Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-17 / 89. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 17. Szombati vendég 9 Für Anikó: „Állandóan önmagunkat akarjuk címkézni és aposztrofálni. Mindenki azon fáradozik, hogy megtalálja az abszolút és megfellebbezhetetlen igazságot” Nem dédelgeti magában a fájdalmait Stílusa van. Eleganciája. Megjelenése. Tartása. „A stílus maga az ember - idézi G. B. Shaw-t. - Ebben maximálisan hiszek. A külcsín és a belbecs tekintetében egyformán.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Für Anikó. A Lear király Corde- liája, a Téli rege Hermionéje és Perditája, Sally a Kabaréból, Cecilé a Kék rókából. De járt már me- zídáb a parkban. Forgott Coward színpadán. Komédiázott Goldoni színházában. Xantus János Szoba kiáltással című filmjében nyújtott játékáért 1991-ben a filmkritikusok díját kapta. Rita Tushingham partnere volt A csalás gyönyörében. Legutóbbi filmszerepét Pálfi Györgytől kapta a Táltos ember vs. Ikarusban. Átvett, beugrott, mentett, tette, amit tennie kellett. Erős ember. A tehetsége is erős. Kibír, elvisel, megbocsát sok mindent. Egy bizonyos pontig. Onnan aztán nincs tovább. Véleményt formál. Igazat. Magvasat. De a stílusa, belső eleganciája még ezekben a helyzetekben is megmarad. Jó munkák, nívós előadások részese, nem adja el magát szánalmas produkcióknak, rémsé- gesen szórakoztató produkcióknak. Önző szempont vezérel: mindenben részt veszek, amiről úgy gondolom, hogy jó. De másban nem. Egyetlen igazi szempont az életemben, hogy van-e kedvem a felkínált szerephez, vagy nincs? Ez nem függ műfajtól és csak ötödleges az anyagi vonzata. A feladatba pedig sok minden belefér. Még az is, hogy a háttérben csak három szót mondok. Vagy hogy elmegyek egy olyan műsorba, amelyben szívesen beszélgetek. Mindemellett hiányérzetem van, mert kevesebbet dolgozom, mint amennyit tudnék, szeretnék. De fogalmazhatok úgy is, hogy sok a lekötetlen vegyértékem. Tizenöt éve végzett a színház- és filmművészeti főiskolán. Azóta a Madách Színház tagja. Ez azt jelenti: teljes mértékben a magáénak érzi, arculatát elfogadja? Pár évvel ezelőtt már megfogalmazódott bennem a változtatás gondolata, hogy jó volt, szép volt, lépni fogok, aztán hála Istennek, megelőzött az élet. Aminek azért örültem olyan nagyon, mert nehezemre esik kérni, vagy ajánlkozni. De ha Mohamed nem megy a* hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. A Madách Kamara, amely ősztől Örkény István Színház néven nyitja meg kapuját, levált a Madáchról, és igazgatója, Mácsái Pál már az alakulás előtt is mondta, hogy mennyire örülne, ha ott lennék, én meg azt feleltem, hogy boldogan. És csatlakoztam az új csapathoz. Jó kezekben leszek. Intellektuális alkatú művész, akárcsak Mácsai Pál. Nyilván ez is szerepet játszik „közös jövőjükben”. Szakmai téren nagyon egyezik az ízlésünk. Olyan ember, akire a minőség tekintetében mindenképpen rábízhatom magam. Szívesen gondolok az eddigi munkáimra is, kilencvenöt százalékuk valóban a kedvemre való volt, csak az utóbbi években kevesebbet dolgoztam. Abban reménykedem, hogy szeptembertől több munkám lesz. És mondom, örülök, hogy ez a változás úgy talált meg, hogy ki sem kellett tennem a lábam a Madáchból. Otthonról viszont „kitette a lábát”. Budapestről Pomázra költözött. Pedig erős szálak fűzik a mamájához. A nagymamám is nagyon fontos volt az életemben. Ő már sajnos, öt éve nem él. Állítólag az egymást követő generációk nagyon eltérnek egymástól, a harmadik viszont visszaköszön. Nálunk ez máshogy alakult. Én nem a nagymamám és nem az édesanyám alkata vagyok. A nagymamám magas, hosszú lábú, deli nő volt, de más arányokkal, mint én, elsősorban más mellbőséggel. Hetvenkét éves édesanyám viszont kis termetű, gimnazista korában olyan vékony volt a dereka, hogy egy nagyobb kezű osztálytársa át tudta fogni. Én a kettőjük tökéletes elegye vagyok. Az eleganciát például a nagymamámtól örököltem. Anyagilag soha nem volt eleresztve. Három ruhája volt, de az olyan minőségű és remek ízlésének köszönhetően úgy tudta variálni őket, mintha az angol úri szabászatból lépett volna elő. A rendszeretetem, az igényességem is az övé. Az édesanyámtól pedig fantasztikus érzelmi intenzitást kaptam. Művészet, ahogy ő tud szeretni. Ahogy minden gesztusával, minden rezzenésével, az egész életével szeret, szeret és szeret. Bennem ez talán nincs is meg ennyire, de a példa állandóan itt lebeg előttem. Megpróbálok én is ugyanúgy viszonyulni az emberekhez, mint ő. Szeretni művészet? Mindent lehet a művészet szintjén csinálni. Még szeretni is. Persze van, amikor nehéz. Máskor képtelenség. Vagy gyönyörűség. A szeretet sokféle lehet, mint talán semmi más a világon. Az én életprogramomban mindenesetre külön fejezet. Ez az életben a legfurcsább és a legfantasztikusabb befektetés. Minél többet adsz a sze- retetedből, annál több van belőle neked. És nem mindig attól jön vissza, akinek adod, hanem valaki egészen mástól. A dolgok mindig egyensúlyba kerülnek. Művelt, okos ember hírében áll. Válaszai, döntései bölcsességről árulkodnak. Kiket olvas? A barátaimmal állapítottuk meg a minap, hogy ha úgy vesszük, egy adott intelligenciahányados felett a stílusok és az ízlések teljesen megegyeznek. Szerintem ugyanazok a könyvek találhatóak mindenki polcán. Kundera, Hermann Hesse, Bulgakov, Updike. Plusz Márquez, Vargas Llosa, Hrabal... ... olvastam én Nietzschét is. Elkötelezni nem tudom magam senki és semmi mellett. Szentírás nincs, illetve van, de az is csak egy vélemény, világlátás. Ő így látta. A kritikával is ugyanígy vagyok. Azért nem is tudok igazából haragudni érte. Az írókat illetően természetesen csak a töredékét soroltam fel azoknak, akik engem érdekelnek, de az említettekben is az a fantasztikus, hogy bármelyik gondolatai, megállapításai bölcseletéi kapaszkodót jelentenek a magunk életében. Egy jó festményt az tesz izgalmassá, hogy vagy azt látod benne, amit az alkotó, vagy mást - amit te akarsz. Sokféleképpen értelmezhető. A banális dolgok mindig csak egyféleképpen. Mivel az ember ezerféle, mindenkinél odatalál, ahová épp neki szükséges. A Biblia sem jelenti mindenkinek ugyanazt. Ki akarja jelenteni, hogy „ez ilyen!”, erre jön valaki, és azt mondja, „nem, ez nem olyan!” Sajnos, fel sem merül bennünk, hogy „ez ilyen is, meg olyan is!”. Ebből is látni, hogy milyen gyengék vagyunk. Állandóan önmagunkat akarjuk címkézni és aposztrofálni. Mindenki azon fáradozik, hogy megtalálja az abszolút és megfellebbezhetetlen igazságot. Szépérzékét kik csiszolták? Az alapokat, az irányvonalat természetesen otthonról hoztam. És a többit? Az már az én választásom. Hogy nekem mi tetszik. Formálom magamat és az életemet is. Ami lehet, hogy röhejes, mert az egész annyira hiábavaló! Gyűrjük magunkat is, egymást is, akarunk, nem akarunk, sírunk, nevetünk, próbálunk magunknak valamilyen önigazolást szerezni, közben olyanok vagyunk, mint a duracell nyuszi: megszabták, hogy ez és ez a feladatunk, és azt kell csinálnunk a lehető legjobban. Érdekes és izgalmas játék ez, ami persze vérre megy. De ha játéknak tekinted, kitölti az életedet. A folyamat, az út pedig mindig fontosabb, mint maga a cél. Visszatérve a kérdésre: az ember saját maga is alakíthatja az ízlését. Lehet, hogy holnap majd engem is elkap a vágy, hogy csak úgy legyek, ne csináljak semmit, legfeljebb keresztrejtvényt fejtsek, de akkor inkább előveszek egy könyvet, amit meg kell rágni, olvasok valamit, amin el lehet gondolkozni. Hogy mi tetszik és mi nem, az adott. Azt nem lehet elhatározni. A Madách Színház ízlését, arculatát mennyire érzi-érezte magáénak? Mit is válaszolhatnék erre? Meggyőződésem, hogy még a le- geslegjobb színházakban is születnek gyengébb produkciók. Mint ahogy egy szakmailag kevésbé ajnározott társulatban van egy-egy fantasztikus szakmai gyöngyszem, olyan előadás, amely színházi ünnepnek számít. Érdekes mód ön sosem viselte a Madách Színház „pecsétjét”. Én címke nélküli színésznek érzem magam. Nem szeretem a skatulyákat. Ezek nagyon mereven kezelt dolgok. De nem vagyok ufószerűen munkamániás sem. Van, akinek ez az útja. Nekem nem. Engem sok minden érdekel a szakmán kívül. Amióta kiköltöztem Budapestről, az egyik örömöm az lett, hogy időnként a kertemben randalírozó feketerigókban gyönyörködöm. A munkát és a magánéletet igyekszem elválasztani egymástól. Egyik táplálkozhat a másikból, de ha nagyon összefolynak, elmarad a meglepetés. Nem jön sem jobbról, sem balról. De figyelek én másra is. Például arra, hogy mit eszem és mit iszom, vagy hogy mit csinálok aznap, amikor játszom, hogy osztom be az energiáimat. Az is az egészséges élet utáni vágy jele, hogy vidéken rendezte be „nemesi fészkét”. Régi, genetikailag belém ivódott vágy, hogy én a természettel ilyen szoros kapcsolatban legyek. Az anyatejjel is ezt szívtam magamba. A nagymamám kertes házban lakott, imádtam nála lenni. Talán ezért akartam olyan nagyon, hogy nekem is legyen egy Ids darab ebből a földből. Édesanyám, ahogy járni tudtam, azonnal vitt kirándulni, és minden hétvégénk arról szólt, hogy „ki a zöldbe!” Ezek nem olyan kis ártatlan séták voltak, hanem sok-sok kilométer hegynek fel, hegynek le, és ez mind a mai napig nagyon nagy élmény az emlékeimben. S ha most kinézek az ablakomon, és látom a „saját természetemet”, a kertemet a sok gyönyörűséggel, elönt a boldogság. Csodálatos, embernagyságú bokrokat és hortenziákat látok, de van diófánk, cseresznyefánk, fűzfánk és eperfánk is, meg japán birs, örökzöldek és kúszónövények, tuják és orgonabokrok, vadszőlő fut a falakon, ott a sok rózsa, gyöngyvirág... Hány hektárt képzeljek magam elé? Kétszáztizenhét négyszögölet. Nem olyan sok ez. Ha tényleg gazdag lennék, szívesen vennék egy régi kúriát, felújítanám, és megfelelő berendezéssel, ősparkkal, kertésszel és házvezetőnővel biztosan szép lenne. így viszont én vagyok a házvezetőnőm egy átriumrendszerű házban, két ablak nyílik az utcára, mindkettőbe tejüveget tetettem, mert kint az utcán semmi nem érdekel. Becsukom a kaput, és magam mögött hagyom, amit nem akarok hazavinni. Az ágyban persze így is forgolódom néha, és hajnalonként felébredek arra, ami aggaszt. De mégis jobb ott felébredni, mint Budapesten, a beton- dzsungelben. Ez a ház lett a menedékem. Itt vértezem fel magam a rossz ellen, itt gyűjtöm magam köré azt a sok szépet, amitől kellemesek lehetnek a napjaim. Azt, ami fájdalmat és bánatot okoz, nem szoktam magamban dédelgetni. A csodával mindig az talál(Oláh Csaba felvétele) kozik, aki hisz benne. Ugyanígy a nagyszerű pillanatok is csak azt találják meg, aki észreveszi őket. Most éppen Shakespeare Makrancos Katáját játssza, de volt már szadista gyilkos is. Igen, volt alkalmam mindenféle szélsőséges figurát is eljátszani, de mindig nagyon örülök, ha nem az elegáns szőkét várják tőlem. Nagyon nagy élvezet számomra, ha például egy szerencsétlen, nyomorult kis nőt játszhatok, mert az mindig óriási kihívás. Igaz, hogy valamelyik nyáron letette a tengerivitorlás-vizsgát? Letettem, de Nelson admirális nem lesz belőlem. Nelson admirálisné viszont még lehet. A párom által? Igen, kettőnk közül ő nagyobb hullámlovas. Félni azonban én sem félek. Csak legyen miben megkapaszkodni. Az Adrián hét-nyolc méteres hullámokat is megéltem már. De ott volt a párom, mellette pedig mindig biztonságban érzem magam. „A munkát és a magánéletet igyekszem elválasztani egymástól. Egyik táplálkozhat a másikból...”
