Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-23 / 294. szám, kedd
Ef Tárca ÚJ SZÓ3Q03. DECEMBER 23. Ritkán jutott eszébe, hogy az a valaki, aki fájón él benne, nem nyitotta az ajtót évek óta. Pedig miatta nem cserélték ki a zárat, nehogy kint rekedjen, ha ők nincsenek otthon Újvacsora TALLÓSI BÉLA Szabó Ottó rajzai „Adna a jóból többet a teremtő!” - szakadt ki belőle, amikor a diófáról lehasított egy száraz rönköt a vihar, és az ablakba vágta. Az üveg ezer darabra fröccsent, még az ágyra is jutott a cserepekből. Egy éles szilánkba bele is tenyereit, ahogy ijedtében kipattant a dunyha alól. A kapcsoló felé nyúlt, de az égőben nem gyulladt fény. A letört ág összeverte a villanydrótokat, csóvában hullottak a szikrák, s áram nélkül maradt a ház. „Adna a jóból többet a teremtő, ne mindig csak a rosszat szórná szegény fejemre” - mondta, amikor megnyugodott, hogy csak a szél tört rá nagy robajjal, nem ember lépett a szobába, s nem kell féltenie az életét. Rettegve feküdt le minden este, és éberen aludt, annyira, hogy nem tudta, képzeleg vagy ál- modja-e azokat a furcsa alakokat, akiket a háza körül látott motoszkálni. Azt hitte, eljött a vég, valaki nekivágta az üvegtáblának a diófarönköt, s belépett az ütött résen. De csak a szél sikított az üvegnyiláson, emberi mozgás nem ütött zajt. Levette a kapcsolóról a kezét, a falnak lapulva odalépdelt az ágya mellé passzított kisszékhez. A gyógyszerdobozok, kenőcstubusok között kitapogatta az elemlámpát, és felgyújtotta. „Müyen pusztítás!” - sóhajtott fel, ahogy a halvány fénycsíkot ide- oda futtatta a szobában. Megborzongott, mert a szél beszökött a házba, és nyomában egyre erősebben tolakodott be a téli hideg. Közelített az ablakhoz, megfontolt léptekkel, nehogy megcsúszon egy üvegcserépen. Amint közelebb lépett, a széllel nedves hűvösség csapott az arcába. „Hó - eszmélt rá. - Megeredt a hó - állapította meg. - Épp most kezdett hullani. Nem várhatott volna egy kicsit - méltatlankodott -, hogy ne lenne vele tele a szoba.” A konyhában bóbiskolt reggelig. Ráborult az asztallapon kinyújtott karjára, de nem tudott álomra szende- rülni. Érezte, hogy bent jár a szél a szobában. Ez sem hagyta aludni, és a gondolatok sem. „Ejnye” - sóhajtott fel néha, amikor már-már fizikai fájdalmat érzett attól, amivel a feje volt tele. A zaklató gonddal, hogy mitévő legyen. Kihez kopogjon be reggel, hiszen karácsony első napja lesz. Kit zavargasson, hogy ha üveget nem is gittez a keretbe, legalább fóliával befoltozza az ablakot. „De megjártam, de megjártam... - ismételgette - éppen karácsonyra.” Marta magát, hogy miért is nem cselekedtem hamarabb. Nem történt volna baj, ha ahogy eltervezte, még ősszel, lombhullatás után szólt volna valakinek, hogy vegye ki a fát. De nem volt hozzászokva, hogy törődnie kell a férfimunkával is. Az ő emberének, amíg élt, mindenre volt gondja. Mindent megjavított, ami munka adódott a ház körül, azt elvégezte, neki csak a mosás meg a főzés maradt. Néha kevésnek is tűnt a napi teendő, bírt volna többet is. De nem volt, akivel törődjön, kettecské- jük gondját kellett csak viselnie. Született ugyan egy fiúgyermekük, aki elment tanulni városra, s úgy odaszokott, hogy alig-alig látogatott haza. Később Jugóból átszökött a szabad vüágba, onnan meg nem jöhetett. *** Berakodott a kukoricacsuhéból font nagyszatyorba. Volt még egy készlet gyolcs konyharuhája, azokkal betekerte az edényeket, hogy tartsák a meleget. A pakkot felakasztotta a kormányra, mert mindig tolta maga mellett a biciklit, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Bizonytalanok voltak már a léptei. Észrevette, ahogy a harmadik szomszédban, az útra néző ablakon meglebben a függöny. A gyerekek kikukucskáltak mögüle, a felnőttek meg hajtották el őket, hogy „ne lessétek, már megint vonul, viszi a megzavarodott elméje”. Ó csak biggyesztett, és még jobban nekifeszült, oldalra fordítva a fejét, hogy ne csípje annyira az arcát a metsző szembeszél. „Istenem, mennyi csillogó cifraság” - nézte az ablakokba tett fenyőkön viliódzó fényeket. „A mi időnkben megvolt a karácsony parádé nélkül is” - mondta, mikor elhagyta az utolsó házat is, s kiért a temetői útra. A dinamót, amit még az ura szerelt a biciklire, ráhajtotta a kerékgumira, és a kormányra erősített lámpában pirosas fény pislákolt fel. Csóvája ficánkolt a havon, de nem vüá- gított annyit, hogy lássa maga előtt az utat. Nem is kellett neki vüágos- ság, becsukott szemmel is eltalált volna a temetőbe. A Jézus-keresztnek támasztotta a biciklit. Csönd volt, csak a kutyák vonítását lehetett hallani a faluból. Motorbúgást, más zajokat nem. „Senki se jár ilyenkor az utcán - állapította meg. - Szentestén mindenki behúzódik.” Fehér vásznat terített a sírra, a széleire nehezékeket rakott, hogy ne tolakodjon alá a szél. Kirakta rá a szatyorból, amit hozott, a karácsonyesti vacsorát. „Jó az Isten jót ád - mondta, miután keresztet vetett magán. - Te voltál nekem az életben a legnagyobb jó, drága uram.” Nekilátott az evésnek. Kikanalazgatta a levest némán, és szó nélkül majszolta el a kalácsot is. Jóllakott hamar. Nem evett sokat, a leves után csak egy szeletet a kakaós kalácsból. De többet hozott, nem csak a magának való adagot, mert ugyanannyit főz most is, mint amikor ketten voltak. Sze- delőzködött. Visszarakta a szatyorba az edényeket s az összehajtogatott konyharuhákat. Aztán oldalára fordítva letette a szatyrot a kő sírkeretre. Ülő helyzetéből megdőlt egy kicsit, és a fejét a szatyorra hajtotta. „Lefekszem egy kicsit ide méUéd” - szólt az urához. Aztán egy idő után, a sötét sírkőre szegezve a tekintetét, síró panaszként folytatta: „Lehet, hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk, így, egymás nélkül. Talán jövőre már együtt leszünk.” *** Soha nem hagyta szanaszét a holmiját, mindig mindent a helyére rakott. Ezúttal azonban a biciklit nem tolta be a külső kamrába, csak neki- döntötte a megereszkedett, öböllel lógó drótkerítésnek, mert mintha valami azt súgta volna neki, hogy ne vesztegesse az időt. Leverte a lábáról a havat, és megpróbálta elfordítani a kulcsot a lyukban, de nem ment. Úgy tűnt neki, hogy nincs rázárva. Furcsállotta, hiszen rajta és megboldogult urán kívül csak egy valakinek volt kulcsa a lakástól, de az már régen nincs. Neki is csak ritkán jutott eszébe, hogy az a valaki, aki fájón él benne, nem nyitotta vele az ajtót évek óta. Pedig miatta nem cserélték ki a zárat, nehogy kint rekedjen, ha ők nincsenek otthon. Ahogy belépett, megszokásból e- melte a kezét, s felkattintotta a kapcsolót. Az égőben fény gyúlt. „Éz meg hogy lehet - álmélkodott -, amikor elmentem, még nem volt áram?!” A konyhában is fényt tudott gyújtani. Kitárta az ajtót, s a küszöbön állva, kezében tartva a kilincset, benézett a szobába. „No, de ilyet!” - szakította ki belőle a meglepetés. Az ablak, amelybe a diófaág becsapódott, ép volt, még csak repedés se húzódott rajta. A szél morgását már csak kintről hallotta, lökései nem tomboltak odabent. Előbb megijedt önmagától, hogy megromlott az elméje, aztán meg a neszezéstől riadt meg. Azt hallotta, hogy valaki a bejárati ajtót nyitja. Megfordult, s a konyhából figyelte, hogy egy férfi, akit sose látott, nem falubeli, elindul őfelé. Hátrahőkölt, s a szemével keresett valamit, amit felkaphatna, amivel védhetné magát, ha a jövevény támadni próbál. De a férfi semmi jelét nem adta a támadó szándéknak, ádépte a konyhaajtó küszöbét is, és úgy mozgott a lakásban, mint akinek ismerős a járás. Megnyitotta a vízcsapot, kezet mosott, és hosszan szárítgatta a tenyerét, a kézfejét a törülközőkendővel.- Mi volt itt, mama, özönvíz? - és választ sem várva magyarázta. - Kicseréltem az ablakszámyat, találtam a kamrában egy ugyanilyet, éppen passzol. Állt az idegen férfivel szemben megszeppenve, mert nem értette, mi történik körülötte.- Ne nézzen ilyen hitetlenkedve, mama. Én vagyok, a fia - mondta. Felkapta, és megpördült ott a konyha közepén, anyjával a karjában. Óbelőle a nagy forgásban úgy kiszorult a szusz, hogy alig tudott szólni. Annyit préselt ki magából:- Fiam, drága fiam, itthon lennél!? Zavartan toporgott ide-oda, felkapott ezt-azt, ami a keze ügyébe került, aztán visszatette. Nem tudta, mit kezdjen magával, mit kezdjen azzal a másikkal, mit kezdjen a hdy- zettel. Hogyan dobja el magától, hogyan felejtse el azokat az esztendőket, amelyek majdnem idegenné tették a hirtelen találkozást. Kintről tompa puffanás hallatszott, amire mindketten az ablak felé fordították a fejüket.- Csak a bicikli dőlt el - nyugtatta azt az emberi lényt, ha igaz, a fiát, aki ott volt vele egy helyiségben. - Megyek, betolom a helyére - és indult kifelé, úgy, ahogy volt, bentie- sen, kabát nélkül, szvetterben. A férfi megfogta a karját, megállította.- Hagyja, mama, majd én! Hideg szél csapódott befelé, ahogy a férfi, a fia becsukta maga mögött az ajtót. Ennek a szélnek az érintésétől kitisztult előtte mindaz, ami addig hihetetlennek, titokzatosnak, álomszerűnek, kuszáknak, zavartnak tűnt. Ideges mozdulatokkal nyito- gatni kezdte a konyhaszekrény fiókjait, szekrényajtóit, majd benézett a hűtőbe is. S amikor a fia újra ott állt mellette, pironkodva vallotta be:- Nem vártalak, nem készültem vacsorával. Apádat látogattam meg - aztán már csak magának, de azért hallhatóan mondta. - Ilyen karácsonyt, istenem. Nincs semmim. Semmim, amit adhatnék - és hol a tűzhelyhez, hol a szekrényhez lépett, széttárt karokkal. Fia odalépett hozzá, és magával szembe fordította.- Nem baj, mama - súgta neki nincs fontosabb, mint hogy együtt vagyunk.- Várj csak! - bontakozott ki a karok jóleső szorításából. - Éhen azért nem halunk. Kapkodva kipakolt a szatyorból. Kivirult, hogy újra háziasszony lehet, gondoskodnia kell valakiről. Feltette melegedni a temetőből visszahozott lencselevest, és tányérra rakta a megmaradt kalácsszeleteket. Vadonatúj asztalruhát terített a kitöredezett linóabroszra, s kirakta az ételt a fia elé.- Én már ettem. Apáddal - mondta. De hogy ne egyedül egyen a fia, leült mellé az asztalhoz, elvett egy kalácsot a tányérról, és jó érzéssel megvacsoráztak. Úgy érezték, nem is a testüket, hanem a lelkűket táplálják. A kialudt szeretet támadt fel bennük. Álmából azon az éjszakán el is tűntek az árnyak. Többé nem büntették őt. Felszaladtak a domb tetejére, aztán leereszkedtek, majd újra felszaladtak. Nem tudták megunni. Azzal sem törődtek, hogy a nadrágjuk csuromvíz a folytonos csúszdázástól Mici és Tökmag egy félszáz évvel ezelőtti decemberben MISLAY EDIT Mocorgott egy ideig a dunna alatt, amely az orráig takarta, aztán hirtelen felpattantak a szemhéjai, és ál- mos-csodálkozó dióbama pülantás- sal nézett szét maga körül. A szobában hideg volt. Este, mint télen mindig, begyújtottak ugyan a kályhába, de a tűz reggelre elhamvadt, helyette a dunna melegített. De az aztán nagyon. Az orráig húzta, hogy minél kevésbé érezze a hideget. Mellette az öccse szuszogott békésen, öt évének minden nyugalmával. A kislány arca apró, bosszús fintorba rándult. Eszébe jutott, hogy előző este megint összekaptak. Helyesebben szólva ő duzzogott. A kicsinek ugyanis az volt a szokása, hogy elalvás előtt a nővére hajával játszott: a mutatóujjára tekert egy-egy tincset, majd elengedte, és ezt így folytatta mindaddig, amíg el nem szenderült. Nem zavarta különösebben az sem, hogy a nővére leteremtette, és közölte vele, az ő haja nem játékszer, és különben is, hagyja őt aludni! A kislány a mennyezetet bámulta. Nagyot sóhajtott. Miért nem lehet neki külön ágya? Miért kell folyton Tökmaggal szorongania, a szülei testes ágyának lábánál meghúzódó fekhelyen? Nem olyan apró ő már, tizenegy éves! De tudta, hiába is panaszkodna, hisz a két nagyobbik öccse is egy ágyban alszik, és csak a bátyjának vannak olyan kiváltságai, hogy egyedül birtokolhat egy ágyat. Nem nagy ház az övék, konyha meg két szoba, van ehhez hasonló sok a faluban. A másik szobából hirtelen hangoskodás szűrődött be: na, a két rosszcsont már felébredt, állapította meg. Itt már nem lesz alvás. Legjobb, ha rászánja magát, és kimászik az ágyból. De még mielőtt megtehette volna, kicsapódott a szoba ajtaja, és két kócos öccse rontott be a szobába: „Mici, nézd, megint havazik!” Orrukat az ablaküvegre tapasztották, és csillogó szemmel nézték a ráérősen szállingózó apró pelyheket. Fehér volt az udvaruk, az utca, és az utcájukban álló házak tetején is csinos hósapka díszlett. Mici a szüleik ágyára lesett. Sejtette, hogy már régen üres, apjuk és anyjuk ma is hajnalban kelt. X ház körül mindig van mit csinálni. Meg egy olyan család körül is, ahol öt gyerek van. Sőt, az sem biztos, hogy az anyjuk aludt egyáltalán az éjjel. Hiszen karácsony van, jutott eszébe, és a karácsonyhoz hozzátartozik a kalács is. Azt pedig anyjuk legtöbbször éjjel sütötte. A sok munka mellett csak éjjel jutott rá ideje, másrészt így volt valami esélye annak, hogy a gyereksereg ne vesse rá magát azon melegében, és ne tüntesse el pillanatok alatt. A hangoskodás a legkisebbet is feliébresztette, és Mici arra gondolt: karácsony ide vagy oda, neki megint az öccseit kell majd „terelgetnie”, Karácsony ide vagy oda, neki megint az öccseit kell majd „terelgetnie”... főleg a legkisebbet, Tökmagot, aki folyton az ő sarkában járt, mert a két nagyobbik fiú, ha csak tehette, igyekezett lerázni a kicsit. Egy perc nyugtom sem lehet tőlük, dohogta magában. A konyhában jó meleg volt, pattogott a tűz, anyjuk már javában főzött. A fiúk betódultak a kamrába, mert tudták, hogy a ke- nyérdagasztásra használt teknő már teli van diós, mákos, lekváros béléssel, és ujjongva vetették rá magukat. Csak nagy nehezen lehetett őket rábeszélni, hogy előbb megreggelizzenek. „Nézzétek, müyen formás fát szereztem! - állított be nagy hanggal az apjuk. - A rávaló díszeket már nektek kell elkészíteni!” Az asztalra kenyérhéj, kockacukor, dió került, s a gyerekkezek ezeket csomagolták ezüstpapírba. Tökmag is feltérdelt az egyik székre, segíteni akart, de egy idő után elunta, és a kockacukor a papír helyett a szájába vándorolt, a dióból pedig „guriga” lett, amit el- mélyülten görgetett ide-oda az asztalon. „Kotródj már el innen, nem látod, hogy csak zavarsz?!” - kelt ki magából Mici, és nagyot lökött Tökmagon, aki megmakacsolta magát, és nem tágított. „Nekem is szabad, anyu mondta”. A kislány megsemmisítő pillantást vetett rá. Miután feldíszítették a fenyőfát, a fiúkkal nem nagyon lehetett bírni. Kirohantak az udvarra, repültek a hógolyók, nekiálltak hóembert építeni. Mici fel-alá sétált az udvaron, szerette hallani, ahogy a frissen lehullott hó recseg-ropog a cipője alatt. Aztán a fiúk kitalálták, hogy menjenek ki a falu végi tóhoz, amely üyenkor télen, amikor a tükre befagyott, mágnesként vonzotta a falu gyerekeit. Ahogy közeledtek a tóhoz, egyre hangosabb lett a zsivaj. A tavat körülölelő dombról szánkók siklottak a tó jegére, nyergükben kipirult arcú, kacagó, sikító lurkókkal. Sokan szánkó híján csak úgy, „nadrágszán kón” ereszkedtek le a dombról. Mici és a két nagyobb nekiiramodott, rohantak át a tavon a szemközti domb felé. „Én is, várjatok meg!” - próbált a nyomukban maradni a legkisebb. Mici hátrafordult: „Szedd a lábad, Tökmag, nincs kedvem itt ácsorogni miattad!” Felszaladtak a domb tetejére, aztán leereszkedtek, majd újra felszaladtak. Nem tudták megunni. Azzal sem törődtek, hogy a nadrágjuk csuromvíz a folytonos csúszdázástól. „Én már nem bírok egyedül, húzzál föl a dombra, Mid!” - mondta panaszosan a kicsi. De a kislány úgy tett, mint aki nem hallja, felszaladt a dombra, és folytatta a játékot. Az öccse tanácstalanul nézett szét, majd beljebb indult a tavon, hogy közelebbről is szemügyre vegye a nagyfiúkat, akik vadul száguldoztak, fogócskáztakajégen. Jó időbe beletelt, mire Mid keresni kezdte a kicsit. Tekintetével végigpásztázta a terepet, aztán meglátta pöttöm alakját a nagy kamaszok között. Elindult feléjük, de mielőtt odaérhetett volna, rémülten látta, hogy az egyik nyakigláb fiú, aki a mögötte loholó üldözőjét tartotta szemmel, őrült sebességgd nekirohan a gyéreknek. A kicsi repült egy nagyot, és elvágódott a jégen. Bojtos sapkája nem messze tőle ért földet. Mid hidegtől kipirult arca elfehére- dett. Szeme megtelt könnyel, úgy rohant neki visítva a nyakiglábnak, és öklévd püfölni kezdte: „Hogy mered bántani Tökmagot?! Ilyen nagy tahó és nem lát a szemétől?” A kamasz meghökkenve nézte a magából kikelt Midi, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy vé- leden volt, odament a még mindig a jégen üldögélő, hüppögó gyerekhez, és megpróbálta talpra állítani. „Hagyd békén!”, üvöltötte Mici, karjába vette öccsét, és intett a két nagyobbnak: „Indulunk!” A kicsi szipogva kapaszkodott nővére nyakába. „Nagyon megütötted magad?”- kérdezte aggódva. A gyerek fájdalmas képpd bólintott. „Otthon majd megfújdogálom, és nem fog fájni. Tudod, mit? Te gyújthatod meg az összes gyertyát a karácsonyfán. Majd felemellek, hogy elérd mindegyiket, jó?” És egy puszit nyomott öccse könnyektől maszatos arcára. *** Régen volt. Vagy fél évszázada - suhant át Mici néni agyán. Becsukta maga mögött lakása ajtaját, s elindult a karácsonyi ebédre az öccsé- hez és annak családjához.
