Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-17 / 39. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004.FEBRUÁR 17. 12 Kitekintő Egy félrészeg férfi kerekezik a parkolóban álló Ladához, műanyag flakonjából kiissza az utolsó csepp bort, abba kér tejet Tejesember a győri lakótelep panelházai között (Mekli Zoltán felvétele) Az egyik győri lakótelep parkolójában reklámszaty- ros emberek vesznek körül egy sárfoltos fehér Ladát. Amennyire az esti sötétben kivehető, üres műanyag flakonok vannak a táskákban. A kocsi csomagtartójába egy munkásruhás férfi hajol be, nejlonkesztyűs kezével alumínium tejeskannákat csoportosít át. Az egyik már kiürült, a másikat most nyitja meg. HAJBA FERENC- Két litert kérek - mondja egy szövetkabátos asszony, A férfi óvatosan tölti a habzó tejet a kó- lásflakonba, aztán elveszi a gondosan, előre kiszámolt pénzt. Egy liter tej száz forintba kerül. A parkolóban, egy másik autóban szerelmére várhat egy fiatalember, legalábbis erre utal, hogy a kalaptartón egy szál vörös rózsa hever. A fiú - tétlenségében - rádiót hallgat. A Krónika hangfoszlányai kihallatszanak az utcára. Éppen a tejről van szó, valaki a rendkívüli helyzetet vázolja, intervenciós árakról beszél, s utcai demonstrációt helyez kilátásba. Toporgok a sorban, hallgatom a megjegyzéseket. A mögöttem várakozó középkorú, bajszos férfi azt dörmögi:- Csoóri Sándor mondta a rendszerváltáskor, hogy a sok kis Tejpiac sötétben vityilló meg a háztáji gazdaság ösztönös tüntetés volt a kommunizmus, a kollektív szemlélet ellen. Ez a tejárusítás is tüntetés azok ellen, akik eladták az országot, eladták a magyart. Halkan mondja, nincs is visszhangja a szavainak. A sorban állók többsége vásárolni, nem politizálni jött ide.- November óta minden este itt van a tejesember - világosít fel az előttem fagyoskodó, kezeit dörzsölő férfi. - Az asszony másnaponként leküld egy literért. Májbeteg szegény, nem ehet tartósítószeres élelmiszereket.- Kisgyereknek adhatom? - kérdezi egy járatlan, fiatal anyuka.- Neki azért ne tessék - válaszol egy idősebb asszony. - Sose lehet tudni. A tejesember beszélget. Elmondja, hogy lakóhelyén, egy Győr melletti faluban már csak négyen foglalkoznak tehenekkel. Neki tíz van, a többieknek se több. Korábban a Mizóval kötöttek szerződést, de ennyi tejért nem megy ki a tartálykocsi. Ezért döntött úgy, hogy eladja Győrben, az utcán.- Én jó tejet hozok, garantálom a minőségét - dicséri a portékáját. - Ha meg valamelyik tejcsarnokban összeöntenék, ki tudja, milyen koszos marháéval keveredne. Félrészeg férfi kerekezik a Ladához. Műanyag flakonjából kiissza az utolsó csepp bort, abba kér tejet. A tejesember inkább a kocsijából vesz elő egy palackot, azt tölti tele. Igaz, annak is felszámolja az árát. A következő vevő reklamálással kezdi:- Vasárnap megsavanyodott a tej, amit magánál vettem.- Aki így járt, annak adok helyette - ajánlja a tejesember. - Vasárnap elállítódott a hűtőm gombja. A fiatal anyuka észrevétlen ki- somfordál a sorból. A többiek azonban dicsérik a tejet.- Ez legalább vastag ital - mondja egy asszony.- Összeönti a reggeli és esti fe- jést? - érdeklődik egy másik. A tejesember bólint.- Az úgy jó - nyugtázza az asz- szony, aztán hozzáteszi. - Régen, míg falun laktunk, nekünk is voltak teheneink, de aztán jött az ipar, a férjem bejött dolgozni Győrbe, a Rába-gyárba. Kaptunk lakást, városiak lettünk. Jól is éltünk évtizedeken át, aztán széthullott a világ, a Rábából ezreket bocsátottak el. A férjemet ez már nem érintette, még előtte beteg lett, leszázalékolták. Ismét a politikára terelődik a szó.- A Torgyán szúrt el mindent a mezőgazdaságban. Többet ártott neki, mint a jégeső - tartja oda kóláspalackját egy ősz férfi. A tejesember nem hagyja bántani Torgyánt. Végül közmegegyezés születik: a jelenlévőket kivéve majdnem mindenki egyformán hülye. A szomszédos autóban melegedő férfinak megjött a barátnője, elgurulnak a helyszínről. Helyette egy Ford áll be, a vezetője azért fékezett, mert azt hitte, baleset történt. Aztán tisztázódik a helyzet.- Mihez kezd az unió után? - kérdezem a tejárust.- Ha ezt itt folytathatom, akkor megélek belőle. Ha meg nem, az isten tudja, mi lesz.- Van engedélye az árusításra? Nem háborgatták még emiatt? - tudakolom.- Egyszer egy rendőr kérte az engedélyt, nem volt. Azóta szereztem az önkormányzattól, így aztán nem zaklat senki. Egy kutyát sétáltató ember hallja a párbeszédet, távolabb megy, és magához int.- Tudja, hányféle engedély kellene a folyó tej árusításához? - kérdezi. - Az embereknek fogalmuk sincs, mit vesznek ettől a szerencsétlen gazdától. Valószínűleg senki sem ellenőrzi az állatok egészségét, a tej minőségét, a fejőgép és a kannák tisztaságát. Én hét évet dolgoztam egy nagygazdaságban, tudom, mennyire veszélyes üzem ez, pedig ott aztán folyamatosak voltak az ellenőrzések és a vizsgálatok. Megvakarja a fejét, és így folytatja:- De hát jelentsem föl? Meg is lincselnének a lakótelepi emberek. Tregubova szemszögéből nézve az orosz elnök szürke és jelentéktelen apparatcsik, aki kizárólag ravasz kaméleon jellemének köszönheti karrierjét Jelena Tregubova kitálal, avagy kibe volt szerelmes Putyin? SZALAI ZOLTÁN Február első hétfőjén robbanás rázta meg egy moszkvai belvárosi ház második emeletét. És mivel a kiszemelt célpont ezúttal nem egy kopaszodó maffiózó, hanem egy fiatal újságírónő volt, az esemény - a metrórobbantás és Rib- kin exházelnök rejtélyes el-, majd feltűnése előtt - némileg megkeverte az orosz elnökválasztási kampány állóvizét. Jelena Tregubova ugyanis az elmúlt hetek orosz könyvpiaci bestsellerének, az Egy kremlbeli arányásó meséje című könyvnek a szerzője. A „mese” iránti vásárlói érdeklődést csak fokozta, hogy decemberben a Kreml letiltotta az újságírónővel készült interjú sugárzását az NTV vasárnap esti népszerű politikai műsorában. Tregubova 1997 és 2001 között több orosz lap elnöki tudósítójaként a bennfentes szemszögéből próbál választ adni az immár klasszikussá vált kérdésre: Kicsoda Vlagyimir Putyin? Az ötlet jó, a megvalósítás azonban haloványra sikeredett. Tregubova ugyanis olyan mértékben van elfoglalva saját személyének fontosságával és az őt ért igazságtalansággal (tudniillik, hogy 2001-ben kizárták a Kremlhez akkreditált újságírók kiváltságos csapatából), hogy képtelen másra is figyelmet fordítani. Pedig a dolog ígéretesen kezdődik: Putyin - 1998 decemberében, az FSZB akkori főnökeként - közös ebédre invitálja az őt meginterjúvoló újságírónőt. Aki erre könyvében ekként emlékezik: „Ünnepeljük meg együtt a csekisták napját egy étteremben- ajánlotta fel váratlanul Vologya Putyin. Ott ültem a Lubjankán az interjú után, egyedül az FSZB igazgatójának irodájában, kényszeredett mosollyal a számon, görcsösen igyekezve megérteni, hogy mit is akar az ország főcse- kistája: beszervezni engem mint újságírót, vagy mint nővel megismerkedni. - Hagyja meg a telefonszámát, a napokban felhívom, és megbeszéljük az időt és a helyet - tette hozzá.” Putyin védelmében azonban el kell mondani, hogy a könyvben felbukkanó orosz politikusokat két csoportra lehet osztani: egyik felük reménytelenül szerelmes Tregubovába, másik részük fél tőle. Az orosz elnök eleinte az előbbi, később az utóbbi csoportba tartozik. A várva várt ebéd azonban csak mintegy másfél száz oldallal hátrébb jön ösz- sze. Lenocska felfedezi, hogy Vologya Putyinnal közös jellemvonásuk a késésre való hajlam, valamint a szusi iránti olthatatlan vágy. Fontos összekötő kapocs még az is, hogy mindketten egyforma könnyedséggel képesek kezelni az evőpálcikákat a japán étteremben. Majd visszatér a reménytelen szerelmes motívuma, és Putyin a könyv szövege szerint váratlanul megkérdezi: „Léna, maga hol fogja tölteni a szilvesztert? - Még nem vagyok biztos benne... - Én szeretnék Pé- tervárra menni - és itt elnyelte a mondat végét. Az egész úgy hangzott, mint egy meghívás, menjek vele Pétervárra...” Tregubova szemszögéből nézve Putyin szürke és jelentéktelen apparatcsik, aki kizárólag ravasz kaméleon jellemének köszönheti karrierjét. A könyv első fele azonban nem is Putyinnal, hanem a késő jelcini korszak szereplőivel foglalkozik. Ez volt az aranykor Tregubova számára. A történet háttereként megemlí- tődnek ugyan olyan „apróságok” is, mint az 1998-as pénzügyi válság vagy a Szvjazinveszt privatizációja kapcsán az oligarchák között kirobbant harc, a lényeg azonban Tregubova saját kis elit világa. Ennek a körnek az informális találkozóhelye az Újságírók Moszkvai Chartája elnevezésű baráti társaság, amely Tregubova „legközelebbi barátnőjének”, a korántsem mellesleg brit állampolgárságú Marija Szlo- nyimnak a Tverszkaja utcai elitlakásán jön öszsze. Megtudhatjuk azt is, hogy a vezető orosz politikusok „megtiszteltetésnek vették” a Charta meghívását, sőt feltűnik itt Borisz Berezovszkij és Mihail Hodorkovszkij is. Hogy miről esik szó ezeken a találkozókon, arról alig-alig ír a hősnő, annál részletesebben ecseteli azonban a kör exkluzivitását. Mindez persze szintén nem minden tanulság nélkül való. E sorokat olvasva a kívülálló kezdi megérteni, hogy az orosz társadalom java része miért nem ejtett egyetlen könnycseppet sem az úgynevezett szabad sajtó megre- gulázásakor, vagy hogy miért is estek ki a decemberi választásokon a dumából a liberálisnak nevezett erők. A Tregubova és barátai (Borisz Nyemcov, Anatolij Csubajsz stb.) fémjelezte késő jelcini elit ugyanis annyira arrogáns és nemtörődöm, hogy az olvasó igazi elégedettséget érez, amikor Putyinék végre kipenderítik az újságírónőt a Kremlből. Tregubova mentalitását mindennél jobban jellemzi, amikor Putyin kam- pányútjának keretében vidékre utazik. Az újságírónőt az út valósággal sokkolja. De nem az általa végig joviális Gyeduskának (Nagyapónak) ábrázolt Jelcin számlájára írható hihetetlen szegénység és kilátástalanság döbbenti meg, hanem valami egészen más. „Elnézést, van Earl Grey teájuk?” - teszi fel a kérdést a hősnő valamelyik provinciális városka szállodájában. Amikor tagadó választ kap, friss narancslét rendel, és egy új-zélandi turistát megszégyenítő naivitással csodálkozik azon, hogy nem frissen facsart, hanem dobozból kiöntött levet kap. „Reményeimnek ilyen összezúzása abszolút kétségbeesésbe kergetett - írja le az újságírónő abban az országban, ahol tíz- és tízmilliók élnek havi 15 dolláros minimálbérből. Néhány sorral arrébb azt is megtudhatjuk, hogy a kedves barátnő és kolléga, Lenka Gyi- kun, aki később a Jobboldali Erők Szövetségének sajtótitkára lett, miként „szórakoztatta a provinciális publikumot”. Gyi- kun, valahányszor a Putyint kísérő újságírók ebédelni mentek, szigorúan figyelmeztette a pincérnőket: „Lányok: tizenöt perc alatt ki kell szolgálni minket! Vár minket az elnök.” A decemberi választásokon gyászosan leszerepelt Borisz Nyemcov szintén gyakran szerepel közeli barátként a könyvben. Egy alkalommal a saját dzsipjén viszi ki Tregubovát a repülőtérre, akkor, amikor miniszterelnök-helyettesként aktív kampányt folytat azért, hogy az orosz állami csinovnyikok üljenek át Mercede- sekből Volgákba. „Szerencsére nem Volgával vittek minket, így időben kiértünk a repülőtérre” - írja Tregubova. Ez a fajta kétarcúság az, ami miatt az ún. fiatal reformerek és a médiaelit nagy része elvesztette a hitelét az oroszok szemében. A könyvben Alekszandr Budberg, a Moszkovszkij Komszo- molec munkatársa fogalmazza ezt meg a legpontosabban, amikor Tregubova Putyinék akkredi- tációs gyakorlatára panaszkodik neki. „Te ezt nem érted. Putyin az újságírók új elitjét teremti meg” - feleli Budberg. És mire az olvasó elér az „aznap különösen szép voltam...” kezdetű mondathoz, akaratlanul is igazat ad az orosz elnöknek. Moszkva, 2004. február (Illusztrációs felvétel)
