Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-17 / 289. szám, szerda
Riport - kitekintő ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 17. A juttatott földek használói sok esetben de jure nem is váltak tulajdonossá, örököseik mégis igyekeznek megszerezni az ingatlant Sok hűhó földügyben A szlovák sajtóban időről időre megjelenik egy-egy kedélyborzoló, tendenciózus írás a restitúció témakörében. Legutóbb az egyik pozsonyi napilapban megjelent „Visszaadták a háború után elkobzott földet” című írás szerzője azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha a komáromi földhivatal illetékesei törvénytelenül jártak volna el a Ruttkay család örököseinek kárpótlási ügyében, megrövidítve ezzel a juttatott földek egykori tulajdonosait. V. KRASZNICA MELITTA 1946-ban elkobozták a komáromi Ruttkay család mintegy 500 hektárnyi földjét, majd az állam juttatott földként szétosztotta azt az idetelepült szlovák családok között. A szövetkezetesítés idején e betelepült családok nagy része visszavándorolt eredeti lakóhelyére, de örököseik - köztük az említett írásban szereplő Ján Kováč - vissza szeretnék igényelni a szülők juttatott földjét. A kilencvenes évek elején a Ruttkay-örökösök benyújtották kárpótlási kérelmüket, és a komáromi földhivatal 150 hektárnyi földet kárpótlás címén visszaadott nekik. A kataszteri hivatalban megtörtént a tulajdonlapok bejegyzése is. Ugyanakkor Ján Kováč 2000-ben olyan határozatot kapott a földhivataltól, amelyben az elismeri a kérvényezőnek kb. 15 hektárnyi területre vonatkozó tulajdonjogát. Ezen földek egy részét viszont előzőleg már a Ruttkay- örökösök visszakapták. így Kováč úr a telekkönyvbe azóta sem tudja bevezettetni földjeit, hiszen ott már Ruttkayék szerepelnek tulajdonosként. Az ügy tisztázása érdekében kerestük fel Peter Getlert, a Komáromi Járási Hivatal földügyi osztályának vezetőjét, aki a bevezetőben leszögezte: hivataluk a törvényeknek megfelelően járt el ebben az esetben is, csakúgy, mint minden hasonló ügy rendezésekor. „A Ruttkay család Szlovákia területén élő örökösei még 1991- ben éltek kárpótlási kérelmükkel, és mi a 229/1991-es földtörvény alapján bíráltuk el beadványukat” - mondta az osztályvezető. „Mivel semmilyen információnk nem volt arról, hogy más is igényt tartana ezekre a földekre, illetve, hogy időközben más is tulajdonjogot szerzett volna ezekre a földekre, nem volt okunk elutasítani kérvényüket. Ezt követően a kataszteri hivatal kiállította részükre a tulajdonlapokat. Kováč úr 1992. december 31-éig, a törvényes határidőig nem nyújtott be kárpóüási igényt, így azt feltételezzük, hogy szülei juttatott földjeit nem államosították. Ha ugyanis ezt történt volna, akkor ugyanazon terület kétszeres államosításáról lenne szó. Ebben az esetben - a földtörvény 12. paragrafusa 2. bekezdése alapján - az kapja vissza eredeti földjét, akitől először elvette az állam, a másik tulajdonos pedig pótföldet, illetve a föld értékének megfelelő vagyoni kárpótlást kap. Még egyszer hangsúlyoznám, Kováč úr nem élt a kárpótlás lehetőségével. Valószínű tehát, hogy szüleitől nem kobozták el a földjüket, viszont a negyvenes évek végén nem is telekkönyveztették juttatott földjeiket. így annak a telekkönyvben nem is lehetett nyoma. Ján Kováč 2000-ben földrendezés célját szolgáló, a tulajdonviszonyt elismerő határozatot kért tőlünk. Mi az általa bemutatott örökösödési határozat alapján adtuk ki neki ezt a dokumentumot, amely a törvény értelmében csak a föld- rendezés célját szolgálja. A kataszteri hivatal nem vezetheti be őt tulajdonosként a tulajdonlapra, hiszen ott már Ruttkayék örököseinek neve szerepel. Kováč úr csak peres úton érvényesítheti jogát, a bíróságnak kell döntenie arról, hogy végül kit illetnek az adott földek. Még egyszer hangsúlyoznám, mi már tíz évvel ezelőtt, a törvényi előírásokat betartva, lezártuk a Ruttkay-örökösök kárpótlási ügyét, és döntésünket azóta sem ügyészség, sem bíróság nem kérdőjelezte meg.” Ján Kováč egyik fő érve, amellyel megkérdőjelezi a komáromi földhivatal eljárásának törvényességét, az, hogy 1948 előtt elkobozott földeket juttatott vissza tulajdonosának. Azzal érvel, hogy a Ruttkay családtól a beneši dekrétumok alapján még 1946-ban vették el vagyonukat, vagyis örököseikre nem vonatkozik a kárpótlás. Ezzel kapcsolatban Peter Getier elmondta: Szlovákia területén a földterületek túlnyomó többségét a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945-ös rendeleté alapján kobozták el, nem pedig a 108/1945-ös beneši dekrétum alapján, bár az előbb említett szinte teljesen kopírozza a másikat. Arról pedig, hogy a kárpótlással vissza lehet-e nyúlni 1948 elé, megoszlik a törvénymagyarázók véleménye. „Ha valaki figyelmesen elolvassa a földtörvény 6. paragrafusának 2. bekezdését, abból nyilvánvaló, hogy törvényesen jártunk el” - tette hozzá. „A Szlovák Köztársaság legfelsőbb bírósága közigazgatási kollégiumának 1998. június 4-ei Snj 72/97-es számú jogállása egyértelműen kimondja, hogy a kárpótlás az 1945. márciusa után konfis- kált földekre vonatkozik; azzal a feltétellel, hogy az igénylő teljesíti a többi törvényi előírást - nyilatkozta lapunknak Szűcs Aliz ügyvéd. -A fentiekben vázolt eset kapcsán a legfelsőbb bíróság egy másik határozatára is fel szeretném hívni a figyelmet. Az 1998. november 30-ai keltezésű, 5 Cdo 82/88- as számú irat leszögezi, hogy az állam és a juttatásban részesült személy csak akkor vált az elkobzott vagyon, illetve juttatás tulajdonosává, ha a vagyont bevezették a telekkönyvbe. Ez az ún. telekkönyvezési elv 1951. január elsejéig volt érvényben. A juttatott földek használói tehát sok esetben de jure nem is váltak tulajdonossá, ám esetek sora bizonyítja, hogy a jut(Vas Gyula illusztrációs felvétele) tatási levél alapján mégis lefolytatták a hagyatéki tárgyalást. Az örökösök pedig földtulajdonosnak képzelik magukat.” Végezetül Peter Getier arra hívta fel a figyelmet, hogy a parlament által 2003. október 24-én elfogadott törvény értelmében 2004. január elsejétől 2004. december 31- éig ismét lehetőség nyűik a kárpótlási kérvények benyújtására. Az igénylőnek igazolnia kell, hogy az ő, illetve ősei tulajdonát képezte az állam által konfiskált terület, és fel kell mutatnia az elkobzásról szóló határozatot is. Ha az eredeti tulajdonos már nem él, az utódoknak bizonyítaniuk kell, hogy ők a törvényes örökösök. Nagy-Britanniában a hagyományosan kötelező vállalati partikat egyre több munkaadó minősíti veszélyesnek Ünnepi munkahelyi csoportdinamika VESZÉLYES VISZONYOK Tunéziában nem egyszerű találkozni valakivel Arab típusú randevút vagy inkább franciát? FIGYELŐ-NET Karácsony ünnepéhez nem sok közük van az ebből az alkalomból megrendezett vállalati buliknak. Inkább hívhatnánk vállalati szilveszternek a hagyományos, évzáró karácsonyi ünnepséget, ugyanis az összejövetel központi üzenete a következő: „érezzük jól magunkat munkatársainkkal legalább egyszer egy évben“. Az eredmény pedig: munkahelyi szex, munkaügyi perek és rendőri kellemetlenségek. A brit vállalatok egyharmada már nem is rendez karácsonyi bulit. TÚL A CSÓKON A Wilkinson Sword Quattro nemrég napvilágot látott felmérése szerint a brit munkavállalók 41 százaléka jön össze valamelyik munkatársával a szeretet ünnepén. Majdnem minden harmadik dolgozó túlmegy az egyszerű csókon, 13 százalékuk pedig meg sem áll a szexig. Munkahelyi csoportdinamika ünnepi módra. És ez nem is az alkohol hatására történik, legalábbis a kérdőívre válaszoló 1600 brit munkavállaló fele ezt állítja. Ők nemcsak a karácsonyi partikon, hanem máskor is hódoltak munkahelyi partnerükkel a testi örömöknek. A válaszadók közül azonban még így is szép számmal az italozásnak esnek áldozatul, 45 százalékuk a borgőzös hangulattól hajtva landolt a másik karjában. A legtöbben a tárgyalóban, a főnök asztalán vagy a parkolóban találnak alkalmat vágyaik beteljesítésére. Ez ugyan nem minden kockázat nélkül való, mégis csak 6 százalékukat kapják rajta a többiek. MUNKAADÓK RÉMÁLMA A felmérés eredményei tapasztalatból már régóta ismeretesek a brit munkaadók előtt. A szigetországban az amúgy hagyományosan kötelező vállalati partikat egyre több munkaadó minősíti veszélyes övezetnek, és ma már csak 73 százalékuk rendez ilyen ünnepséget alkalmazottainak - derült ki a brit Peninsula cég felméréséből. Maradék negyedrészük pedig csak 40 százalékban említi meg a lemondás okaként a buli magas költségeit. A munkatársak ilyenkor mutatott fegyelmezetlensége tekinthető inkább az igazi oknak. Általában azoknál a vállalatoknál is utólagos fegyelmi intézkedésekre kerül sor, amelyeknek a vezetői bátran vállalakoztak az évzáró rendezvényre. Nemcsak a szexuális vágyak szabadulnak el ugyanis a partikon. Gyakori ilyenkor, hogy önuralom hiányában egyértelműen kiderülnek az egyébként rejtett előítéletek. A faji diszkrimináció, a szexuális zaklatás és egyéb sértegetések melegágya a karácsonyi vállalati buli. Sok brit munkaadó a munkaügyi bíróság előtt felel az ott történtek miatt. De nem csak a munkaadók számára jelent dupla felelősséget egy ilyen szórakozás. Az emelkedett hangulatú éjszakák légyottjai a munkahelyi kapcsolatokra nézve sem veszélytelenek. Ha nem hosszabban tartó viszonyról van szó, sokak számára kellemetlen az intim helyzet után az irodában újra találkozni alkalmi partnerükkel. Hetekig is eltarthat, mire újra jó munkakapcsolat alakul ki közöttük. A legszerencsésebb egy másik részleg alkalmazottjával flörtölni... Más szempontból veszélyes az ösztönök elszabadulása. A playingsa- fely.co.uk ezer, 18 és 30 év közötti brit munkavállalót kérdezett meg, és kiderítette, hogy a karácsonyi partik szexuális aktusai során meggondolatlanok a résztvevő felek, kétharmaduk nem védekezik. A brit National Health Service pontosan a karácsonyi ünnepségek szezonjára időzíttette a Sex Lottery nevezetű kampányt, amely a fogamzásgátlás fontosságára hívja fel a figyelmet. „Minden karácsonyi partin fontos, hogy az emberek jól érezzék magukat, amihez a óvszer használata csak hozzájárul, hiszen így elkerülhető a nem várt karácsonyi ajándék is - mondta a National Health Service szóvivője. - Az üzenetünk egyszerű: mindenki használjon óvszert.“ A gyermekáldáson kívül azért is fontos a védekezés, mert a nemi úton terjedő fertőzések az utóbbi tíz évben jelentősen megnövekedtek. CSAK VESZÍTENEK? Az ünnepi készülődés egyéb hátrányt is jelent« vállalatoknak. A brit munkaadók összesen több millió órát töltenek el azzal, hogy telefonálgassanak az ajándékok, a karácsonyi menü vagy a rokonoknak küldendő képeslapok ügyében. S mindezt munkaidőben. Nem beszélve még arról a kieső időről, amit szimplán csak a ter- vezgetéssel töltenek a munkahelyi íróasztalnál ülve. Ezek az adatok valószínűleg itthon is megállnák a helyüket. AL GHAOUI HESNA Tunéziában nem egyszerű program találkozni valakivel. Ilyenkor ugyanis düemmák sora veszi kezdetét. A legelső fejtörést az okozza, hogy - ahogyan a helyiek viccesen mondogatják - francia vagy arab típusú randevúra számítson-e az ember. Az utóbbi esetében ugyanis, ha például hat órára lett megbeszélve a találkozó, bőven elég hat óra előtt öt perccel elkezdeni készülődni, hatkor elindulni, és még így is marad egy kis idő egy kávéra beugrani a sarki presszóba. Feltéve persze, ha nem kávézás, esetleg teázás céljából beszéltük meg a találkozót. Ez esetben azonban felmerül az újabb kérdés: francia kávézóba menjünk-e - ahol öltönyös pincérek omlós crois- sant-nal váiják a vendégeket -, vagy keleti hangulatú, vízipipák édes füstjében úszó arab kávézóba, ahol kicsi üvegpohárban, előre cukrozott mentateát szolgálnak fel. Ha inkább vacsorára indulunk, ismét döntés előtt állunk: francia jellegű étekre vágyunk - tojással és sajttal töltött, négyszögletesre hajtogatott palacsintára, esetleg csirkés bagett-szendvicsre -, vagy inkább szaftos birkahússal felszolgált kusz- kuszt ennénk, netán gyrost arab, amolyan lepényszerű kenyérben. Igaz, szinte mindegy, melyik mellett döntünk, itt ugyanis minden ételt olyan csípősen készítenek, hogy az ízét úgysem érezzük. Ám ha kitartóan ugyanabba az étterembe járunk vissza, előbb-utóbb rá lehet szoktatni a szakácsokat, hogy nekünk azt, a szerintük „egyáltalán nem csípős”, szinte nemzeti eledelnek számító harissza szószt se tegyék bele, amelyet a helyiek rezzenéstelen arccal képesek lennének akár bekanalazni is. Ha mégis úgy döntünk, hogy - biztos, ami biztos - jobb inkább otthon főzni, elmehetünk vásárolni a nagy francia áruházakba, de bevásárolhatunk az arab országokra oly jellemző apró vegyesboltokban is, melyekből szinte minden kapualjban van egy, és késő éjszakáig nyitva tartanak. A tunéziai piacot elárasztó francia termékeket mindenesetre mindkét helyen megkaphatjuk. S ha sikerült megkávézni, megvacsorázni, jöhet egy kis éjszakai kalandozás! Feltéve, ha péntek vagy szombat van: itt ugyanis - bár Tunézia muzulmán ország - nem a péntek, hanem a szombat-vasárnap a szünnap. így, ha szombat éjszaka nyakunkba vesszük a várost, megint csak szembetalálkozunk a kérdéssel: felkeressünk-e egy, a párizsi Montmartre hangulatát idéző tuniszi lokált, vagy inkább arab zene és hastáncosnők társaságában töltenénk az estét. S bár egy külföldi számára ez utóbbi kétségtelenül egzoti- kusabban hangzik, a „francia típusú” bárok kiváló bepülantást adnak: mi sülhet ki két kultúra ilyen mértékű kölcsönhatásából. A sokszor luxuskivitelű bárokban - melyek gyakran annyira a tengerbe nyúlnak, hogy üvegfalaikat szó szerint a gyönyörűen megvűágított tenger vize nyaldossa - általában a kapukon kívül maradnak a tunéziai mindennapokban egyébként érezhető tabuk: mind az öltözködést, mind az alkoholfogyasztást illetően. Mindig érdekes megfigyelőpont az ülemhely- sok mindent elárulhat az odajáró emberekről egy-egy itt elkapott mondat, párbeszéd. Jelzés értékű, hogy a társaságbeli tunéziai hölgyek kizárólag franciául hajlandóak megszólalni még itt is, tunéziai arab nyelvjárást csak elvétve hall az ember. Mert hát igen, a francia-arab dilemma nem kíméli az ország nyelvét sem: a Tunéziában beszélt arab nyelvjárás - melyet csupán klasszikus arab nyelvi ismeretekkel a jövevénynek esélye sincs megérteni - tele van francia szavakkal és kifejezésekkel. Az ország közigazgatásának hivatalos nyelve úgyszólván a francia, a hivatalokban, és a kórházakban is francia nyelvű űrlapot tolnak az ember orra elé. Sok egyetemi karon az oktatás is francia nyelven folyik, a könyvesboltok polcain a könyvek háromnegyede szintén francia nyelvű. S mindez nem okoz senkinek különösebb problémát: itt szinte mindenki beszéli ezt a nyelvet. S ha egy külföldi ötször kezdeményez arabul társalgást, ötször válaszolnak neki franciául, teljesen ösztönösen. Hiába is mondja az ember: nem franciául, arabul! Tunisz, 2003. december
