Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-30 / 297. szám, kedd

Kitekintő

ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 30.

A hosszú élet, a szerencse továbbra is érdekli a kínaiakat, sokkal inkább, mint a világ más népeit, sosincs itt a világvége, nincs állandósult balsors, legfeljebb „nem volt szerencsém"

Több ezerszer böktek rá az ujjak az ősi jelekre

Imára gyülekező hívők a Fehér Felhő templom kapujában (Képarchívum)

Kínában a városi templomokat nem könnyű észrevenni, hiszen nem magasabbak a környezetüknél, csak a fal, a kapu árulkodhat, s nem mindig templomról teszi. Nem olyan fontos ügy, tegyük fel, hogy aki templomba megy, ismeri a saját célját, a turista pedig vizsgálja meg a térképet. S általában itt kezdődnek a bajok.

KRAJCZÁR GYULA

Nagyvároshoz nagy léptékű térkép jár, s egy átlagos Peking- vagy Sanghaj-térkép alapterületét tekintve ugyanakkora, mint egy átlagos Budapest- vagy Bécs-térkép. Ennek köszönhetően egy jól látható templomjel öt-hat utcányi helyet is kitölt, vagyis esélyünk sincs a pontos hely kibogarászására, csak a környéket sejthetjük, hogy valahol itt van. S akkor keresi az ember a falat, a kaput, s még a szuvenírárusok sem iránymutatóak, mert ők csak a nagy, híres templomoknál tömörülnek, ott viszont kilométeres körzetben lepik el a teret. A turistának csak egy könnyű prédája akad, igaz, abból van a legkevesebb: a taoista templom.

Xian (Hszian) mozlimnegyedében egy órát kavarogtam, mire megtaláltam a nagymecset bejáratát, pedig már többször találtam falat is, egész szuvenírutcákon vágtam át, még szerencse, hogy mérgében ilyenkor nagyon jókat tud enni az ember. A járókelők egyébként készségesen segítenek, de ha a kér- dezősködés helyéről éppen nem lehet látni a kaput, minden elveszett, mert az utcadzsumbujban újból és újból eltévedek. Nem így a taoista templomnál: oda nyílegyenesen

Taoista hívő ünnepi parázstánca

megy az ember. Csak azt kell figyelni, merre sűrűsödnek a jósok. Ok nem költöznek a templom háta mögé vagy a tágabb térségbe, nincsenek is olyan rengetegen. Amint az első jóst meglátja az ember, máris tudhatja, hogy helyben van. Az ismert yinyangszimbólumok, a halhatatlanok képei az ajtókon, oltár belül, többnyire hosszú, feltűzött, taoista frizurát viselő figurák, árjegyzék természetesen, s nyitott könyv lesz a jövő.

Otthon sokan kérdezik tőlem, hogy a sok

KELETI HÓKUSZPÓKUSZ,

feng sui, táj esi, meditáció, esi kung, harcművészetek, mennek-e Kínában, jelen vannak-e a hétköznapi életben. Ha valaki ezt akkor kérdezi, amikor ő jön felfelé a mozgólépcsőn, én pedig megyek lefelé, akkor a válaszom: nem. Nincs jelen. A helyzet persze sokkal bonyolultabb. Mert ott van, persze, nagyon is ott van, csak nem úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Ha a piacon bárkit megkérdezek, rámutatva egy feng sui körlapra, amit a csi- energia téren belüli áramlásának pontos felmérésére használnak állítólag, mindenki meg tudja mondani, hogy mi az. Ha azt kérdezem, van-e neki olyan otthon, zavart ne- vetgélés közepette azt fogja mondani, hogy nincs, mert minek. Egyrészt nem érdekli őt a esi áramlása a lakásban, másrészt amennyire érdekli, annyit tud róla különösebb elmélyülés nélkül is: közismeret, amely tárgyiasul a szokásokban.

A FEHÉR FELHŐ

templom Peking legnagyobb taoista temploma. Hatalmas területen fekszik, itt már az sem mindegy, melyik

(Reuters-felvétel)

irányból érkezik az ember. A jósoknak nem nagyon mehet a biznisz, építik az utat a templom körül. Az udvaron kóborol néhány ember, a turizmus és a hit határán. Egy nő két jüanért vesz annyi füstölőt, hogy nem tudja az egyik kezével körülfogni. A félje segít neki meggyújtani, szerencsédenkednek, aztán elkezdenek hajlongani. Sok füstölő, sok füst. Nem tudja úgy tartani, hogy ne menjen a szemébe. Az egyik ott sil- bakoló szerzetes mondja neki, mi a fenének gyújtott meg annyi füstölőt, a halhatatlanok kevesebbel is beérik. Kétharmadát beledobja a füstölőedénybe, s mikor a szerzetes már hallótávolságon kívül jut, mondja a férjének: - Látod, te hülye, mondtam, hogy nem kell olyan sokat venni. De a férj már átadta magát ritka istentiszteletei egyikének. Yuan Zhihong megjelenésében az a legfeltűnőbb, hogy nem hosszú a haja. Fején a jellegzetes taoista fö- veg, fekete, szegletes, csúcsos, elöl nagy jadenégyzettel, de a hajat nem értem. Nem vagyok idevaló, mondja, az én szektámban nem előírás a hosszú haj. S már benne is vagyunk a sűrűjében.

A TAOISTÁK

nem egy központból szerveződnek, az egész képződmény szektákból áll össze. Bár ő használja, a szekta talán mégsem a legjobb kifejezés. Eredetileg követői csoportokról van szó. Volt egy jelentős figura, akinek sok követője volt, aztán ez tovább élt, de új figurák jöttek, szekták halványulnak, újak erősödnek, bomlanak, csatlakoznak, így zajlik az élet. Ma két nagy szekta van. A quanzhen főleg északon, míg Yuan szektája, a zhengyi főleg délen népszerű. Ő is csak azért van itt Pekingben, mert ő a Taoista Szövetség alelnöke, s ez az állam által inspirált ernyőszervezet a Fehér Felhő templomban működik.

Ha azt mondjuk, hogy taoista, az biztos, hogy szerzetes. A világi hívőket semmilyen értelemben nem tartják nyilván, s általában ők sem tartják nyilván magukat mint taois- tákat. Többnyire nem is azok, nem is tudnak sokat az egész történetről. Az áüag kínai vagy egyáltalán nem vallásos, vagy vallási mindenevő. Ebben korról korra történnek változások, főképp a buddhistákban hor- gad fel időről időre, hogy szorosabb kapcsolatba lépjenek a kolostoron kívüli világgal, de a változások sosem átütőek. Ugyanaz a kínai füstöl a Buddháknak is, füstöl a halhatatlanoknak is, füstöl az égi császároknak is. Ha arra jár - mert külön ezért nem sokan mennek el a templomba. A vallásosság inkább az élet jelentősebb fordulataihoz és nehézségeihez kapcsolódik, s esetenként is váltják a vallást. Tanácsadásban például a taoisták az erősebbek, a születéshez halálhoz kapcsolódó rituálékban a buddhisták. De nincs igazán verseny, a választásban nagyon sok az eseüegesség.

A Nyugaton a taoizmusról megjelenő könyvek nyolcvan százalékáról bátran állítható, hogy szemét. Nem könnyű ehhez a valláshoz hozzáférni, s olyan nagyon nem is törték magukat Európa és Amerika kutatói. A legbiztosabb módszer ugyanis az, ha az ember beáll szerzetesnek. Itt most a teóriáról, a titkokról beszélek. A legtitokzatosabb vallásról van szó, amely persze nem rejt talán olyan nagyon nagy titkokat, de hagyományosan elrejti őket. A Dao- zangnak hívott kánon mintegy ezerötszáz könyvből áll. A huszadik század elején újranyomták őket, de nem igazán bizonyította eddig senki a gyűjtemény teljességét. A módszer az lenne, ahogy Körösi Csorna állt hozzá a lámaizmushoz: oda kell menni a kolostorba, be kell állni, s el kell őket olvasni. S közben beszélgetni kell a többiekkel, akik jártak más kolostorokban, hátha kiderül, hogy a mi gyűjteményünk nem is teljes.

A taoisták alapvetően a halhatatlansággal, kissé gyakorlatiasabban szólva a hosszú élettel foglalkoznak. Ennek megfelelően alakul a szakértelem, s ennek megfelelően alakul annak igénybevétele is. A magyar nyelven is megjelent régi híres regény, a Jin Ping Mei (Szép asszonyok egy gazdag házban) hosszúhosszú történetében kétszer jelenik meg a taoista pap, mind a kétszer halni készül valaki. (A szöveget egyébként németből fordították magyarra. Amilyen népszerű, már megérdemelt volna egy új fordítást.) Az utolsó esély a taoista, hogy visszahozza az életbe a halandót. Amikor aztán meghalnak, jöhetnek a buddhisták. A két fő szekta is abban tér el egymástól, hogy milyen módszerrel dolgozik a hosszú életen: míg az északiak az erőkifejtés

nélküli akcióra, addig a déliek egy sajátos dietikai folyamatra esküsznek. Természetes, hogy a kínai kultúra minden olyan elemének a fejlesztésében, amely kapcsolatban van a testi-lelki egészséggel, ily módon a hosszú élettel, ott zsongtak a taoisták vagy a hozzájuk kötődő emberek.

Yuan szavaiból kiderül, hogy taoista (daoshi) csak az, aki beköltözött a templomba. A többiek az ünnepségekre járnak csak be, amikor megteremtik a kapcsolatot a lelkek, az istenek éra szellemek között. S privát problémákkal is felkereshetik a papokat, mint említettem, pénzért.

ÁRLAP NINCS,

többnyire annyit adnak, amennyit akarnak, de természetesen vannak le nem rögzített árak. Olyan ez, mint a hálapénz. A templomokat körülvevő jósok már nem ennyire szemérmesek, ott fix árért lehet belekukkantani a jövőbe. (Már amennyire a kínai kiskereskedelemben vannak fix árak. Egyszóval alkudni kell.) Az a furcsa, hogy ezekben a jósdákban én még embert nem láttam, akinek éppen jó: sokak volna, miközben a templomban rendszeresen látni, amint hívők konzultálnak a papokkal. A népszerű templomokban szabályos nagyüzem van.

Az igazság az, hogy a jóslásért, a szerencse megtudakolásáért, ha valaki nagyon kíváncsi rá, nem kell elmennie a templomig. A kérdés szakértői bármerre megtalálhatók, legfeljebb nem tudják, vagy nem érdekli őket, hogy amit tesznek, annak taoista gyökerei vannak. Valamikor a taoisták szívták magukba a teljes kínai népi hitvilágot és annak minden gyakorlatát, de

most már nagyon hosszú ideje megfordult a folyamat. A gyakorlatok ezrei taoista címke nélkül élik a maguk életét. Mert a hosszú élet, a szerencse továbbra is érdekli a kínaiakat, sokkal inkább, mint a világ más népeit. Ha a kínainak tönkrement az üzlete, vagy bármi nem sikerült neki, azt mondja, nem volt szerencsém. Rendkívül optimista világszemlélet, hiszen a kijelentés magában foglalja azt, hogy legközelebb viszont lehet. Nincs itt a világvége, nincs állandósult balsors, legfeljebb nem volt szerencsém.

Yuan azt mondja, a taoista templom

A TITKOK HELYE.

Sok-sok részlet titkos. Titkos nyelvük van, sok szó számukra mást jelent, mint annak köznapi értelme. Szimbolikus értelmeket nyernek a titkos sárga karakterek, melyeket sosem tud reprodukálni egy nyomtatott kritikai kiadás, hiszen attól sárgák, hogy több ezerszer böktek rá az ujjak, s mivel nincs vége, egyesek sárgulnak, mások megállnak a sárgulásban. Vannak könyvek, melyeket tilos nyilvánosan olvasni. De az igazi titok, amelyet a templom rejt, a szerencse. A tudás a sorsról, a tudás a jövőről, a lel- kekről, a szellemekről, az istenekről. Ez az igazi taoista titok, amely sokszor piszkálja fel az emberek érdeklődését, igazából mégsem érdekel szinte senkit. A titok megnyitása rendkívüli elmélyülést igényel. Akit csak a szerencse foglalkoztat, annak erre nincs érkezése. Aki pedig elmélyül, azt egy idő után éppen a szerencse érdekli a legkevésbé.

Peking, 2003. december

Keletre inkább a pihenésre vágyók utaznak: leülnek a tengerpartra, sokáig csak álmodoznak, és édes semmittevéssel töltik az idejüket

Hátizsákkal Izraelből - akár Thaiföldre vagy Kolumbiába is

YEHUDA LAHAV

Négy izraeli fiatal nyerte vissza a szabadságát a napokban Kolumbiában - de nemzedékükre általában a kábítószerek, semmint a gerillák jelentenek veszélyt.

Túszejtő kolumbiai gerillák karácsony előtt - több mint két hónap után - szabadon bocsátottak négy izraeli és egy angol turistát. Ezzel szerencsés véget ért a fiatalok kálváriája, amely hetekig rettegésben tartotta családtagjaikat. Izraeli fiataloknak volt már hasonló kalandjuk, és némelyik rosszabbul végződött a kolumbiainál.

De hogyan került a négy fiatalember Dél-Amerikába?

Izraelben népszerű a katonai szolgálat után kikapcsolódást nyújtó hátizsákos turizmus. Három évig tart a fiúk tényleges szolgálata. A lányokat is behívják, huszonnégy hónapra. Nagyon kevesen próbálják

kivonni magukat a sorozás alól: az izraeli társadalomban igen alacsony annak a fiúnak, vagy lánynak a presztízse, aki nem öltötte magára az olajzöld egyenruhát. A tóratanulóknak (az ún. jesíva-bóhereknek) is főképp azt vetik a szemükre, hogy tanulmányaik ürügyén nem teljesítenek katonai szolgálatot.

Nem csoda: hiszen Izrael megalakulása óta, 55 éve, szinte állandóan harcban áll. Ez idő alatt az izraeliek öt nagyobb és több kisebb háborút éltek át, és alig akad közöttük, aki legalább az egyikben ne vett volna részt. A katonai szolgálat nem csak hosszú, hanem veszélyes is. A katonák gyakran életüket kockáztatják, mindenhová magukkal kell vinniük fegyverüket. Ha szabadságon vannak, akkor is éberen kell figyelniük, mi történik körülöttük. Ritkán kapnak eltávozást, és akkor is tudják, hogy minden pillanatban visszarendelhetik őket a táborba.

Ezért aztán, ha leszerelnek, s mielőtt elkezdik „az igazi életet” (amelyet általában évente egy hónapos tartalékos katonai szolgálat tarkít), sokan úgy érzik, hogy jár nekik némi kikapcsolódás. Amolyan kis intermezzo a katonaság és a mindennapi taposómalom kezdete között. Hiszen többnyire az „igazi élet” sem leányálom. Vagy azonnal munkába állnak, vagy folytatják a katonai szolgálat miatt félbeszakadt tanulmányaikat. De csupán a tehetős szülők gyermekei engedhetik meg maguknak, hogy csak a tanulmányoknak (no meg a szórakozásnak) szenteljék idejüket. A többieknek - és ők a nagy többség - egyetemi éveik alatt is munkát kell vállalniuk, hogy finanszírozhassák tanulmányaikat.

Ez az oka, hogy a katonai szolgálat befejezése után a fiatalok tömegesen vágnak neki a hátizsákos turizmusnak. Valami kis motyóval, kevés

pénzzel és sok lelkesedéssel elindulnak Dél-Amerikába vagy a Távol- Keletre. Nincs pontos útitervük, sem határozott menetrendjük: a kirándulás tarthat egy hónapig, de esetleg másfél évig is. Ha elfogy a pénzük, próbálnak munkát vállalni, néha csoportba verődnek - mert úgy könnyebb túljutni a nehézségeken - aztán megint elválnak egymástól, hogy más csoporthoz csatlakozzanak.

A hátizsákos turisták között vannak kalandra vagy a világ megismerésére vágyó tehetősebb fiatalok, de vannak szegényebbek is: egy hátizsákra és egy repülőjegyre szinte mindegyiküknek telik. Évente mintegy 60 ezren űzik ezt a fajta turizmust. Alig van hét, hogy az izraeli lapokban ne jelenne meg egy-két hír a hátizsákosokról. Csónakkal ereszkednek alá Peru sebes folyóin, megmásszák a bolíviai sziklákat, bolyonganak a nepáli hegyekben.

Indiában, főleg Goában olyan sokan vannak, hogy a helybeliek közül sokan már megtanultak egy-egy héber mondatot.

Két fő irányba vándorolnak az izraeli hátizsákosok: Dél-Amerika felé és keletre, Indiába, Nepálba, Thaiföldre. Délre inkább azok mennek, akiket az egzotikus tájak érdekelnek, meg a történelem, így az inkák birodalma. Keletre inkább a pihenésre vágyók utaznak. Leülnek a tengerpartra, sokáig csak álmodoznak, és édes semmittevéssel töltik az idejüket. Vagy éppen kábítószerekkel. Ez komoly probléma. Sokkal komolyabb és tömegesebb, mint a gerillák fogságának veszélye.

A hátizsákosok között mindig akadt néhány drogfogyasztó, az elmúlt négy-öt évben azonban ez a jelenség aggasztó méreteket öltött. Számítások szerint évente mintegy harmincezer izraeli járt Thaiföldön és Indiában. Egy odalátogató küldöttség úgy találta, hogy körükben a drogfogyasztás tömegjelenség. Többségükben csak kíváncsiságból, egy-kétszer próbálnak ki valamilyen könnyebb kábítószert, de évente kétezer hazatérő hátizsákos (hat és fél százalék!) szorul pszichiátriai kezelésre; közülük hatszáz nem ússza meg kórházi ápolás nélkül.

Az izraeli kormány külön bizottságot alakított a probléma megoldására. A kutatók úgy vélik, hogy a drogfogyasztás riasztó növekedésének fő oka az izraeli társadalomban érezhető feszültség, bizonytalanság, a gazdasági problémák felhalmozódása. Lehet részmegoldásokat javasolni, megtehetők bizonyos gyakorlati intézkedések, kiküldhetők a külföldi „terepre” nevelők és pszichiáterek - de a gyökeres megoldáshoz békére lenne szükség. Lelki békére, és a mindennapi élet békéjére is.

Tel-Aviv, 2003. december