Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-02 / 1. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 2. iZLET A világ - egy amúgy sötét téli estén ESTERHÁZY PÉTER Hibáink, mondja a költő, rendesen azonosak erényeinkkel. A containerben is az a jó, ami a rémületes: hogy kiszámítható, hogy pontosan lehet tudni, micsoda. Három (amelyből kettő azonos) pozitív számmal definiálható, 2,44 x 2,44 x 6,11. Karácsonytájt (a tavalyi karácsony is tájt) írom e sorokat, mindenről az evés jut eszembe. A containernek a McDonald’s felel meg. Olyan országban nőttem fel, ahol nem működik semmi (olykor még a nem működés sem működik, ez pl. az NDK-ban nem így volt, ott ha valami nem működött, az precízen nem működött, arra lehetett számítani, mérget lehetett rá venni), szóval talán hálásabbnak kellene mutatkoznom, a McDonald’s maga a tiszta működés, mégis úgy szeretném ezt az árnyékvilágot elhagyni, hogy egyetlenegyszer sem ettem lett légyen ott. Ez az élettervem, és ez a kurucos haspók-non-coronat legyen az én hozzájárulásom az európai kultúrához. Valakinek főzni, tudjuk, nagy dolog, az emberiség alapmítoszai közé tartozik. Hosszan lehetne erről beszélni, a grandiózus nagymamák szigorú kényeztetéseiről, anyákról, szerelmekről, férfiakról, nőkről, arról, ahogy szenvedélyesen körbefőzzük egymást. Ám nemcsak valakinek főzni komoly ügy, hanem valakinek enni is az. E sorok írója az első irányban elszenvedett kis, tárgyszerű kudarcok után e másodikban igyekszik, álszerényen szólva, jelentősét alkotni. Valóban hálás evő vagyok, rám mindig (?) lehet számítani, becsületes józan (ezt nem a borfogyasztásra értem) vacsoravendégnek számíthatom magam, aki ebédre is használható, sőt villásreggelire is. Nincsenek előítéleteim, a pacaltól a homárig ér a fesztávom, mindenevő vagyok. Kevéssel is beérem, csak legyen tökéletes. Valakinek enni: de ha őszintén magamba nézek, és asztal közelében ezt könnyen és természetesen meg tudom tenni, akkor azt kell mondjam, hogy én nem személyre szabottan eszem, nem anyám emlékének vagy a szerelmemnek vagy hű barátaimnak, hanem... hanem mindenkinek, mintegy az emberiségnek. Minden egyes jóízűen lenyelt falat vagy korty úgymond humanista tisztelgés, na ja, mondjuk a teremtés előtt. Mindaz, amit elmondtam, a civil konyhákra is igaz, és ugyan ezek társadalmi jelentősége nagyon is fontos, e fontosság azonban még fokozottabban áll az éttermekre. Étteremben enni az egy újabb szint. Egy jó vendéglős, egy jó szakács az - kolléga. Nem véletlen, hogy Franciaországban több olyan kulturális díj is van, melyet egyként kaphat meg író és szakács. Persze ahhoz nagyon jól kéne tudni - írni. Anyagtisztelet, arányérzék, fantázia, munkaerkölcs, szorgalom - ki tudja, hogy borászról, szakácsról vagy Márairól beszélek-e. Hogy nagy szavakat használjak, a világ kis dolgokban mutatkozik meg. Amikor barátainkkal egy amúgy sötét téli este végigeszegetjük az étlapot, az azért van rendben, azért szép, nyugodt és gazdag, mert azt mutatja, mintha a világ is rendben volna. A világ, mint látjuk, nem egészen van rendben, de egy ilyen este talán azt is mondja: ne adjuk föl. Hát azért ez túlzás. (Élet és Irodalom, 47/48) KUKTASAROK Csokis banáneszkimó Szia, Kiskukta! A következő finomság 10 perc alatt elkészül... Hozzávalók: 2 érett banán, 1 dl csokiszirup, 5 dkg darált dió, napraforgómag vagy mandula, vagy mindez vegyesen, 4jégkrémpálcika. Elkészítése: A csokiszirupot és a darált diót öntsd külön-külön tányérra. A banánt vágd félbe, és mindegyiket szúrd rá egy pálcikára. Forgasd a csokiszirupba, majd a darált dióba, helyezd sütőpapírral bélelt tálcára. 1-2 órára tedd a fagyasztóba. Jó étvágyat! (szh) Gyermekkorom ízvilága - újságírók asztala Egykori dumák, mai lenkék Oly korra esett a gyermekkorom, amikor a jobb sorsra érdemes lakosságot e tájakon is mákkal kábították. Méghozzá a legócskább fajtával: dumákkal, ahogy Hofi Géza köpte be az egyik szilveszteri tévéműsorban. Fiatalabb olvasóimnak egy viccel idézem fel ezeket a sötét éveket: Több százan tülekednek a hentesboltban. Kovácsné több órás sorako- zás után végre a pulthoz kerül: - Egy kiló sertéscombot kérek - rebegi. - Már vagy fél éve nem kaptunk combot! - harsan fel a hentes hangja. - Akkor adjon tarját - hangzik az újabb kérés. - Azt meg most nem küldtek! - felel a hentes. - Nem bánom, csomagoljon be másfél kiló oldalast - mondja megadóan az asz- szonyka. - Az meg már elfogyott! - vigyorog a hentes. Mire a bejáratnál valaki felkiált: - Ki az a burzsuj, aki ennyit válogat? Nagy tragédiák, nekirugaszkodások és ígérgetések kora volt ez, amikor azt igyekeztek belénk sulykolni, hogy a mi nemzedékünk már megéri a kommunizmust, ami maga lesz a földi paradicsom. Hozzátették azt is, hogy addig még akadnak átmeneti nehézségek. Be kell érnünk például fonnyadt paradicsommal, ha egyáltalán szállítottak a zöldségüzletbe. Mert a piacot, a háztájit felszámolták. Ebből a hiánygazdaságból gyermekfejjel szinte semmit sem érzékeltem, mert édesanyám, akár csak minden életrevaló parasztasz- szony, jórészt önellátásra rendezkedett be. Kertünkben vajbabtól a sóskáig minden zöldség megtermett a főzelékekhez. Apám hosszú évekig szíjgyártó volt a helyi földművesszövetkezetben, ahonnan természetbenijuttatásként búzát és kukoricát kaptunk, amelyekkel a tyúkokat etettük, anyám pedig a kacsákat tömte. Nyáron hetente legalább kétszer tésztafélét - darás, lekváros tésztát, túrós csuszát - ettünk. Ugyanennyiszer került az asztalra főzelék tükörtojással. Általában csütörtökön pörköltet vagy gulyást tálalt az anyám. Vasárnap legtöbbször húsleves gőzölgött az asztalon, majd sült csirke vagy rántott disznóhús következett. Apám nagy sörös volt, az én feladatom volt elhozni a sarki Meixner-kocsmából kancsó- ban három korsónyi habzó italt. Szombaton már bespájzoltam a közeli szódagyárból a krakedlit, a jellegzetes porcelánkupakkal lezárt színes löttyöt, amelyet másnap a család többi tagja kortyolgatott. Elromlott vagy kidobott étel sosem volt nálunk. Pontos forgatókönyve volt közös vasárnapjainknak. Délelőtt templomba mentünk, ebéd után apámmal focimeccsre a Pomléba, néha Pozsonyba. Ha a Somorja vagy a Molnár Palival és Kacsányival felálló ligetfalui csapat nem játszott otthon, akkor kikerekeztünk a csölösztői Duna-ághoz, a Bendához, vagy a körtvélyesi Öreg Dunához, ahol egyszer egy ezüstkanalat fogtam ki. Odahaza megmostam, s ez lett a vízi kanál, amellyel hármunk közül mindig az ehetett vasárnap, aki azon a héten a legtöbb egyest hozta haza. Sokkal egysíkúbb és lassúbb tempójú volt akkor az élet, mint manapság. Semmit sem sírok vissza az akkori időkből, csak az ízeket! Mert olyan tepertős- tejfölös-túrós csuszát azóta a legelőkelőbb étteremben sem ettem, amilyet az édesanyám varázsolt az asztalra. Akkoriban a csirke bőre aranysárga volt, nem falfehér, mint a mai, nagyüzemekben felfújt brojlereknek. Húsa meg fenséges, mert nem holmi tápokkal etettük, hanem kukoricával, búzával. Egész nap meg az udvaron kapirgálhattak. Nem drótketrecben, mesterséges világítás mellett várták sorsuk beteljesülését, ahogy manapság. A kacsasültnek sem víz íze volt, mint a mai, fagyasztott szárnyasból készült ételek többségének. Számomra évente az egyik legnagyobb ünnep a disznóölés volt, hiszen akkor majszolhattam katlanhúst, friss töpörtyűt, estére meg frissen sült hurkát. Máig a számban érzem az ízüket, akár csak a frissen fejt, habzó tej illatát és zamatét, mert én még gyerkőcként ittam ilyet a vajasvatai rokonoknál meg az utolsó csölösztői hivatásos halász, Pongrácz bácsi házában. S ha hiszik, ha nem, csónakázás, később pedig kenuzás közben bátran kortyoltunk a Duna kavicsos aljazató ágvizéből is. Még csak hasfájást sem kaptunk tőle. Szüleim egyébként arra tanítottak bennünket, hogy nincs válogatás, minden ételt meg kell enni. Mindig is szerettem a gyomromat, ezért ezt az intelmet nem volt nehéz megtartanom. Csak a nyáron szervírozott gyümölcslevesek akadtak meg a torkomon. A meggyet és a cseresznyét azóta is nyersen vagy pálinkaként szeretem fogyasztani. Máig irtózom a belőlük készült levesektől, pedig állítólag finomak. Egyébként a súlyomon is meglátszik, hogy a feleségem ugyancsak kiválóan főz. így aztán kedvenc ételeim, a pácolt sült csirke, az egybesült hús knédlivel és káposztával, a bácskai rizses hús, a vajbabfőzelék meg a savanyú bableves sós lepénnyel, ma sem hiányoznak az asztalunkról. Manapság valóságos ünnepnek számít, ha a két leányommal, a vejemmel és az unokámmal egyszer-egyszer vasárnap együtt ebédelhetünk. Ránk zúdult a fogyasztói társadalom, Ferike, az unokám el sem hiszi, hogy én paradicsomot vagy paprikát csak júniustól októberig ehettem, almát meg leginkább szeptembertől karácsonyig. Ma szinte minden megvásárolható egész esztendőben. Vettünk is karácsony előtt portugál zöldpaprikát még marokkói paradicsomot a pozsonyi Metróban. Odahaza savanyú képpel rágcsáltam belőlük, mert olyan lenkék voltak, ízetlenkék. Akár csak a gyorséttermi lenkekaják. És ezernyi más, mélyhűtött, elősütött étel. Pedig mit nem adnék azért, ha végre a Fercsi is megtudná, hogy az igazi tejnek nem ka- ramelles íze vájj, mint annak az italnak, amit tartósítva árusítanak, s nem is kesernyés, amilyen a mai üzletekben árusított, adalékanyagokkal megbolondított fehér folyadék. A tavaszra tervezett kiránduláson talán már sikerül elhitetnem vele, hogy nem a kóla üdít igazán, hanem a kristálytiszta víz, amilyet manapság már csak a hegyvidéki forrásoknál lehet találni. Mostanság én azért várom a májust, mert akkor remélhetően újra szedhetünk ropogós cseresznyét, nem sokkal később meg vörösre érett paradicsomot és haragoszöld paprikát, amelyekből lehet csak igazi, békebeli kolbászos lecsót készíteni. Olyat, amilyet az én nagyapáim falatoztak aratás után, s amilyeneket anyám és feleségem is készít. Mert azok az ételek sosem voltak és ma sem lenkék. TERÜU-TERÜU... Hogy mind az öt érzékszervünk jóllakjon... KÍNÁLÓ Megteríteni az asztalt egy-egy ünnepi alkalomkor jóval- többet jelent, mint csupán kanalat, kést, villát készíteni a tányérok mellé. Valami olyat próbáljunk létrehozni, amire sokáig emlékezünk majd. A vendég mind az öt érzékszervével észlel: amikor belép, illatozik a friss virágdísz, kellemes zene szól, simogat az abrosz damasztja, és a tálalást látva már a szemével jóllakott, pedig még meg sem ízlelte a kifogástalan menüt... AZ ÚJ ÉV ELSŐ NAPJAIBAN Ilyenkor rokonok, barátok, ismerősök érkeznek rendre jókívánságaikkal. Ha meg akarjuk őket vendégelni, tegyük azt különlegesen. Süssünk kis sóspereceket, szerencsepatkókat, amelyek erre az alkalomra kiválóak, hiszen nemcsak asztaldíszek és talizmánokként szolgálnak majd, hanem friss, ropogós péksüteményként is fogyaszthatóak. Az asztal díszítéséhez nem lesz szükségünk másra csak: 2 m x 1 m-es dróthálóra, harapófogóra és egy kis örökzöldre. A drótháló közepén mindkét oldalon két-két háromszöget vágunk a harapófogó segítségével, hogy könnyebben tudjuk patkó alakúra formázni, miután felgöngyölítettük (kb. 15 cm átmérőjűre). A lyukakba gallyakat szúrunk, elrendezzük a péksüteményt. És most megtehetjük újévi fogadalmunkat: „2004-ben minden ünnepi asztal üyen különleges lesz...” (BeTi) SVÉDASZTALRA Majonéz A svédasztal különlegessége lehet a majonéz, illetve a többféleképpen ízesített majonézes saláta. Mindegyiknek alapja a készen vett vagy saját kezűleg kevert majonéz. Egy nyers tojássárgáját (vagy az egész tojást) elkeverünk negyed liter olajjal, mustárral, citromlével, sóval, cukorral, borssal ízesítjük. Az olajat főleg az elején lassan adjuk hozzá, állandóan kevergetve. Ha nagyon sűrű lenne, hígíthatjuk egy evőkanál húslevessel. A végén adhatunk hozzá egy kanál forró vizet - ettől a majonéz könnyebb lesz és tartósabb. Rántással 2 kanál lisztből és 2 kanál vajból rántást készítünk, felöntjük negyed liter húslevessel, s ha kihűlt, össze- keveijük a majonézzel. Főtt tojással A majonézbe apróra vágott savanyú uborkát vagy sampinyont, zöldpetrezselymet keverünk s a végén a kockára vágott főtt tojást. Halhoz, kocsonyához illik. Habbal A majonézbe óvatosan belekeveijük egy tojásfehérje habját. Boros A majonézt egy deci vörösborral hígítjuk, apróra vágott snidlinget vagy lila hagymát adunk hozzá. Spenóttal 25 dkg spenótot kevés vízben megfőzünk, lecsurgatjuk, egy gerezd fokhagymával elmixeljük és elkeverjük a majonézzel. Zöldpetrezselymet, 2-
