Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-19 / 291. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 19. tokaji szamorodnit. Azon iparko­dom, hogy az idén bodrogközi bor­ral zárjuk az ünnepi ételsort, vagyis csupán szűkebb pátriánk zamatos nedűivel kívánjunk egymásnak szép karácsonyt! „FRISS HAL MEG PÁROLT BAB" Sidó H. Zoltán főszerkesztő-he­lyettes Gyermekkoromból a karácsonyt ille­tően nem emlékszem különösebb dolgokra. Minden finom volt, fenyő­illatú, s annyi bizonyos, hogy halféle is került az asztalra. Amikor már az öcsémmel és a húgommal együtt dí­szítettük a karácsonyfát, mindhár­man azon igyekeztünk, hogy lehető­leg a többiek aggassák a szúrós ágakra a fényes és édes díszeket. Mértékkel ugyan, de bele-belekós- toltunk a szaloncukorba, s azután a papírt nagy műgonddal csomagol­tuk vissza, nehogy rájöjjenek a tur­pisságra... Tizennégy éve költöztem Érsekújvárból Nagymagyarra, a fe­leségem szülőfalujába. Ott a kará­csonynak komoly hagyományai vannak. A fát a két fiammal együtt díszítjük fel, pontosabban nekem annyi a teendőm, hogy minden mű­szaki tudásomat latba vetve lefara­gom a végét, és beleékelem az áll­ványba. A karácsonyi előkészülete­ket a feleségem szokta lebonyolíta­ni, az ajándékvásárlással együtt. Számomra az a legszebb ajándék, hogy ilyenkor reggeltől estig együtt lehetünk. Szenteste délutánján, az ajándékbontást követően szoktunk elmenni az anyósomékhoz. Ott van az estebéd, hallal és mindenféle más finomsággal. Év közben ritkán kerül az asztalunkra friss hal, ezért is örü­lök mindig ennek az ünnepi fogás­nak. A főételek után egy érdekes csemege következik, hatalmas sze­mű párolt bab. Kirakják egy tálban az asztalra, és az ember úgy csipege­ti a szemeket, mint a tökmagot. A végén, a pezsgővel vagy borral való koccintás után kora este meg szok­tuk látogatni a rokonokat. A kínálás olyankor már csak formális, hiszen mindenki jóllakott. Az az igazán fontos, hogy találkozhatunk, beszél­gethetünk egymással. „AZ ÜNNEP, AZ CSALÁDI DIÓTORTA IS" Mislay Edit rovatvezető A karácsonnyal kapcsolatban min­dig az a gyermekkori emlék jut első­ként az eszembe, hogy az öcsémmel versenyezünk a fürdőszobában, me­lyikünk készül el hamarabb a mosa­kodással. Óvodások voltunk, és na­gyon komolyan vettük, hogy a Jé­zuskát csakis szép ruhában, tisztán lehet fogadni. Amíg édesanyám a fürdőszobában tartott bennünket, édesapám feldíszítette a csodálatos karácsonyfát. Ajándékokkal nem igazán halmoztak el bennünket, ele­inte játékot, később pedig nagy örö­münkre könyveket kaptunk. Király- helmecen születtem, hároméves ko­romig Battyánban laktunk, aztán Kassára költözött a család. Édes­apám sajnos már nem él, anyukám­a húsa ne roncsolódjon el; mégis ahonnét csak lehet, szedjük ki a csontjait, arra folyton ügyelve, hogy azért a pulyka ne veszítse el formáját. A czomb csontja ma­radjon benne. Miután a csontokat lehetőleg kiszedtük belőle, sóz­zuk meg kivül-belől és készítsünk bele a következő módon töltelé­ket: a megfőtt máját és zúzáját deszkán vagdaljuk jól össze, fél kiló borjú-pecsenyét és fél kiló kövér sertés pecsenyét is vagdal­junk meg nyersen, két zsemlyét beáztatva és jól kicsavarva gyúrjunk össze, egy kis fej veres­hagymát, néhány apróra vagdalt sampion-gombát, apróra vágott zöldpetrezselyem levelet, 4 nyers tojást, 4 keményre főtt és meg­vagdalt tojást, egy kávéskanál tört borsot és ugyanannyi sót te­gyünk e töltelékhez, és mindeze­ket keverjük jól össze, és töltsük meg vele az egész pulyka belső HÁZUNK TÁJÁN V» Bennem leginkább a gyermekkori karácsonyok utánozhatadan, ben­sőséges hangulata maradt meg. Martoson laktunk, és esténként, szenteste is a konyhában, a tűzhely körül gyűlt össze a család. Pattogott a tűz, a kályha fénye árnyékokat raj­zolt az arcunkra... Lehet, hogy fur­csának tűnik, de én világéletemben tartottam attól, hogy ami szép, az hamar elmúlik. Ezért már kará­csony előestéjén kicsit szorongva és félve az ünnep múlandóságától azt számolgattam, hány nap van még hátra, meddig tart majd az a szép csoda, amikor mindenki őszintén szeret mindenkit?! Ami a karácso­nyi ízeket illeti, nálunk nem volt szokás, hogy mást együnk, mint az év többi napján. A bátyámmal és az öcsémmel együtt úgy neveltek, hogy a táplálékot halászással is meg lehet szerezni. Ezért a hal nálunk (Somogyi Tibor felvételei) egyáltalán nem számított ünnepi fogásnak. Martoson december ele­jén elkezdődött a disznóölések idő­szaka, s mindenki azon igyekezett, hogy karácsonykor disznótoros, va­gyis hús legyen az asztalon. Az idő­sebbek persze nem igazán örültek ennek. Nálunk rendszerint a böjtöt megelőző napon volt a disznótor, és a nagymamám másnap sütötte ki a töpörtyűt. Amiből a böjt miatt nem ehetett azon frissiben. A családban egyedül ő tartotta ezt a szokást. A rokonok is küldték a kóstolót, és ka­rácsony ünnepére megtelt a kamra mindenféle földi jóval, hurkával, kocsonyával. Egyeüen alkalomra emlékszem, amikor karácsonyestén valami mást, mézes-fokhagymás ostyát ettünk. De annyira nem íz­lett, hogy azonnal le is került a csa­ládi étlapról. A karácsony számom­ra nem a vallásos tartalom miatt volt fontos. Inkább azért, mert már az ünnepi várakozás idejében úgy érzem, hamarosan „csoda születik”, az őszinte szeretet csodája. Ilyenkor az ember egy kicsit másképpen néz a világra. Ragyogó fénybe öltöznek az utcák, s ha esetleg még hó is van, a látvány illúziókba ringató, az em­ber azt érzi, hogy megtisztul min­den, és három napra az összes rossz elmúlik. Karácsonykor minden év­ben hazautazom Martosra az édes­anyámhoz. S ha hazamegyek, min­dig olyan ételekkel vár, amilyeneket másutt nem eszem. A húst soha nem szerettem igazán, inkább a tésztaféléket kedvelem. Különös­képpen a mifelénk csak perinek ne­vezett túrós-szilvalekváros barátfü­lét. Az édesanyám még ahhoz a nemzedékhez tartozik, aki csodála­tos ízű réteseket, kalácsokat készít, így hát számomra az ünnepi ételek sorában ezek vannak az első he­lyen. Karácsonyi ajándékot nem­igen szoktam vásárolni. Azt gondo­lom, hogy a karácsony hangulatát csak ajándéktárgyakkal úgysem le­het megteremteni. S a legszebb ajándék az, hogy tejesen nyitott szívvel ünnepelünk együtt a szeret­teinkkel. m színek és ízek mai és az öcsémmel szoktunk kará- csonyozni. Szentestére ma is ugyan­azokat az ételeket készítjük el, mint gyermekkoromban. A káposztale­vest, melybe a kolbász mellett gom­ba és füstölt hús is került, apukám szokta ízesíteni. Nem hiszem, hogy valaha is pontosan utána tudnánk csinálni. Anyukám paprikás lisztben forgatott halat sütött, a hozzávaló krumplisaláta ma már a nagybá­tyám közreműködésével készül. Apai nagyanyám jóvoltából a kará­csony előtti disznóvágást követően , jajdefinom” házikolbászt, hurkát és sült oldalast is ettünk az ünnepen. A mi családunkban érdekes módon valamennyi férfi szívesen fogott fa­kanalat a kezébe. Szeretnek főzni, de enni is. Azóta, hogy az édes­anyám megbetegedett, az öcsém is rendszeresen főz. Az ünnepi menü elmaradhatatían édessége a családi diótorta, amit még szintén a nagy­mamám örökített ránk. Ez a torta annyira finom, hogy amikor az em­ber hozzákezd, nem tudja abba­hagyni. A legnagyobb dilemma min­dig az, hogy egyszerre és gyorsan együk-e meg, vagy szépen osszuk be, hogy tovább tartson... A karácso­nyi sütés-főzés nagy öröm, mert azt jelenti, hogy egy kis békességes idő­re vége a rohanásnak. Számomra az igazi tortúrát az olyan „ünnepi elő­készületek” jelentik, mint például a hazautazás előtti bevásárlás. Már október elejétől karácsonyi lázban ég a város, az emberek idegesek, mindenütt hatalmas a tömeg... És december 24-én hirtelen rátelepszik az emberre a szülői otthon meghitt csöndje. Amikor azokkal lehetünk együtt, akikkel a legfontosabbak va­gyunk egymásnak. „MEGTELT A KAMRA HURKÁVAL, KOCSONYÁVAL" Tallósi Béla szerkesztő ÉTELTÖRTÉNELEAA felét. Ha ez meg van, varrjuk a bőrt czérnával szépen a hátán össze, tegyük egy nagy fazék for­ró sós vízbe főni, egy órai főzés után - ha a pulyka már puha - (de nehogy szét omoljon) tegyük egy mély hosszú tálba, a czérnát szedjük ki belőle, fektessük hátá­ra és tegyük hülni pinczébe vagy jégre. Ha teljesen kihűlt, nagyon éles késsel vágjuk szeletekbe, s rakjuk össze. A tálalásnál vigyáz­ni kell, hogy a már fölvagdalt pulyka olyan formán maradjon egy csomóban, mintha az egész egy sértetlen pulyka volna. A tál­ba tett pulyka alá öntsünk egy ujnyi aszpik levet és hagyjuk a pulykán megfagyni. Díszítsük fel czitromszeletekkel, torma, veres czékla és zöldpetrezselyem-leve­léből készült rózsákkal. E pecse­nyét nagyobb ünnepi ebéd alkal­mával leves után, vacsorakor pe­dig első ételnek lehet tálalni. Ízvilág ÍZLET A karácsony MOLNÁR MIRIAM A gyerekkori karácsonyok hangulata teljesen elveszett számomra. De emlékük megmaradt és nagyon szép. Mi volt szép és jó bennük? Az, hogy napokig nem kellett kimenni a hidegbe. A fenyőfa illata reggelenként. A nagyi bejglijei. A sok déli gyümölcs. A késő esti együtt-tévézés. A sok mese Werich úrral. És az ajándékok. 24-én reggel elkezdődött a nagy sürgés-forgás. Apám behozta a fát a teraszról, miután a mama ideig­lenesen száműzte a növényeket, amelyek egyébként egész évben ott álltak a nappali nagy üvegablaka előtt. A fát közös erővel feldíszítettük és körbeporszívóz- tuk, miközben a konyhában már főtt a lencseleves. Nem minden év­ben, de néha a pincében éldegélő halak lemészárlására is sor került, és örült a cica nagyon. Mákos tésztát ebédeltünk, és utána pucoltuk a krumplit. Délután a család néhány tagja gyalogosan ellátogatott a nagyszüleimhez, ahol már várt a bejgli, és járt a Jézuska a hűtőn felál­lított műfa alatt, amelyen díszmadár is volt, a kedvencem. Bejgli volt mákos, diós, szilvalekváros és kakaós, és alig volt hely mindnek a ha­sunkban, de azért mindegyikből ettünk, sőt kölyökpezsgővel koccin­tottunk is. Hazafelé mintha nem csak a bejgliket vittük volna, hanem nagy fazék töltött káposztát is. A házunk sötétedésig teljesen átalakult. A mama csodálatos kezei ka­rácsonyi örömszigetté varázsolták a frissen vasalt, maga kivarrt kará­csonyi abroszok, a fenyődíszek, a gyertyák, a gyümölcstálak és az ad­venti koszorúk által. Különleges alkalmakkor használt étkészletből et­tük az ünnepi vacsorát: lencseleves, rántott hal, krumplipüré, savanyú­ság, miegymás. Az ajándékok kibontása amolyan másodlagos csúcs­pont volt. Valahogy a sötétben ülni, csak a karácsonyfa fényeinél, man­darinnal és bejglivel kínálni egymást, vagy kiosonni az előszobába né­mi édes ráadásért - mintha ez lett volna az igazi öröm az egész herce­hurcában. És ez maradt meg bennem, boldog gyermekben egészen mostanáig. Kettős élményvilág HAJTMAN BÉLA Kettős élményvilág határozza meg karácsonya­imat. Az elsőt az emlékezet őrzi. Anyai dédmamám még jóval a karácsonyi ünnepkör előtt ostya helyett krepp-papírokat, csillogó ezüstpapírba csomagolt diókat aggatott a fára. Alája Manci néni házi készítésű puncsos, diós, kakaós és sósborszeszes kőkemény szaloncu­korkái kerültek. De jutott belőlük a karácsonyfa ágaira is. Ez a gyermekkor élményvilága, szülő­falum, Nána katolikus közege a lencselevessel, mézzel csorgatott mákos gubával és a többi csa­ládi szertartással: apám diódobálásával, almaszeleteléssel, a Jézuská­nak szánt kistányérkával. A másik élményvilág felnőttkoromhoz, lakhelyemhez, Baracskához, a református kultúrkörhöz kötődik. A gyermekek templomban való szentesti versmondásai és énekszója után az ünnepi öröm üzenetével töltődnek meg a szülői és nagyszülői szívek. Az ünnepi asztalról nem hiányozhat a halászlé s a rántott hal sem. Gyermekkorom karácsonyi szokásait, az ünnepi szertartásokat gyer­mekeimre örökítem át. Nemcsak az ünnep meghittsége miatt, hanem családom legidősebb tagjainak elveszítése miatt is összeszorul ezek­ben a napokban a szívem. Tavalyelőtt a nánai Mamát, tavaly pedig a baracskai MamUskát szólította magához az Úr. Mindketten advent ide­jén mentek el. Nem csak őket, főztjeiket, sültjeiket is megőrzi az (íz)emlékezet. A bánat könnyeit gyerekeim ünnep- és ajándékváró öröme szárítja fel. És velük együtt örül nekik a család is, s egy-egy mozzanatban, szóban, fél mondatban, pisla gyertyafényben, sajátos karácsonyi ízben a mennybe költözött dédmamák derűtől kisimult, csillagfényes, jóságos tekintetükkel idéződnek meg. Mértéktelen falatozás PÉNZES TÍMEA A karácsony többek közt a mértéktelen falato­zás ideje is. Ilyenkor felborul a fogások sorrend­je: édes „desszerttel” kezdjük, és csak utána kö­vetkezik a sós főétel. Apu hangja ünnepivé vá­lik, a családhoz intézett szavai melegek. Diót * tör, almát szel ötfelé, majd ostyára csurgatunk mézet. Én az ovális ostyáknál jobban szeretem a csőostyákat, melyek recsegnek-ropognak a fogam alatt, és sokkal jobban átsütötték őket, tehát a színük sem sápatag. A lencselevest anyu kitűnően készíti, a kirántott hal is omlós, a burgonyasaláta ízek huncut játéka. Az estebéd alko­nyatba nyúlik. És aztán megrohamozzuk a karácsonyfát. Vagyis az alatta levő szőnyeget. Ha győzzük kivárni a vacsora végét. Szaloncukrunk sokféle volt: zselés, nugátos, kókuszos és gyümölcs ízű. Néha ugyanolyan csomagolásban bújtak meg, tehát kezdetét vette a szimatolás. Folyton szagolgattuk őket. Egykor nagyiméknál még ma­gunk készítettük a szaloncukrokat: vettünk sötétkék szaloncukorpapírt és szeletelt nugátos csokidarabokat; sötét- és világosbarna sávokkal, belecsomagoltuk őket a papírba, aztán rájuk kötöttük a cérnát. A mézeskalácssütésnek nem vagyok a mestere. Eddig még csak keve­rékporból készítettem mézeskalácsot, a félkész áruk korához hűen. Túl vékonyan terült el a tepsin a folyékony tészta, túl keményre pirítottam. Persze, nálunk semmi sem vész kárba. Lehet kemény, omlós, sikerület­len, minden a bendőnkben végzi. És ez nem csak karácsonykor érvényes. Máshol olvastuk, s most közreadjuk a jövőre biztatásnak: A halak gyorsulási versenyében a tintahal ér be először, a remény hal meg utoljára.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents