhelt- ben égett a tűz, amikor a határra értünk. Akkor rettentem meg, amikor az egyik katona még a tűzbe is belepiszkált. Szerencsére nem találták meg a levelet. Kassán egy vakvágányra állítottak be. A három gyerekkel hat hétig ott laktunk a vagonban. Végül az az ember szerzett nekünk lakást és állást is, akinek a levelet küldték. Volt egy cseh ismerőse, aki haza akart menni Csehországba, de nem volt kire hagynia a lakását. Bérbe adta nekünk. A férjem a kerületi nemzeti bizottság építésügyi osztályán kapott állást, én pedig a téhányi óvodába kerültem, ahol aztán igazgató lettem. A férjem itt a Csemadok egyik alapítója lett, és amikor későbben az Új Szó első száma megjelent, azonnal eldöntöttük, hogy megrendeljük. Azóta is mindennap olvasom. Mikor vesztette el a férjét? A férjem 1954-ben nehéz balesetet szenvedett. Az Eperjesi úton épülő vasúti híd ellenőrzésekor egy tégla a hátára esett, és eltört a gerince. Fél évig gipszágyban feküdt. Aztán az agyvérzések következtek, majd a szívinfarktus. 1967-ben meghalt. Gondolom, hogy azért Önnek sem lehetett könnyű érvényesülni a Kassán, mert nyilván rossz kádernak számított a szocializmusban, hiszen egy püspök nevelte ifjú korában? A hitemet én soha sem tagadtam meg. Győzködtek persze, hogy lépjek be a pártba, de én mindig időt kértem, és igenlő választ soha nem adtam. Én itt is jártam templomba. Az igazgatói tisztségből leváltottak, de engedték, hogy óvónőként dolgozhassak. Nekem ez elég volt. * Hogyan telik most egy napja? Ha nyugodtan alszok éjszaka, akkor reggel fél hétkor, hétkor kelek. Afféle előkészítőként a reggelihez éhgyomorra megiszom egy stampedli Becherovkát. Aztán jöhet a vajas kenyér egy kis szalámival, paprikával vagy szalonna hagymával - és a legvégén a tejeskávé. A konyha rendbetétele után kimegyek a lépcsőházba a virágjaim közé. Meglocsolom, megsimogatom őket, majd gyalog lemegyek a hetedik emeletről a földszintre az Új Szóért és a postáért. Délután a szomszéd- asszony néz be hozzám. Utána kicsit pihenek, de alig várom, hogy az unokám hazajöjjön, és kimen- jek vele egy kicsit sétálni. Van, amikor villamosra is szállunk, és bemegyünk az óvárosba egy süti- re, teára - meg olykor fokhagymás pirítós kenyérre, mert azt én igen szeretem! Elárulja, hol érezte magát igazán otthon? Jó volt itt, Kassán, de visszavá- gyok Kárpátaljára. Jó lenne egyszer még végigjárni a gyerekkori emlékek színhelyét, csak hát ez már majdnem lehetetlen... Szokott álmodni? Igen. Van amikor pincében járok, segítek az embereknek kijönni valami gödörből, közben arra kell vigyáznom, hogy én bele ne essek. Máskor erdőbe megyek, szeretnék sétálni valakivel, de nem látom, hogy hol van... Egy ilyen élet tapasztalatával, mint a magáé, mit üzen a fiataloknak? Legyenek mindenkivel szemben toleránsabbak, és vigyázzanak a családjukra, mert fontos a család! Ha nem tudják összetartani, a munkahelyükön és az életben is minden hamarabb szét fog hullani. Teljességre törekedni széttöredezetten ugyanis igen nehéz. „Ha sikerül valamit jobbá, szebbé tennem a környezetemben, akkor boldog vagyok” (Csonka György felvételei)
