Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)

2004-04-02 / 78. szám, péntek

4 ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 2. Gondolat 13 többek közt ez áll: Ha véletlenül ezt az oldalt kezded olvasni, a túl­sót már ne is olvasd. Bántja a hiú­ságomat, hogy ilyen ziláltan mutatkozom. 1970. április 22.: Azt hiszem, azért szánom rá magam olyan las­san és nagy sokára levélírásra külö­nösen ez utóbbi időben, mert - s ezt is a Te Rolland-idézeted tudato­sította bennem - azonfelül, hogy rossz levélíró vagyok, tudván tu­dom, hogy számomra levelezésünk voltaképpeni tárgya l’autre ami (Utalás egy Romain Rolland- mondatra: „Egy barát számára a baráti levelezésben semmi sem ér­dekesebb, mint a másik barát.”): így kell lennie és így is van, s ezért restellem túl körülményesen és bo­nyodalmasán részletezni, ami itt történget, bennem és körülöttem. Hiszen jeleztem volt, hogy a Parainesisem érik, minél kevésbé kedveznek neki a külső körülmé­nyek, annál rohamosabban; de benne élünk egy nagymérvű bi­zonytalanságban; azt meséltem, hogy nem-keresett funckiómat hi­vatalosan letettem (1968-ban a Károly Egyetem Bölcsészkarán Rá­kos Pétert titkos szavazással meg­választották dékánhelyettesnek. A „normalizáció” idején meghagyták volna, ha aláírja a „kemény mag” által kijelölt eltávolításokat a kar­ról. Rákos erre nem volt hajlandó, és lemondott tisztségéről.), de utó­dom még nem lévén kijelölve, az adminisztratív hajszától nem me- nekedtem meg, s egy eléggé nyo­masztó napi robot űzi tőlem mesz- sze a „lélek csöndjét”, hogy számot vethessek végre a dolgokkal. Az át­igazolások folynak, azazhogy ná­lunk megszakították, s nem látha­tom előre, „kit hogyan talál meg” az elkövetkező időszak: így nehéz dolgozni, s mégis így kell dolgozni. S ezért odázódik el egyre a Pa- rainesis, a correspondance, s volta­képpen minden, ami érezhetően, de ki nem fejezhetően az élet értel­mét teszi. Mindezekből láthatod, hogy le­velemet várhatod: nem ezt a leve­let, hiszen ezt már megkaptad, hanem egy további levelet s to­vábbi leveleket. S Babits szavát véve kölcsön nem babitsi-mérvű igéimhez, hadd jelentsék befeje­zésül e levél szavai is: „Mi dado­gunk, de várj, ki jön utánunk” Az alábbi, még a kemény „nor­malizáció” első évtizedéből szár­mazó három szemelvényben Pé­ter a viszonyokról, életkörülmé­nyeiről, valamint a parainesis pil­lanatnyi virtuális állásáról szóló híradásai közepette a maga oly sajátosan játékos és önironikus hangját is meg-megszólaltatja már: 1970. szeptember 10.: ... püff neki, itt egy levél. Már most tu­dom, hogy nem sokat ér, hiába, nem tudsz megnevelni, holmi bel­ső történésekről én nem tudok korrespondálni. (Azaz, hová sül­lyedtem: hiszen nevelni csak én nevelhetlek Téged, úgyebár?) A prózai külsőségeket iszen hamar elintézhetjük: még mindig a vára­kozás stádiumában vagyok, nyil­ván majd behívnak (...) az igazoló bizottság elé, s ott majd elbírálják eddigi tevékenységemet (...) Két­ségtelen, hogy ez látszik most va­lamennyiünk életében a leglénye­gesebb eseménynek, csak hát tud­juk, hogy mindig vannak más problémák is. így például, függet­lenül a fentiektől, fiam lassan ti­zenöt éves lesz, az pedig mindig, még ha traktorok potyognak is az égből, a legnagyobb, legelodázha- tatlanabb, legfontosabb probléma (neki) és szívszorító gond és fele­lősség (nekem). Az már szóra sem érdemes, hogy én meg közben negyvenöt éves múltam, az talán könnyű? (...) Te sem vagy ám nagyon közlé­keny, Valéria (ezt büntetésből), az évek során néha többet tudtam meg felőled abból, amit pl. a Szem­lével (vagy hát benne) közöltél, mint amit velem. Nem baj, ne hidd, hogy valami­lyen mélabú martalékául esem, el­lenkezőleg: szép csöndesen dol­gozgatok: a magyar írók cseh lexi­kona már nyomdában van, s na­gyot nevetsz majd, ha csakugyan tető alá hozom az első cseh nyelvű (és eretnek) magyar irodalomtör­ténetet? Most ismét Adyval küsz­ködök, őt nem lehet jól megírni. És főművem, az Új Parainesis? Ne szomoríts. S azután, hátha ak­kor van hozzá az ember a legköze­lebb, amikor azt hiszi, hogy eltá­volodott tőle. No úgye, ilyen szeszélyesen még sohasem firkáltam Neked. De tudom, hogy kárörvendő (is) vagy, s voltaképpen nem bánod, hogy kihoztál a sodromból... 1971. február 17.: ... köszönöm legutóbbi soraidat... Ez már klisé lehetne. Mindazonáltal méltatlan­kodva értesültem annak idején Gyuszitól, hogy negative nyilat­koztál rólam és levélírói ügyködé­semről. Ártadan vagyok, mint a ma született bárány (...) mert hi­szen még Gyula visszaérkezése előtt telefonáltam Neked, szidás nélkül, csak úgy magamtól, de ezt Te már persze aligha tudhatod re­konstruálni. Nna, ez már eddig egy fél levél. Nem baj, vannak, akik könyvet is tudnának ennyiből írni. Ha majd a tavasszal leutazom, (...) elmesélem, mik voltak, hogyan tettek majdnem nemlétezővé (mármint engem) olyan dolgok, mint kilencedikes fiam hiányos al­gebraismeretei, feleségem hossza­dalmas májgyulladása, hogyan vi­harzónák át rajtam a gyűlölet és szeretet impulzusai egy fél kiló (abban a pillanatban óhatatlanul szükséges) borjúhús kapcsán, ne­sze neked Parainesis. Persze, ezt a rapszodikus hang­vételt csak úgy mímelem, mert a valóságban tele vagyok nagyon racionális, higgadt tervekkel, majd megmuta­tom a noteszomban a ké­szülő műveim bibliográti- áját, a címek már mind megvannak. (...) Hogy levelem ne legyen mégse egészen üres, saját készítményű aforizmámmal végzem: a végén mindig minden jóra fordul, csak a legeslegvégén fordul rosszra... 1978. november 1.: A Parai- nezist pedig ne féltsd, anyaga ver­senyt gyűlik az én hanyatlásom­mal. (Ezt szinte egzaktul mond­tam.) Rákost valósággal megszenved- tette ezekben az időkben a lelki- és elmebetegségeknek a tágabb kör­nyezetében látott terjedése s az ez­zel szembeni tehetetlenségérzete is. Erről tanúskodnak 1980 végén írt levelének alábbi részletei: 1980. december: Szorongva né­zem fiam készülődését a pszichiá- teri hivatásra (...) Bennem a Forman Száll a kakukk fészkére- jének katartikus élménye. A Bene­dek István könyve. Körülöttem az élet. Régebben azt bizonygattam, inkább másoknak, mint magam­nak, hogy ez az egyetlen porci- kánk, amelynek urai vagyunk; tes­tünk minden részét sodorhatja a víz, elménknek módjában áll, szu­verénül, a partról néznie... Elgon­dolkodom... - ha tudnád, hányán vannak, s hogyan szaporodnak! - s nagyon, nagyon kell vigyáznom, hogy valahogyan el ne jussak az illyési sorokig: „Valahol én is érzem, valahol szörnyű mélyen: igaza van. ” Nem, ne ijedj meg, Valika. „Nem, nem, amit mondtam, fájda­lom volt.” Csak a tehetetlenség. S lehet, hogy ez az oka hosszú elhall­gatásaimnak... Mert... nem vagyok (még) hajlandó a saját nyavalygá- somat a műfaj rangjára emelni. Nem is volna (az sem) százszáza­lékosan igaz. Van Belmondónak egy oltárian hülye filmje, benne a banális helyzet: a teljességgel ta­pasztalatlan pilóta, aki másodper­cenként már-mar olyan mélyre süllyed gépével, hogy óhatatlanul bele kell ütköznie Rió kéményeibe, házaiba. így látjuk mind, s az utol­só percben (még) mindannyiszor újra, merő véletlenségből (?) me­redeken felivel a gép, s elkerüli a katasztrófát. íme, mégis kikereke­dett e kusza sorokból valami: pilla­natnyi önarcképem. Ne mondd, hogy nem írtam magamról. S a fen­ti idézetet felejtsd el, mással kínál­lak, Radnótival: „Ne menj tovább, barátom / kiálts rám, s felkelek.” írj, Valikám. Semmi baj. De juttas­suk egymás eszébe olykor a ben- n ünk maradt üzemanyagot... Egy további jelentése parainesis- ügyben arról szól, hogy miközben az idő s a körülményei egyre szol­gáltatják a témához a maguk hor­dalékait, a megírását viszont mind­egyre akadályozzák: 1981. november 14.: ... tegnap­előtt az öreg (!) J. B. Capek pro­fesszor úr előadásán voltam (sze­mélyesen szokott telefonon tobo­rozni, hogy elegen legyünk a nyugdíjasok Irodalmi Társaságá­nak rendezvényein), tisztelettel meghallgattam, volna is róla sok megbeszélnivalónk, dehicetriunc csak az elejét. Sántikál a profesz- szor, mert ischiásza van, s mikor székkel kínálták, azt mondta: kö­szöni, de orvosa azt tanácsolja, ne sokat üljön, betegségének jobbat tesz, ha áll vagy fekszik. Jelentem Neked, kedves Valikám, hogy éle­tem pillanatnyi stádiumában, ... utolsó gondja is az volt: mivel tartozik még embertársainak. amikor sokat kellene ülnöm, hi­szen voltaképpen egyre gazdago­dom themes de quasi Parainesis- ekkel, de hát ülnöm nem lehet, nem hagynak - minden erőmet ar­ra koncentrálom, hogy a rám zú­dulókaotikuszűrzavart, ostobasá­got és szennyáradatot ne fekve, hanem állva fogadjam. Ennyit ma­gamról... Ugyanezen levelében - egy álta­lam idézett 18. századi francia szerzőnek az igazságszeretetéről szóló elmélkedésére reagálva - Rákos az alábbi szellemben foglal állást az igazság (s vele párhuza­mosan: a tolerancia) kérdésében: Az Igazságról (...) nem írni, ha­nem beszélgetni kellene, mint Kosztolányi (...) Paulinájában a két bölcsek. Már gimnazista ko­romban tudtam, hogy igazság egy­részt nincs, másrészt a méltányos­ság, megértés, tolerancia egész életemben jobban fognak vonzani (az irónia és a részvét, mondta volt Anatole France, ismered, vagy kiír­jam bővebben az Epikuros kertjé­ből?). De, drőle de chose, most öregkoromban egyre ingerülteb­ben küzdők a racionális igazságért (mármint a magam kis szemét­dombján), ahelyett, hogy lehig­gadnék. Később, 1985. március 31-i le­velében röviden ismét visszatér az igazság témájára, egy ilyen hivat­kozással: És nicsak, ma olvastam az ős­ben (vagyis az Élet és Irodalom cí­mű irodalmi hetilapban) egy Yourcenar-idézetet, miszerint az írónő óvakodott attól, hogy az igazságot tegye meg bálványává: beérte a pontossággal is. Leveleinek a parainesise előéle­tére vonatkozó emlékei közt ezek a sorok, ezek a megnyilatkozásai azok, amelyek bizonyos mérték­ben viszonyítási alapul szolgálhat­nak az Episztolákban - az 1989 utáni tapasztalatok hatására - az igazság és főként a tolerancia té­makörében rögzítettekkel. Rákos ugyanis az Erkölcsmen­tes episztolákban, miközben ala­pos, sokoldalú vizsgálódásnak veti alá az igazság bonyolult, az em­berrel szemben komoly igényeket támasztó princípiumát, kimondja: ma, az 1989 utáni időkben az igazságra mindenkinek sokkal na­gyobb szüksége lenne, mint a sza­badságra. Ugyanakkor azt is meg­állapítja, hogy a korunkra jellem­ző elbizonytalanodásban és zava­rodottságban vészjóslóan meg­gyengült az emberi társadalom önvédelmi ösztöne, s a tolerancia régi, nemes eszményének a nevé­ben a rosszal szembeni határtalan elnézés s a meghátrálás lett az új idők jelszavává. A parainesis megírásának belső parancsa természetesen szorosan összefügg Rákos Péter erős peda­gógusi hivatástudatával. „... a ja­víthatatlan tanár, aki örökké bebe­széli magának, hogy van valami 'osztogatnivalója” - utal az Episzto­lák előszavában a maga szellemes- önironikus modorában a mű eltö- kélésének, hosszú évtizedeken át magában hordozásának és meg­írásának eredendő okára.' De nem kevésbé szoros az ösz- szefüggés a parainesis és szerzője gondolkodói, írói, irodalmán habi­tusa és felelősségérzete között. „Ha jól, ha rosszul, de filozófiát és iro­dalmat tanítottam: aki ezt teszi, akarva-akaradanul az életre ad tanácsokat” - jegyzi meg Rákos Emigrálni című, személyes hangvé­telű esszéjében. Egyszer egy olvasmányáról, Spiró György Ikszek c. regényéről küldött nekem híradást. Álljon itt végezetül Rákos Péternek ez a hír­adása, amelyben - amellett, hogy egyfajta rögtönzött miniatűr iro­dalmi kritikának is tekinthető - az emberi tapasztalatok és tudás to­vábbadásának s a humánum ter­jesztésének jelentőségébe vetett mélységes hite is kifejezésre jut: 1982. május 27.: Az Ikszek. Egyenlőtlen könyv, néhol nagyon jó, másutt jó, rossznak sehol sem mondanám. Kissé az a fajta könyv, amelyben a történelem önmagában adott pátosza félútig elébe megyen a megformálásnak. Megfogott például az a fiatal len­gyel, aki döbbenten hallgatja Len­gyelország felosztásának szatiri­kusán és véresen igaz történetét egy szemtanú és, kortárs szájából (alig húsz évvel utána), s kérdi: hát miért nem mondták el nekünk soha mindezeket? Tisztítótűz ez egy ősz pedagógus számára. Kü­lön kuriózum, hogy a regényt Spiró nyilvánvalóan jóval a mai lengyel bonyodalmak előtt írta, s egyes aspektusaielképesztően ak­tuálissá váltak. ♦♦♦ Az 1990-es években a korábbi évtizedekhez képest gyérebb a le­vélbeli kapcsolatunk. Rákos 1989. évi karácsonyi lap­ja arról tanúskodik, hogy a rend­szerváltást rokonszenwel fogad­ta, de mozgalmasságán szeretne már túl lenni: ... írom e szívből jövő karácso­nyi lapot au centre de la melée, és bár már au-dessus de la melée ír­hatnám. Mit is szoktál mondani a történelmi időkről? Minden szép­ségük ellenére... 1990. február 9-én, ugyancsak képeslapon, tőlem sürget hír­adást: ... nyomasztóan keveset tudok mostanában Rólad... Nem imái mégis néhány sort „belső” és „kül­ső” állapotodról e napokban? Úgy gondolom, a viharzó események kissé elragadtak Krcmérytől. Tu­dod, hogy „odalenti” tájékozódá­som egyik támpontja vagy, de most személy szerint is érdekel, hogyan állnak dolgaid, és miket gondolsz és érzel... Én azonban ezúttal kevés tájé­koztatást tudok Péternek „ide­iemről” nyújtani, magamról is csak azt közölhetem vele, hogy a „viharzó események” nem ragad­tak el a munkámtól (sem a Krcméryre, sem a Schöpflin ősei­re és ifjúkorára irányuló kutatása­imtól). Tán azért sem, mert - azok után, hogy a „normalizáció” két évtizedében, valahányszor át­haladtam a pozsonyi Mihály-ka- pun, a magam erősítgetésére min­dig feltekintettem az ott 1717 óta réztáblán függő bibliai mondásra: Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur (Minden ha­talom - ország - a saját megha- sonlottsága következtében bomlik fel) - a hatalom bekövetkezett összeomlása után, alig zajlott le néhány szép, felemelő közhangu­latú esemény, már idegenkedve kezdtem észlelni, hogy az idézett mondás szavai ugyan beteljesül­tek, a régi rendszer megszűnt, de a desolatio marad, nem múlik, in­kább növekedik. Péter csak hosszú hónapok múltán, 1990. november 11-én válaszolt erre a közlésemre, ismét képeslapon. Meleg szavakkal re­gisztrálta, hogy zavartalanul dol­gozom tovább: Micsoda áldás és boldogság (jelképesen) Krcméryben és Schöpflinben élni. Az ezután következő, saját ma­gára vonatkozó mondata azonban kissé megijesztett. Ebben ugyanis ez állt: Az én megfelelő jelképek (=jelképeim) távolodnak tőlem, egyéb dolgok közelsége s közele­dése folytán. Mi történhetett? Minden dolgok közeledhettek feléje? Betegségek jelentkeztek? Nem tudom. Azután 1994. április 2-án (Nagyszombat napján), 38 éves korában, tragikus hirtelenséggel meghalt a fia. A fia elvesztése utáni évben mégjelent Prágai őrjárat című ju­bileumi kötete előszavában ezt ol­vashatjuk Rákos Pétertől: ... ked­ves költőimtől azt tanultam - és tanítottam is, nemde -, hogy „mégis, mégis”, hogy bízva bíznia kell annak, aki túl tekint egyéni sorsán. A katedráról ugyan (még 1991- ben) nyugalomba vonult, de iro­dalmi tevékenységét 1994 után, a „mindennél nagyobb megpróbálta­tása” közepette sem hagyja abba. Összeállítja, a pozsonyi Kal- ligram Kiadó kérésére, a már em­lített jubileumi kötetét; tovább folytatja a rendszerváltás idején megkezdett érdekes (s nálunk alig ismert) közírói, publicisztikai munkásságát; lefordítja magyarra fia „Korvina cili kniha o hav- ranech (Corvina, azaz A hollók könyve) című művét; megírja és kiadja „Nemzeti jelleg - a miénk és a másoké” címmel egy réges- rég tervbe vett művelődés- és tár­sadalomtudományi kismonográ­fiáját; egy cseh kiadó felkérésére összeállítja irodalmi munkásságá­nak keresztmetszetét. S írja, egészen haláláig, a pa- rainesisét, az Episztoláit, mert utol­só gondja és gondolata is az volt: mivel tartozik még embertársai­nak, főleg a fiataloknak. (A tanulmány teljes teijedel- mében a Kalligram július-au­gusztusi lapszámában lesz olvas­ható.) GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Szilvássy József, Mislay Edit, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26

Next

/
Thumbnails
Contents