Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-29 / 296. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 29. Kitekintő hirdetés A mintegy négyszáz lelket számoló távoli település kosárlabdapályája mellett, a rozoga fakápolnában állt fel a „szakrendelő" Egy gyógyítónap a Fülöp-szigeteki Mindanaón Deszkából és bambuszból összetákolt tipikus házikó. Kíváncsi gyerekek várják az idegent. Az eldugott mindanaói hegyi falvak többségében még sosem járt orvos. (Képarchívum) DR. NEMES JÁNOS Kilenc év után ismét a Fülöp-szige- tek egyikén, Mindanaón vagyok, Cabanglasan hegyi faluban. A deszkából és bambuszból összetá­kolt házikó fapriccse pont olyan kemény, mint kilenc éve volt, és megint elmúlt tőle a lumbágóm. Azért nem volt könnyű az éjszaka: az őrült kakasok valami rejtélyes oknál fogva most is hajnali kettőtől kukorékoltak. Szerencsére Rudy, öreg barátom sem változott, a mokány férfi tele van energiával és 64 éve ellenére, bár őszül, még mindig fekete a ha­ja. Mint első itteni orvosi beveté­sem idején, most is ő »„Rolling Cli­nic”, a (dzsipen) Guruló Rendelő sofőrje, ápolója, szállásmestere, nélkülözhetetlen mindenese. MOTORON, BIVALYHÁTON Háromnegyed hatkor kikászáló­dom a moszkitóháló alól, és kibo­torkálok a „fürdőszobába”, a házi­kóhoz tapasztott két négyzetméte­res fabódéba. A vécékagyló újdon­ság, persze ülőke nélküli és igen ap­rócska, olyan magyar óvodai mé­retű. Hordóba merített műanyag edényből kell leönteni. Ugyanez a műanyag edény a „tusolónk”. A kötelező asztali áldást követően hétkor reggelizünk. Délben, este ugyanazt kapjuk: rizst, babot, a „fejétől a farkáig” felaprított, rágós tyúkot. Máskor sertés- és bivaly­húst vagy halat (többnyire kon- zervből). Hidegen - itt így szeretik. De mindig akad gyümölcs, például mangusztin. A fehér, puha, méz­édes ínyencség magjait Dodong, a házigazdánk és helyi egészségügyi szakerőnk elteszi, hogy elültesse apró kertjében. Fél nyolckor indulás. Én a dzsip nyi­tott rakterében csomagok, ládák te­tején hűsölök, az utastérben Rudy meg a többiek: Pinky, Lói és Evelyn, az örökké vidám Fülöp-szigeteki asszisztensnők, valamint Nicole, a fiatal német fogorvosnő. Úttalan utakon rázkódunk, sekély folyókon gázolunk át, körülöttünk a buja tró­pusok, hegyek, rizsföldek. Köszön- getünk egymásnak a bivaly- és lóhá­ton vagy éppen gyalogosan porosz­káló, barátságos parasztokkal. Az asszonyok szégyenlősen szájuk elé kapják a kezüket, úgy villantják ránk éjfekete szemüket. - Hi, Doc - kiáltják nekem, mert a német ön­kéntes orvosok, akikkel együtt jöt­tem, itt igen népszerűek. Az egyik átkelés után Mangaod fa­luig már gyalogszerrel kell meg­tennünk az utolsó három kilomé­tert. Pontosabban nekem nem, mert én eddig is Dodong motorke­rékpárjának hátsó ülésén kapasz­kodtam görcsösén, amíg tíz méter magasban átevickéltünk a függőhí- don: a drótsodronyból és korhadt deszkákból összerótt tákolmány veszedelmesen ingott alattunk. A gyógyszeres ládákat gyalog, majd bivaly vontatta, szánszerű alkal­matosságon hozták utánunk. A 400 lelket számoló település ko- sárlabdapályája mellett, a rozoga fakápolnában fél tízre áll fel a „szakrendelő”. Az oltár előtti asz­talka a „recepció”, itt állítják ki a kék színű beteglapot (a testsúlyt és a hőmérsékletet az egyszerűség kedvéért először golyóstollal a pá­ciensek karjára írják fel). A követ­kező durván ácsolt faasztal a „pati­ka”, oda pakolja ki Evelyn a gyógy­szereket. A harmadik asztal a „ren­delőm”. Előtte lóca, a beteg azon ücsörög, ha kell, fekszik. ITT MÉG NEM JÁRT ORVOS Megindul a betegek áradata, Pinky asszisztál, és a helyi visayan nyelvről angolra fordít. Gyors vizs­gálat, aztán néhány szó a beteglap­ra. Receptet is írok, melyet a szom­széd asztalnál, Evelynnél - persze ingyen - azonnal kiváltanak. A ka­nalas orvosságokat, köptetőt, gyer­mekgyógyszereket csomóra kötött kis műanyag zacskókban kapják. Az egész falu minket bámul. Ahogy az eldugott mindanaói hegyi fal­vak többségében, itt sem járt még soha (!) orvos. Védőnők igen. Ők gyógyítanak, sajnos antibiotiku­mot is osztogatnak, nyakra-főre. Ha van. Mi egyszer használatos szikét, köldöklefogót, steril köt­szert és kesztyűt tartalmazó szülé­szeti csomagokkal segítjük ki őket. Döbbenten bámulok a harminc év körüli nőre. A trikóján Bin Laden fotója.-Tudja, kicsoda ő?- Nem ismerem. Jóképű férfi, nem? Nem megyek bele az azonosításba, inkább gyógyszert rendelek a stru- májára (itt, a hegyekben gyakori a jódhiány okozta pajzsmirigygöb). Aztán körüldong egy csapat gye­rek. Szoptató anya terelgeti őket, a tej átüt a blúzán. Kilenc gyermeke van - 28 évesen! Köhögnek, láza­sak, tetvesek - és kivétel nélkül fé­reghajtásra szorulnak. KI LŐTT MAGÁRA? NEM TUDOM Sok a gyerek, egyre több. Száz éve nyolc-, most több mint nyolcvan- millióan élnek a Magyarországnál három és félszer nagyobb Fülöp- szigeteken. Ázsia egyetlen katoli­kus országában alig van születés­szabályozás, nem kis mértékben a klérus nyomására. Azért most ke­vesebb krónikus éhezés miatt le­romlott gyerekkel találkozom, mint korábban, főleg India és Ke­nya nagyvárosi nyomortanyáin. Szinte teátrális bevonulás: négy markos férfi bambuszból és gyé­kényből fabrikált alkalmi hord- ágyat cipel, rajta fiatal férfi könyö­köl, a feje fölé napernyőt tart. Mint valami maharadzsa. Pedig csak egy szegény, járásképtelen paraszt- ember. Elfertőződött, duplájára duzzadt, tűzforró combjában két hónapja lapul egy pisztolygolyó.- Miért csak most jött? - kérdem.- A malaybalayi kórházból haza­küldtek, mert nem volt pénzem. Csak most tudtuk meg, hogy itt in­gyen is meggyógyítanak.- Ki lőtt magára?- Nem tudom. Persze, tudja, csak nem mondja. Le­het, hogy csak így került pont egy szimpla kocsmai veszekedésre: a szegények itt sok olcsó rumot isz­nak. De mert a férfi az umayan törzs tagja, az ő földjükre pedig sok birto­kosnak fáj a foga, akár valamely megfélemlítő akció áldozata is le­het. A déli szakadár harcosok is fel­merészkednek néha idáig. Sosem fogom megtudni az igazságot. Nézem a vérmérgezésben szen­vedő ember halottsápadt, elkínzott arcát. Mekkora fájdalmai lehetnek! Gyógyszereket kap, átkötözzük a sebét, majd a négy férfit a hord­ággyal előreküldöm a függőhíd lá­bánál várakozó dzsipünkhöz. Napnyugtáig rendelek. De van, akin mi sem tudunk segíteni: szürke há- lyogos, rákos beteg, rosszul össze­forrt karú sérült, és tőlünk segítsé­get váró süket. Közben még meg­élünk egy kiadós trópusi esőt, amely olyan erővel veri a bádog­tetőt, hogy a saját hangunkat is alig halljuk. Fél hatig 97 beteget látok el. A fogorvosnő rám ver fél órát, ő hat­kor húzza ki ötvenedik betege, egy tizenéves lány metszőfogát. Rudyval este még elszállítunk egy súlyosan sorvadt csecsemőt meg a combon lőtt férfit Valencia városká­ba, a kicsiny német alapítványi kór­házba (utóbb megtudom, hogy mindketten felépültek). Rudyval megajándékozzuk magunkat egy bőséges vacsorával a városka egyet­len kínai vendéglőjében, majd inter­netezni sietek: természetesen e kis porfészekben is van internetcafé. Fél tízkor érkezünk vissza korom­sötét hegyi falunkba. Mindenütt petróleumlámpa ég: a szokásos áramkimaradás. Nem baj, legalább nem bömböl hajnalig a karaoke. Bezuhanunk az ágyba.- Rudy, meddig csinálod még ezt?- Jövőre 65 leszek, nyugdíjba me­gyek. Hát te? Látjuk még egymást?- Nem tudom, talán. Remélem. tavené Ömlesztett sajtszelet 100 g JW5T­Fjodor clear vodka, 37,5% A7 Fiiánl^t 'V ’ ísSS i Szilveszteri aj ánlat Vidéki sonka felvágott pulti eladás 100 g Fagyasztott csirke 1 kg IIP 1426

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents