Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-09 / 6. szám, péntek

2004. január 9., péntek

4. évfolyam, 1. szám

tPV^t AT'

vjvA^wviim

DUNA-VÖLGYI SZELLEMI FIGYELŐ

Bebizonyosodott, ha valaki érzelmi indíttatással ad át dolgokat, az a gyerekeket is magával sodorja, és ez rövid távon megmutatkozik a tudásukban is

Magyartanításunk abszurditásáról

HAJTMAN BÉLA

N

emcsak szakközépiskolai tanárok vesznek részt a konferencián, sőt, kisebbségben is vagyunk az itt ■■■■■■ megjelent magyar szakosok táborában, holott ténylegesen nem vagyunk kevesen, ha ösz- szevetjük magyar tanítási nyelvű, akár magyar-szlovák közös igazgatású szakközépiskoláink számát a többi iskolatípus számával. De nem a statisztikai számadatok tükrében tartom meg előadásom.

Kedves Kollégák! Egy számomra már kilenc éve fájó, tanári mivoltomat mélyen sértő és dehonesztáló mondattal minősítem magamat: Feladatait nem teljesítő,

SOKADRENDÜ ES -RANOU

magyar szakos tanár vagyok. Ugyanis képtelen vagyok a tanterv meghatározta és előírta tananyagot átvenni, letanítani. Nem is az zavar, hogy nem tudok a tanmenet szerint haladni, hanem az, hogy amit tényleg meg akarok tanítani, nem tehetem meg időhiány miatt, ha meg is teszem, akkor más tananyagra nem jut kellő idő és óraszám. Tehát a lelkiismeretemet, az érzelemvilágomat, a bennem rejlő „megtanítani akarás” attitűdjét éri bántódás. Nyugodtan az egyes számból többesbe is válthatok: vannak még e kies hazában rajtam kívül jó egynéhányan, akik heti 2 órában tanítják a magyar nyelvet és irodalmat. Sőt, hogy az előadásom címére utaljak, a hároméves szakmunkásképzőkben a következő abszurd helyzet van életben: az első osztályban heti egy alkalommal ülök le a katedra elé magyar szakos tanárként. Ez egy tanévben 33 órát jelent, persze csak akkor, ha pontosan arra az egy napra nem esik államünnep. Ismerve szakmunkásképzős diákjaink olvasáskészségét, talán ennyi idő alatt együtt, közösen elolvashatnánk A kis herceget. Állítom, többet elérnénk ezzel, mint a tantervbe foglalt célok és feladatok kényszerű betartásával. Legalább óráról órára, vagyis hétről hétre olvasásra késztetném a szakmunkástanulókat. Azt hiszem, nem meglepő az a tény, hogy szakiskolásaink zöme nem tud folyamatosan, szótévesztés nélkül, hibátlanul olvasni. Ennek nagyon sok társadalmi, szociolingvisztikai oka lehet: szülői környezet, a motiváció hiánya, az információs és kommunikációs technika lélekromboló hatása és nagymértékű térhódítása. Sok tanuló már a kezdetek kezdetétől, a kisiskolás kortól olvasási és ebitől kifolyólag természetszerűen tanulási zavarokkal küszködik, beleértve a beszédhibás és diszlexiás gyermekeket is. Külön törődést, megkülönböztetett bánásmódot, megértést, toleranciát igényelnek ezek a

HÁTRÁNYOS HELYZETŰ GYEREKEK

a pedagógus részéről. A pszichológusokon, logopédusokon kívül rajtuk leginkább a magyar szakos tanító segíthet némileg. Többszöri ol- vastatással, biztatással, sikerélményt fokozó, dicsérő szóval. Mit kezd az akadozva olvasó tanuló a szaktantárgy idegen szavakkal megtűzdelt szövegével, melyet a maga egyszerű nyelvére kell lefordítania, értelmeznie kell; magára marad, nem tud megbirkózni a szöveggel, ha a szaktanár nem szolgált az órán az értelmezést megkönnyítő kiegészítő magyarázattal. Tehát a kudarc, a baj forrása az olvasási zavaroknál kezdődik. Ennek a felismerésére, a problémák megállapítására a magyaróra adhat teret, nyújthat eligazítást. Ennyit érhetünk el és legyünk reálisak: ennyivel érhetjük be. Ez is eredmény. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy a szakmunkásképzőbe kerülő tanulók olvasáskészsége évről évre romlani fog, a szövegértésről és helyesírásról ne is beszéljünk. A jóhiszemű magyartanár 3-4 tőmondatot diktál le tollbamondás gyanánt, s hogy valamennyire megfeleljen a tantervi követelménynek, inkább önnönmaga olvassa fel a tankönyvben lévő szemelvényt, csupán mindazért, hogy csengetésig be tudja fejezni, nehogy a következő hétre maradjon az utolsó bekezdés, mert akkor mindent újra elölről kezdhet. Félre ne értsenek, kedves Kollégák, nem akarom eny- nyire sötéten láttatni a szakmunkás- tanulók helyzetét, jól tudjuk, számukra majdan az életben nem az írás és olvasás lesz az elsődleges feladat. De azért mégis. Felelősséggel tartozunk irántuk. De csodát ne várjanak tőlünk az elméleti pedagógusok. Engedjék meg, hogy idézzek az 1995-től érvénybe lépő Tantervből, pontosabban a magyar tanítási nyelvű hároméves szakmunkásképzők számára kiadott magyar nyelv és irodalom tantervből. Az idézett rész a 150. oldalon található meg a Célok és feladatok címszó alatt:

„A hároméves szakmunkásképzőkben folyó irodalomtanítás alapvető célja és feladata a művelt, jó ízlésű, humanista erkölcsű személyiség kialakítása. Az irodalomtanítás sajátos eszközeivel járul hozzá a szalds- kolák oktatói-nevelői munkájához. Az általános célkitűzés számos alapvető részfeladatot foglal magában, mint pl. az erkölcsi és esztétikai értékek fejlesztését, a magyar és vüág- irodalom kiemelkedő műveinek a megismerését, a rendszeres olvasás és színházlátogatás igényeinek a kialakítását. Az irodalomtanítás során tanulja meg a tanuló a lexikonok, monográfiák, gyűjtemények, kézikönyvek és könyvtárak használatát, valamint az információk feldolgozását és alkalmazását.” Ugyanúgy idézhetnék a négyéves szakközépiskolák részére megfogalmazott célokból és feladatokból. A válaszom ugyanúgy hangzik:

NEM TUDOM

heti 1, illetve 2 magyarórával ezeket a célokat és feladatokat, a követelményrendszert teljesíteni. Hogy ne túlságosan sötéten fessem le a szakmunkástanulók értelmi szintjét, egy pozitív példával is szolgálok. Az Udvardi Összevont Középiskola hároméves autószerelői szakára egy jó nevű alapiskolából nyert felvételt egy diák. Az első, bemutatkozó órán ismerősen csengett fülemben neve, végül megjegyezte, hogy a III. kategóriában ő volt az Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny egyik győztese. Repesett a szívem az örömtől, aztán egy kis mérlegelés után a lelkiismeret furdalt: hogyan s miképp készíthetem fel a vers- és prózamondó versenyre ezt a diákot? Azon a heti egy órán nem tehetem. Amikor lehetne, akkor ő szakgyakorlaton van. Amikor neki lenne szabadideje, akkor nekem nincs. Ha ezeket a körülményeket nem ismeri a fiút alapiskolában felkészítő magyar szakosa, meg is vádolhatna engem azzal, hogy hagyom elkallódni a tehetségeket! Ilyen szempontból irigylésre méltó helyzetben vannak az alapiskolai pedagógusok. Önök a magyarórákon nyelvi játékokkal is szórakoztathatják az alapiskolás tanulókat, önök a tollbamondásírás előtt helyesírási gyakorlatokat is végeztethetnek, önök Radnótinak, József Attilának több időt szentelhetnek, mint mi, szakközépiskolai tanárok.

Lehet, hogy vannak olyan szakközépiskolák, ahol a magyar szakos pedagógusnak sikerült kiharcolnia a heti három órát, úgy gondolom, ők kevesebben vannak, mint mi, heti kétórások (már majdnem azt mondtam, hogy félnótások.)

Mostoha körülmények ezek, kedves Kollégák! Van mit csinálnia annak a magyar szakosnak, aki tisztességesen fel akarja készíteni diákjait az érettségi vizsgákra. Olykor-olykor akad olyan diák is, aki szakközépiskolából magyar szakra készül, ilyen esetekben csak színházi kellékesnek érzem magam, aki tudja, mi kell ehhez vagy ahhoz a szírihez, képhez és jelenethez, vagyis tanárként jó érzékkel olyan tananyagot jelöltetek ki, olyan olvasmányt ajánlhatok, mely elengedhetetlen követelmény lehet a sikeres felvételihez, ennyit tehet a felkészítő tanár a diákjáért, hacsak a tanítvány nem kér különórát magyar szakosától. Ha ez nincs, akkor a jó tanácsok, jó könyvek listája és a Jóisten segíthet a felvételizőn. És itt esik csorba a lelkiismereten: nem tudom felelősséggel felkészíteni egyetlen diákomat sem felsőfokú intézménybe a tanórákon. Még az érettségi vizsgákra való felkészítés is kérdéses az ilyen körülmények között.

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy a végzős szakközépiskolásnak ugyanannyi érettségi tételből kell számot adnia tudásáról, ugyanúgy neki is érettségi írásbelit kell írnia és ugyanúgy, ha urambocsá’ tehetséges, magyar szakos tanára mindent megtesz annak érdekében, hogy eljusson a Szép magyar beszéd, a helyesírási, az esszéíró, vers- és prózamondó versenyekre. És valljuk be: ritkán veszi fel a szakközépiskolás diák a vele egy kategóriában lévő gimnazistával a versenyt. Ha már különbséget tesznek óraszámban az iskolatípusok közt, nem kellene külön kategóriába sorolni a szakközép- iskolásokat? Ezen is jó lenne elgondolkodnunk egyszer.

A legtöbb esetben eleve kudarcra vagyunk ítélve. Azért voltak és lesznek kivételek is. Szerencsére mindig vannak olyan diákjaink, akikért örömmel vállaljuk a pluszmunkát, akikkel külön, tanítás után bérmentve foglalkozunk. Mert mi más éltessen bennünket, ha nem az általunk felfedezett tehetséges diákjainkba vetett hitünk, munkánk gyümölcse, a velük való foglalkozásaink ára: a jól értelmezett és elmondott vers, a kitűnően megírt pályamű, a pátoszmentesen felolvasott szöveg.

Csak hát többet érünk mi is, többet érnek és érdemelnek tehetséges diákjaink a heti két óránál. Nem akarok ellenpéldákkal érvelni, de azért megjegyzem, nem kevés azoknak a tantárgyaknak a száma, mely több tanórás, mint a magyar nyelv és irodalom, s ráadásul nem is vizsgatárgyakról beszélek.

HOGYAN ÉS MIKOR

tanítsunk világirodalmat, kedves Kollégák? Pedig én el sem tudom képzelni a tantervet Horatius, Moliére, Shakespeare, Puskin, Csehov és Thomas Mann nélkül. És ha őket igen, akkor kevesebb idő jut Ba- bitsra, Kosztolányira, Jókaira! És ha az utóbbiakat úgy istenigazából, akkor a nyelvtant hagyom cserben. Ördögi kör ez. Ma itt szakmai kérdések hangzanak el, épp ezért nem tudom elhallgatni magyartanításunk árnyoldalait. Naponta ezzel az áldatlan helyzettel szembesülök. Helytállónak és nagyon időszerűnek találom a Katedra Társaság minap közzétett állásfoglalását, melyben az olvasás fontosságára, az olvasóvá való nevelésre, a szövegértésre és értelmezésre hívják fel a figyelmet. Vekerdy Tamás szerint „az anyanyelv élménye a

beszélgetésnél kezdődik”! Mi azonban állandóan tanítani akarunk, ahelyett, hogy oldott, derűs légkörben hallgatnánk meg a gyerekeket. Nem szabadna megfeledkeznünk Márai meglátásáról sem, miszerint: „a nyárspolgár azt hiszi, a kultúra művelődési anyag, a normális ember viszont tudja, hogy élmény”. Az állandó javítgatással, akadémiai szabályok erőltetésével megfosztjuk a gyereket az élménytől és szép lassan leszoktatjuk arról, hogy az ösztönei szerint használja a nyelvet. Ezért sokat jelent, ha beszéltetjük, meséltetjük tanulóinkat. Élményszerűvé kell tenni a tanítást és tanulást. Egy amerikai felmérésből kiderült, ha egy tanár öt olyan költőt tarnt egy évben, akit ő különösen szeret, az sokkal nagyobb hatással van a diákokra, mint ha egyformán, korrektül és jól megtanítja mind a húszat, aki abban az évben kötelező. Bebizonyosodott, ha valaki érzelmi indíttatással ad át dolgokat, az a gyerekeket is magával sodorja, és ez rövid távon megmutatkozik a tudásukban is. Mindez azt mutatja, hogy az élményközpontú tanításnak van nagyobb hatása.

Sajnos még mindig nagyobb hangsúlyt fektetünk a lexikális tudásra. Ez könnyebben mérhető és kimutatható. Fontos lenne, ha a felvételi vizsgákon jóval több jelentéstulajdonító, értelmező feladat lenne, hogy a felvételi ne egyszerűen memóriagyakorlatokból álljon. Az olvasás örömszerző voltára irányíthatnánk a figyelmet. Ha mondjuk a Szigeti veszedelem olvasása kínlódva megy, lehessen ajánlani helyette valami mást. De akkor nem tudunk eleget tenni a követelményszintnek, a sztenderdnek. Végül megint ott lyukadok ki, amit előadásom elején vetettem fel A kis herceg felolvasásával vagy elolvastatásával kapcsolatban. De az bizonyos, jobban megszerettethető egy adott mű, az irodalom, ha élményszerűvé válik az olvasás, mesélés, történetmondás vagy a megjelenítés. Ha a követelményrendszert veszem figyelembe, lehet hogy nélkülöznöm kell az élményközpontúságot, a diáknak sem tudom olyan mértékben lekötni a figyelmét. Szintén a gyakorlatból veszem a következő példát:

A szakmunkásképző egyik évfolyamába szinte kizárólag roma tanulók jártak. Sokat kellett őket fegyelmeznem, a tanterv szerint sem tudtam haladni a tananyaggal - mint általában nem is tudok - , de náluk végképp dugába dőlt minden próbálkozásom, míg énekelni nem kezdtem a magyarórákon. Ettől kezdve nyert ügyem volt: a ritmus, az ének megmozgatta végtagjaikat, lekötötte figyelmüket, s az irodalomórákon kizárólag

ÉNEKELT VERSEKET

tanítottam meg velük. Élményszerűvé vált a tanítás és tanulás függetlenül a tantervtől. így szereztünk egymásnak kölcsönösen örömet az egész tanévben, s magyar irodalomból egyiküknek sem kellett pótvizs- gáznia. Azóta eltelt néhány év. S ha valamelyikükkel az utcán találkozom, Weöres Sándor, Csokonai vagy Petőfi megzenésített verseiből énekel el egy-egy sort üdvözlésképpen. De mégis visszatérek az érettségiző szakközépiskolások abszurd helyzetéhez. A szekcióülésen az idő- és tananyagbeosztást kellene megvitatnunk. Mert ugyebár a heti két magyarórás szakközépiskolásnak is le kell érettségiznie, mint magyar ajkú gimnazista társának. Ugyanúgy a szakközépiskolai magyartanár is felelősséggel tartozik diákjainak, mint a gimnáziumban tanító kollégáinak. S ha én ebbe mélyen belegondolok, akkor az előadásom elején tett ön- nönmagam minősítésénél kötök ki. Ilyen esetben fontolóra veszem, hogy megmaradjak-e szakközépiskolai tanárnak, mivel nem tudom teljesíteni a tőlem megkövetelt mércét. Szakmai kérdésekkel kellene foglalkoznunk, de ez már oktatás- politikai is. El kellene érnünk, ki kellene harcolnunk, hogy bennünket, magyar szakosokat is megülessen a túl soknak nem nevezhető heti három magyaróra a szakközépiskolákban.

Ha ezt nem sikerül elérnünk, akkor megköszönöm magamnak és diákjaimnak azt az évtizedet, melyet hajlandó voltam heti 2 órában magyar szakos tanárként türelmesen elviselni. De még így is vannak bőven emlékeim azokról az órákról, amelyeken nemcsak anyanyelven anyanyelvet, hanem tartást, magatartást is tanulhatnak a diákok; azokról az országos versenyekről, ahonnan mindig örömmel és feltöltődve térhettem haza egy-egy diákommal. Ezek már novellatémák lehetnének. Házi dolgozat gyanánt feladott stílusgyakorlatok. Kassa, Pozsony, Losonc, Ipolyvarbó. Képek és színhelyek. De legfőképp tapasztalatszerzés és megmérettetés.

Visszatérve szakmunkástanulóimhoz. A heti egy óra helyett jobb lenne, ha nem lenne egy sem. így legalább nem lenne lelkiismeret-furda- lásom. Szegény kis herceg inná meg a levét, pedig ő aztán igazán nem tehet semmiről.

Ha ennyire komolytalanul vesszük magyartanításunkat szakközépiskoláinkban, szaktanintézeteinkben, akkor egyre időszerűbb lesz Koncsol László egyik írásának részlete: „Kérdés, hányán tudják majd elolvasni szülőfalum mai és holnapi gyermekei közül mindazt, amit egyre inkább elődeikre és rájuk gondolva, nekik és talán értük is írok.” Majd ekképp folytatja neves irodalmárunk: „Jó volna hinnem, hogy nagyon sokan, hogy mindnyájan, kivétel nélkül.”

Mi mást kívánhatnék magunknak? Higgyünk mi is Koncsol Lászlóval! Még ha oly nehéz is elhinnünk, higgyünk abban, hogy a magyar szakos szakközépiskolai tanárt mind anyagilag, mind erkölcsileg majdan megbecsülik. Nem országos átlag alatti bérrel és nem heti két magyarórával! Mert akkor nem hogy a Petőfi áhította Kánaán, hanem a térségünkben egyre gyakrabban hangoztatott Európa is messze van tőlünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Elhangzott 2003. december 11-én Dunaszerdahelyen, a Comenius Pedagógiai Intézet és az oktatásügyi minisztérium által szervezett Magyar szakos pedagógusok konferenciáján

Duncsák Attila: Eposz