Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-26 / 72. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 26. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR HÍRLAP Magyarországon éhek olyanok, akik anyagilag támogatnak terroristának minősíthető szervezeteket - ismertette a lap a Nemzetbiztonsági Hivatal évkönyvének állításait. A titkosszolgálat szerint iszlám fundamentalista terrorcsoportok szervezett formában nincsenek jelen Magyarországon, ám szélsőséges ideológiájuk hatással van az ott élő arabokra. Az izraeli-palesztin konfliktus elhúzódása ugyanakkor egyelőre nem radikalizálta az ott élőket. Az NBH úgy értékeli: valós annak kockázata, hogy terrorszervezetek aktivistái átutaznak vagy megbújnak Magyarországon.- Főnök, nem tudjuk megkezdeni a bontást, mert elszántan tiltakozik a helyi Zöldszilváni Polgári Társulás! (Lehoczki István rajza) Nevesítési eljárást bármilyen állampolgárságú személy kezdeményezhet Szlovákiában Oroszváron nem lesz precedens „Ha itt precedens teremtődik, további grófok és gró- focskák fognak jelentkezni tulajdonukért, mi pedig elveszíthetjük egész Szlovákiát. Ami után más választásunk nem maradna, minthogy a svátopluki időkre hivatkozva, visszamenőleg az egész Kárpát-medencét kérvényezzük.” KASZÁS PÉTER A fenti - higgadt, józan, eredetileg szlovák - sorok lelőhelye a Slovenka című női hetilap 2004/ 10. száma. A cikk címe: Szégyen a határon. Témája pedig az oroszvári Lónyai-kastély, illetve a bencések pereskedése. Ha valaki esetleg nem ismerné a történetet, röviden: amikor Oroszvárt 1947-ben Csehszlovákiához csatolták, a községben található, festői szépségű kastélyt megpróbálták konfiskálni. Csakhogy a Lónyai házaspár nevére kiállított benesi kobzó határozat érvénytelen volt, mert a kiállítás időpontjában a hercegi pár már nem élt. így a kastély és a park akkor már nem Lónyaiék, hanem az örökös, vagyis a Pannonhalmi Főapátság tulajdonát képezte. A női hetilap olvasóinak azonban semmi okuk az aggodalomra, hiszen „precedens”, úgy tűnik, Oroszvár esetében egyhamar nem teremtődik. Az örökös Pannonhalma ugyanis - teljesen ésszerűtlenül - restitúciós pereket folytat, s ez a Lónyai-kastély esetében semmiképp sem vezethet célra. Hiszen restituálni - vagyis visszaigényelni - csak akkor lehet valamit, ha van új tulajdonosa, tehát, ha van kitől visszaigényelni. A Lónyai-kastély- ra kiállított benesi kobzó határozat viszont érvénytelen volt, s ezt - akárcsak a végrendeletek hatályosságát - több hivatalos szerv is elismerte. így az ingatlant - mivel az állam nem jogos tulajdonosa - nem visszaigényelni, hanem nevesíteni kell. További problémát okoz, hogy el- kobzott/államosított ingatlant visz- szaigényelni csak szlovák állampolgár, szlovák jogi személy tud - Pannonhalma talán emiatt „kényszerül” a komáromi bencések jogigényére alapozni követeléseit. Nevesíteni viszont akárki tud. És itt már az új szlovákiai földtörvény egy kevésbé hangsúlyozott, bár kétségkívül legizgalmasabb részéhez érkeztünk el. Nevesítési eljárást ugyanis bármilyen állampolgárságú személy kezdeményezhet. Azok, vagy azoknak az ősei, akik Magyarországra menekültek, vagy kitelepítették őket - abban az esetben, ha földjüket nem kobozták el, nem sajátították ki és nem áhítottak ki rá új tulajdonlapot -, nevesíthetik tulajdonukat. Hiszen nem történt vagyonvesztés. (Kezdeményezett nevesítési eljárást - a nagyszülők több száz hektárnyi gömöri erdejéért - egy budapesti család is.) Akinek tehát vannak Magyarországra telepített vagy menekült - a lakosságcserével átkerültekre mindez nem érvényes! - ismerősei, szólítsa meg őket: hátha nem kobozták el földjüket. Mi pedig szólítsuk meg a pannonhalmi bencéseket: a Lónyai- kastély nem elérhetetlen délibáb. Csupán abba kellene hagyni a restitúciós pereskedést, és ott kellene folytatni a nevesítési eljárást, ahol az ügy korábbi képviselője (Mede Vencel) 2001-ben - a pannonhalmi főapát döntése nyomán - abbahagyta. Hogy Várszegi Asztrik atyának ez nem a legbölcsebb döntése volt, az kétségtelen. Hiszen Medétől azután vette el a megbízást, hogy annak sikerült tulajdonlapra íratnia egy másfél hektár területű, több tízmillió korona értékű kastélyparki parcellát. A szerző magyarországi munkatársunk VISSZHANG Simon Zsolt válasza Hozzám intézett levelüket Riesenthal-idézettel kezdik, miszerint „Az legyen a vadász nemes törekvése, hogy a vadat óvja, kímélje és védje. Vadásszék, mint törvény és szokás kívánja.” Aligha tudnám jobban kifejezni az új vadászati törvényjavaslat célját! Levelükből kiderül, egyetértenek az új törvény kidolgozásának szükségességével is. Elvégre, a jelenleg érvényben lévő szabályozás 1962-ben született, amikor a maitól valamivel eltérő viszonyok uralkodtak országunkban, ami értelemszerűen rajtahagyta nyomát az említett jogi normán. Ennek ellenére nyílt levelükből egyértelművé válik, hogy Önök a készülő törvényben az 1962-es viszonyokat akarják konzerválni! A mottójukként felhasznált Rie- senthal-idézet ellenére ugyanis nem a vadak védelmének hatékonyságát kifogásolják, hanem, amint azt egyértelműen megfogalmazták, „Elsősorban a vadászati jog gyakorlásának és a vadászjog bérbevételének módját, valamint azt..., hogy a miniszter úr töröltette a készülő törvényből a Szlovákiai Vadászszövetséget.” Levelük tehát nem tekinthető egyébnek, mint egy, tegyük hozzá, jelenleg rendkívül befolyásos érdekcsoport nyomásgyakorlása eszközének. Álláspontjuk egyébként teljesen logikus és érthető, hiszen ki ne próbálná védeni évtizedekig betöltött kiváltságos pozícióját. Azonban az a mód, ahogyan ezt az álláspontot a nyilvánosság elé tárják, a végsőkig félrevezető! Önök ugyanis azt próbálják elhitetni a közvéleménynyel, hogy az új vadászati törvényjavaslat valamifajta össztársadalmi érdeket támad, miközben csupán a Szlovákiai Vadászszövetség 40 éves hegemóniájának vet véget. Ugyancsak félrevezető, sőt, egyenesen hamis az az állításuk is, miszerint szövetségük teljes mértékben ki volt zárva a törvény-előkészítési folyamatból. A Szlovákiai Vadászszövetség képviselője ugyanis tagja volt annak a tanácsadói testületnek, amely részt vett a jogszabály előkészítésében. Levelükben továbbá azt állítják, hogy én elutasítom „az egységes vadászönkormányzatot, ezért a törvénytervezetből kihagyták a Szlovákiai Vadászszövetséget..., mely a vadászok 95%-át képviseli”. Engedjék meg, hogy ezt az állítást a leghatározottabban visz- szautasítsam! Nem az egységes vadászönkormányzatot utasítom el, hanem mindössze azt, hogy a 21. század elején, egy önmagát demokratikusnak deklaráló országban valakit törvény által kényszerítsünk arra, hogy bármely szervezetnek tagja legyen! Igaz ugyanis, hogy a szlovákiai vadászok 95%-a tagja szervezetüknek, de ennek csupán az az oka, hogy a tagság a jelenlegi törvényből kifolyólag kötelező, a tagsági díjat beleértve. Igaz azonban az is, hogy a Szlovákiai Vadászszövetségen kívül több mint 600(!) egyéb vadászszervezet működik. Az egyesülési törvény egyértelműen kimondja: senki sem kényszeríthető arra, hogy bármely szervezetnek tagja legyen, a kötelező tagság valamely szervezetben így a szabad egyesülési jog megsértése. Az új vadászati törvény azonban nem kívánja diszkriminálni a Szlovákiai Vadászszövetséget. A javaslat értelmében az állam továbbra is rábízhatja valamely szervezetre a vadászattal összefüggő feladatok egy részét, azonban nem látjuk okát annak, hogy e feladatok elvégzése, a vele járó anyagi juttatással együtt kizárólag a Szlovákiai Vadászszövetség privilégiuma legyen. Ami pedig a vadászterületek bérleti jogát illeti, itt számunkra ugyancsak az alkotmány az irányadó. Az ugyanis kimondja a magántulajdon sérthetetlenségét, illetve azt, hogy a tulajdonost jogainak gyakorlásában korlátozni csupán kivételes esetekben, megfelelő anyagi kompenzáció ellenében lehetséges. A vadászati jog pedig a földtulajdonhoz kötődik, úgy mint eddig. Ha a tulajdonos nem kíván élni vele, bérbe adhatja, és az államnak nincs joga beleszólnia, mennyiért teszi azt. Jelenleg a szomszédos Csehországban 90 Sk/ha az átlagos bérleti díj. Ausztriában 250-től 1100 Sk-ig mozog ez az összeg. A hazai tulajdonos azonban átlagban csupán 9 Sk-t kap 1 hektárra, éppen a hatályos törvénynek köszönhetően! Európában egyébként két államot kivéve, mindenütt liberalizált a bérleti díj, ezért a vadállomány kiirtásával és a szlovákiai vadászat végével riogatni ezen intézkedés bevezetése kapcsán indokolatlan. Tisztelt Uraim! Állításukkal ellentétben én sosem zárkóztam el a konstruktív együttműködéstől, és javaslataikat most is szívesen fogadom, amennyiben az ügy javát szolgálják. Úgy gondolom azonban, hogy az egymással való bánásmódnak mindenkor a tisztesség jegyében kellene történnie. Csak akkor tudunk közösen valamire jutni, ha mindketten nyílt lapokkal játszunk. Az én részemről kijelenthetem, hogy igyekeztem mindig így tenni. Most Önökön a sor! Tisztelettel Simon Zsolt, mezőgazdasági miniszter KOMMENTÁR Kora tavaszi Télapók TÓTH MIHÁLY A Dzurinda-kormányban újabban mintha működni kezdett volna az elemi létfenntartási ösztön. Néhány héttel a roma éhséglázadások után és nem sokkal az éves földgázszámlák postázása előtt rádöbbent: ami hangulatgerjesztés a cigányok rovására büntetlenül megvalósítható, annak megismétlése beláthatatlan következménnyel járna, ha a címzettek ezúttal a nem cigány munkanélküliek, a nyugdíjasok és a megharmadolt-meg- felezett szociális segélyen élők lennének. Más szóval: az még valahogy csak elhitethető a plebsszel, hogy a cigányok passzióból dúlják fel az élelmiszerboltokat, és globális környezetvédelmi megfontolásból fűtenek kőszén helyett lopott fával, de abból már nagy balhé származhatna, ha a „fehérek” is „alternatív” módon adnák a hatalom tudtára az elszegényesítés miatti nemtetszésüket. A létfenntartási ösztön pislákolásának a következménye, hogy döntés született a legszegényebbek anyagi helyzetének egy-egy ezres kilátásba helyezésével való enyhítéséről. A politikai osztály bölcsebb tagjai szinte már nyíltan beismerik, hogy az íróasztal mögül irányító „szociális mérnökök” tévedtek. Úgymond nem mérték fel az intézkedések következményeit. Néhány miniszter, régi jó bolsevik hagyományokból kiindulva a tévedést is zseniálisnak tünteti fel, és azt a benyomást próbálja kelteni, hogy a nyomorenyhítésre hivatott ezresek a gazdasági teljesítményjavulásának a gyümölcsei. A szegénység sorsát szívükön viselő politikusok harmadik csoportjába azok tartoznak, akik így fejezik ki magukat: „adunk a rászorulóknak”. Ők a szemforgató hatalomgyakorlók legförtelmesebb példányai, mert azt próbálják a nagypolitikában járatlan és a nagy pénzek elherdálásában gyakorlatlan kisemberrel elhitetni, hogy kegyet gyakorolnak, amikor a nyomor enyhítésére határozzák el magukat. Ezeknek a (most kora tavaszi) Mikulásoknak az a szerencséjük, hogy nálunk kihaltak, akik mondjuk miniszteri BMW-t látva akár öncélúan is így reagálnak: „az én adómból urizál”. Az elmúlt hetekben a sajtó kijózanodásának is tanúi lehettünk. Mintha már a legbuzgóbb jobboldali hírmagyarázók is rájöttek volna, zsákutcába kerülnek, ha a „fehérek” várható kora tavaszi reagálásáról is azt írják, amit február elején a romák - valóban nem lélekemelő - tetteiről. Az ország alsó egyharmada nagyon szegény. „Ennyi, bűnözésre hajlamos ember lenne ebben az országban?” A hatalomhoz közelieknek ezt a kérdést mindenképpen fel kell tenniük, ha végső elkeseredésükben a többségi nemzet szegényei is úgy adnak hangot elégedetlenségüknek, ahogy a romák tették. Politikusainknak nem fűlik a foga hibáik beismeréséhez. Pedig Dzurinda és környezete csak egy módon lesz képes arculata legalább kis mértékű megőrzésére: ha beismeri, hogy fixa ideá- san szegényellenes volt, és a legelesettebbek rovására igyeke- - zett megoldani Szlovákia gazdasági problémáit. A kegyosztó kora tavaszi Mikulások azok, akik elsősorban irritálják a bajbajutottakat. Dél, észak mellett SIDÓ H. ZOLTÁN Nincs miért aggódnunk. A Koalíciós Tanács legutóbbi ülésén megnyugtató módon elhangzott: a Pozsony és Zsolna közötti autópálya gyorsított ütemű megépítése nem késlelteti a délszlovákiai gyorsforgalmi autóút megvalósítását. Önmagában már az is nagy teljesítmény, hogy ha a sztrádaprogram szóba kerül, akkor nem csupán a Pozsony-Zsolna-Poprád-Eperjes- Kassa északi vonalvezetés építése a téma. A kormány ugyanis 2003 júniusában - az MKP és részben az ANO kérésére - úgy határozott: a sztrádaprogramra fordítandó teljes összegnek csupán 60 százalékát nyelheti el a lehető legköltségesebb, „ár- kon-bokron” vezető északi vonal. A fennmaradó 40 százalékból a valamivel szerényebb kivitelezésű déli, Pozsony-Zólyom-Rimaszombat-Kassa nyomvonalú gyorsforgalmi autóút épül meg. Az hihető Pavol Prokopovic közlekedési miniszternek, hogy idén biztosan nem lesz hangsúlyeltolódás az arányokban. Viszont mi történik akkor, ha a Hyundai autógyár miatt 2006 végére bármi áron befejezendő Pozsony- Zsolna sztrádaszelvény építése késést szenved? Ez a veszély korántsem elméleti, hiszen egyelőre sem a kivitelezőnek nincs elég pénze, sem az érintett földterületek piaci értékének felbecslése nem kezdődött meg. Mi több, még azt sem tudják, ki lesz az egész projekt levezénylője. Márpedig az autógyár alapkőletétele április 7-én lesz. Mivel a Dzurinda-kormány a Hyundai megnyerése érdekében mindent egy lapra tett fel, ezért nem engedheti meg magának, hogy fennakadások legyenek. Ebben az esetben viszont munkagépeket, szakembereket és pénzt nem kímélve erőátcsoportosításra számíthatunk, akár a déli - ha egyáltalán délinek nevezhető - nyomvonal építésének kárára is. Ugyanis Űa ténylegesen délinek a Pozsony-Dunaszerdahely-Érsekúj- vár-Léva-Losonc gyorsforgalmi út nevezhető, amelynek megvalósításához a legutóbbi bejelentés szerint már 2006-ban hozzálátnak. Ez örvendetes információ, egy bökkenővel: két év múlva már ki tudja, milyen összetételű és milyen prioritásokat szem előtt tartó kormány lesz hatalmon.
