Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-30 / 100.szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 30. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Nagyon sokan ugyanott ébrednek föl holnap, ahol ma éjjel lefekszenek Európáért - egészen...? TALLÓZÓ NÉPÚJSÁG A romániai magyarság szempontjából történelmileg fontos pillanat Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz - közölte Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. A politikus a marosvásárhelyi napilapnak nyilatkozva örömmel és elégtétellel üdvözölte, hogy május elsejétől Magyarország az Európai Unió tagjává válik. Markó hangsúlyozta: „Európai uniós tagként Magyarország többet segíthet, mint eddig. Megmozgathat uniós támogatási lehetőségeket Erdély és a magyarok által lakott régiók számára, politikailag pedig valószínűleg sokkal nagyobb befolyása lesz arra, hogy Románián belül milyen a mi helyzetünk” - mondta, s hozzátette: uniós tagként Magyarország segítheti Románia EU-integrá- cióját. Ettől fogva a magyar nemzet nagyobbik része bent van az EU-ban, a kisebbik rész van kívül, ezzel viszont növekedett az esély, hogy belátható időn belül az erdélyi magyarság is az Európai Unióban legyen, és együtt legyen - emelte ki az RMDSZ szövetségi elnöke. Az anyaország és a határon túli magyarok kapcsolataiban várható változásokról szólva Markó Béla rámutatott: valószínűleg lesznek nehézségek is a kapcsolatokban, mivel a munkavállalás és a kapcsolattartás területén Magyarországnak mostantól a szigorú uniós kritériumokat kell alkalmaznia. Ennek ellenére összehasonlíthatatlanul nagyobbak az előnyei ennek a változásnak, mert Magyarország közvetlenül adhat át a romániai magyaroknak tapasztalatokat az európai uniós felkészülésről. Az átmeneti időszakban nagyon fontos, hogy közös stratégiát dolgozzanak ki arról, hogyan támogatja Magyarország az erdélyi magyarság, különösen a fiatalok szülőföldön való boldogulását. Tagadhatadan ugyanis, ezekben az években megnövekszik Magyarország elszívó hatása - figyelmeztetett Markó Béla, aki szerint meg kell akadályozni a kivándorlás fokozódását. Az RMDSZ elnöke azt is kifejtette, hogy Budapest csatlakozásával rendkívüli módon felértékelődik a Románia és Magyarország közötti viszony. „Ezzel egyidejűleg növekszik az erős érdekérvényesítéssel bíró RMDSZ szerepe is a romániai integrációs folyamatok felgyorsításában annak érdekében, hogy néhány év múlva Románia is EU-taggá válhasson” - mondta. Május elsejét holnaptól nem csak a munka ünnepeként emlegeti majd itt az utókor. Egyik percről a másikra úgy átváltozik évtizedes munkásmozgalmi kultuszeseményből, úgymond, eurokonform misenappá, akár köztörvényes bűnözők valamely újkori „lovagrend” lovagjaivá. BARAK LÁSZLÓ Persze a posztkommunista országok, köztük Szlovákia Európai Unióhoz való csadakozása, enyhén szólva is, kimondottan sorsfordító esemény. Tényleg nagyságrenddel komolyabb következményekkel, kötelezettségekkel jár, mint néhány alpári individuum vicinális szervezkedései. Mindazonáltal nyilván nagyon sokan ugyanott ébrednek föl holnap, ahol ma éjjel lefekszenek. Európában, nevezetesen, ahol eddig is tartózkodtak volt, akik itt laktak Európa földrajzi közepe táján. Ám az európaiságot jelentő európai értékrendhez, elsősorban európai értékrendet valló emberekre van szükség, pontosan úgy, ahogyan az oly sokat emlegetett demokrácia sem létezik demokraták nélkül. Ilyen értelemben tehát semmi értelme az olyan fellengzős, főként pedig hazug politikusi megnyilatkozásoknak, melyek szerint mi, kelet-közép-európaiak mindig is Európában éltünk. Az igazi európaiak ugyanis abban különböztek, különböznek a poszt- kommunista európaiaktól, hogy ők nem a kommunizmust építették több mint fél évszázadon keresztül. Legyen: Nem a kommunizmust építtették velük! Mindegy, hiszen régen kiderült, a kommunizmus építésének ördögi projektje csődbe ment, mégpedig azért, mert egyszerűen kivitelezhetetlen volt. Az építők, az építésre kényszerítettek leikeiben azonban nem maradt, nem maradhatott nyom nélkül, ami történt. A kommunizmus építésének, építtetésének fél évszázada alatt ugyanis kitenyésztődöttf!) a „szocialista embertípus”. Reprezentánsai mindazok a halandók egytől egyig, akik itt, Európa közepén nem 1989 után születtek! Tekintet nélkül arra, hogy elismerik-e, avagy tagadják a tényt... Tagadni egyébként úgyis fölösleges, hiszen az embert nagyon gyorsan elárulják a tettei. Ki ne találkozott volna manapság például olyan politikussal, aki annak idején nem lehetett volna a guru legvérmesebb bolsevikok között is? Tizenöt évvel a rendszerváltás után nem az államtól várja-e a posztkommunista országok lakosságának többsége, hogy mindennapi megélhetési gondjait mindenhatóként megoldja? Visszatérve a politikusokhoz, úgy demonstrálhatóak rajtuk a kommunizmus építésének nyomai, mint állatorvosi lovon a betegségek. Egynémely „politikusok” napjában többször is konfliktusba kerülnek önmagukkal. Reggel például még polgármesterként kifütyülik önmagukat, mint a kormánykoalíciós párt parlamenti képviselőit, hogy este megint csak önmagukat intsék önmérsékletre, országos vagy helyi pártvezetőként. A minap, történetesen a párkányi értelmiségi gyülekezőn, egy európai parlamenti képviselőjelölt azon kesergett - akarva- akaratlanul már-már depresszióba hajtva bizonyos, szenvelgésre egyébként is hajlamos értelmiségieket -, minő rettentő hátrányos helyzetbe kerülhetnek majd az Európai Unióban a kisebbségek. Szóval, holnaptól itt a lehetőség az európaiságra. Akik 1989-ben vagy utána születtek, azoknak semmit nem kell megmagyarázni, mert talán nem sikerült őket a holnapi csatlakozás időpontjáig annyira megrontani, hogy gondot okozzon nekik a tájékozódás. A szellemileg megbénított, jobb esetben csak legyengített, uniformizált gondolkodású, önmagáról gondoskodni, önmagát méltósággal képviselni képtelen „szocialista embertípus” szerencséden megtestesítői pedig reménykedhetnek, hogy valahol Európában kénytelenek, nem utolsósorban pedig képesek lesznek megtanulni mindazt, amitől a múlt században megfosztanak a társadalmi rendszer, de leginkább önmaguk által. Holnaptól nyilvánvaló lesz, hogy mindez nem megy egyik napról a másikra, ám az is világos, hogy a kommunizmus építésének projektjével ellentétben az európai projekt folyamatosan életképes volt. Remélhetőleg nem lesznek (leszünk) képesek sokat rontani rajta a jövevények (mi). Ennek egyik legfontosabb előfeltétele, hogy „tudatosítva legyen”, ugyanúgy nem lehet félig európainak lenni, mint ahogyan áldott állapotban sem lehet fé- lig(!) lenni. A kommunizmus építésének ördögi projektje csődbe ment. VISSZHANG Mélységesen megbántuk Az Új Szó tegnapi számában jelent meg Tóth Mihály Vicc, Vám- béry városában című cikke, amely antiszemitizmussal hozza kapcsolatba a Vámbéry Ármin Gimnáziumot. Az írásban közzétettek egy viccet, amely egy, az iskola diákjai által megjelentetett lapban volt olvasható. Nos, az újságot három osztálytársammal szerkesztettük. Leszögezzük: egy tanár sem tudott róla, így őket nem terheli, nem terhelheti felelősség. Az iskola vezetősége és a tanári kar egyhangúlag azonnal elhatárolódott a vicctől. Mikor a humorrovatot szerkesztettük, 3-4 poént saját forrásból merítettünk, a többit (köztük az antiszemita jellegűt is) egy Magyarországon nagyon népszerű vicclapból vettük át (rendelkezésre tudjuk bocsátani). Akkor át sem villant az agyunkon, hogy ezzel embereket bánthatunk meg. Utólag természetesen átérezzük a dolog súlyát, és mélységesen megbántuk, hogy a zsidógyűlöletnek akár a jelét is mutattuk. Szörnyű, ami a holokauszt folyamán történt. Hatvan év távlatából is megrázó. Nekünk is, akik nem vesztettünk el családtagokat a népirtásban. Nem kívánunk mentegetőzni, csupán szeretnénk bocsánatot kérni. Elsősorban azoktól, akik személyesen érintettek a holokausztban. Másodsorban a Vámbéry Ármin Gimnáziumtól, attól az iskolától, mely különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minden tanulója tisztában legyen ezzel a szörnyű történelmi tragédiával. A diákok évente több alkalommal is részt vesznek különféle rendezvényeken. (Iskolatársaink egy része felkereste az auschwitzi haláltábort, Roman Polanski Zongorista című filmjét a helyi moziban néztük végig, s nemrég a Komáromi Zsidó Hitközösség előadóit is meghívta iskolánk.) Végezetül annyit: amikor az idősebb nemzedék a fiatalság fe- lelődenségéről beszél, mi hajlamosak vagyunk elengedni ezt a fülünk mellett. Mi most tanultuk meg, mi az a felelősség. Reméljük, nem túl későn... A diáklap szerkesztői KOMMENTÁR Vissza a Grinzingbe SZILVÁSSY JÓZSEF Vajasvatai nagyapámat gyermekkorában Köpcsénybe, a mai Kitt- seebe adták többször is német szóra. Legyen műveltebb nálunk, mondogatták a szülei. Persze, maradt ő is a föld művelésénél, de a legtöbb csallóközi paraszthoz hasonlóan a könyvek és a kalendáriumok révén bölcsen eligazodott a világ dolgaiban. Azt is tudom a családi szájhagyománynak köszönhetően, hogy legboldogabb akkor volt, amikor legénykorában néha vasárnap a Savoy előtt felpattanhatott a Pozsonyból Bécsbe tartó villamosra, udva- rolgatni a császári város cselédlányainak vagy negyed liter borokat ízlelgetni a Grinzingben. Apám egész életében arra készült, hogy egyszer megtapasztalhassa ugyanezt a szabadságot és életörömet, de sokáig a pénztelenség, aztán meg már a vasfüggöny is akadályozta őt ebben. Rájuk gondoltam, amikor néhány nappal a rendszerváltás után a Skoda százötösömmel átpöfögtem Bécsbe, dacolva az osztrák határőrök, vámosok és sok ottani polgár dölyfös, lesajnáló tekintetével. Nem sokkal ezután két éjjelt töltöttem az autóbuszon, csak hogy egy napon át kószálhassak Velencében. Átmehessek a hírhedt Sóhajok hídján, amely ugyebár a börtönbe vezetett. Az én utam éppenséggel ezzel ellenkező volt: letűnt rezsimből támolyogtam a szabadnak hitt világba. Idestova másfél évtized során megcsodálhattam a könyvből már ismert nevezetességeket, helyben tanulmányozhattam a működő autonómiákat Dél-Tirolban, többek között a ladinok, azután Belgiumban a németek, Spanyolországban pedig a katalánok között. Elborzadtam az amszterdami narkósok, a Párizs környéki szegény arabok láttán, megsüvegeltem magamban az olasz tengerparton bóvlijaikat kínáló etióp és más sötét bőrű legénykék verejtékes igyekezetét, hogy estére valamicske pénzt tudjanak összekaparni a megbízóikon kívül maguknak is. Máig emlékszem, amint leparkoltam Róma külvárosában, néhány fiatalember nyilvánvalóan lopott videokamerát kínált nekem, bagóért. S nagyon meglepődtek, amikor ez a keleti blokkból érkező pasi nemet mondott nekik. Ilyen emlékek kavarognak bennem - bennünk - néhány órával uniós csatlakozásunk előtt. Amikor már nem hunyorga- tunk kábán, mint jómagam akkor kialvatlanul a Szent Márk téren, mert már semmivel sem tartjuk magunkat kisebbnek a szerencsésebb sorsú nyugati polgároknál. Legfeljebb anyagi értelemben térünk vissza lerongyolódva oda, ahova éppen kultúránk, műveltségünk és értékrendünk alapján mindig is tartoztunk: Európába. Elsősorban az átmeneti munkavállalási korlátozások, a különböző mértékű agrártámogatások miatt az Európai Unióban egy ideig nem leszünk egyenrangú polgárok. Kitörő lelkesedésre semmi okunk hát. Örömre annál több. Mert újra felpezsdülhetnek az erőszakkal kettészakított, történelmi és gazdasági egységet alkotó régiók. Mert mostantól jórészt tőlünk függ, miként boldogulunk az egyre zűrzavarosabb, de mégis csak táguló világunkban. Talán még azt is megérem, hogy nagyapámhoz hasonlóan én elvillamosozhatok a Carlton elől a Grinzingbe, ahova egyébként holnap autóval ugróm át. Apámra s több nemzedéknek lassanként beteljesülő vágyaira is emlékezve, jófajta rizlinggel koccintani - a gyermekeimmel. Újra felszálló ágba SIDÓ H. ZOLTÁN Amíg utolérheteüen távolságban pislákolt számunkra az Európai Unió 12 csillaga, addig szinte meghatódva, felemelkedésünk zálogaként tekintettünk kontinensünk meghatározó szervezetére. Holnap viszont mi is a már 25 tagúra bővülő unió tagjai leszünk, s e felemelő pillanatot némileg beárnyékolja a belépés által gerjesztett - az 1989 előtti időket idéző - cukor- és rizsfelvásárlás. Lám, viszonylag gyorsan kiderült: a bizonytalan zónát jelentő félperifériát magunk mögött hagyva a centrumot jelentő EU-ba jutva a várt előnyöket máris némileg kiegyenlíthetik a nyilvánvaló hátrányok. De hagyjuk a fanyalgást, mert összességében, térségünk jövője szempontjából határozottan előnyös az uniós tagság. Egyesek szerint még sokáig másodrendű polgárok leszünk a gazdag régi tagok mellett. Valóban, egyelőre alig nyílnak meg előttünk a munkaerőpiacok, nem felelünk meg az euróbevezetés feltételrendszerének, továbbá számos európai normát nem teljesítünk. Ráadásul Brüsszel máris szűkmarkú hozzánk. Mi még csak nem is reménykedhetünk abban, hogy a görögöknek, a portugáloknak, a spanyoloknak vagy az íreknek máig folyósított hatalmas közösségi pénzinjekcióban részesüljünk. Ennek dacára nincs okunk bátortalanul belépni az EU ugyan csillogó, ám az erőt sugárzó homlokzata mögött némileg repedező és agyonszabályozott épületébe. Történelmi tapasztalataink megtanítottak bennünket a túlélésre, szívósságra, az elmúlt 14 évben pedig a kapitalizmus csínját-bínját szintén elsajátítottuk. Olyannyira, hogy a térségünkben megvalósult radikális gazdasági reform, a nyugdíj-, az adó- és a szociális ellátórendszer átalakítása sok esetben példaként állítható a jólétben eltespedt, rugalmatlan régi uniós tagok elé. Sőt, az is kimondható, az egyre inkább tudásalapú exportunk lendületétől tartó, képzett munkaerőnktől félő „öreg” EU-nak szüksége van az általunk képviselt friss vérre. Ha következetesen végigmegyünk a reformokkal szegélyezett úton, akkor nem lesz igazán szükségünk a közösségi pénzforrások őrzői előtti kalapozásra, hanem Írország példáját követve a tudásra, rugalmasságra alapozva fokozatosan felzárkózhatunk a középmezőnybe. Ezzel dinamizáljuk az Egyesült Államoktól egyre inkább lemaradó uniót, s a végén Európa két felének egyesülése újra felszálló ágba juttatja földrészünket.- Holnaptól már csak ilyet tojok... (Elek Tibor rajza)
