Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)

2004-02-18 / 40. szám, szerda

12 ZeneZóna ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 18. A HÉT HÍREI Minden idők legjobb dalai A U2 szerelmes dala, a One lett a zenetörténet legjobb szerze­ménye. A brit Q magazin által összeállított listán összesen 1001 felvétel kapott helyet; az ír zenekarnak csak ez az egy slágere ke­rült be az első száz közé. Érdekesség, hogy a One 1990-es megjele­nése idején nem volt bombasiker, azonban mind a mai napig a rá­diók kívánságműsorainak egyik kedvelt szerzeménye. A magazin listájának második helyén Aretha Franklin dala, az I Say A Little Prayer végzett, míg a harmadik a Smells Like Teen Spirit lett a Nirvánától. A legtöbbször a Radiohead neve olvasható, a csapat­nak kilenc felvétele került fel a listára, ezek közül a Creep szerepel a legjobban, a hetedik helyen végzett, (z) A lista első tíz helyezettje 1. U2: One 2. Aretha Franklin: I Say A Little Prayer 3. Nirvana: Smells Like Teen Spirit 4. The Beatles: A Day In The Life 5. Elvis Presley: In The Ghetto 6. Eminem: My Name Is 7. Radiohead: Creep 8. Destiny’s Child: Independent Woman 9. Oasis: Live Forever 10. Ike & Tina Turner: River Deep, Mountain High Bono, a zeneipar legbefolyásosabb embere A Q magazin összeállította a zenei élet legbefolyásosabb alak­jainak listáját is. A szavazás résztvevői a kiadók vezető emberei voltak. Bono végzett az első helyen. Az indoklás szerint a szavazókat az énekes politikai aktivitása motiválta. A U2 frontembere szá­mos, az egész világot érintő misszión dolgozott már, amelyek célja is igen sokrétű volt, a harmadik világ éhezőinek megsegítésétől az Európai Unió bővítéséig. Hírnevét kihasználva számos politikai vezetőhöz és a pápához is bejutott, hogy karitatív ügyeit támoga­tásukkal előremozdítsa. A lista második helyezettje Doug Morris, a Universal kiadó feje. A szakma egy jelentős részét tartja a kezé­ben, így nem meglepő, hogy ilyen előkelő helyen végzett. A har­madik Eminem lett, mivel a szavazók meglátása szerint megvál­toztatta a dalszövegírás alapjait. Az élmezőnyben találjuk az 1994-ben elhunyt Kurt Cobaint is, aki divatba hozta a grunge ze­nét, és eladhatóvá tette azt. Az első tízben végzett még többek kö­zött Sir Paul McCartney, Yoko Ono és Simon Fuller, a Spice Girls megalkotója is. (z) Az amerikai énekesnő április ötödikén mutatja be Try This című albumát a Budapest Sportarénában Budapest vendége lesz P!nk Egy belevaló csaj, aki ko­molyan gondolja azt, amit csinál. A fékezhetetlen Alicia Moore, azaz P!nk. Gyermekkorában vissza­húzódó típus volt, gyakran elpirult, ezért társai elne­vezték Pinknek. Később ez lett a művészneve, kis vál­toztatással, az i betűt ugyanis egy felkiáltójel he­lyettesíti. Hazájában már az első nagylemezével ta­rolt, Európában a Christina Aguilera, Mya és Lil’ Kim társaságában előa­dott Lady Marmalade át­dolgozásával vált népsze­rűvé 2001 nyarán. A felvé­tel a Moulin Rouge betét­dala. REFLEKTORFÉNYBEN Az énekesnő így vall önmagá­ról: „Extrém személyiség vagyok, belekóstoltam a hip-hopba, a rave-be, voltam rockzenész, és volt úgy is, hogy mindezeket egy­szerre csináltam.” P!nk nem egyszerű eset. Kisko­rában édesapja Bob Dylan és Don McLean számait énekelte neki, még nem is tudott igazán beszél­ni, amikor már együtt dúdolta ve­le a dalokat. Tizennégy éves korá­ban írta meg az első szerzemé­nyét, amely persze nagyon kez- dedegesre sikeredett, egyszerre volt érezhető rajta Janis Joplin, Shirley Murdock, Donny Hathaway és Madonna hatása. Kamasz lányként rengeteg időt töltött a philadelphiai klubokban, egyszercsak a színpadon találta magát, legelőször a Schools Of Thought nevű hip-hop zenét ját­szó banda háttérénekeseként. Az­tán a Club Feverben lehetősége nyílt arra, hogy a saját dalait el­énekelhesse. „Ez volt az a hely, ahol igazán csúcsformában érez­tem magam, imádtam a színpa­dot. Az éneklés már akkortájt olyan volt nekem, mint betegnek az orvosság.” Pályafutásának újabb löketet adott az MCA egyik producere, megkérdezte, hogy volna-e kedve a Basic Instinct nevű r&b zenekar­ban énekelni. Volt. Az együttes ugyan nagyon hamar feloszlott, de Plnk egy fontosat elért vele, szakmai körökben ismertté vált. A Basic Instinct után ismét megke­resték őt, hogy legyen a Choice tagja. BabyFace kiadója, a LaFace szerződtette a lánycsapatot, amely szintén rövid életű volt, de P!nk ezután is maradt a kiadónál, nem engedték el, fantáziát láttak benne. Lemezszerződést kapott, és elkezdhette a felvételeket. Első albuma, a Can’t Take Me Home 2000 elején jelent meg, profi munka volt, dupla platina lett ha­zájában, de az igazán kiemelkedő dalok hiányoztak róla. Azt senki sem vitatja, hogy akkori mene­dzsere, BabyFace tudja, mitől döglik a légy, hiszen futószalagon gyártja a sztárokat. De csak az amerikai igényeket tartja szem előtt, így felfedezettjei közül ke­vésnek adatik meg az európai át­törés. P!nk mögül is hiányzott az átütő zene, amelyre valóban az egész világon felkapják az embe­rek a fejüket; első lemezével azok táborát gyarapította, akik képte­lenek voltak kilépni Amerikából, az amerikai r&b világából. Majd hősünk gondolt egy nagyot, bú­csút intett a producernek, és sa­ját kezébe vette karrierje irányítá­sát, ami valljuk be, öngyilkosság­nak tűnt, ugyanis akinek van mer- sze kilépni egy tuti dologból, arra az esetek többségében a gyors bukás vár. Pinknek azonban be­jöttek az elképzelései. Második al­bumán az r&b-t pop-rockra cse­rélte fel. Találkozott az egykori 4 Non Blondes vezérével, Linda Perryvel, rávette a közös munká­ra, és másfél hónap alatt megírtak tizenöt számot, amelyből kilenc felkerült a Mlssundaztood című lemezére, és képezi annak gerin­cét. Egy másik elismert szerző, Dallas Austin is besegített, szintén rockos dalokkal emelte a lemez színvonalát. Négy dalból vált vi­lágsláger, a Get The Party Started, a Don’t Let Me Get Me, a Just Like A Pill és a Family Portrait címűkből. Az album csúcspontja a Steven Tylerrel ké­szült duett, a Misery, fogalmam sincs, hogy ez miért nem jelent meg maxin. Plnk tehát második lemezén a maga ura lett, és ez jó­tékonyan éreztette hatását az őszinte és öntudatos dalokon. Az énekesnő új, igazi arca sokkal ér­dekesebb, mint amilyen fényben korábban feltüntették. Tavaly ősszel jelent meg a har­madik, Try This című albuma, amelynek első kislemezdala a roc­kos hangzású Trouble volt, de emellett hallhatók rajta lassú, lí­rai felvételek is. Feszült várakozás előzte meg a korong megjelené­sét. Az eladási számok viszont egyelőre elmaradnak a várttól. „Tisztában vagyok azzal, hogy ed­dig jóval kevesebben vették meg a Try This-t, mint a Mlssundaz- toodot. Ennek szerintem megle­hetősen egyszerű az oka. A Mlssundaztood hallatán minden­ki felkapta a fejét, mivel olyan hangzással jelentkeztem, amelyet még nem ismertek az emberek. Azóta az én stílusomat is többen elkezdték utánozni. Ráadásul ak­kor úgymond divatból is sokan hallgatták a zenémet, és ma már más a helyzet” - nyilatkozta az énekesnő, aki saját bevallása sze­rint nem az eladási számok alap­ján dönti el, hogy sikeres-e a le­meze. „Az összes célt, amit kitűz­tem magam elé- fiatal koromban már sikerült elérnem. Innentől kezdve arról szól az egész, hogy minél jobban érezzem magam” - mondta. Hogy igazából milyen Plnk ze­nei ízlésvilága, még mindig nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy változatos. De egy biztos, a világ elfogadta olyannak amilyen! (péjé) Nagyok az elvárások az énekesnő irányába, kizárt, hogy megismételje az első lemezének sikerét Visszatérés a Grammy-eső után LEMEZÚJDONSÁG A tavalyi Grammyn hatalmas si­kert aratott Norah Jones a debü­táló, Come Away With Me című lemezével. A korong már közel egy éve a boltokban volt, de az eu­rópai közönség csak a nyolc el­nyert trófea után figyelt fel az amerikai énekesnőre. Az album­ból azóta csak az Egyesült Álla­mokban több mint nyolcmillió példány fogyott el. A sztár még mindig nem tudta feldolgozni a hirtelen jött sikert. Szerinte az al­bum tele van hibákkal, és ha te­hetné, az egészet újra felvenné. „Nem álltam készen arra, ami ve­lem történt. A siker kellemetlen volt, mert tudtam, hogy az anya­gon bőven lenne még mit csiszol­ni” - nyilatkozta. Norah Jones második stúdióle­meze, a Feels Like Home a múlt héten került a boltokba. A koron­gon a saját szerzemények mellett olyan hírességek dalait dolgozta át, mint Duke Ellington és Tom Waits. A lemezen felbukkan Norah egyik példaképe, Dolly Par­ton is. Az együttműködés ötlete a Country Music Association- díjátadó után merült fel, ahol kö­zösen adták elő a The Grass Is Blue című felvételt. A Feels Like Home megjelenését értelemszerűen hatalmas várako­zás előzte meg, ez azonban egyál­talán nincsen Norah ínyére. „Ha bekapcsolom a televíziót, állandó­an a lemezem reklámait látom. Szerintem erre semmi szükség. Nem akarom, hogy az emberek­nek már előre elegük legyen az al­bumból.” Az énekesnő maga is tisztában van vele, hogy szinte le­hetetlen az első lemezének sikerét megismételni, de bevallása szerint ez nem is cél. „Nem abban mérem le az albumom népszerűségét, hogy mennyi fogyott el belőle. En­nél sokkal fontosabb számomra, hogy én meg legyek elégedve a munkámmal” - mondta, (z, p)

Next

/
Thumbnails
Contents