Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-16 / 38. szám, hétfő
17 ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 16. Kitekintő A piacosabb környékeken mindenfelé ülnek az emberek a földön, s kártyáznak - a komolyabb szerencsejátékokat és a fogadást tiltják Vietnamban A kakas a vasárnapi levesbe lesz A hajó úgy pöfög, mintha folyamatosan petárdázná- nak körülöttünk. Az sem lenne meglepő, persze, hiszen a holdújévi ünnepek kellős közepe van. Egy egészen keskeny csatornában siklunk, valahol a Mekongdelta vízrengetegében, körülöttünk tíz-húsz méteres magasságú növények, ugyanazok, amelyek tíz-húsz centisekként dülleszkednek otthon a cserepekben. KRAJCZÁR GYULA A parton végig házak. Az egyik öblösödésben fiatal lány áll derékig a vízben, samponnal hajat mos. A következő öbölben egy fiú. Akkor itt nem lesznek krokodilok, hiába szóltak rám, hogy ne lógassam a kezem a vízbe. Egy vietnami fickó mondja, hogy korábban errefelé egyáltalán nem voltak házak. Most kifejezett kertvárosi benyomást kelt a táj. Az épületek többnyire újak, szépek, elvétve akad egy-egy le- pattantabb. Középosztálynak mondja az emberem azokat, akik itt laknak. Szóval ilyen is van. Vietnam, 2004, Tét. Vung Taut azért megnéztem. Innen ment el 1973-ban az utolsó amerikai katona. Pezsgő városka a tengerparton, Ho Si Minh-városhoz képest azonban kihaltnak tűnik. Pedig valaha versenyben volt Saigonnal az Ázsia bordélyháza címért. De elhajózott a kereslet. Maroknyi amerikai maradt a fővárosban, tanácsadók, ügynökök. Mind rajta ültek azokon a helikoptereken, amelyek 1975-ben a saigoni amerikai követségről szálltak fel néhány órával azelőtt, hogy a kommunisták egy tankja beszakította az elnöki palota kapuját. Nagy idők voltak, nehéz idők jöttek. A dél-vietnami társadalom nem volt egyszerű képlet. Az idegenvezetőm például akkoriban az amerikaiak „idegenvezetője” volt, elég hajlékonyán is beszél angolul. Azt mondja, bármiről kérdezhetem. Az átnevelő tábort azonban szintén hajlékonyán kerülgeti. Csak tippelem, hogy éveket töltött ott. Később szuvenírt árusított a saigoni utcákon. A hadi helyzet Saigon környékén annyira bonyolult volt éveken át, hogy faluról falura egészen eltérő élményekkel érkeztek az emberek a szocializmusba. Ahol amerikai bázis volt, ott nem voltak harcok, biztonság volt, szilárd déli ellenőrzés. Nagy területeket jellemzett azonban a váltógazdálkodás. Nappal a déliek ellenőriztek, éjjel a felkelők. Ahogy az egyik beszélgetőtársam mondta: nappal a déliek szedték az adót, éjjel a felkelők. S voltak területek, amelyek viszonylag tartósan a kommunisták kezén voltak. A leghíresebb Cu Chi. Egy ugrásra Saigontól, több száz kilométeres alagútrendszer segítségével szervezték az ellenállást. Egy része ma látogatható. Ahol a legkényelmesebb a járás, ott is csak guggolva tud járni az ember, már ötven méter után úgy remeg a lábam, hogy legszívesebben megadnám magam. Hosszú szakaszokon csak kúszva lehet közlekedni. Helyenként kisebb helyiségeket vágtak, itt tanácskoztak, pihentek, itt feküdtek a sebesültek, sőt itt műtötték is meg őket. A műtő falát műanyag zsákokkal borították. Erre azért volt szükség, mert az esős évszakban a falból kezdenek tömegével kijönni a férgek, s a turisták nagyon féltek tőlük. Ehhez még bátran hozzávehe- tem körülményként, hogy most a száraz évszakban is olyan iszonyatos pára van a föld alatt, hogy nincs a ruhánknak egyetlen száraz pontja sem. Az utolsó szakaszt a konyháig én már bátran a földfelszínen teszem meg. Tapiókagyökeret eszünk, ahogy egykor a gerillák, főzve. íze átmenet a bambusz és a krumpli között, csak a közepében húzódik egy spagóca, amelyet nem lehet elrágni. Hát, mindennap azért unalmas lehet. A győzelem után megpróbálták a déli országrészt is a hagyományos kommunista elvek szerint Tapiókagyökeret eszünk, ahogy egykor a gerillák, főzve. berendezni. Kollektivizáltak például a Mekong-deltában is. Ezt a térséget isten valószínűleg jókedvében teremtette. A Mekong hozza a földet, s mindjárt locsolja is. A rizs és a kókusz ideális termőhelye. Nincsenek tájfunok. Árvíz ugyan minden ősszel van, de ezt is másképpen kell elgondolni. A moderált árvíz kifejezett igény, akkor ugyanis a víz magától kimegy a rizsföldekre. A házakat pedig hagyományosan lábakra építik. Tizenhatmillió ember él ezen a zsebkendőnyi területen, plusz táplálja még a hétmilliós Ho Si Minh-várost. Pontosabban a kollektivizálás után néhány évvel ezzel a táplálással már nem volt minden rendben, a 80-as évek közepéig csak vergődött a mezőgazdaság. Az akkor megkezdett reformpolitika visszaállította a farmergazdálkodást, s mára Vietnam a világ legnagyobb rizsexportőrévé nőtte ki magát. A 70-es évek második felének kapitalizmusellenes kampánya kézenfekvő természetességgel irányult a saigoni kínaiak ellen. A kínaiak Ázsia-szerte ki vannak téve az ilyen attakoknak, igazából mindegy is, mi a kampány tartalma. Az a helyzet, hogy ahová ők beteszik a lábukat, ott előbb utóbb kezükbe veszik a gazdaság irányítását. Márpedig a XIX. századtól kezdődően, a szegénység és a belső háborúskodás elől Kína déli tartományaiból tömegesen tették be a lábukat a környező országokba. Ho Si Minh-város mai ötödik kerülete, Cholon egy kínai város volt. A kapitalizmusellenes kampány alatt a kínaiak tömegesen hagyták el az országot, s az üzleti tudást és aktivitást elvitték magukkal. Ma ismét Cholon az egyik legforróbb pontja a térségnek, sokan jönnek vissza, ha másért nem, céget alapítani. De nemcsak kínaiak élnek Dél- Vietnamban, hanem ott vannak a chamok, az ősi Champa birodalmának mai maradványai, s itt vannak a határon túli khmerek is. Rendes khmer egy kígyópálinkás pinceszeren a harmadik pohár után már következetesen Alsó-Kambodzsaként emlegeti a Mekong-deltát. Pol Pótnak és a Vörös Khmernek ez ment pálinka nélkül is, s rendszeresen rohantak le az eszme jegyében vietnami falvakat, s öltek meg vietnami embereket. Aztán 1979- ben a vietnami hadsereg rohanta le Kambodzsát. A Tét teremt egy bizonyos egységet a vietnamiak között, de a Dél vallási szempontból is igen sokrétű. Tay Ninh városka felé autózunk, közel a kambodzsai határhoz, s útközben rengeteg csiricsáré, de formájában kifejezetten kereszténynek ható templomot látunk, rajtuk hatalmas szvasztikákkal. Ezek az úgynevezett caodai templomok, s Tay Ninh a caodai vallás Vatikánja. Ngo Minh Chieu, az alapító a huszadik század első felében Európában is ismeretes fickó volt bizonyos körökben. Egyébként eredendően, mondjuk, közalkalmazott volt, az adminisztrációban dolgozott, s vonzódott a miszticizmushoz és az okkultizmushoz, rengeteg keleti és nyugati vallásos irodalmat olvasott. Innentől egy darabig típustörténet az övé: megvilágosodásai voltak, üzeneteket kapott istentől, a Caodaitól vagy Magas toronytól. Később az univerzális típus- történet vietnami típustörténetbe fordult. Kidolgozta tanait egy integrált vallásról, mely a buddhizmus, a taoizmus, a konfucia- nizmus, a helyi spiritualizmus, a kereszténység és az iszlám tanításainak egyesítési kísérlete. Nagyszámú követőre talált, s Tay Ninh környékén megszervezett egy teokratikus államalakulatot, hadsereggel, közigazgatással, adószedéssel. Ebben a tekintetben kísértetiesen hasonlít a Hoa Hao buddhista szektára, amely hasonló képződményt hozott létre a Mekong-deltában. A kommunisták szempontjából mindkét társaság elég ellentmondásos. Szemben álltak például a dél-vietnami rezsimmel és az amerikaiakkal, de nem éppen azon célok érdekében, mint a gerillák. 1975 után aztán kemény represszióban volt részük, de a Bivalypásztor Quoc Oaiban reformpolitika mára ezt is jelentősen megenyhítette. Államiközigazgatási hatalmukból ugyan csak nyomok maradtak, de templomaik működnek, maga a vallásgyakorlás szabad. Szerencse dolgában egyébként a vietnamiak pont annyira elkötelezettek, mint a kínaiak. Az utcán eldobott, szemét egyik legtipikusabb darabja a kártyalap. A piacosabb környékeken mindenfelé ülnek az emberek a földön, s kártyáznak. Idős, húszkilós nénikék A motor az élet közepe, a motor valódi vagyon, a motor például elkártyázható. A motorral szállítható a disznó a hanoi piacra. (Reuters-felvételek) tízesével járják az utcákat, s kínálják a sorsjegyeket. A komolyabb szerencsejátékokat és a fogadást tiltják. Közülük a legnépszerűbb a kakasviadal. Vidéken járva szinte minden ház udvarán látni a hatalmas, lebontott kosarakat, melyek alatt kakasok peckeskednek. Ha a hatóság érdeklődik, nyilván azt mondják, a vasárnapi levesbe lesz. Nagy a család. Tinédzserforma gyerekek tréningezik a viadorokat. A farkszárnyaikat szorosan megfogják, s lökdösik őket egymás felé. Középhaladókat már nem lökdösni kell, hanem visszafogni. Ilyenkor mindig sokan verődnek össze. Még nincs fogadás, csak halmozódik a szakértelem. A későbbi téteket a szemrevételezés szabja. Ha baj van, kosarak repülnek a kakasokra, srácok a motorokra, s már helyre is állt a hétköznapi udvarkép. Mert Vietnam mai igazi jelképe a motor. Saigon egyik leglátványosabb utcája, amely merőlegesen megy neki a városi tanácsnak, három részre van osztva. Középen mennek két irányba az autók, egy-egy növénysáv választja el két oldalon az ugyanolyan széles kerékpárutakat. Ennek megfelelően a középső út szinte teljesen üres, míg a két szélső rogyásig van tömve motorokkal. Emissziós korlátozás nincs, lényegében ólomban közlekedünk, a zaj pedig fülrepesztő. A pilóták között a hatvanéves nénik éppen olyan gyakoriak, mint a tizenöt éves fiúk. A motor az élet közepe, a motor valódi vagyon, a motor például elkártyázható. Hogy a menedzser motorja benn áll az irodájában, az teljesen szokványos jelenség. A tízezer dolláros kisautó még messze van a tömegektől, ahogy messze volt a kétezer dolláros japán motor is. Amióta azonban a kínaiak öt-hétszáz dollárért kínálják, a bicikli gyakorlatilag meghalt, s ezzel el is tűnt a régi Vietnam. S amíg nem jön meg az új, addig motorozunk. Ho Si Minh-város-Peking, 2004. február
