Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-21 / 92. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 21. 14 Kitekintő Ha nem tartaná stabilan történelmileg kiérdemelt helyét a Romulust és Remust felnevelő anyafarkas, az anyamacska bátran lehetne Róma címerállata Azok a zabálnivaló cicák! Négylábú doromboló nyújtózkodik a letűnt kultúra emlékein, s várja, hogy gondos kezek megetessék (Fotók: képarchívum) A lábnyomok a szélvédőn. Először azok hívták fel a figyelmemet a római macskák egyetemes jelenlétére. Minden reggel, újra és újra, a rejtélyesen újratermelődő tappancslenyoma- tok és fura csúszásnyomok törlésével kezdődött, mígnem egyszer, egy cudar téli éjszaka kései óráján, fény derült a titokra. A szó szoros értelmében. POGÁR DEMETER Ahogy begördültem a garázsba, a motor zaja és a fényszórók sötétbe hasító sugarai ellen tiltakozó durcás macskák jó fél tucatja emelte fel fejét a szomszédok autóinak motorháztetőin. Egy-kettő közülük - a pechesebbje, amely épp a parkolóhelyem közelében talált hálóhelyet magának kelletlenül ugrott le helyéről, és sértődötten tűnt el az Örök Várost borító vastag, párás éjszakában, a többi azonban a távolabbi kocsik elején összegömbölyödve várta rezignáltan, hogy kikászálódjam és végre én is kövessem eliszkolt társaik példáját. Hát persze! Az utcák puha léptű vándorai a még meleg motorháztetőkre kucorodva kerestek menedéket az éjszaka hűvösében! Aztán jöttek a melegebb napok, s a macskák elmaradtak a motorháztetőről, ám ezúttal műfajt váltva adták tudtomra, hogy ők a terület igazi urai. A fagyot alig ismerő Rómában mindig virágzik vagy érik valami, ám a tavasz érkezésével a vegetáció minden képzeletet felülmúló, színpompás erődemonstrációba kezd. A zsongó tavasz által virágba borított fák és sövények hódító parfümfelhőjébe azonban, diszkrét háttérhatásként, az erős napsütés párologtató hatásának köszönhetően egy kevésbé harmonikus szag is belekeveredik: a macskafélék (felidae) vizeletének semmivel össze nem téveszthető bűze. Itt lenn, délen, jóval hamarabb köszönt be a tavasz, a szerelem évszaka. Mivel a tálján fázós nép, nem mondhatni, hogy a meleg felsőruhák is hamarabb kerülnek le a csábos női idomokról, ám a levegő határozottan megtelik vibrálással. Különösen az egyre simogatott) éjszakákon, amikor az ablakokat már nemcsak résnyire nyitni, hanem sarkig kitárni is kellemes. Ilyenkor, főleg villanyoltás után, újból hallatnak magukról a macskák: bagzó példányaik hangos gyereksírásra emlékeztető szerenádja nosztalgikus emlékeket ébreszt azon di- deregtető éjek után, amikor csak a szélvédőn csúszdáztak. Aztán, nyár elején, amikor az itáliai nap már igazán tüzessé válik, Róma utcáin és a kerítéseken megjelennek az első kiscicák. Ilyenkor minden megbocsáttatik: az összejárt ablaküveg és a nyávogás miatt átalvatlan éjszakák egy csapásra feledésbe merülnek a lépteiket próbálgató, tétova kis állatkák láttán. Rómában a kutyabolond Dél-Itáliával szemben, a macskák a kedvencek. Nem kell megküzdeniük a napi betevőért: a járda szélén ebédről maradt tésztamaradékból, tejből, sőt néha friss darált húsból várja őket te- rülj-asztalkám. Az itteni tejszín- pusztítók nyugodtan fogadják az idegen közeledtét, nem riadnak meg a simogatás szándékától. Persze könnyű a római cirmosoknak: ebben a metropolisban ugyanis, tilos a sintérkedés. Minden sértő szándék nélkül gondolhatnánk, hogy a római emberek és macskák kölcsönös vonzalma talán a lelki hasonlóságukban gyökerezik: az öntörvényűségben, az ösztönös és dörzsölt talpraesettségben és az örökké kecsességre törekvő hiúságban. Ha nem tartaná stabilan történelmileg kiérdemelt helyét a Romulust és Remust felnevelő anyafarkas, az anyamacska bátran lehetne a Tiberis-parti metropolis címerállata. A macskák tehát zabálják a rómaiak ételmaradékát, a rómaiak pedig „zabálják” a macskákat, s a leghaloványabb fogalmuk sincs róla, hogy elragadtatott hazánkfiai - mondjuk, egy, az azzuri focistákkal szemben csaknem mindig vesztésre álló mérkőzés feletti elkeseredésükben - olykor sommásan, en bloc macskazabálónak titulálják az egész nemzetségüket. Pedig szó sincs róla, hogy az olaszok bármikor is macskahúst csempésznének remek konyhájuk ízes fogásai közé! Kizárt, hogy egy tálján ember - hacsak nem háborús végszükség esetén - kezet emeljen e kedves háziállatára. Ez azonban valamikor mégis megtörtént, mert Itáliában is jól ismerik a „macskazabáló” kifejezést. Itt azonban egyetlen város, Vicenza lakóit szokták így emlegetni. Csorba László történész, a Római Magyar Akadémia igazgatója meséli, hogy a „mangiagatti” kifejezés valamikor egy középkori várostrom idején ragadhatott rajta a kiéheztetett vicenzaiakon, talán azért, mert körbezárt kínjukban már mindenben táplálékot láttak. Az ódon kifejezés egyébként mára jórészt elvesztette sértő élét, s a venetói város lakói önironikusan magukat is szokták ekképpen emlegetni. A magyar nyelvbe a „macskaevő” kifejezés valószínűleg Észak- Itália Habsburg megszállása idején származott át. Ekkor a birodalom seregében szolgáló, s a hódítók felsőbbrendűségi tudata által áthatott magyar tisztek és katonák maguk is használni kezdték a leigázott népet a hovatartozástól függetlenül becsmérlő, a németben „Katzenesser” formában meggyökeresedett kifejezést. A „macskazabálók” gúnyolása a bakák körében - bár igazi, zsigeri gyűlölet a két nemzet katonái között sohasem alakult ki - az első világháború idején válhatott ismét közkeletűvé, amikor a Monarchia és az Olasz Királyság seregei az Isonzo és Piave mentén feszültek egymásnak. Vicenza és Róma azonban két világ, és a középkori akut proteinhiány, valljuk be, nem magyarázza meg, hogy mit „esznek” a rómaiak a négylábú dorombolókon. Ez a szimpátia sokkal régebbi eredetű, s az idők során minden akadályt és felsőbb akaratot leküzdött. Hiába tiltották be ugyanis ókori birodalomépítő őseik Kr. u. 390-ben a totemállat és Baszt istennő kultuszát a leigázott Egyiptomban, s a Római Birodalom hiába próbálta meggátolni a macskák importját, a Földközi-tenger görög és föníciai kereskedői mégis elhozták e háziasított kis ragadozókat Itáliába. A macskák ma a szó szoros értelmében a Római Birodalom romjain tanyáznak: a Forum Romanum és a Colosseum a törzshelyeik közé tartozik. Ennek még az sem tudta elejét venni, hogy időközben a kiszámíthatatlan egerészőktől idegenkedő katolikus egyház évszázadokon át boszorkánysággal és egyéb sötét praktikákkal hozta összefüggésbe őket. Róma szívében, a történelmi városmagban, a Torre Argentína téren (az Argentina ez esetben ezüstport jelent) köztársaság kori pogány templom .romjai őrzik a letűnt idők emlékét. A fallal-kor- láttal körülvett, s a mai felszín alatt négy-hat méter mélyen fekvő épületmaradványok mellett villamos zúg, autók és buszok dübörögnek. A mai Rómának ezen, az egyik legforgalmasabb helyén bukkantak rá Pompeius curiájára, amelyben Kr. e. 44 március idusán gyűlt össze a szenátus, s ahol az összeesküvők tőrei dicstelen véget vetettek Julius Caesar fényes pályafutásának. Ki tudja, vajon ha akkor a többi baljós jelet megerősítve egy fekete macska is átszaladt volna Caesar előtt, az nem térítette volna-e őt el végzetes utolsó útjáról? A gyászos emlékű, a négy templomrom miatt „szent területnek” elnevezett téren ma hemzsegnek a macskák. Nyújtózkodnak a letűnt kultúra emlékein, s váiják, hogy gondos kezek megetessék és ápolják őket. Biztosak lehetnek a dolgukban, hisz tíz esztendeje itt működik a Torre Argentína Macskaszentély, ahol önkéntesek lelkes nemzetközi csapata küzd a gazdátlan négylábú dorombolok fenntartásáért. Két asszony, Lia Dequel és Silvia Viviani 1994-ben döntött úgy, hogy összefogva folytatja a római macskaetető nők, a „gattarci” hagyományait, és megpróbál tenni a kódorgókért. A Capitoliumon álló főpolgármesteri hivataltól alig néhány kőhajításra, engedély nélkül, illegális foglalókként vették be magukat a romok közé, s megkezdték a karmos jószágok etetését, regisztrálását, gyógyítását - és sterilizálását. Ez utóbbi első pillantásra talán embertelen, de észszerű: meglátásuk szerint ugyanis kizárólag az ivartalanítás vethet véget a kóbor macskák parttalan túlszaporodásának. A menhely csak csepp a tengerben: egyszerre általában csak háromszáz (a házi kedvencek utcára tételének csúcsidőszakában, a nyári vakáció idején pedig ötszáz) állatot szoktak ellátni, de mi ez Róma 180 ezresre becsült kóbormacska-popu- lációjához képest. A „szentély” fenntartása érdekében kalapozni- uk kell, mert a polgármesteri hivatal, ha el is tűri őket, egy petákkal sem járul hozzá a költségvetésükhöz. A belvárosi önkormányzat három éve ugyan a történelmi Róma „biokulturális örökségének” részévé nyilvánította a macskákat, ettől azonban továbbra sincs mit a tejbe aprítaniuk. A fenntartás forrásainak legnagyobb része tehát továbbra is a Largo di Torre Argentina környékére elvetődött turisták adományaiból származik. A feltáplált, kigyógyított állatoknak a macskajogi harcosok igyekeznek gazdát találni, s az állatlélektani alapigazságból kiindulva arra is megpróbálják rávenni a jelentkezőket, hogy inkább két védencüket vigyék haza, mint csak egyet, mert a magányos cica könnyen kedélybeteggé válhat. A Torre Argentina önkéntesei között tartja magát egy legenda, mely szerint valamikor egy itteni hízelgő jószágot egy magyar „signora” is örökbe fogadott. Az egyik hölgy megkérdezte, hogy milyen magyar férfineveket tudnék ajánlani a számtalan anonim mirr- murr számára. Kapásból - elnézést így elkeresztelt férfitársaimtól! - a Béla, a Sándor és a Ferenc jutott az eszembe, ám a jelenlévőknek a Demeter jobban imponált. Meglepetéssel vegyes büszkeség töltött el: lehet, hogy el- macskásított nevemmel én is hagyok egy szerény nyomot a római orizatriznyákok időgépének szélvédőjén? Róma, 2004. április A Colosseum a törzshelyeik közé tartozik Kizárt, hogy egy tálján ember kezet emeljen e kedves háziállatára. A kínai a világ legliberálisabb emberfajtája, s ennek bizonyítéka, hogy étkezési kultúrájában semmiféle tiltás nincs, bármit megehetnek, s ezt bármikor megtehetik Palotapincsik és más ölebek - többnyire selyemruhában KRAJCZÁR GYULA A mozlimok nem eszik meg a disznóhúst, a hinduk tisztelik a marhát, tény azonban, hogy ahogyan keletre, észak-keletre haladunk Ázsiában, az állatokról való gondolkodás alapvető kerete az étkezőasztal. A kínai a világ legliberálisabb emberfajtája, s ennek ékes bizonyítéka, hogy étkezési kultúrájában semmiféle tiltás nincs, bármit megehetnek, s ezt bármikor megtehetik. A szokások és az ízlések persze a hatalmas országon belül nagyon eltérőek, de szélső példaként bátran mutogathatunk Guangdong tartományra, ahol nemcsak bármit megehetnek, hanem meg is eszik ezt a széles „bármit”. Az ázsiai állatkultusznak ekképpen van egy eléggé félre nem érthető bája. De vehetjük komolyabban is. A kínai állatjegyek, melyekkel az éveket jelölik meg, nagy tiszteletnek örvendenek. Ugyanígy az oroszlánok, amelyeknek a házak őrzése jutott osztályrészül. A sárkány zoológiái mineműségében bizonytalan vagyok, s a főnixében is, még ha utóbbit házi használatra gyakran le is pávázom, viszont kétségtelen tisztelet övezi mindkettőt. Továbbmegyek, a tisztelet akkora, hogy ezek az „állatok” régen megszabadultak állati eredetüktől. Hiába van a majom éve, azok a majmok, amelyek szabadon lófrálnak az Emei-hegy rezervátumában, s pofátlanul lejmol- nak ételeket a látogatóktól, puszta látványosságok, senkinek sem jut eszébe, hogy ezek azok a majmok lennének, amelyeknek éppen az évük van. Az oroszlánok kőbe faragva védik az épületeket, míg a sárkányok maskarádé és relief, festmény és pólómatrica formájában segítik a boldogulásunkat. Marad hát a háziállatkultusz. Mindenfélét tartanak, de a népszerűségi listákon a kabóca tarol. Véleményem szerint eléggé csúnya állat, viszont iszonyatosan hangos, minden feltétel adott tehát hozzá, hogy szeressük. A másik kedvenc a feketerigó (vagy valami olyasmi, nemigen értek hozzá). Ez nagyon jópofa, mert beszél, mély, kerregő, de nagyon tisztán érthető hangon, viszont nem éppen túlmozgásos, mondhatni rezzenéstelen, így kifejezetten azt a benyomást kelti, hogy fahumora van. Vigyázni kell vele, mert általában úgy árulják, hogy már tud beszélni, s nagyon nem mindegy, melyik kínai dialektust sajátította el. Az utóbbi időben egyre népszerűbbek a kutyák, bár a hatóságok ezt sokáig nem támogatták. Pekingben húzós adót kellett fizetni utánuk, időben és térben korlátozták a kutyasétáltatást. Éppen ezért tulajdonképpen státusszimbólum lett a kutya, hasonlóan a kövér gyerekhez, a böhöm autóhoz s a nyilvánosan fogyasztott méregdrága ételekhez. Kutya alatt egyébként a palotapincsiket s a hozzájuk hasonló méretű egyebeket kell érteni, többnyire horgolt vagy selyemruhában, bennem mindig komoly aggodalmat keltve a gazdi szellemi épségét illetően. A félreértések elkerülése végett azért jelentsük ki, hogy ezek a kutyák - normális esetben - nem végzik az étkezőasztalon. Szélsőséges excentrikusokat leszámítva a pekingi ember egyébként nem is eszik efféle ínyencséget, de akár északnak, akár délnek indulunk, előbb-utóbb kutya is kerül a tányérba. Tegyük hozzá, hogy ennek megvan a maga kultúrája. Koreában is, Dél-Kínában is, Vietnamban is egy speciális fajtát esznek, melyet, hasonlóan egyéb baromfiakhoz, tenyésztenek. Nem kell tehát emiatt izgulni, ha elcsavarog a Bodri. Peking, 2004. április
