Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)

2004-02-05 / 29. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 5._______________________________________________________________________ __________________________________________________________________________________________________________________________Riport Kányái István a saját bőrén tapasztalta meg a „győztesek” kegyelmét, ám a gulágon eltöltött nyolc évért még mindig nem kapott kárpótlást az államtól A megbékélés titka az emlékezés A nyolcvanadik életévét ta­posó, Nyitrán elő Kányái István azon utolsó tanúk egyike, akik saját bőrükön tapasztalták meg a „győztesek” kegyelmét. Bár többször is rehabilitál­ták, öt évtizeddel a hazaté­rése után sem kapta meg a neki járó kárpótlást. A tör­vény betűje mintha nem akarna beteljesülni rajta; bár, mint elmondta, az ő sorsát más - magasabb rendű és igazságosabb - törvények irányítják. LŐRINCZ ADRIÁN Nyolcvanötezer embert hurcol­tak el a szovjetek a második vilá­gégést követően a „felszabadított” államokból; ezeknek a fele sem tért vissza hazájába. Ma körülbe­lül nyolcszázan élnek közülük, Szlovákiában pedig mindössze hárman. Kányái úr kereken 3170 napot töltött el a gulágon; sorsa - és persze a „szovjet államérdek”, melynek vádlói szerint állítólag esküdt ellensége volt - hol a fa­gyos Szibériába, hol meg Ka­zahsztán sivatagába vetette. Élete valóságos regény; talán csak Szol- zsenyicin műveiben találkozha­tunk a láger borzalmainak ily élethű, már-már zolai ábrázolásá­val. De hagyjuk Szolzsenyicint ké­sőbbre - valljon maga a tanú. Minden kezdet szép „Jókai Mór, Lehár Ferenc és Be­öthy Zsolt városában, a büszke Ko­máromban láttam meg a napvilá­got 1924-ben; akkor, amikor a Tri­anon vájta sebek még frissek vol­tak - veszi fel a történet fonalát Kányái István. - Szülővárosom hi- dain az avarok, a hunok, a római légiók, a törökök jártak-keltek és hozták a kultúrát, a forradalmi eszméket, az iparcikkeket, a műveltséget. Kikötőjében - főleg télvíz idején - a hajós nép között a világ szinte minden nemzetének a képviselőjét meg lehetett találni. De kulcserődítmény lévén, renge­teg katona is táborozott itt min­den időben. Úgy hozzátartoztak a város mindennapjaihoz, mint az erődítmény vagy a Duna. Édesapám az első világháború frontját megjárt ember, civilben kőművesmester volt, aki a gyer­mekeit is - szám szerint öten vol­tunk - a munka megbecsülésére nevelte. Tanácsainak is köszönhe­tem, hogy ma elmondhatom: mindenem, amim van, a két ke­zem munkájának a gyümölcse. Ami számomra azonban a legfontosabb volt: Komárom abban az időben egyfajta szellemi köz­pont szerepét is betöltötte. Már az óvodáskortól nagy hangsúlyt fek­tettek a nevelésre; jómagam példá­ul német nyelvű óvodába jártam, ami a későbbiek során hol hasz­nomra, hol meg a káromra vált. Például akkor, amikor a szovjet elv­társak egyebek között azért nyilvá­nítottak fasiszta kémnek, mert né­metül és magyarul is beszéltem. Ha meg arra gondolok, hogy eredeti­ben olvashattam Goethét és Schil­lert, azt mondom, kevés olyan do­log van a föld és az ég között, ami­ért odaadnám ezt a tudást.” A gimnázium emléke Ma már a történelemkönyvek is diszkréten hallgatnak arról, milyen szerepet töltöttek be egykor a ben­cés rendi szerzetesek a Kárpát-me­dence magyarságának szellemi éle­tében. Pedig a legnevesebb és leg­nívósabb oktatási intézmények lét­rehozása ennek a rendnek az érde­me; tankönyveik közül - persze át­dolgozott, korszerűsített formában - még ma is sokat alkalmaznak. „1935-öt írtunk, amikor a ko­máromi bencés gimnázium diák­ja lettem - folytatja élete történe­tét Kányái úr. - Nagy szó volt ez, mivel akkortájt csak Pozsonyban, Kassán és Komáromban volt klasszikus magyar gimnázium, de bencés csak egy. Az egész or­szágból, Zsolnától Dunaszerda- helyig, még a Szepességből is vol­tak osztálytársaim. „Óra et Labo- ra! - Imádkozz és dolgozz!” - hir­dette a felirat az intézmény hom­lokzatán, és rajtunk, kisdiáko­kon, eluralkodott a megillető- döttség. A tudomány valódi szentélye volt ez - jól felszerelt szaktantermekkel, hatalmas könyvtárral, és olyan tanárokkal, akikre még most, csaknem hét évtized távlatából is fel tudok nézni. Mindegyikük egyéniség volt, amolyan példaképtípus. Vagy csak nekem tűnt úgy...? Harmadikos koromban beállt a hét szűk esztendő - nem tudtuk befizetni a tandíjat. Jött a felszólí­tás: ha nem fizetjük be időben, el kell hagynom az intézményt. Édesapám azelőtt jól fizetett kőművesmester volt, de 1938-ban már nem volt pénz a háznál. A forrongás éve volt az, senki sem építtetett, nem volt munka, hát pénzünk sem. Akkor éreztem rá először a tanulás ízére, a tudás örök szomjára. Titokban bejártam az órákra, elbújtam a hátsó padok alatt. Később az igazgató jóvoltá­ból tandíjmentes lettem. 1941-et írtak, amikor érettségit szereztem. A szenvedések elősze­le ekkor már megcsapta Európát, és a viharra várva első ízben hal­lottam meg a sugallatot: sohase csüggedni, mindent túlélni! Csak a haszontalan élet jelent idő előtti halált; aki nem fél az élettől, azt a halál sem ijeszti meg. Ez járt a fe­jemben később is, amikor két na­pon át feküdtem a beomlott szibé­riai bányában. Mert a sugallatok­ra hallgatni kell!” Frontátvonulás Hogy a ránk szabadult felsza­badítók, a német megszállók, avagy a mindkét hadsereget hié­naként követő csatlósok, a he­gyekből lemerészkedő partizánok és a mindenkiben ellenséget gya­nító nyilasok tettek-e nagyobb kárt a civil lakosságban, ma már nehéz megmondani. A tanúk sze­rint ugyanis mindenki gyanús volt, aki élt és mozgott. „Három bátyám szolgált a fron­ton a második világégés alatt” - idézi fel az eseményeket a tanú. - Jómagam félbeszakítottam tanul­mányaimat a budapesti Állatorvo­si Főiskolán, és szüleim segítségé­re siettem. Ekkor már kitanult kőművesmester és villanyszerelő voltam, de értettem a könyvvitel­hez is. A jó szerencse úgy hozta, hogy negyvennégyben a szőnyi Magyar Olajművek Rt.-hez kerül­tem bérfejtőnek. Ez hadiüzemnek minősült, ami azt jelentette, hogy az itt dolgozókra nem volt érvé­nyes a hadkötelesség. Nagyon ín­séges idők jártak; szinte minden­naposak voltak a berepülések, a bombázások. Ilyenkor riadót fúj­tunk, és elhagyva munkahelyün­ket, menedéket kerestünk, de így is tanúja voltam néhány emberi tragédiának. Egy ízben - idejeko­rán felismerve a közelgő veszélyt - körülbelül ezer, a vagonokhoz kirendelt munkaszolgálatos életét mentettem meg azzal, hogy nem várva a jelzésre, előbb szólaltat­tam meg a légvédelmi szirénát. Ha telibe találják őket, talán egyi­kük sem élte volna túl... És mert azokban az időkben mindenki gyanús volt, először a németek, majd a nyilasok, végül pedig a szovjet katonák vettek őri­zetbe. Több fogdát megjártam né­hány hét, hónap leforgása alatt, a sopronkőhidai begyűjtőből azon­ban nem volt menekvés. Koholt vád alapján tíz évet kaptam a Szovjetunió ellen való szervezke­désért, szabotázsért és bujtogatá- sért, így biztos lehettem benne, hogy Szibéria vár rám. „Ha bűn­tény van, elkövetőt is találunk hozzá!” - szólt a szovjet nemzet- biztonsági szerv, az NKVD jelsza­va, s becsületükre legyen mond­va, be is tartották, az utolsó betű­ig. Hogy hány ártatlan ember nya­kába vetettek hurkot? Nem lehet tudni. De azokban az időkben az ember mint erkölcsi kategória megszűnt létezni, csupán egy szá­mot jelentett a listán.” A pokol tornácán Az értelmező szótár szerint a koncentrációs tábor „a fasiszta or­szágokban az imperializmus ide­jén létrehozott, a fegyveres erők felügyelete alatt álló központosí­tott gyűjtőtábor, mely a haladó szellemű emberek elkülönítésére, eltávolítására, felszámolásukra és kiirtásukra szolgált.” A mi történe­tünk gyűjtőtáborát azonban nem az imperialisták hozták létre... „Isten csak azt teszi próbára, akit szeret” - folytatja igaz történetét az egykori rab. -1945. október 23-án raktak vagonokra bennünket, és elindítottak az ukrán határ felé. Csapnál léptük át a határt; az ott ál­lomásozó franciák, amerikaiak és angolok nem vették tudomásul, hogy nem csak katonaszökevénye­ket szállít a szerelvény. Nekik mindegy volt. December 10-én ér­keztünk meg Permbe, majd egy nappal később, gyalogosan a 3. számú észak-uráli fogolytáborba. A csapat létszáma időközben ugyan­csak megcsappant, ami az iszonyú hideg és az éhezés számlájára írha­tó. Sokan egyszerűen kidőltek a sorból; még kegyelemlövés sem járt nekik, mert az őrök nem tudtak volna elszámolni a lőszerrel. Később Kujbiseven, Novoszi- birszken és Kemerovón .keresztül Kiszelovszkba kerültem. A láger alapvető törvénye arról szól, hogy „ma te dögölj meg, én inkább csak holnap”. Minden egyes nap meg kellett küzdeni az életben mara­dásért, hiszen embertelen körül­mények között dolgoztattak ben­nünket. De barátságok szövődtek itt is, az embertelenségben. Mert együtt könnyebb elviselni a nehéz sorsot is. Szibéria után a meleg dél, Ka­zahsztán következett. Karaganda után Dzsezkazgánba kerültem, az ottani rézbányába. Nagyon ke­mény munka volt, de többet lehe­tett „amerikázni”, így aránylag job­ban viseltük. Mindörökre feledhe- tetien marad számomra az a nap, amikor egy alkalommal rám om­lott a bánya, és több mint negyven órát töltöttem az omladék alatt a dermesztő hidegben, míg kiszaba­dítottak. Akkor, az eszméletvesz­tés határán, megjelent előttem a Szűzanya, és azt mondta, hogy a következő karácsonyt már otthon fogom tölteni. Miként életemben sem azelőtt, sem azután, akkor sem csalatkoztam a hitemben.” Találkozó Szolzsenyicinnel Érdekes, a sztálinizmus kegyet­lenségeit leleplező könyv jelent meg Nyugaton 1973-ban. Szerző­jét nem sokkal ezután kiutasítot­ták hazájából, a Szovjetunióból, ahová évtizedekig nem is térhe­tett vissza. A Gulág-szigetcsoport szerzője, Alexander Iszakijevics Szolzsenyicin szintén hosszú éve­ken át élvezhette az NKVD „ven­dégszeretetét”. „1949 tavaszán hozott össze a sors Alexander Iszakijeviccsel a Karagandai gyűjtőtáborban” - em­lékszik vissza Kányái István. - Az eset azt követően történt, hogy a nagy Szovjetunió is aláírta a Hel­sinki szerződést, majd a nyugati kapitalista elemeket, az Egyesült ,Életem történetét talán regényben is megírom „Ilyen voltam az elhurcolás előtt” (A szerző felvételei) Államok állítólagos bérenceit a győztes nagyhatalmak ellenőrei elől Közép-Ázsia sivatagjaiba, vagy bányáinak a mélyére süllyesztette el. Aki a Speciális Kontingensbe került - ez a politikai foglyoknak a köztörvényes bűnözőktől és egy­szerű hazaárulóktól való elkülöní­tésére szolgált -, tulajdonképpen lassú kínhalálra ítélt rabszolgává vált. Több mint száz nemzet és nemzetiség fia gyűlt össze ebben a táborban, ahol elvették még a ne­vünket is, és helyette számot kap­tunk. Én az SZ ZS 392-es voltam. ‘49 egyik tavaszi napjának esté­jén szájról szájra kezdett terjedni a hír, hogy este Szolzsenyicin tart fe­lolvasást írásaiból, költeményeiből a barakk bejárata előtt. Este, a va­csora előtt meg is jelent nálunk Ale­xander Iszakjevics. A barakkfelü­gyelő, aki mellékesen az NKVD em­bere is volt, bemutatott bennünket neki. Talán mondanom sem kell, hogy az irodalom rajongóm kívül megjelentek a táborparancsnokság besúgói is. Szolzsenyicin mindig is külön érdeklődést tanúsított a kül­földi, különösen a nyugat-európai foglyok iránt. Bízott abban, hogy az „inosztráncok” valamilyen csoda folytán egyszer majd kikerülnek in­nen, és hírül adják a világnak, mi­lyen embertelenségekre képes a sztálinizmus. Hitt az új világrend­ben, mely afféle megtisztult, a kap­italizmus jellemvonásait viselő kommunizmus lett volna - a szlá­vok, főképp az oroszok felügyelete alatt. Tisztelte a magyarokat, azt, hogy ennek a kis nemzetnek már akkor tizenhat Nobel-díjas tudósa volt, de egy alkalommal, amikor politikára terelődött a szó, megje­gyezte: „Sztálinnak a magyar kér­dés csupán vagonok kérdése lett volna.” Ezek után őszinte és meg­nyerő modora ellenére sem lettünk barátok, ám a kölcsönös tisztelet mindvégig megmaradt.” Hajó a vége 1953 márciusában meghalt a „népek atyja”, Sztálin. Ugyaneb­ben a hónapban Berija közkegye­lemben részesített egymillió-két­százezer foglyot. Később, Magyar- ország lerohanásának az évében további háromszáztízezer politi­kai foglyot helyeztek szabadlábra, így 1959-re „mindössze” tizen­egyezer politikai fogoly, kilencszá- zezer visszaeső köztörvényes bű­nöző és hatszázezer, kisebb bűncselekmények elkövetésével vádplt bűnelkövető sínylődött a szovjet föld lágereiben. „Végül én is kegyelemben része­sültem, és kisebb viszontagságok után hazatértem. 1953. december 12-én érkeztem meg szülőváro­somba” - szól a történet vége. - Nyolc évet, nyolc hónapot és tíz napot voltam távol; Komáromban már megépítették a síremlékemet, mivel azt hitték, hogy odavesztem Szibériában. De nem adtam oly könnyen magam. Rövidesen mun­kába áHtam, és nyugdíjba vonulá­somig az egyik nyitrai építővállalat megbecsült alkalmazottja voltam. A történelem, mint azelőtt is több ízben, azonban ismét elle­nünk fordult. Mert azon túl, hogy a Magyar Köztársaság által nyújtott kárpódási jegyek többsége csalók kezére került, gondokba ütközik az egykori csehszlovák állampolgárok kárpódási igényeinek hazai földön történő kielégítése is. Az 1991-ben kelt törvény betűje szerint nyolc­van korona jár minden, a lágerben eltöltött napért. Hogy miért nem tudom érvényesítem az igényemet immár tizenharmadik éve, előttem sem vüágos. De mindenütt falakba ütközők. írtam már az igazságügyi tárca vezetőjének, találkoztam a köztársasági elnökkel, tárgyalták az ügyemet Komáromban, Nyitrán és Pozsonyban. A szülővárosom­ban a bíró egyszerűen lefasisztá- zott... Később felvettem a kapcsola­tot Kaltenbach Jenővel, Magyaror­szág ombudsmanjével, majd az orosz elnök, Vlagyimir Putyin iro­dájával is. Jelenleg az ügy a Stras­bourg! emberi jogi bíróság előtt van, 41125-ös sorszám alatt. Hogy mikor kerül rám a sor, nem tudom. Mindezek ellenére is szerencsés embernek tartom magam; egysze­rűen azért, mert mindent, amin keresztülmentem, a hasznomra tudtam fordítani, mindenkitől el tudtam lesni valamit. És mert tu­datosult bennem, hogy Isten tény­leg csak azokat teszi próbára, aki­ket szeret.“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents