Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2004-03-02 / 51. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Most még vidáman sízhetünk itt, az Alpokban az eddigi csúszópénzekből, de jövőre aligha jön össze annyi, mint eddig... (Peter Gossányi rajza) Vajon a csatlakozó országok mit visznek magukkal Európába Magyarként, emelt fővel TALLÓZÓ MORNING HERALD A náci módszerekhez ha­sonlítja egy titkos ausztrál kormányzati jelentés az ősla­kosok ezreivel szemben a múlt században követett el­járást, akiknek fizetését an­nak idején elkobozták, és máig nem kapták meg járan­dóságukat - írta az ausztrál lap. A 430 ezer őslakost tö­mörítő szervezet kérésére in­dított kormányvizsgálat megerősítette, hogy 1900 és 1969 között Új-Dél-Wales szövetségi állam hatóságai mintegy 11 500 őslakostól vették el fizetését vagy egyéb járandóságát. A jelen­tés szerint a ma 70 millió ausztrál dollárra becsült összeget egy, hivatalosan az őslakos népesség támogatá­sát célzó állami alapba he­lyezték, de máig sem szol­gáltatták vissza. Emellett 1910 és 1970 között összesen mintegy 100 ezer őslakos fi­atalkorút szakítottak el csa­ládjuktól: egy részüket 18 éves korukig a mezőgazda­ságban vagy háztartásokban dolgoztatták, mások pedig európai nevelőszülőkhöz ke­rültek. LIBERATION A hivatalos közlésekkel el­lentétben Aristide haiti elnök nem jószántából döntött a tá­vozás mellett, amerikai ten­gerészgyalogosok fegyverrel a kézben kényszerítették or­szága elhagyására. A port-au- prince-i elnöki palota ház­mestere a párizsi liberális új­ság két tudósítójának el­mondta, hogy vasárnapra vir­radóra, hajnali 2 óra tájban helikopteren érkező tenge­részgyalogosok hatoltak be az épületbe, és fegyvert sze­gezve bírták rá, hogy hagyja el az országot. Aristide elein­te tiltakozott, de nem volt vá­lasztása. A Libération újság­írói csak a volt elnöki ház­mestert találták az elnéptele­nedett palotában. Közlése szerint az amerikaiak maguk­kal vitték Aristide biztonsági szolgálatának embereit is. A franciák simán bejutottak a palotába, bár a kapuban egy fegyveres őr állt, de nem aka­dályozta őket. A hajnali ese­ményekről csak egyetlen be­tört ablak tanúskodik, külö­nösebb felfordulásnak nincs nyoma. A diszkrét luxussal berendezett ház szobáinak falain még ott vannak Fidel Castro és Che Guevara régi levelezőlapjai, valamint több üveg francia pezsgő. Szlovákia és Magyarország 2004. május 1-jén együtt lépi át az Európa Unió ka­puját. Nyolcvanhárom év viszontagsága, meghurcol­tatása és kisemmizettsége után a szlovákiai magyar nemzetrész képletesen, de újraegyesül anyanemzeté­vel, egy nagy közösség ár­nyékában. HRUBÍK BÉLA Azonban nem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal a közös Eu­rópába azokból a gyökerekből, me­lyek kitéphetedenül, több mint ezer év óta kötnek bennünket a szülőföldünkhöz. Felemelkedik-e végre az elszakítottságában meg­görnyedt nemzetrészünk, hogy megmutassa emberi tartását, vagy végleg, szolgaként oson be a kiska­pun, hogy senki észre ne vegye? Gyakori kérdésként vetődik fel mindennapjainkban, vajon a csat­lakozó országok mit visznek ma­gukkal Európába, megőrzik-e, megőrizhetik-e viszonylagos füg­getlenségüket. Bevallom, nem tu­dom, mert a jövőbe nem látok és csillagjós sem vagyok. A jövőt nem tudhatjuk, a múltunk viszont adott, s amelyik nemzet a múltját megta­gadja, annak jövője sincs. Mi, ma­gyarok mindig saját testünkkel védtük Európát, tatártól, töröktől. Többnyire cserben hagytak minket, de a vereségekből mindig feláll­tunk. Az egyén saját megélt élmé­nyein, szülei, ősei sorsán osztozva sodródik a nemzet részeként, akar­va, akaradanul. De ő is, a történe­lem porszemeként visz valamit ön­magában, lelkében. Európába. Volt idő, amikor a versek megtartó ere­jébe, a szavak ölelésébe menekül­tem. Amikor nem volt más, ami enyhítette volna kételyeim, hogy a kisebbségi létem, magyarságom, a nemzetem iránti elkötelezettségem igazi próbatétele-e, vagy maga a tény, hogy magyar vagyok, a sors­nak olyan ajándéka, ami ezt az ér­zést felszínre hozza az emberben, s amit nem ismerhet meg más, csak aki hisz, aki teljesen azzá tud válni aki s ami; tisztán, minden szándék és számítás nélkül. Sokat gondol­kodtam ezen, ahogyan járok, kelek a világban, szemlélgetem a körü­löttem lévő embereket, s egyre mé­lyebben érzem: ez ajándék. Na­gyon kevés ember élheti meg azt a csodát, amit a sorstól kapott, hogy szeresse nemzetét, mint önmagát. Reményik Sándor féltő verssorai sokáig mentsváramul szolgáltak ehhez, s szolgálnak ma is: Nem ad­ni, nem hagyni veszni, ami a mi­énk. A templomot, az ezeréves imát, s a szavak bölcsőjét, az isko­lát. Én ezt viszem magammal Euró­pába, s nagyapám emlékét, aki 1943. június 19-én Altuhóban, a mai Oroszország területén halt hősi halált a hazáért, egy értelmet­len háborúban. Fáj, hogy soha nem lovagoltathatott a térdén, mint más őszülő nagyapák unokáikat, nem kaptam tőle cukrot a születés­napomra, nem ölelhettem magam­hoz, ha bántottak. Harminchat évesen Isten ölébe ült ő maga is. Sohasem gyújthattunk a sírján egy szál gyertyát, még egy fénykép sem maradt róla. De viszem őt ma­gammal, ahogyan apai nagyma­mám emlékét is, aki nagyapám ha­lála után három árvát nevelt, köz­tük az én édesapámat is, akiket a háború után fehércédulával fel­címkézve raktak egy teherautó platójára, hogy deportálják őket, háborús bűnösöket, s csak egy jó­akaró segítségével kerülték el a ki­telepítést. Viszem a hajózható Ipoly kanyargós vizét és kikötőinek helyét, melyeknek soha meg nem épült mólóin soha nem kötöttek ki hajók, még csónakok se. Viszem az Ipoly-hidak roncsait, csupasz pillé­reit, melyek egész életemben tor­zóként álltak a semmi szélén, hogy ne kössenek össze embereket, nemzetet, hazát. Viszem gyermek­korom sokszínűségét, édesanyám szeretetét, intelmeit, éjfekete sze­mének örök ragyogását, szavainak melegségét és féltését, tiszta, egy­szerű, gyöngéd ölelését, édesapám szorgalmát, s majd száz évet meg­élt anyai nagymamám vajákossá- gát, dalait, aki élete utolsó éveiben is azt mondta, hogy ő már nem megy Európába. Ha Európa akar, hát jöjjön ide, a szécsénykovácsi rétekre, nézzen szét és győződjön meg saját szemével arról, hogy ez itt már akkor is Európa volt, ami­kor a nagy nemzetek még csak ha­záról álmodoztak a Kárpát-meden­cén kívül. Viszem őket Európába, most már a szívemben vannak va­lamennyien, s viszem a palócok hi­tét, egyszerűségét és hazaszerete­tét, megannyi fájdalmukat és szen­vedésüket, a megálmodott, de so­ha meg nem élt álmaikat egy hazá­ról, mely mindig itt volt egy kar­nyújtásnyira a kertek alatt, s ame­lyet sohasem simíthattak meg, ér­hettek el. Nyisd ki hát kapuidat Eu­rópa, és becsüld meg Mária sokat szenvedett népét, István király ma­radékát, hadd szárnyaljon szaba­don Európában újra a büszke tu­rulmadár. A szerző az MKP nagykürtösi járási szervezetének elnöke Enyhülni látszik az iraki háború miatt tavaly fagyossá vált amerikai-német viszony Schröder-látogatás minimális visszhanggal JOE KUN Ötven évnyi együttműködés után - ami soha nem volt tökéletes­nek mondható -, 2003-ban mély­pontra jutott Amerika és Európa vi­szonya. Ennek fő oka az Egyesült Államok iraki beavatkozása volt. Párizs és Berlin volt az ellenállás gócpontja, míg Európa többi része távolról figyelte a konfliktus kiala­kulását és következményeit Európa számára. A múlt héten Gerhard Schröder német kancellár kétnapos villámlá­togatást tett Amerikában, és meg­próbálta javítani az elfajult vi­szonyt. Chicagói előadásában kifej­tette a német álláspontot, amit az­tán megismételt Bush elnök előtt is. Kifejtette, hogy a nézeteltérése­ket el kell felejteni, csak a jelen és a jövő kérdései fontosak. Ami ma számít Schröder szerint, az a terro­rizmus elleni harc folytatása és a demokrácia megszilárdítása a Kö­zel-Keleten. A kancellár szerint az Egyesült Államok és Németország megegyezik abban, hogy Irakban stabil és demokratikus rendszer jöj­jön létre. Mi történik itt? Egy igazi és tartós kiegyezés vagy egy rövid összeölelkezés? Talán egyik sem, csak kibékülés egy konfliktus után. A három legerősebb EU-ország ve­zetőinek februári berlini konferen­ciája megmutatta, hogy az európai „trojka” nem képes az új, 25 tagú Unió élére állni anélkül, hogy tag­jainak valami egyenlőséget bizto­sítson. Ez a konfliktus az EU jelen­legi és csatlakozó tagjai között elő­nyös volt Bush számára a Schrö- derrel való tárgyalás során. A né­met kancellár pedig útja előtt va­lószínűleg egyeztette a témákat Chirac elnökkel. Csodálatos, hogy a Bush-Schröder találkozó szinte semmilyen visszhangot nem kel­tett az amerikai sajtóban. Ez talán annak tulajdonítható, hogy példá­ul a haiti felkelés és más belpoliti­kai események elterelték a figyel­met a találkozóról. Az igazi ok azonban az, hogy az amerikai át­lagember nem érdeklődik a külföl­di események iránt, és ez tük­röződik a sajtó és televízió hiányos beszámolóiban a nemzetközi ese­ményekről, még ha azok közvetle­nül érintik is Amerikát. A szerző amerikai munkatár­sunk KOMMENTÁR Kizárásos alapon NAGY ANDRÁS Az MKP Országos Tanácsának (OT) hétvégi ülésén három olyan döntés született, mely rövid vagy hosszú távon komolyan befo­lyásolhatja a párt jövőjét, megítélését. Az európai parlamenti lis­ta összeállítása volt talán a leginkább közérthető döntés, hiszen ismert volt az a néhány személy, akik a két-három befutó helyre kerülhetnek a listán. Frantisek Miklosko támogatása érdekes for­dulat, hiszen a járási elnökök arról számoltak be, hogy náluk Martin Bútorát tartják a legjobb jelöltnek, sőt a felmérések sze­rint a magyar szavazók is inkább őt választanák. Felmerül a kér­dés, van-e valamilyen háttéregyezmény az MKP és a KDH között. Miklosko támogatásának ugyanis akkor lenne igazán értelme, ha a párt aktívan beszállna a'kampányába, s Martin Bútorát is meg lehetne győzni arról, hogy még az első forduló előtt lépjen vissza Miklosko javára, akinek csak így lenne esélye arra, hogy bejusson a második fordulóba. Ennek viszont egyelőre semmi jele. Az OT a hét végén az etikai bizottság javaslata alapján hat sze­mélyt kizárt a pártból. Négy királyhelmeci tag ellen hamisítás volt a vád; a dunaszerdahelyi alapszervezet két tagját azért zár­ták ki, mert aláírásuk állítólag szerepelt azon a dokumentumon, melyet Huncík Péter nyújtott be az alkotmánybíróságra, miután a 2002-es önkormányzati választásokon alulmaradt az MKP je­löltjével szemben. A dokumentum Pázmány Péter kampányának tisztaságát kérdőjelezte meg. A két érintett, Barak László és Antal Ágota egyöntetűen azt állította, az alkotmánybírósági beadványt Huncík nyújtotta be egyedül, hiszen ő volt az érintett. Az ő alá­írásuk azon a beadványon szerepelt, amelyben még a választá­sok alatt figyelmeztették a választási bizottságot, hogy Pázmány Péter plakátjai a választóhelyiségek közelében a választás során is kint maradtak. Az azonban senkitől sem vitatható el, hogy joga van a választás tisztaságát megkérdőjelezni, még ha saját pártjá­nak jelöltjéről van is szó. Egy pártnak elvileg joga van kizárni személyeket a soraiból, erről nyilván belső szabályzat rendelke­zik. Az viszont, hogy az MKP esetében a kizáráshoz elegendő az Országos Tanács jelenlévő tagjainak egyszerű többsége, már megkérdőjelezhető. Az etikai jellegű kérdéseket általában két­harmados többséghez kötik, hiszen fontos döntésekről van szó. A véleménynyilvánítás szabadságára a demokratikus alapokon működő szervezetekben nagyon kell vigyázni, s fokozottan az MKP-ban, amely nem homogén párt. A pártegyesülés során még mindenki tisztában volt azzal, hogy különböző világnézetű cso­portok egyesülnek egy közös cél érdekében. A közös cél a de­mokratikusabb Szlovákia volt, melyben a magyar érdekek is könnyebben érvényesülhetnek. A hét végén az derült ki, hogy a párton belül adott pillanatban kialakulhat egy olyan többség, mely képes a kisebbség véleményét elhallgattatni, akár úgy is, hogy többé ne szólaljon meg a párton belül. Az MKP demokrati­kus párt, s azoknak, akik fontosnak tartják ezt a belső demokrá­ciát, még most kellene lépniük, hogy elkerülhessék a hasonló eseteket, amíg nem lesz késő. A mostani döntések nyilván nem ingatták meg komolyabban a párton belüli erőfelosztást, de jel­zik: van egy csoport, mely akár mások kizárását is hajlandó esz­közként felhasználni saját pozíciója erősítéséhez. Van pénz lapátra? PÁKOZDI GERTRÚD Az egyik, zömében romák lakta faluban több mint ezren iratkoz­tak fel közmunkára annak reményében, hogy szociális segélyü­ket kiegészíthetik az ösztönző pótlékkal. Sok ilyen falu van Kelet- és Közép-Szlovákiában. Polgármestereik pedig jobb híján a haju­kat tépik, hogyan adjanak nagy hirtelen ennyi embernek mun­kát. Miből vegyenek annyi lapátot, gereblyét, kesztyűt, hogy minden jelentkezőnek jusson. A közmunkák beindítására felkí­nált pénzt a polgármesterek nem tartják elegendőnek. A köz­munkák intézménye nem újkeletű. Válsághelyzetekben, háborús évek után és több más okból alkalmazták, és alkalmazzák vilá­gszerte. Ahol van koncepció és komolyan gondolják a dolgot, ott nem látszattevékenységbe, hanem értékteremtő munkába von­ják be a munkanélkülieket. Itt most elsősorban az a kérdés, tud­nak-e bármilyen munkát is kínálni a segélyre kényszerülőknek. Sok polgármester állítja: ha az állam nem segít, minden marad a régiben, miközben az elégedetlenek haragjának a jövőben is ők lesznek az első célpontjai. Szinte csodálatos az az összhang, ahogy a politikusok nyugtatgatják a polgármestereket: munka van bőven, csak legyen, aki elvégezze. Már-már megható, ahogy az e tárgykörben szervezett különböző vitaműsorokban a politi­kusok szinte egymást túllicitálva adják a jobbnál jobb ötleteket. Nem csoda, ha ilyenkor hirtelen az az érzése támad az ember­nek, hogy amint kitavaszodik és minden eddigi munkanélküli er­dőt, parkot, árkot stb. takaríthat, el is feledhetjük a rendőrök és katonák által körülvett romatelepekről készült ijesztő képsoro­kat. A betört kirakatok, üzletajtók okozta csörömpölés zajára „felébredt” politikusok zöme azonban már jól érzékeli - és re­mélhetőleg nem csak a kedélyek lecsillapítása érdekében állítja - , hogy a Kaník-féle 12 pont elfogadásával, a közmunka-lehetősé­gek növelésével, e munkák gyors megszervezésével a kormány pillanatnyilag nem tesz mást, mint beindítja a romák beilleszke­désének folyamatát, a nyomor mérséklését. És nem csupán azért teszi ezt, mert a romák lemaradása, cudar helyzete, kirekesztett­sége, a növekvő szegénység az Európai Uniónak is szemet szúr. Nem csak a romák érdekében kell küzdenünk a szegénység el­len. A feszültség enyhítése mindannyiunk érdeke.

Next

/
Thumbnails
Contents