Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)

2004-02-07 / 31. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 7.

8 Szombati vendég

Verebes István: „Terveim vannak, de majd csak akkor érnek valamit, ha azt tudom mondani az igazgatónak, hogy erre és erre a projektre ennyi és ennyi pénzt felhajtottam”

Itt még érdemes színházat csinálni

Február elseje óta Verebes István a Komáromi Jókai Színház művészeti vezetője. A hír hallatán sokan meglepődtek és biztos olyanok is akadtak, akiknek az volt az első gondolata: vajon mennyibe kerülhet ez nekünk. Ám ő azt mondja, nem sztárnak és nem a pénzért jön ide. Mindkettőben bőven van része Magyarországon viszont a színházcsinálás örömét ott már rég nem találja, és hiszi, hogy itt még értelmes alkotómunka részese lehet.

VRABEC MÁRIA

A kérdést, hogy mégis mennyiért vállalta, nyilván még sokan, sokáig fel fogják tenni, úgyhogy essünk túl rajta rögtön az elején.

Nem is akarom kikerülni, művészeti vezetőnek egykoronás fizetésért szerződtem, csak a rendezésekért venném el a minimális járandóságot. Megengedhetem magamnak ezt az úri passziót, mert van olyan jövedelmem, amely lehetővé teszi, hogy akár évekig is ingyen dolgozzam. A fiam londoni tanulmányait kifizettem, innen kezdve számomra nem arról szól a dolog, el tudom-e tartani a családomat. Ha kaszálni akarnék, különben sem Komáromba jönnék, mert rendezésből még Budapesten sem lehet meggazdagodni. A legmagasabb rendezői gázsimat, amiben benne volt fél év készülés és hat hétig tartó napi nyolcórás kemény munka, három Heti hetessel megkeresem.

De lehet majd a csütörtöki Heti Hetes felvétele és a szombati Napkelte között, heti egy nap munkával komolyan jelen lenni a színház életében?

Lehet, mert nem az a fontos, hogy mindig itt nyüzsögjek, hanem, hogy tudjam, mi tartozik rám és koncepcióm legyen. Pontosan annyit leszek itt, amennyi szükséges, nem Magyarországról akarom osztogatni a tanácsokat, de tenni a színházért ott is tudok.

A magyar „színjátékiparból”, ahogy nevezni szokta, miért lett elege?

Azért, mert szinte mindenhol, ahol dolgoztam valami olyanfajta szakmai és erkölcsi züllést láttam, aminek a tudomásulvételével már nem nyújthat örömöt a színházcsinálás. Egyébként kiváló művészekben is olyan mérgezett nedvek és egymás elleni indulatok dolgoznak, hogy teljesen elveszik tőlük azt az energiát, amit a színpadra kellene vinniük. Az utóbbi öt évben a Törőcsik Marival való találkozásom volt az egyetlen, ami hasonlított arra, amit én színháznak gondolok. Itt nem csak a pénz kísértéseiről beszélek most, mert ez csak ürügy, hanem arról, hogy a legtöbb színházi ember kizárólag a saját befolyásával törődik ahelyett, hogy a munkára koncentrálna.

Nem lehet, hogy csak onnan nézve tűnik a határon túli magyar színjátszás sokkal tisztábbnak és lelkesebbnek?

Az itteniek sem különb vagy ma- gasztosabb lelkek, mint a magyar- országi színészek bármelyike, csak az indíttatásuk más, és ez a lényeg.

Nagyon behatároltak a kitörési lehetőségeik és ezért hajlamosak elfeledkezni arról az egzisztenciális és presztízsharcról, amely a magyarországi szakmát teljesen áthatja. Ők azért vannak itt, hogy helytálljanak a magyar nyelv képviseletében és jelezzék, hogy igenis részesei annak a magyar kultúrának, amelyből nyolcvan évvel ezelőtt kizárták őket. Itt magyar színésznek lenni minden pátosz nélkül feladat, küldetés és állandó harc a megszokás ellen. Némelyiküket már negyven éve nézi ugyanaz a közönség és nekik, bizony negyven év után is tenniük kell valamit azért, hogy senki ne mondhassa: ó hát ezt már ismerem, százszor láttam. Legyenek esendőek vagy kiválóak, én elsősorban azt látom ezekben a színészekben, hogy a színpadi jelenlét érvényességéért megdolgoztak.

Tehát egy pillanatig sem habozott, amikor Komáromba hívták...

Ezt azért nem mondtam. Először is a feleségemet kellett megkérdeznem, de ő nagyon okos nő és sokszor jobban tudja, mi kell nekem, mint én magam. Most is meglátta, hogy a hivatásom az én lelki komfortérzetem szempontjából sokkal fontosabb, mint azok a munkák, amelyekből fenntartom a publicitásomat és az egzisztenciámat. Hivatásomnak pedig mégis csak azt tekintem, hogy színházi előadásokat hozzak létre és talán valamennyi képességem van arra is, hogy javítsak azoknak az embereknek a munkakörülményem, akikért felelősséget vállalok. Ha mással nem, akkor épp a publicitással és a kapcsolataim révén, mert talán illetékes helyeken, ahonnan segítség, támogatás jöhet, jobban figyelnek rám. Mindig ilyen látszólag furcsa döntések befolyásolták a sorsomat, és utóbb mindig kiderült, hogy elrendezték azt a zavart vagy hiányérzetet, amely épp akkor munkált bennem. Az sem lehet véleden, hogy most itt vagyok. Évek óta foglalkoztat Szomory Dezső II. József című darabja - most már tudom, hogy itt fogom megrendezni és jobb lesz, másról fog szólni, mint ha a Madách Színházban mutatnák be.

A kassai vendégrendezések élménye és tapasztalata biztos benne van ebben a döntésben.

Természetesen. Háromszor dolgoztam Kassán és ott nem kellett a színészeket alapvető dolgokról meggyőznöm, megmagyaráznom nekik, miért vannak ott és mit akarok tőlük. Hittek abban, hogy ha nem is lesz mindenből siker, valamiféle talentum és jó szándék vezérel abban, amit csinálok és ez a színházban mindennél fontosabb. Nagyon nehéz időszakban dolgoztam ott, de épp ezért rengeteget adott. Akkor írták alá a szlovák-magyar alap- szerződést és magam is tapasztaltam, hogy egész más Budapestről egy diplomáciai huszárvágással elintézni a dolgot, mint megélni a kassai mindennapokat, ahol a kávéházban rászólnak az emberre, ha magyarul beszél. Ahogy utaztam Budapest és Kassa között, sokszor elgondolkoztam azon, hová tűnt Kassáról Rákóczi emléke, Márai szellemisége, az a polgári lét, amelynek a nyomait még látni a korzón, és rájöttem, hogy közöm van ehhez a dologhoz, hiszen ez az én kultúrám is. Ezt nem szabad veszni hagyni, mert ipar, mezőgazdaság, infrastruktúra, minden helyrehozható, újjáépíthető, de ami a hagyományokból és a szellemi örökségből eltűnik, annak örökre vége.

A tavalyi évadban nagyon komoly viták dúltak a Jókai Színház társulatán belül arról, hogyan lehet megtalálni a helyes arányt a szakmai színvonal és a közönség igényei között. Ön mit gondol, hol húzódik ez a határ ?

Én nem hiszem, hogy ez a határ létezne, egyszerűen csak minőségi munkát kell végezni. Ha a fajsúlyos, nehezebb előadások olyan erősek, elevenbe vágóak, hogy nem lehet őket kikerülni, a könnyedebb darabok pedig olyan kidolgozottak és briliánsak, hogy nem lehet az igénytelen szórakoztatás bélyegét rájuk sütni, akkor a helyükre kerülnek a dolgok. Lehetetlenség például, hogy itt délelőtt tízkor játszanak Csehovot a diákoknak, mert az nem színház, hanem lógás a tanításról. Elsősorban a bérletrendszert szeretnénk átszervezni, úgy, hogy a környékről és Dél-Komáromból is ide hozzuk, ide szoktassuk a nézőket. Maholnap megszűnik a határ és a két Komáromban hatvanötezer ember él, de jó ha ötezren járnak át színházba, ahelyett, hogy legalább tizenötezren lennének. És itt van sok száz egyetemista is, akiknek szintén meg kell mutatni, hogy a színházjó dolog, sőt divat és beszédtéma is lehet.

Konkrét nézőcsalogató tervei is vannak már?

Terveim vannak, de majd csak akkor érnek valamit, ha azt tudom mondani az igazgatónak, hogy erre és erre a projektre ennyi és ennyi pénzt felhajtottam. Most például elmentem egy szépségverseny zsűrijébe és ott odajött hozzám egy vállalkozó, azzal, hogy ő szívesen támogatná a kultúrát. Mondtam, neki, hogy a legjobb helyen kopogtat, ez a hely a Jókai Színház és meg is beszéltük a dolgot. Az általa felajánlott pénzből autóbuszokat fogunk bérelni, amelyekkel behozzuk az embereket azokból a környékbeli falvakból, ahová egyébként előadás után már nem jutnának haza. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a család három jegyet kap kettő áráért és akkor a gyerek ingyen jöhet. Ki is számítottam, mibe kerülne ez, tizenöt bérleti előadással megoldható, úgyhogy majd bekopogtatok néhány miniszterhez meg vállalkozóhoz Budapesten és megpróbálom meggyőzni őket, hogy számukra nem nagy összegekkel nagyon sokat tudnának segíteni. Az ismertségem talán jelent valamiféle promó- ciós tőkét, és én ezt szívesen használom erre a célra.

A repertoárt illetően müyen tervei vannak?

Körülbelül tudjuk már, müyen- nek kellene lenni az előttünk álló évadnak és kiket szeretnénk meghívni rendezni. Ezek nem feltétlenül a legnagyobb nevek lesznek, de nem is biztos, hogy azokban kell gondolkoznunk. Megtalálni színházi embereket sokkal érdekesebb és azt hiszem, orrom is van hozzá. Nem mindenki jön be, egy telitalálathoz tízet is kell lőni, de mindenképpen nagyobb kihívás, mint biztosra menni. Öt-hat nagy- színházi bemutatóról van szó, ezek közül egy már biztos - Schlanger András fogja rendezni nyáron, a szabadtéri színpadon Jókai Mór Gazdag szegények című darabját. Nagyon kedves, aktuális bohózat, arról szól, hogy a szűkölködő embereknek bizonyítaniuk kell a nyomorukat, de a hatóság minduntalan rajtakapja őket valami „hívsá- gon”. Azt akarom, hogy a színészek jókedvűen menjenek a nyárba és legyen sikerük, mert az jó kezdet egy szezonhoz és a közös munkához is. Utána következne Szomory Dezső már említett darabja a II. József, ezt én rendezem meg. Időszerűnek, fontosnak tartom a mondanivalóját, mert az európaiság és a nemzeti identitás konfliktusával foglalkozik, emellett pedig szép, kemény darab és még egy nagyon lírai szerelmi románc is át- hatja. Utána megint egy zenés darab jönne, A három testőr Váradi Szabolcs vereseivel és Székely Iván

zenéjével, Bodor Johanna rendezné. Ezt követően egy angolszász szerző, Robert Bolt drámáját mutatnánk be, a címe Kinek se nap, se szél, a főszereplője pedig Morus Tamás. Azt feszegeti, hogy feltétlenül bitanggá kell-e válnia annak az embernek, aki politizálásra adja a fejét, érdemes-e elvekért kitartani akár a vérpadig. Nagy formátumú, korszerű darab, Pacskovszky József rendezné. Ő egyébként filmrendező, de már láttam egy jó előadását a Kamaraszínházban, és biztos vagyok benne, hogy amit itt fog csinálni, az sem lesz érdektelen és unalmas. Hasonló megfontolásból hívnám ide Bodor Johannát is, aki koreográfus. Vele Szolnokon dolgoztam együtt és ahogy a színészekkel bánt, amilyen teátrumi látásmóddal bír, az jóval több, mint koreográfia. Utána megint egy bohózat következne, ez a Szabin nők elrablása lenne, és aztán már anyagi kérdés, hogy a hatodik bemutató, a Közjáték Vichyben című Arthur Miller darab megszületik-e. Ha nem, akkor marad a következő évadra, de mindenképpen bemutatjuk. Számomra ez a darab nem a holokausztról szól, hanem arról, hogyan kezdik el magukat végveszélyben áltatni az emberek, hogy nincs semmi baj, ez estik egy egyszerű igazoltatás. Ettől jó és máig időszerű ez a dráma, hiszen sokszor ma sem vagyunk képesek felfogni a realitást. Hát ez lenne a következő évad és akkor még ott van a stúdió, ahol Vidnyánszky Attila, Czajlik József, Rudolf Péter rendezne a tervek szerint. Nem mondott még mindenki az említettek közül biztos igent, de érdeklődők vannak sokan.

Azt is tudják, hogy itt nem kapnak sztárgázsit?

Tudják és akinek ez innen kezdve nem buli, az akármilyen nagy név, ne jöjjön ide. Se rendezni, se játszani. Én Nyíregyházára sem hívtam vendégművészeket, mert nem hiszem azt, hogy ha egy város közönsége szereti a színészeit, akkor jobban örül egy pesti sztárnak. Akkor kell színészt hívni, ha nagyon be akarunk mutatni egy darabot és pont az a karakter, akire szükség lenne, nincs a társulatban. De hogy valaki csak néhány hétig csillogjon-villogjon, hatványozottan több pénzért, mint az itteniek, annak nincs értelme.

Önt látják majd a nézők valamelyik darabban?

Szívesen eljátszanám a Közjáték Vichyben című darabnak azt az alakját, akit annak idején Vár- konyi Zoltán formált meg a Vígszínházban. Rokonszenves nekem ez a figura, mert az érvelése és az életvágya hasonló az enyémhez, tudja, hogy miről van szó, de nem hajlandó félni és betörni. Meg valahogy arra is vágyom, hogy együtt legyek az itteni színészekkel, beüljek velük a buszba és elmenjek tájolni, mondjuk Duna- szerdahelyre. Számomra ez már irgalmatlanul kényelmetlen dolog, de hátha abban a buszban majd jól érezzük magunkat, hátha nagyon jó előadás lesz ott, Du- naszerdahelyen és hátha ez engem is mobilizál. Igyekszem beoltani magam az öregedés ellen, mert ahhoz, hogy ne hülyüljünk meg, állandóan a fiatalokba kell kapaszkodnunk.

Három vagy akár hat év múlva, amikor elmegy Komáromból, mit szeretne úgy itt hagyni, hogy arra azt mondhassák, ez a Verebes kézjegye?

Nem lesz ilyen, mert bármit sikerül felépítenem, azt egy perc alatt le lehet rombolni. De engem ez nem frappíroz, ami ebből rám tartozik az annyi, hogy ez értelmes élet és méltó feladat. Ami pedig a többieket illeti, talán nélkülem is újratermelik majd azokat az erényeket, amelyeket közösen képviselünk és elkerülik azokat a hibákat, amelyeket együtt vétünk. Biztos lesz számtalan rossz döntésünk és tévedésünk is, de a kérdés az, tudjuk-e ezeket jó döntésekkel korrigálni. Ha csak annyit sikerül elérnem, hogy többen fognak Komáromban színházba járni, akkor már nem voltam itt hiába.

„Az itteniek sem különb vagy magasztosabb lelkek, mint a magyarországi színészek bármelyike, csak az indíttatásuk más, és ez a lényeg. ” (Dömötör Ede felvételei)