Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-08 / 83. szám, csütörtök
ISKOLA UTCA 2004. április 8., csütörtök 2. évfolyam 14. szám TANODA A tanár mutasson példát! MARKÓ EMIL Nyelvünk gondolataink közlésének, de leplezésének is, leghatékonyabb eszköze. Az ember megnyilvánulásai között jelentős hely illeti meg szavait. A vezetői példaadás éppen ezért sokszorosan hat a mindennapi élet szózuhatagára. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. A pedagógus példát mutat azzal, hogy mily^p nyelvi rétegből választja szavait. A tanítvány nagy mennyiségben sajátítja el a triviális, trágár szavakat, kifejezéseket, mondatokat. Ha azt látja, hogy az iskolában pedagógusai is használják ezeket, megerősítést kap. Használatuk szokássá válik. A durvaság, a gorombaság terjedésének okait gyakran ebben kell keresnünk. A tanár modellt ad azzal is, milyen a hitele egyes szavainak. Ha a munkatársak, a tanulók naponta átélik a szavak devalválását, tapasztalják, nem szükséges megtenniük, amit megígértek, mert igazgatójuk és pedagógusaik is könnyedén ígérnek, elterjed köztük a fe- lelődenség. A legrosszabb modellt az nyújtja munkatársainak és tanítványainak, aki a szavakat arra használja, hogy tédenségét leplezhesse velük. Ha a jelentések, az ünnepi beszédek, beszámolók hemzsegnek az üres stílusfordulatoktól hétköznapi tények, számszerű adatok helyett, az egész iskolában divattá fog válni a szavak puffogtatása. A tanítási órák feleleteiben is kamatoztatni fog az ilyen példaadás. Azokat is frázisok öntik el, amelyek talán jól hangzanak, de nem tükröznek semmit. A pedagógiában, de egész életünkben hatástalanok az üres prédikációk. Érdemes lenne megszámolni, hogy szerte a világon hányszor hangzik el napjában: legetek jók, üyenek, olyanok. Érdemes lenne egyszer az így kapott hatalmas számmal szembeállítani: hányán lettek valójában jobbakká e szavak hatására. Mégis csak igaza lenne állításunknak, hogy negatív eredmény jönne ki. Rengeteg energiát pazarolunk, mint a gőzmozdonyok. A füst haszontalanul, de nem károkozás nélkül száll a levegőbe. Szavakra szükség van. A vezetőnek, a pedagógusnak kell példát adnia, hogy a szótabutól (a primitív időben pl. nem volt szabad nevükön nevezni a dolgokat, mert a szó megigézi őket) a szómágián át (pl. a középkor számmisztikája) eljutottunk a kulturált beszédig. Megértése visszahat a sértőre (csökkenti önmegbecsülését), tiszteletlenséget fejez ki másokkal szemben, rontja az egész társadalmi közérzetet. Szavakra szükség van (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) A gyermekkori tévézés figyelemzavarhoz vezet Kisiskoláskori zavarok ÖSSZEFOGLALÓ Az amerikai állami iskolákban a tanulók már a hovatartozásukat jelző iszlám kendőt, csadort is hordhatják Vallási jelképek az iskolákban Vajon meddig kell még a tanulóknak és családjaiknak, valamint egész iskolai közösségeknek ebben a feszültségben élniük? (Képarchívum) Egy és három éves koruk között minél több tévét néznek a kisgyermekek, annál nagyobb valószínűsége, hogy kisiskoláskorukban figyelemzavarral küzdenek majd - állítja egy amerikai tanulmány. A seattle-i Univeristy of Washington kutatói 2 500 kisgyermeket vetettek alá többéves vizsgálatnak. Azt találták, hogy az egyéves gyerekek naponta átlagosan 2,2, a három évesek pedig 3,6 órát ültek a tévé előtt. A gyerekek 30 százalékának szobájában is volt tévé. Minél többet ült egy kisgyerek a tévé előtt, annál valószínűbb volt, hogy hétévesen az iskolában figyelemzavarral, figyelemhiánnyal, esetleg figyelemhiányos hiper- aktivitással küzdött. A figyelemhiány, a koncentrálóképesség hiánya, az impulzív viselkedés többnyire csak az iskola megkezdésével mutatkozik meg a gyerekeknél. A kutatók szerint a tévézésnek nincs egészséges szintje, a kisgyermek mindenegyes tévé előtt töltött órája plusz kockázatot hordoz. A figyelemhiány mellett az elhízást és az erőszakos viselkedési mintákat is a túlzott tévénézésnek tulajdonítják a gyerekorvosok. A kutatás az amerikai gyerekorvosok lapjában a Pediatrics-ban (Gyermekgyógyászat) jelent meg. (ng) Minél többet ült egy kisgyerek a tévé előtt, annál valószínűbb volt, hogy hétévesen az iskolában figyelemzavarral küzdött (Képarchívum) A polgári társadalmak fejlődésének egyik legjellemzőbb eleme az állam és az egyház szétválasztása, amely együtt járt az állami oktatás világivá válásának, hitéleti semlegességének erősödésével. Mindezek ellenére a vallás sokféle formában jelen van az iskola mindennapjaiban. ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS Az egyház és az állam szétválasztására elsőként Amerikában került sor; ezt az 1791-es alkotmány tette meg. Franciaország jóval később, 1882. március 28- án iktatta törvénybe az iskoláztatásnak a vallás „gyámsága” alóli felszabadulását. Az 1882-es törvény a világi iskolák jellegzetességeit három fő pontban foglalta össze: az oktatók, a programok, valamint a tanulók világi jellegének biztosítása. Mindez persze nem zárja ki sem a vallások történetének', miként a kultúra történetének a tanítását, sem pedig a Biblia, a Korán szövegeinek és a vallások által ihletett művészi alkotásoknak a megismertetését. Az idézett törvény alapján a tanulóknak ezután sem kellett megtagadniuk vallásos meggyőződésüket vagy val- lástalanságukat; mert csak a hozzájuk kapcsolódó tevékenység nem kaphatott helyet az iskolában. A francia oktatási hatóságok azóta is igyekeznek következetesen tartani magukat ehhez az alapelvhez. Nem változtatnak semmit az iskolai tanmeneten vagy a magatartási előírásokon azért, mert valamelyik vallás ezt elvárná tőlük; nem mentik fel a moszlim vallású kislányokat az iskolai testnevelési órák látogatása alól, és a koedukált oktatásban való részvétel kötelezettsége alól sem vonják ki őket. Annak ellenére sem, hogy újabban egyre nagyobb az oktatási rendszerre ható, nehezedő - a hivatkozott törvény szellemével ellentétes irányú - nyomás. Vallásoktatás Svájcban is sikerült megvalósítani az állami iskolákban a teljes hitéleti semlegességet. Több országban valamilyen szinten - még a világi iskolákban is - továbbra is megmaradt a vallásoktatás. Németországban a Szövetségi Alkotmány VII. cikke egyenesen kötelezővé teszi az állami iskolákban is a vallástanítást, és ugyanez a helyzet Dániában, ahol azonban a vallásoktatás programjait a parlamentnek kell jóváhagynia (vagyis nem az egyházaknak!). Nagy-Britannia pedig a hetvenes évektől kezdődően a világi iskolák programjába is beiktatta általában a vallásokkal kapcsolatos tájékoztatás kötelezettségét. Görögországban ma is kötelező minden állami iskolában az ortodox vallás tanítása; Írországban pedig még mindig a katolikus egyház irányítja az általános és középiskolák 80 százalékát. Az országok vallási térképének átalakulása Időközben átrajzolódott Európa és Amerika hagyományos vallási térképe is. A gazdaságilag fejlett országokban nemcsak más népcsoportok jelentek meg, hanem velük együtt, tetszik, nem tetszik, új, a közvélemény számára addig ismeretlen vallási közösségekkel is kapcsolatba került a lakosság. Az 1994-es franciaországi adatok szerint például a hagyományos keresztény egyházak hívőin kívül az országban akkor már négymillió muzulmán - kétmillióan már francia állampolgárok! -, félmillió buddhista, 600 ezer zsidó, 130 ezer jehovista, és közel egymillió, magát valamilyen protestáns kisegyházhoz tartozónak valló felnőtt élt. A sok- nemzetiségű Amerikában pedig speciális vallási igényekkel léptek fel az indiánok, a spanyol-amerikaiak és az afroamerikaiak is. Az újonnan érkezett - többségükben gazdasági menekült - csoportok a kezdeti tétovaság-bi- zonytalanság után mind nyíltabban és határozottabban kezdték követelni hitük hivatalos elismertetését, vallási szokásaik nyílt vállalhatóságát. Ennek következtében a legkülönbözőbb társadalmakban a vallás egyre inkább olyan sajátos kultúrává változik át, amelynek - főként a kisebbségi jogok gyakorlása érdekében - törvény által biztosított védelemre és támogatásra van szüksége. A szabadság védelmezése A kilencvenes években már nemcsak a pedagógusokat, hanem az átlagpolgárokat is műid inkább foglalkoztatni kezdte a közerkölcsök világszerte tapasztalható romlása. Ennek hatására sokan mondogatni is kezdték: lám, a társadalom elvesztette morális tartását. Ebben a helyzetben hangzott el Clinton elnök 1995. júliusi felhívása: Állítsák vissza a vallást az őt megillető helyre a közoktatásban! Vége lett hát Amerika korábban egységesen, minden államára érvényesen meghirdetett vallási semlegességének. Az amerikai legfelsőbb bíróság állásfoglalása is egyértelművé tette azt az újabb felfogást, miszerint a vallásosság a szabadság védelmezője, és minden tanulónak joga van arra, hogy vallásos hitének és meggyőződésének az iskolán belül is kifejezést adjon. Az amerikai iskola tehát többé már nem az a „vallásmentes övezet”, aminek azt évtizedeken keresztül tartották. A tanulók vallásossága újabban a házi feladat elkészítésekor, valamely művészi tevékenység formájában, sőt bármilyen szóbeli megnyilvánulásban is megmutatkozhat. Mi több, vallási hitüket egyesek öltözködésükkel, a különféle vallási szimbólumok viselésével is jelezhetik. Az amerikai állami iskolákban a tanulók újabban már a vallási hovatartozásukat jelző kipát, iszlám kendőt és akár csadort is hordhatnak, mert az új törvény mindezt már lehetővé teszi számukra. Újabban már a brit iskolai oktatás is túllép korábbi, a multikulturális nevelést bizonyos értelemben korlátok közé szorító vallási törvényeinek az előírásain, és szakértőik náluk is keresni kezdik a fiatalok életével ténylegesen releváns vallási identitás megteremtésének lehetőségét. Látványos gesztus Ez a változás nem váltott ki azonban osztatlan egyetértést a különböző országok lakosai körében. Különösen nem olyan esetekben, amikor egy-egy vallás követői - a saját előírásaikhoz való alkalmazkodás látványos gesztusával - nyilvánvalóan szembekerülnek az adott ország monokulturális jellegű, hagyományosan keresztény hagyományú oktatási rendszerével. A különböző emberi jogvédő szervezetek ilyen esetekben azonnal akcióba lépnek, és nemegyszer kifejezetten agresszívan akarják a közvéleményre kényszeríteni véleményüket. Ez a magyarázata annak, hogy olyan ügyek, mint akár a moszlim diáklányok kendőviselése, akár a különféle vallási szimbólumok - a kereszt, a menóra, a Dávid-csillag, vagy az amerikai őslakosok sastolla és egyéb indián jelképek - iskolai jelenléte országos, sőt nemegyszer nemzetközi méretű vitákat válthat ki. Az egyik tábor úgy látja, hogy végre tudomásul kellene venni, hogy az iskola nem a legmegfelelőbb hely sem a vallási ünnepségek rendezésére, sem pedig bármiféle más vallási üzenet közvetítésére, mert ezek egyidejűleg a többiekből a kívülállóság nem kellemes érzését válthatják ki. A másik fronton pedig azok küzdenek, akik szerint igenis fontos az, hogy mindenhol - így az iskolákban is - szabadon lehessen vállalni a vallási jelképeket, mert ezek nemcsak a vallási, hanem a kulturális örökségnek is megbecsülendő részét képezik. Vajon meddig kell még tanulóknak és családjaiknak, valamint egész iskolai közösségeknek ebben a feszültségben élniük? Remélhetőleg minél hamarabb általánossá válnak az olyan igazi multikulturális nevelési programok, amelyek a különféle etnikai és vallási csoportok közötti tényleges megértést és együttműködést sugallják - anélkül, hogy az iskolát bármelyik közösség ki akarná sajátítani. A kevés, már ma is létező jó példa közül kiemelkedően érdekesnek látszik az a három tanévet átölelő izraeli projekt, amely arab és zsidó gyerekeket ismertet meg egymás kultúrájával és vallásával, (he, úp) Újabban már a brit iskolai oktatás is túllép korábbi, a multikulturális nevelést bizonyos értelemben korlátok közé szorító vallási törvényeinek az előírásain (Képarchívum)
