Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-23 / 18. szám, péntek

GONDOLAT

2004. január 23., péntek

4. évfolyam 2. szám

Beszélgetés Dobos Lászlóval írói terveiről, közéleti szerepvállalásának okairól, arrül, hogyan látja a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedet

Egymás tiszteletére szólít a Pribina-díj

Dobos László íróként nem sorolható a gyakran megszólaló alkotók közé, ám munkásságának súlyát számos kitüntetés, egyebek mellett a Kossuth-díj is jelzi.

MISLAY EDIT

Gazdag életpálya áll mögötte, amelyhez a magas, felelősségteljes posztok éppúgy hozzátartoznak, mint a félreállítás, a perifériára sodródás keserű tapasztalata. Jelenleg a Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó igazgatója. Az év elején magas szlovák állami kitüntetést kapott.

Milyen érzésekkel vette át január elején legújabb kitüntetését, a Pribina-kereszt harmadik fokozatát?

Ahogy ott ültem a valamikori Parlament díszteremmé alakított helyiségében, várva a szlovák állam közjogi méltóságainak fanfá- ros bevonulására, dermesztő kép tűnt elém: a rendszerváltást követő magyarellenes őrület, az első nyelvtörvény vitája és elfogadása. A Parlament épületét több tízezres feltüzelt tömeg fonta körül, napokig gyűlöletes jelszavakat ordítozva. A rendőrségen múlott, hogy az értelmetlen düh nem törte ránk a bejárat hatalmas kapuját. A Parlament pulpitusán időnként beolvasták a tüntetők követeléseit. A bent lévők a vészkijáraton, este és éjszaka, csak rendőrségi kísérettel hagyhatták el az épületet. František Mikloško, a Parlament akkori elnöke behívta az újsütetű magyar képviselőket, és esetlenül, zavartan nyugtatott, kérve bennünket, hogy fogadjuk el a nyelvtörvényt. Az ígérte, hogy ha elcsitul a „népharag”, helyretesszük a dolgokat. Hát

igen. Szűkebb körben, halkra fogott szavakkal még azt is hozzátette, hogy a titkosszolgálat jelentése szerint a magyar hadsereg felvonult a csehszlovák határon. A Parlament 1990-ben nagy többséggel elfogadta a magyar nyelvhasználat sorsát megpecsételő törvényt. Az akkori magyar képviselők közül én nem szavaztam meg a törvényt. Igen, ez volt a kezdet hiszékenysége részünkről. Az első nyelvtörvény elfogadása a szlovákiai magyar politizálás első tűzkeresztsége volt. Tudjuk, az első nyelvtörvényt egy második, sokkal szigorúbb követte. De itt már formálódott az erősödő magyar szembeszegülés.

Régen jelentkezett kötettel. Várható-e, hogy a közeljövőben újabb alkotással lepi meg az olvasókat? Mi foglalkoztatja jelenleg?

Ezzel bizony rosszul állok. 2000-ben megjelent ugyan egy kötetem Teremtő küzdelem címmel, sajnos alig került az olvasók kezébe. Ez a könyv az elmúlt tíz év, nagyrészt a rendszerváltás idejének termése. Nem összkép, inkább a változó idő pillanatfelvételei. Állandó feszültségben tart az 1968-as történések „élménye”. Szerintem Trianon óta 1968 volt a szlovákiai magyarság legnagyobb történelmi esélye. Alkotmánytörvényt dolgoztunk ki a szlovákiai magyarság autonómiájáról. A Csemadok országos elnöke voltam és nemzetiségi miniszter. Cselekedtünk, cselekedtem. Ösztönösen éreztük, hogy kevés az idő. Lázadtunk és lázítottam a megszálló csapatok ellen. A szlovákiai magyarság nagy történelmi cselekedete volt ez. Annak ellenére, hogy 1968 elején a szlovák nacionalizmust a magyargyalázás jellemezte, az itteni magyarság nyilvánosan, a sajtóban és a Csemadok

csatornáin keresztül szembeszegült a megszálló csapatokkal. A be- hódolás helyett a demokráciát választottuk. Persze, a birodalom bosszúja nem maradt el. Indult a „konszolidáció”. Elővezették a revizionistákat, az opportunistákat, a Szovjetunió ellenségeit, a kommunizmus árulóit. Az ideológiai ítélőszék engem ellenséggé tett. Kizártak mindenből, elkülönítés, félreállítás, közlés letiltása következett, még Magyarországon is. Állandó megfigyelés. Rendőrség elé lökött préda lettem, „barátaim” nagy része is szerterebbent. Ismert állapot. A győzelemnek sok apja van... Ezt mondják a rómaiak óta. A megbélyegzés, a megbízhatatlan sors- helyzet vonatkozott a családomra és rokonaimra is. Elkezdődött a személyes meghurcolásom. A lelAzt éreztem, hogy a politikával szemben az irodalom lassú ráhatású.

,^Állandó feszültségben tart az 1968-as történések ňélménye”. Szerintem Trianon óta 1968 volt a szlovákiai magyarság legnagyobb történelmi esélye. ”

kemre s a bőrömre égtek a vádak. Számomra ma is döbbenet ez, hogy mindenre akad és akadt ember... Az internacionalizmus nevében legyalulták 1968 vívmányait, s bizony akadt magyar kiszolgálója a konszolidációnak bőven. A nyolcvanas években a magyar írók nyújtották felém kezüket: Czine Mihály, Csoóri Sándor, Görömbei András, Páiffy István és mások. A kilencvenes évekhez közelítve lazult a hatalom befolyása, megjelentek a behízelgő mosolyok, az igazodó, tör- leszkedő, idétlen hízelgések. A rendszerváltás után 1990-ben rehabilitált a szlovák kormány, a Szlovák írószövetség, a Csemadok. Visszatekintve látom, láttam, milyen az emberi lét a magasban, s megéltem, milyen az, amikor az ember egyik napról a másikra senki lesz. Az újrakezdés sok mindentől függ. Függ az ember közvetlen környezetétől. Ha van egy biztos fogódzó, akkor már meg lehet kapaszkodni. Fehér asztalnál könnyű barátkozni, nagyokat, győztes elméleteket szavaim, de ha egyedül marad az ember, az emberszakasztó. Nehéz helyzetben elég egyetlen emberi kéz, egyetlen mozdulat, hogy életben maradhassunk. Az alullévőség kialakítja az emberben az igazság utáni vonzódást, egy belső konok- ságot, melyet aztán nem lehet kiirtani. Igen, 1968-at s annak következményeit szeretném elmondani és leírni. Részletesebben és mélyebben, mint ahogy azt az újságok tették.

A rendszerváltás előtt és után is aktív közéleti szerepet vállalt, nem csupán Szlovákiában, hanem a Kárpát-medence viszonylatában is. Visszatekintve az eltelt évekre, miben látja közéleti szereplésének hozadékait? És mi az, amit az idő távlatából ma esetleg másképp csinálna?

Igen, közélet és kultúra, irodalom és közélet nem zárják ki egymást. Különösen így van ez a kisebbségi területeken. Szinte szükséges a kölcsönösség. Persze ezt embere válogatja. A kölcsönösség igénye a Trianonnal kezdődött. Az

elszakított területeken leghamarabb a kultúra hajtott csírát... népszokások, az éneklés, aztán a betű. Trianon kábulata után falvak, kisvárosok közösségeiben pezsdült meg az élet. Őselemi szinten indul az emlékező beszéd a templomokban, lakodalmakkor, keresztelőkkor, s megéledt a népművészet is. S a beszéd után a betű. A betű, az írott szó évtizedeken át egészen a rendszerváltásig meghatározó erő lesz. Erdélyben - Trianon után - egyetlen folyóirat volt, az Erdélyi Szemle. 1919-1925 között már 330 lap és folyóirat indul. Hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában is. Az ismeretlenségből rajzanak elő újságírók, szerkesztők... A Prágai Magyar Hírlap, a Magyar Nap, a Kassai Munkás, Az Út... AII. világháború után Csehszlovákiából elűzték a magyar értelmiséget, nem volt közélet, nem volt kultúra, nem volt irodalom. Csupán megfélemlített emberek pusztasága. Igazán az alapoknál kellett kezdeni a kultúrát, irodalmat, közéletet, az értelmiség felnevelését. A legelő szélén kezdett világteremtés... Szervezni kellett az irodalmat, ami hálátlan dolog. Akkor is tenni kellett. Nem volt fórum, nem volt kiadó. Az irodalomszervezés pillanatidő, pillanatmunka, pülanathaszon. Az utókor nem az irodalomszervezőkre, hanem a művekre kíváncsi. 1958- ban alapító főszerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének. 1969-ben miniszterként megalapíthattam a Madách Könyvkiadót. Ugyancsak ’69-ben ringattam bölcsőjét a kassai Thália Színháznak. 1969-ben sikerült elfogadtatni, hogy a magyar maturandusok magyar egyetemeken folytathassák tanulmányaikat. Sikerült megalakítani a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsát. És hát itt van a Madách Könyv- és Lapkiadó, melyet 1993-94-re újra kellett alapítani. A mai Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó a maga

.állam által rangján támogatott intézmény- rendszerre van szükség,

„Egy élő irodalom arculatát elsősorban a saját szellemi termése jelzi” (Somogyi Tibor felvételei)

nemében a szlovákiai magyarság legnagyobb kulturális intézménye. Négy lapot adunk ki: Szabad Újság, Tücsök, Irodalmi Szemle, Jó Gazda. Nyolc Kultúra üzletünk van Szlovákia-szerte és erőteljes a könyvkiadásunk. S kérdezem magamtól, mit kellett volna ezekből elhagyni és kihagyni? 1989-ben a Magyarok Világszövetsége társelnökévé választottak. A szervezetben én voltam az első határon túli magyar. 1992-ben a Magyarok Világszövetsége és Világtalálkozója újraalapozása után sok minden más mellett, mi fogalmaztuk meg a határok fölött átnyúló egységes magyar nemzet vízióját. A Világ- szövetség, a világmagyarság szellemi integrációjának az útján haladt. Sajnos, Tőkés László püspök palástja alól kibújva a pozícióra éhes erdélyiek ragadták magukhoz a szövetség vezetését, amely a hatalmas építmény összeroppanását idézte elő. Nagy kár! A világmagyarság nagy értékeit tudta volna ez a szövetség a világ elé emelni. És hogy miben látom közéleti szerepléseim hozadékait? Mindenekelőtt

a megalapított intézményekben. Ezt kellene folytami. A szlovákiai magyar kultúra intézményszegény. Sajnos a meglévő intézmények is éhkoppon élnek. Ma már nehéz csak az önkéntesség alapján megtartani a szlovákiai magyarság kultúráját. Az állam által rangján támogatott intézményrendszerre van szükség. És hogy miért vállaltam közéleti szerepet a rendszer- váltás után? A jelen idejű cselekvés hasznát és annak módjait kerestem. Úgy éreztem, hogy a politikában pótolni tudom az elvesztett időt, hogy siettetni tudom a cselekvést. Azt éreztem, hogy a politikával szemben az irodalom lassú ráhatású. Olykor azt hittem, amit teszek, hasznot hoz. Ez persze egyszerre csábítás és illúzió is, kétéltű állapot, inkább belső vívódás, mint a teljesítés sikere, élménye.

Az idén épp másfél évtizedes évfordulója lesz a rendszerváltásnak. Ön hogyan értékelné az eltelt éveket a politikában és a kultúrában?

A hozadékot említeném: politikailag szerveződhetünk, ez egyszerre függőség és függedenség; a szabad véleménynyilvánítás; a komáromi egyetem; nyitottá vált számunkra a vüág; parlamenti és kormánytagságunk lehetővé teszi, hogy közvedenül is részt vehetünk a politikai élet alakításában; valljuk és vallhatjuk, hogy része vagyunk a magyar nemzetnek; nyilvánosan szembeszegültünk a szlovák nacionalizmussal; a kultúránk alakításában nincs jelen az állam parancsuralma. A hiány és a gond: a magyarlakta területeken tarol a munkanélküliség; a népfogyatkozás; közösségi létünk emyedése, ami által gyengül az erkölcsi ráhatás ereje; a kultúra állami támogatása felháborítóan szinten aluli; alig lehet érezni az MKP-nak a magyar régiók irányában megnyüvánuló politikáját; hiányolom az önálló, az önkormányzatiság irányába ható, a szlovákiai magyar közösség létének minden területét átfogó politikai és gazdasági programját.

A Madách Kiadó a rendszer- váltás előtt az egyeden szlovákiai magyar kiadó volt. Ma már a Madách-Posoniummal több kiadó is konkurál. Ön hogyan látja a Madách-Posonium helyzetét? A hazai könyvpiacon az irodalom melyik területe az, amelyik ma is fontos szerepet biztosít a kiadónak? Terveznek-e változást a kiadó irányában?

Ez most olyan kiadós világ. A Madách-Posonium évi programja elsősorban a hazai ereded művek megjelentetésére helyezi a hangsúlyt. Szerintem egy élő irodalom arculatát elsősorban a saját szellemi termése jelzi. Az elmúlt évben közel 100 könyvet jelentettek meg a hazai magyar kiadók. Számszerűen ez nagy teljesítmény. Ugyanakkor, arányítva keveslem az eredeti magyar műveket. A 2004-es évben a Madách-Posonium ebben az irányban erősít. A kiadói tervben a felvidéki történelmiséget és szellemiséget kívánjuk a megérdemelt szintjére emelni.

Számos rangos kitüntetése között milyen helyet foglal el a Pribina-kereszt?

Amikor megkaptam a Kossuth- díjat, akkor Duray Miklós levélben gratulált, s többek között azt írta, hogy ez a megbecsülés a te nevedre szól, de ez a szlovákiai magyarságé is. Ez így természetes. Ezt érzem a Pribina-díj odaítélésében is. Ugyan az én nevemre szól, de a szlovákiai magyarság megmaradásának, létküzdelmének az elismerése is. Eppur si muove. És mégis mozog a föld...