Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-20 / 15. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 20. 14 Kitekintő A gyerekek csak a háború kegyetlenségét ismerik; kezükben, ami játék puskának tűnik, valóban gyilkos fegyver, játék tankok helyett kiégett orosz tankokkal játszanak Magyarisztán very-very harasó! Mosolyt szinte már csak a gyermekek arcán látni (Képarchívum) Elhelyezkedtem székemben, búcsút intettem Mashhadnak, az észak-iráni zarándokhelynek, majd ahogy a busz motorja felberregett, úgy rándult ösz- sze a gyomrom is. Szidtam magam a pár nappal azelőtti elhatározásért, mikor egy délutáni csáj, azaz tea közben úgy döntöttem: irány Afganisztán. SZÁSZ BALÁZS- Te nem vagy normális. Az afgánok őrültek! - kommentálta a döntést Reza, iráni segítőm, mindenesem a teheráni utcán, a körülöttünk álló kíváncsiak pedig együttérzően forgatták a szemüket. Rezában a kérlelhetetlen őszintesége fogott meg, de most örültem volna egy kis eufemizmusnak, bármilyen ronda szó is. - Tudod, mi vár rád ott? - jött közelebb, és úgy suttogta: - A halál. Tartottam hát az országtól, de nem csak én; Afganisztán és korábbi nevei évszázadok óta rettegést váltanak ki az utazókból, és ezen az utóbbi idők sem javítottak. Körösi Csorna Sándor is csak rosszakat mond „az Északi Hágók vad népeiről”, akik szórakozásból öldösik a karavánok utasait, nem ismernek kegyelmet. Sőt a tálibok a háború óta eltelt egy év csendjét éppen most kezdik megtörni, a szélsőséges iszlám szervezet mozgolódik, újraszervező- dését az ismét felvirágzó drogkereskedelemből és emberrablásokból finanszírozza. Az elsődleges célpont: a fehér bőrű idegen. Az iráni-afgán határ jeges hágóján haladunk át, mikor valaki megszólal mögöttem. - Hasíííst? - fut végig a buszon a halk kérdés, mint egy borzongás. Nem fordulok hátra, csak megrázom a fejem. A baljós hangulat azonban odébb száll, mikor felcsendül egy afgán kisfiú éneke. Teli torokból és teli szívvel énekli megrendítő- en szomorú dalát. Olyan elementáris szépségű, hogy mindenki megfordul, sőt egy idő után előreültetik, énekeljen a sofőrnek is. Ennek ürügyén szóba elegyedek Mohameddel, aki vendég- munkás, és - több tízezernyi afgán társához hasonlóan - építkezéseken dolgozik Iránban. A busz velük van tele, no meg egykét hazatérő menekülttel, mint például az idős házaspár mellettem. Azért csak most térnek vissza, mert egészen eddig nem is volt úti okmányuk. A határra érve leszállunk a buszról, majd be a poros határőrségre, melyet most építenek. Ez is jelzi, milyen lassan alakulnak a kapcsolatok a két ország között: a teherautók mellett az egyetlen összeköttetés a napi egyetlen buszjárat. Az útlevélkezelőnek alig merem átnyújtani az úti okmányomat, mert éppen úgy néz ki, mint ahogy az Ezeregyéjszaka gonosz kufárjait elképzeli az ember. Szerencsére egy nagyon kedves őr széles mozdulatokkal angolul (!) beinvitál a szobájába. De hamar kiderül, hogy ennyit tud csak, mert nemrég kezdte a nyelvtanulást; a többit kéz-láb nyelven mondja el. Régi harcos: oroszul már jobban megy neki, több ideje volt megtanulni a nyelvet...- Magyarisztán very-very harasó! - mondja, amikor az útlevelemet kezébe veszi. Ebben a mondatban minden ott van - a három nyelv keveredése tévedhetetlenül jelzi, hogy a földkerekség melyik pontján járunk. Mintha kitalálná a gondolataimat, felvillantja foghíjas mosolyát, és kezembe csapja az útlevelemet: - Welcome to Afghanistan! Isten hozott Afganisztánban! A pár száz méteres senki földje után az első kép, amit meglátok Afganisztánból, a „fogadóbizottság”: a kerítés túloldalán éhes, vad szemek mérik fel az anyagi helyzetemet, életkoromat, erőmet, talán még a nemzetiségemet is (az amerikai kormány adja a legtöbbet az elrabolt állampolgárért) . Ott állnak a pénzváltók, taxisofőrök, és rám, az egyedüli nagy csalira várnak. Nyelek egyet, gyorsan pénzt váltok (azért alkudozom is), majd párat lépek a taxik felé. Azonnal rám szállnak a taxisok, mint a legyek, kezdek aggódni a bőrömért. Rengetegen kiabálnak, lökdösnek, kész .tömegjelenet. „Hát éppen az ilyen helyzeteket kellene kerülni” - fut át agyamon, amikor a hátunk mögött felbúg egy motor, a tömegben utat vág egy fehér gépkocsi, csak úgy porzik az út, ahogy odafarol mellém a hirtelen támadt űrben. Ismerős arc néz ki az ablakán: - Pattanj be! - Mohammed az. Beszállok, és megmentőmmel elvi- harzunk Herat felé. Felsóhajtok a golyó lyuggatta szélvédőjű kocsi viszonylagos biztonságában, és szétnézek a szinte marsbéli tájon. A vén Selyemúton haladunk, és akár bátor középkori kalmárnak is képzelhetném magamat, hiszen a karavánút fénykorának megfelelő körülmények uralkodnak: földút, középkori vályogfalvak. Ahogy a késő délutáni fényeket, a széllel birkózó-lebbenő hurkákat nézem, olyan érzésem támad, hogy most először valami másnak léptem át a küszöbét, egy másik világba tettem be a lábam, ahol nem érvényesek a jól megszokott törvények, szabályok. A gyerekek nem ismernek más törvényt, csak a háború kegyetlenségét; kezükben, ami játék puskának tűnik, valóban gyilkos fegyver, játék tankok helyett kiégett orosz tankokkal játszanak. Az idegen-szép táj felé fordulok vigaszért, a nagy fehér óriásoktól, a fenséges Hindukus vonulatának előhírnökeitől vad sivatag választ el. Azonban még a lakatlan területek is tele vannak a háború sebeivel, mivel az út menti óriási, négylábú villanypóznákat a tálibok (bosszúból?) félbe vágták. Most, mint csonka felkiáltójelek hevernek a sivatagban: a múltra emlékeztetnek. Még az állatok sem olyanok, mint gondolnánk: a tevék a száguldó autók mellett meglepően nyugodtaknak tűnnek, békésen legelésznek. Ők is a háborúk áldozatai, az ópiumozott tevék. A helyi törzsek folytatják a drogcsempészést: a tevéket először rászoktatják a kábítószerre, majd megtanítják nekik, hol kapnak a határ iráni oldalán „anyagot”. A pár nap alatt drogra kiéheztetett tevéket a következő alkalommal már egyedül, kábítószerrel megpakolva küldik a zöldhatáron át Iránba. Alig vagyok egy órája az országban, de máris megpróbálok mindent, hogy elfeledkezzem arról, hol is vagyok. Nem sikerül, de ráeszmélek, felesleges is. Afganisztán az, ami: bárhova nézünk, minden kis részletében ott van az egész. Nem is szabad elfordítani a fejet, oda kell nézni. Hogy lássuk, mit is tett a háború. Herat, 2004. január Egy másik világba érkeztem, ahol nem érvényesek a törvények. A szegény sorsú fiatalok gyakran rendszeresen járnak olyan internetklubokba, melyeket külföldi iszlám misszionáriusok, humanitárius szervezetek működtetnek Az al-Kaida „alvó” harcosai Boszniában várják ki a bevetés idejét FRICK ZSUZSA Az al-Kaida harcosokat toboroz Boszniában - állítja egy szerb országos napilap egy, a nemzetközi békefenntartókhoz közeli forrásra hivatkozva. Egy másik sajtóorgánum részletesen beszámol az utóbbi hetek megszaporodott SFOR-akcióiról, az arab származású bosnyák állampolgároknál tartott házkutatásokról, falulezárásról, letartóztatásról. Nem ez az első nagyobb arányú felderítőakció itt. Az Amerika elleni 2001. szeptember 11-i terror- támadás után fokozottan előtérbe kerültek azok az országok, amelyek esetleg együttműködhettek Oszama bin Laden szervezetével. Különösen fontosnak tartották azoknak az országoknak a vizsgálatát, ahol a közelmúltban háború volt, és a muzulmánok fegyverek birtokában vannak vagy lehetnek. Ezek közé tartozik Bosznia-Hercegovina is, ahová 1992 és 1995 között, a balkáni háború idején százával érkeztek muzulmán önkéntesek - mudzsahedek - a többi között Algériából, Szaúd-Arábiá- ból, Jemenből, Afganisztánból, Szíriából, Iránból, de Franciaországból is. A daytoni békeegyezmény 30 napos határidőt szabott a külföldi önkénteseknek, hogy elhagyják Boszniát, amit a legtöbben meg is tettek, de néhány százan az országban maradtak, mivel időközben megszerezték a bosnyák állampolgárságot. A háborús állampolgársági törvény alapján ez nem volt különösebben nehéz; sokan pedig megnősültek, így feleségük révén kapták meg az állam- polgárságot. Zárt közösségekben, maguk között élnek, saját községi bírójuk van, aki kizárólag az iszlám törvényei szerint irányítja az ott lakók életét. Eredeti hovatartozásuk alapján különféle csoportokba tömörülnek, van például jemeBékés pillanatok az SFOR-katonák főhadiszállásán (Képarchívum) ni-szaúdi csoport, de létezik rubeau-i csoport is, utóbbinak a boszniai háború Franciaországból jött önkéntesei, tagjai: muzulmán hitre áttért fiatalok, algériai bevándorlók gyermekei. A világot behálózó terroristaszervezetek élénk toborzó tevékenységet fejtenek ki Nyugat-Eu- rópa több országában. Nem meglepő, hogy nem hagyják ki a súlyos gazdasági gondokkal, nagyarányú munkanélküliséggel küszködő Boszniát, ahol milliós muzulmán közösség él. A napokban letartóztatott Mohamed Zitouni egyiptomi-bos- nyák állampolgárt azzal gyanúsítják, hogy ő a főember, aki a boszniai fiatalok között iraki, afganisztáni és csecsenföldi bevetésre toboroz. A vállalkozó fiatalok önként mennek a háborús színterekre, ahol néhány napig, de legfeljebb két hétig külföldi radikális iszlám csoportokban harcolnak. Ezért a bevetésért 20 ezer eurót (nyolcszázezer koronát) kapnak. A kiutaztatást szervezők rövid kiképzést tartanak nekik a gerilla háborúról, miután pedig - feltéve, hogy életben maradtak - visz- szatérnek, talonban tartják, a szakzsargon kifejezésével: „altatják” őket, mert akiket egyszer már kiküldtek, és beváltak, később újra bevethetik. Az egyik legutóbbi SFOR-razziát Maglaj környékén éppen egy olyan bejelentés után rendelték el, amely szerint a környékről egyre több fiatal tűnik el nyomtalanul. A belső toborzás mellett a különböző titkosszolgálatoknak arról is van információjuk, hogy más országokból is érkeznek önkéntesek Boszniába, hogy itt várják ki az iraki, afgán vagy csecsenföldi bevetés idejét. Itt- tartózkodásuk alatt a mudzsahedek gondoskodnak róluk. Ezért szinte sokkolta a szarajevói amerikai nagykövetséget, amikor a helyi hatóságok Alija Izetbegovics 'volt államelnök halálakor a temetésre való beutazás megkönnyítésére három napra felfüggesztették a vízumkényszert egy sor arab országgal szemben. A temetésen való részvétel szándékának ürügyén biztonsági szolgálatok jelzése szerint legalább két terroristagyanús csoport utazott be, és az egyik Zenica, a másik állítólag Tuzla környékén telepedett le, ahol az amerikai SFOR-katonák legnagyobb bázisa is van. Az egyik boszniai politikai hetilap értesülése szerint az amerikai biztonsági szolgálat rögtön Izetbegovics temetése után megemelte a biztonsági készültségi fokozatot a boszniai amerikai diplomáciai képviseleteken és katonai bázisokon. Ugyanez a hetilap úgy tudja, hogy a már említett egyiptomi- bosnyák állampolgárságú Mohamed Zitouni a Törökországból érkező pénzek egyik elosztója. A pénzt futárok: bosnyák fiatalok hozzák be, fejenként ötezer eurós (kétszázezer koronás) részletekben. A török határon ugyanis legálisan ennyi vihető át. A török hatóságok értesítették az amerikaiakat, azok pedig a bosnyákokat, hogy az utóbbi öt hónapban hatalmas pénzmozgást észleltek a török határon, de mindig az ötezer eurós fejenkénti limiten belül. Nyilvánvaló, hogy a világ terrorszervezeteinek hálózata, miután bankszámláikat, humanitárius vagy annak álcázott szervezeteik pénzügyi eszközeit zárolták, arra kényszerül, hogy a kiképzéshez, toborzáshoz, fegyverbeszerzéshez és tervezéshez szükséges pénzt futárok segítségével biztosítsa. A szegény sorsú fiatalok gyakran csatlakoznak a falusi vallási közösségekhez, rendszeresen járnak olyan internetklubokba, melyeket külföldi iszlám misszionáriusok, humanitárius szervezetek működtetnek. Már nagyon sok ilyen szervezetet betiltottak, vagyonukat zárolták, vezetőiket börtönbüntetésre ítélték, sőt akadt köztük olyan is, akit a szarajevói központi börtönből egyenesen a guantánamói amerikai katonai bázisra szállítottak. A boszniai hivatalosoknak nincsenek információik arról, hányán utaztak ki, és utaztak-e egyáltalán fiatalok Irakba, Afganisztánba vagy a Csecsenföldre, azt azonban nem cáfolják, hogy vizsgálódnak olyan csoportoknál, amelyek kapcsolatba hozhatók terroristákkal. A nemzetközi békefenntartók közben folytatják felderítő akcióikat. Szarajevó, 2004. január A terroristák futárokkal csempászik át a kiképzéshez szükséges pénzt.
