Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-02 / 78. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 2. Vélemény és háttér 7- Haver, végre hokizzunk, ne csak bunyózzunk! (Peter Gossányi rajza) Enzesberger: „Nagyon örülök, hogy Németország már nem nagyhatalom...” Leszámolás Európában a felsőbbrendűséggel TALLÓZÓ KRÓNIKA Markó Béla nem tárgyal a Romániai'Magyar Demokrata Szövetség választási vetélytár- saiként fellépő erdélyi magyar politikai szervezetekkel - írta tegnapi számában az erdélyi magyar közéleti napilap. A Kolozsváron megjelenő újság azzal kapcsolatban kereste meg az RMDSZ szövetségi elnökét, hogy a romániai magyar közösség jövője érdekében a múlt héten megfogalmazott felhívásának címzettjeiről, a velük sorra kerülő konzultációsorozatról érdeklődjön. A lap emlékeztetett rá: Markó Béla a Párbeszéd a jövőért című felhívását elküldte az erdélyi magyar történelmi egyházaknak, a romániai magyar civil és ifjúsági szervezeteknek, szakmai egyesületeknek és alapítványoknak, illetve a szövetségen belüli platformoknak. Eljuttatták a felhívást az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak és a Székely Nemzeti Tanácsnak is. Felhívásában Markó azt javasolja a címzetteknek, hogy vegyenek részt az április közepe és július közepe közötti időszakra tervezett megbeszéléseken, amelyek célja a romániai magyar közösség jelenlegi helyzetének áttekintése, és cseréljenek véleményt az RMDSZ-nek mint érdekvédelmi szervezetnek a minél nyitottabb, demokratikusabb működéséről. Elképzelések szerint a megbeszélések során kialakuló fontosabb célkitűzéseknek már az RMDSZ parlamenti választási programjába is be kellene kerülniük. WASHINGTON POST Nem a terrorizmus elleni harcra, hanem a rakétavédelmi tervekre helyezte a fő hangsúlyt az a nagy ívű beszéd, amelyet Condoleezza Rice, az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója készült elmondani 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok fő politikai célkitűzéseiről - írta tegnap az amerikai lap. Olyan amerikai tisztviselőket idézve, akik olvasták a beszédet, a tekintélyes újság azt írta, hogy abban a rakétavédelmi rendszer kiépítése volt a Bush-kormányzat nemzetbiztonsági politikájának sarokköve. A szövegben ugyanakkor nem szerepelt sem az al-Kaida terrorszervezet, sem Oszama bin Laden terrorista vezér, de még az iszlám szélsőséges csoportok sem, amelyeket a New York és Washington elleni terrortámadások óta az Egyesült Államokat fenyegető legfőbb veszélynek tekintenek. A lap szerint a beszédben - amelyet soha nem ismertettek - a terrorizmust csupán úgy említik, mint az Irakhoz hasonló latorállamok részéről mutatkozó veszélyt. Richard Clarke volt fehér házi terrorizmus-szakértő azzal vádolta meg a Bush-kor- mányt, hogy első hónapjaiban elhanyagolta a terrorizmus elleni fellépést, a terrortámadások után pedig az iraki háborúra fecsérelte az idejét. A Fehér Ház elutasította, hogy nyilvánosságra hozza Rice szóban forgó beszédének teljes szövegét, de megerősítette azoknak a részleteknek a hitelességét, amelyeket a The Washington Post közölt. „Az igazsággal, mint bármi mással, csínján kell bánnunk.” Egy angol, XIX. századi liberális politikus mondása volt ez, amikor azt magyarázta, hogy Őfelsége kormánya miért segítette az olasz függetlenségi küzdelmeket, s miért nem tette meg ezt a lengyelek és a magyarok esetében. E. FEHÉR PÁL Az angol történetírás egyik kiemelkedő klasszikusa, A. J. P. Taylor, az oxfordi egyetem professzora (mellesleg Tomás Garri- gue Masaryk és Károlyi Mihály barátja) pedig azért idézte meg ezt a tradíciót, hogy ráébressze az angolokat: a birodalom érdekeinek képviselete egyebek között azt jelentette, hogy a brit politika sokszor tudatosan meghamisította a valóságos helyzet általa is jól ismert képét. Taylor természetesen nem a tiszteletreméltó lordot, Palmerstont akarta leleplezni, amiért felettébb ködös ígéretekkel kecsegtette Teleki Lászlót, Kossuth küldöttét, akit egyáltalán nem véletlenül, kizárólag magánemberként volt hajlandó fogadni, és szóba se jöhetett, hogy hivatalosan is diplomatának, a „magyar álladalom” meghatalmazott miniszterének, rendkívüli követének ismerje el. Az oxfordi professzor arra akarta alapos monográfiáival és szellemes esszéivel rádöbbenteni honfitársait, hogy a történelmet meg kell tanulni, ha lehet, következtetéseket is le lehet vonni a hajdani eseményekből, de nem érdemes erkölcsi ítélkezéssel próbálkozni, mert az elődök ugyanolyan gyarló emberek voltak, mint az utódok: az érdekeket tekintették, nem pedig az elveket, és az érdekekért mindig feláldozták az elveket, miközben gondosan hivatkoztak rájuk. Taylor egyik tanítványa, Norman Davies pedig egyenesen azt hirdeti ezeroldalas könyveiben, hogy az angol öntudatnak csupán hasznára vált, s á jövőben még inkább hasznára válhat, hogy már nem létezik az angol világbirodalom. Hans Magnus Enzesberger, a legnagyobb élő német költők egyike nemrég hasonlóképpen nyilatkozott a prágai írófesztiválon: „Nagyon örülök, hogy Németország már nem európai nagyhatalom. így sokkal jobb. Ki akar a legerősebb lenni? A németek ezt megpróbálták, és balul ütött ki a dolog. Köszönjük, ebből elegünk volt.” Daviesnek az a határozott véleménye, hogy a két sziget, amelyet Nagy-Britanniának vagy - egyszerűbben - Angliának ismer a világ, legalább négy nemzet otthona: az angolok mellett a skótoké, az íreké és a walesieké, nem is szólva a többi etnikumról, amelyek a nem mindig demokratikus és nem a toleranciájukról híres elődök erőszakos angolo- sítási politikájának és nyelvi imperializmusának következményeként réges-régen eltűntek a világból. És nem is nagyon büszke az elődökre. VIII. Henriket, az anglikán egyház alapítóját, aki egyáltalán nem mellékesen vérpadra küldte Morus Tamást, egyenesen a „Nyugat Rettenetes Ivánjának” nevezi, ami azért nem pozitív jelző. És arra sem felejti el emlékeztetni honfitársait, már- már a felségsértéssel határos módon, hogy a jelenlegi királyi dinasztia valójában német származású. Norman Daviesnek az elmúlt években két vaskos könyve jelent meg cseh fordításban, és ez a kettő összefüggő egészet alkot. Az egyiknek a címe: Európa: egy kontinens története, a folytatásáé pedig: A szigetek: Történelém. (Egy korábbi műve azt is mutatja, hogy tudatos címadási technikáról van szó: Lengyelország: egy közép-európai nemzet története. Davies ugyanis - ugyanúgy, mint mestere, Taylor - összekötötte az angol história tanulmányozását a közép-európai múlt megismerésével.) Ez önmagában is sérti a brit öntudatot, amely a birodalom elmúltával azért megmaradt, hiszen a szigeteket nem fölérendeli a kontinensnek, hanem annak részeként kezeli. Davies mintha szándékosan provokálná a háborús diadalok legendáiból és a gyarmatosítás állítólagos civilizációs küldetéséből összeeszká- bált történeti közhelyekhez szokott olvasóit. Erkölcsi indoka félreérthetetlen: az angol gőg alaptalan, legyenek csak a „szigetlakok” normális és egyenrangú európaiak. A Nobel-díjas Rudyard Kipling pedig A dzsungel könyve szerzőjeként legyen halhatatlan, s lehetőleg elfelejtendőek a fehér faj és - kivált - az angolok felsőbbrendűségéről, valamint a leigázott népek primitívségéről szőtt elméletei és a rájuk épített művei. Davies az európai létre készíti fel az angolokat. Figyelemreméltó, hogy az Európai Unió egyik alapító államában, a már több évtizede európai polgárok esetében is fontosnak tartja ezt a feladatot egy angol értelmiségi. És újra Taylor professzorra hivatkoznék, aki már nagyon öregen a XXI. század feladatait ekként határozta meg: „A nyugati ember (...) még azt is túlélte, hogy a valódi életben kipróbált utópisztikus álmok messze nem a tökéletes világot eredményezték. És mégis: a világ már megtanulta gépeink használatát, most tehát az ideáljainkon a sor.” Ezek az eszmék azonban már nem lehetnek utópisztikusak - okítja honfitársait Davies. A birodalmak kora elmúlt. A nemzeteknek ennél tar- tósabb értékeik is vannak. Ezért érdemes figyelni nálunk, Kelet- Közép-Európában Daviesre meg mesterére. Mert amolyan középbirodalmi álmok még mindig kísértenek némely magyar politikusoknál. Ami számukra azt is szükségessé teszi, hogy „csínján bánjanak az igazsággal”. A történelmivel is. Mert amolyan középbirodalmi álmok még mindig kísértenek. Az elődök ugyanolyan gyarló emberek voltak, mint az utódok. KOMMENTÁR Szivárványos bugyelláris TÓTH MIHÁLY Közel másfél évtizede, hogy Václav Klaus azzal szerelte le a va- gyoneredet kimutatását szorgalmazó populistákat, hogy állította: nem tenne jót az ország gazdaságának, ha az egypártrend- szerben meggazdagodott hentesek, pártfunkcionáriusok, a közéletből kiiktatott volt miniszterek fuszekliba gyömöszölten otthon tartanák az ezres bankókat. A pénz - így V. K. - inkább kerüljön bele gazdaságunk vérkeringésébe. Akkor, 1992 táján írtam erről egy kommentárt. A címe: Mi van a piros bugyelláris- ban? Csak azért nem értekeztem vörös bugyellárisról, ami még közvetlenebbül, gyengébbek által is érthetőbben utalt volna a címzettek kibenlétére, mert 19. századi koszorús nép- színműírónk színdarabjában annak idején olyan címet adott, amilyet. Hírmagyarázatomban azonban megnyugtattam olvasóimat, hogy ami (a jogtalan meggazdagodást illetően) a kommunizmus alatt lehetséges volt, az mostantól teljességgel lehetetlenné válik. A sors iróniája, hogy éppen kampánycsend idején készülök „tollhegyre” venni egy jelenséget, amely sógorsági viszonyban van azzal, amit 16 éve még jogtalan meggazdagodásnak neveztek. Valakikről kiderült, hogy politikai pártnak jelentős, esetenként százezres nagyságrendű összegeket utaltak át, úgymond, pártfinanszírozásra. A lista nyilvánosságra került. A dolognak nem az a pikantériája, ami Németországban vagy Csehországban annak idején kormányválságot idézett elő. Kohl kancellárt, illetve a Klaus-kormányt az buktatta meg, hogy pénzt fogadott el szponzoroktól, és a támogatók kiléte köztudottá vált. Szlovákiában egészen másról van szó: egyes pártok szponzorlistáin „holt lelkek” szerepelnek. A lajstromok közzététele után sorra jelentkeznek a nevek viselői, és határozottan tagadják, hogy pártkasszába akár egy krajcárt is befizettek. Némi kajánkodással vegyes jóindulattal azt gondolhatja az ember: nemzeti sporttá vált a gyorstüzelő pártváltás; kapásból bárki fel tud sorolni tíz olyan politikust, újgazdag vállalkozót vagy más közéleti tényezőt, akiről elmondható, hogy a rendszerváltás óta háromnégy pártnak is a tagja volt. Ugyanakkor olyan privatizőrök is vannak szép számmal, akik egyetlen pártnak se lettek tagjai, de a (vagyon)biztonság kedvéért minden fontosabb politikai erő „kohójában” ott tartják a vasat. Van némi igazság abban, hogy előbb-utóbb minden eredményes magánosító igyekszik eltávolodni a párttól, amelynek vagyonát köszönheti, mondván: a tőkének nincs párthovatartozása. Csakhogy még mindig az átmenetnél tartunk, így a sok mindent tudó politikai pártok még abban a (számukra) szerencsés helyzetben vannak, hogy egykori klienseiket szelíd vagy kevésbé szelíd erőszakkal szponzorálásra ösztönözhetik. Mivel azonban az adományok könyvelésénél azt mégsem lehet feltüntetni, hogy X milliárdos 12 milliót utalt át, „holt lelkekkel” apróra, tíz-, húsz-, ötvenezres tételekre váltják fel a nagy adományokat. A Nagy Bugyelláris ma már nem piros, hanem a szivárvány minden színében pompázik. JEGYZET Egyesülési káosz B. SZENTGÁLI ANIKÓ Egyesülnek a nemzetiek. Rájöttek: egységben az erő. Ja, hogy egyszer már egyesültek? Még amikor az SNS a parlamentben is képviseltette magát, néhány nemzeti értelmű honatya összerúgta a port az akkori pártelnökkel, Anna Ma- llkovával. Kiváltak, saját frakciót alapítottak, és létrehozták a Valódi Szlovák Nemzeti Pártot. Gyermetegen civódtak egymással, közben kimaradtak a parlamentből. Malíková és Slo- ta érezte, hogy ez így nem megy tovább, megpróbáltak egyesülni. Következett a tojásos epizód, tudják, amikor Malíková egy sajtótájékoztatón kis kosárkában tojásait szorongatta, és sakkban tartotta Slotát, nehogy elszólja magát. Mihelyt Slota kikerült a dobástávolságból, kígyót-békát szórt a nemzet asszonyának fejére. Valamely csoda folytán a két vezér később mégis kibékült, rájöttek: ha nem egyesülnek, a következő választásokkor sem jutnak a parlamentbe. Feláldozták hát magukat a nemzet oltárán, a PSNS visszaolvadt az SNS-be. Egy ideig csend volt körülöttük, aztán a közönség megint arra lett figyelmes: sem Slotának, sem Malíkovának nem tetszik az új elnök, Peter Súlovsky. A belügyminisztérium őt jegyzi a párt képviselőjeként, hivatalosan ő tíz elnök, amit azok, akik szintén elnökök szeretnének lenni, természetesen megkérdőjeleznek. Malíková egyelőre a főijével, az orosz Belouszowal van elfoglalva, de azért időről időre elkurjantja magát. Slota ennél tevékenyebb. Saját pártot alapított, melyet sehol sem jegyeztek be hivatalosan, és melyet vezetője szerényen csak úgy hív: Slota Egyesített Szlovák Nemzeti Pártja. Ezenkívül létezik a Slota nélküli, simán csak Egyesített Szlovák Nemzeti Párt, bár keveset haliam róla, elnöke ismeretlen. Ezek után a héten ismét életre kelt a Valódi Szlovák Nemzeti Párt. Soraiban olyan hírhedt egyének vannak, mint Éva Slav- kovská vagy Vífazoslav Móric. Alig születtek újjá, máris egyesülni akarnak Súlovskyékkal. Nem értem, hogy Súlovsky, aki nemrég tárgyalt Klára Orgová- novával, és úgy tűnt, nem akaija rezervátumokba zárni a romákat, most miért akaija összeszűmi a levet Móriccal. Lehet, hogy csak áprilisi tréfa az egész. Ha mégsem, akkor abban bízom: történetem főszereplői is már rég elveszítették a fonalat a sok egyesülésben, és a végén annyira összefonódnak, hogy egymást fogják kiirtani. Mint a maffia.
