Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-02 / 276. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 2. KOMMENTÁR Költségvetési dilemma PÁKOZDI GERTRÚD Az utóbbi időben talán már nem hat a meglepetés erejével, ha az elnöki irodából valamely törvény aláírás nélkül kerül vissza a parlamentbe. Az sem meglepő, hogy az újratárgyalásra visszaadott jogszabályok szinte kivétel nélkül a gazdaság megreformálására irányulnak. Ráadásul a jövő évi költségvetést már ezekből az egyelőre még nem hatályos törvényekből kiindulva dolgozták ki. Nem csoda, hogy a kormányban nagy a riadalom: mi lesz, ha a koalíción belüli viszonyok alapos megromlása miatt a parlamentben egyszer már megszavazott törvényekre másodszor nem adja áldását a Ház. A jövedelemadóról és a nagyprivatizációról szóló törvény egyaránt komoly tételt jelent a költségvetés bevételi oldalán. Az sem mellékes, hogy a beharangozott adóreform hallatán is felbuzdult potenciális külföldi befektetők ismét megtorpannak, ha netán nem lesz belőle semmi. Mert decemberben minden megtörténhet a parlamentben. Megeshet, hogy az új évet költségvetési provizóriummal kezdi az ország. Persze, nemcsak kormányszinten, hanem az önkormányzatokén is. Amelyek - több tárcával egyetemben - ugyancsak elégedetienek a költségvetés-tervezetben nekik szánt pénzcsomaggal. Ha nem kapnak többet, a városok és falvak társulása kéri majd az elnököt, ne írja alá a költségvetési törvényt. Persze, ha a büdzsé az idén tető alá kerül. Az önkormányzatok érvelése érthető és ésszerű: pénz nélkül képtelenek eleget tenni azoknak az elvárásoknak, amelyek az önkormányzati reformból következnek számukra. Lehet, hogy kemény kiállásuknak lesz valamennyi pénzt jelentő eredménye, hiszen az Ivan Šimko vezette platform - lévén, hogy alkupozícióban van - váltig állítja, hogy az önkormányzatok követelése összhangban van az SDKÚ programjával. Nem kizárt tehát, hogy a költségvetési tételek körüli nagy alkudozásban valamit sikerül kiharcolni számukra, és könnyebben túlélik azt az egy esztendőt, amelyben még abból a pénzből kénytelenek gazdálkodni, amelyet az állam ad. Ezt követően ugyanis a falvak, a városok, az egyes térségek maguk dönthetnek adóbevételeikről. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy könnyebben kijönnek a rendelkezésükre álló pénzből, illetve ésszerűbben osztják el. Egyelőre csak reménykedhetünk, hogy mindenütt jobban megnézik, mire költik polgáraik adófilléreit. A költségvetési „adok-kapok”-nak ez csak egyeden szelete, hiszen nincs koalíciós párt, amely ne valamüyen feltételhez kötné a jövő évi büdzsé megszavazását. Hogy az ellenzék feltételeket szab, az érthető, és részéről az is elfogadható, ha nem árulja el, szerinte milyen tételeket kellene átcsoportosítani, hogy élét vegyék a szerintük szociálisellenes költségvetési tervezetnek. A kérdés megoldása nem az ellenzék dolga. Ez a koalíciós pártok feladata. Hamarosan kiderül, melyik képes jobban érvelni... JEGYZET Árva(y) szavazat NAGY ANDRÁS Már a kommunistákat is kikezdte a szakadás. Sokáig azt hittük, hogy ez a párt okulva a múltból, olyan kádereket juttat be a parlamentbe, akikben biztosítva látják a lenini út továbbvitelét. Hát most ezzel a Herman Arvay gyerekkel jól befürödtek. Nem kellett másfél év sem ahhoz, hogy rájöjjön, ő nem is akkora kommunista, mint ahogyan azt tavaly hitte. Természetesen ez a KSS hülyesége is, hiszen bevették azt a maszlagot, hogy valaki úgy kommunista, hogy közben egy tízmillió koronás alaptőkéjű magánvállalkozás egyik tulajdonosa, (munkások kizsákmányo- lója), és közben több éven át az USA-ban is él. Persze a kapitalista paradicsomban terem a leg- hithűbb kommunista, ezt tudja mindenki. Ennél azért hihetőbbnek tartom azt a verziót, hogy Arvay cége alkotta meg a párt imidzsét, lógóját, s mivel nem tudták kifizetni neki a számlát, barter keretében felajánlottak neki egy befutó helyet a listán. Ugyanúgy nem vették észre azt sem, hogy valószínűleg nem véledenül szavazott félre a szociális segélyekről szóló törvénynél, melyet Rudolf Schuster egyszer már visszaadott. Az egyik ismerősöm azzal reagált a hírre, hogy kiderült: még ma is vannak köpönyegforgatók a kommunisták között. A képviselőnek ugyanis most, a frakcióból való kilépése után jutott eszébe, hogy legközelebb hozzá a szociáldemokrácia áll, de nagyon sok liberális gondolattal is egyetért. Pavol Rusko ahelyett, hogy hallgatott volna az ügyben, fontosnak tartotta azonnal leszögezni, hogy ők nem zárkóznak el a képviselővel való tárgyalástól, de először kíváncsiak, hogyan szavaz majd a költségvetésről. Tiszta üzlet. Még az a szerencse, hogy Arvay nem azt mondta, hogy most a keresztény érzelmű pártokkal ért egyet, mert Hrušovskýék valószínűleg nem fogadták volna ilyen könnyedén. Bár nem ő lett volna az első ilyen politikus, megesett már szerény kis honunkban, hogy valaki úgy volt kommunista, hogy közben hivő is volt, s mostanában meg még büszke is erre. Az ellenzék természetesen azonnal vérszemet kapott. Közös sajtóértekezleten elemezték az eseményeket, s bejelentették, tudják, hogy egyszerűen szavazatvásárlásról volt szó, mivel a kormánynak a költségvetéshez mindenképpen kell 76 képviselő. Az egyetlen kérdés az ügyben már csak az, hogy egy Ár- va(y) szavazat ma mennyit ért. FIGYELŐ SPANYOL SAJTÓ Az európai lapok kiemelt helyen foglalkoznak az Irakban meggyilkolt hét spanyol hírszerző halálával. A madridi sajtó egyhangúan elszörnyedve ír az esetről, a lapok azonban abban már nem értenek egyet, hogy miféle tanulságot lehet levonni a tragédiából. Az El Mundo „erőszakosnak és önpusztítónak” nevezi Bush, Blair és Aznar spanyol miniszterelnök politikáját. „Egyre kevesebb értelme van a spanyol jelenlétnek Irakban” - írja a lap. A La Razon szerint az egyetlen megoldás az, ha a hatalomátadás demokratikus módon zajlik le. „Ezt a célt csak akkor lehet megvalósítani, ha a koalíció, az irakiak segítségével képes lesz helyreállítani a közbiztonságod’ - fogalmaz a lap. Az ABC közben az elkövetőket kutatja: „Világos, hogy nem megvadult iraki polgárok spontán támadásáról, hanem szervezett terroristák akciójáról van szó. Ezek az emberek ellenzik a diktatúrából a szabadságba való átmenetet.” Az El País szerint Irak olyan „halálos csapda, ahol előbb-utóbb sorkerült volna a spanyolokra is”. Spanyolországnak nem lett volna szabad hagynia, hogy Irakba vonszolják, „ahol csapataink mellék- szereplők - miatt kétszer olyan súlyos ez a tragédia”.- Képzeld, hazaengedett a főorvos úr! Attól függ, hányán zsúfolódunk be a mentőbe, meg hány helyre megyünk, de azt ígérték, hogy karácsonyra egészen biztosan hazaérek! (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ BERLINER ZEITUNG Élesen bírálta a Nyugatot Zoran Zsivkovics, Szerbia-Montenegró miniszterelnöke. A német lapban megjelent interjúban Zsivkovics azt rótta fel a nyugati vezetőknek, illetve a legtekintélyesebb nemzetközi szervezeteknek, hogy nem támogatják kellően az országban zajló demokratizálási folyamatot. A miniszterelnök helyénvalónak nevezte ugyan, hogy Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, valamint George Robertson, a NATO leköszönő főtitkára figyelmeztet a szerbiai nacionalizmus újbóli megerősödésének veszélyére, ugyanakkor úgy vélte: mindezért a Nyugatot is felelősség terheli, mert merev magatartást tanúsít Belgrád európai uniós közeledésével és a NATO békepartnerségi programjához való csatlakozására irányuló törekvésével szemben. Szavai szerint a Nyugat megfeledkezik arról, hogy Szerbia-Montenegró jelenlegi vezetői döntötték meg a Milosevics- rendszert, és ők azok, akik erőfeszítéseket tesznek a koszovói probléma megoldására. Tbiliszi ambíciói nagyon sok esetben olyan tényezők függvényei, amelyek befolyásolása kívül esik az ország lehetőségein Grúzia: messze az uniós tagság Az Eduard Sevardnadze megbuktatását követően hatalomra került grúz ellenzék egyik legelső és legfontosabb nyilatkozata az volt, hogy a grúz külpolitika legfőbb hosszú távú célkitűzései továbbra is változatlanok: Grúzia tagsága az Európai Unióban és a NATO-ban. ONDREJCSÁK RÓBERT Ezzel kapcsolatban érdekes megvizsgálni, mennyire reálisak az említett célok, illetve ha azok, milyen távlatban van esélye megvalósulásuknak. Grúzia - és általában az egész kaukázusi térség - integrációs esélyei számtalan tényező függvényei. Meg kell jegyezni, hogy ha integrációról beszélünk, akkor természetesen a nyugati integrációról van szó, és nem az Oroszországgal való kapcsolatok elmélyítéséről. A legfontosabb tényezők közé, amelyek döntő mértékben befolyásolják Grúzia EU- és NATO-tagságát, a következőket kell sorolni: a belső stabilitás, a nemzetiségi területekkel való kapcsolat minősége és ezzel összefüggésben az általános belső állapotok, a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatok minősége, illetve normalizálása, a gazdasági helyzet, a hosszú távú fejlődés kilátásai és az olyan, sokkal elvontabb és egyelőre megválaszolatlan kérdések, mint hogy egyáltalán Európához tartozik-e még a régió, illetve meddig is terjednek az Európai Unió bővítésének végső határai. A NATO-val kapcsolatban meg kell vizsgálni még további specifikus kérdéseket is, mint például a fegyveres erők civil ellenőrzése és általános helyzete, bevethetősége. Ami a belső állapotokat illeti, nyü- vánvaló, hogy Grúzia nem a stabilitás mintaképe. Jelenleg gyakorlatilag az államigazgatás nem működik, és a központi vezetésről sem mondható el, hogy ellenőrzése alatt tartaná a helyzetet. Addig egyik ország sem lehet stabil és demokratikus, míg minden politikai erő nem tudatosítja: egy stabil demokráciában a politikai verseny legfontosabb helyszíne a parlament és nem az utca. Márpedig Grúziáról nem mondható el, hogy ez a nézet a politikai kultúra stabil és mindenki által elfogadott része lenne. Ami a nemzetiségi területekkel való kapcsolatot illeti, a helyzet itt sem rózsásabb. Grúziában jelenleg három ilyen körzet van: Abhá- zia, Dél-Oszétia és Adzsária. Elmondható, hogy gyakorlatilag mindegyik elszakadásra vagy az Oroszországgal való egyesülésre törekszik, és hogy a központi, tbiliszi kormánynak nincs felettük ellenőrzése. Az ellentétek egyelőre megoldatlanok, és hosszabb távon sem látszik stabil megoldás, aminek következtében Grúzia szinte állandóan a széthullás (a nemzetiségi területek leválása) vagy minimum az instabilitás állapotában van. Ráadásul számolni kell azzal a sajátos tényezővel is, hogy Abházia gyakorlatilag orosz ellenőrzés alatt van - Moszkva gyakran az abház függetlenség támogatásával zsarolta Tbiliszit, ha a grúzok túlságosan szembehelyezkedtek az orosz érdekekkel -, és a lakosság többsége is inkább Oroszország fennhatóságát részesítené előnyben. És akkor még nem beszéltünk Dél-Oszétiáról, amely lakosságának csaknem 80 százaléka orosz állampolgár... Egy kicsit sem jobb a helyzet a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatok terén. Nagyon leegyszerűsítve, a Kaukázus térségének mind a három országa kölcsönösen haragban van egymással és egyidejűleg befolyásos szomszédainak jelentős részével is. Pontosabban: Grúzia még viszonylag stabil viszonyt ápol Azerbajdzsánnal és Törökországgal - bár nem igazán szeretik egymást, de a stratégiai és külpolitikai érdekeik egy táborba terelik őket -, de már jóval rosszabb a helyzet az oroszbarát Örményországgal, Oroszországról nem is beszélve. Iránra minimum gyanakvással tekintenek, csakúgy, mint az arab-muzulmán államokra, de az orosz ellenségtől vezérelve burkoltan támogatják a muzulmán csecseneket. Ráadásul nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a szomszédságukban a másik két kaukázusi ország, Azerbajdzsán és Örményország de facto háborús viszonyban van egymással, még akkor is, ha a konfliktus egyelőre .jegelve van”. Tehát - nagyon leegyszerűsítve - ilyenek a helyi állapotok, amelyekről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy stabilak. Ami a hosszabb távú fejlődés kilátásait és a gazdasági fejlődést illeti, ezekben az esetekben sem rózsás a helyzet. Még ha a belpolitikai káoszt félre is tesszük - feltételezvén, hogy egyszer csak vége lesz -, még mindig túl sok olyan probléma marad, amelyek lekötik a gazdasági és társadalmi fejlődéshez Moszkva gyakran az abház függetlenség támogatásával zsarolt. nélkülözhetetlen energiákat. Mindezek alapján elmondható, hogy Grúzia és általában a kaukázusi térség államai még messze vannak attól, hogy elérjék a társadalmi és gazdasági fejlődésnek azt a szintjét, amely lehetővé tenné számukra, hogy betagozódjanak az európai és transzatlanti struktúrákba. Ráadásul még itt van az elején már említett civilizációs-geopoliti- kai-kulturális probléma: egyáltalán Európába tartozik-e Grúzia. A kérdés még pusztán földrajzi szempontból sem egyértelmű, és attól függ, a Kaukázusnál, az Emba fo- lyónál vagy a grúz-török határon húzzuk-e meg Európa és Ázsia határát - bár a vizsgált civilizációs-geopolitikai probléma szempontjából még ez a legkisebb probléma. Tekintsünk a térképre - reális lehet-e egyáltalán Grúzia csatlakozása az Európai Unióhoz, anélkül, hogy Törökország az EU tagja lenne, viszont reális-e Törökország csatlakozása anélkül, hogy a Nyugat-Balkán országai belépnének. Ha mégis, tehát Grúzia tag lehet, akkor milyen alapon és főleg, ki és hogyan magyarázza ezt meg a (sokszor joggal) türelmetlen törököknek. Hiszen minden problémája ellenére a gazdasági mutatók tekintetében Törökország jobban áll, mint Grúzia, és belső stabilitása sem forog veszélyben olyan mértékben (persze itt lehetne elmélkedni a törökök „specialitásáról”, a hadsereg politikai szerepvállalásáról, de ez egy másik téma). Akkor pedig elképzelhető, hogy Grúzia igen, Törökország viszont nem? Fel lehet ezt vállalni politikailag? És ha igen, akkor milyen indokkal: hogy Törökország túl nagy (el tudja képzelni a kedves olvasó, hogy néhány évtized múlva, mikor Törökország népesebb lesz, mint Németország, az Európai Parlamentben, amely tükrözi a tagországok demográfiai súlyát, a legnagyobb képviselőcsoport a török lesz - ez az, amitől minden német és francia politikus retteg). Vagy azzal magyarázzuk, hogy Grúzia keresztény, Törökország pedig nem? És ki vállalja annak következményeit, hogy ha egy ilyen indoklás miatt a törökök a radikálisabb muzulmán országok felé fordulnak majd? Látható, hogy a vizsgált probléma számtalan olyan kérdést vet fel, amelynek megválaszolása ahelyett, hogy egyszerűsítené a problémát, csak tovább bonyolítja. És még mindig csak a témakör felszínét érintettük... Mindenesetre a végső értékelés helyett annyit ki lehet jelenteni, hogy Grúzia ambíciói az EU-tagság elérésére egyelőre nem igazán reálisak, ráadásul sok esetben olyan tényezők függvényei, amelyek befolyásolása kívül esik Tbiliszi lehetőségein. LEVÉLBONTÁS Mikor fordul már a kocka? Régi előfizetője vagyok az Új Szónak, és míg az anyagi helyzetem engedi, egyetlen magyar napilapunk az én asztalomon mindig ott lesz. Ez azt jelenti, hogy olvasok újságot, sőt egyre többet és többször. Sokszor fejtörést okoznak nekem az egyes ellentmondások. Például az egyik lapban olvasom, hogy a statisztikai hivatal szerint nőttek az egy főre eső jövedelmek. Ugyanez a hivatal másnap azt mondja, hogy egyre rosszabbul élünk. Akkor, hogyan is van ez? Nem tudom, kiknek a fizetése adja ezt az országos átlagot, de hogy nem a kispénzűeké, az biztos. Akkor itt volt a bársonyos forradalom évfordulója. Kinek hozott bársonyosságot? A kisembereknek biztos nem. Most pedig mélyen tisztelt politikusaink elküldték karácsonyi jókívánságaikat, eszelős mesterkedéseik eredményét, szüleményét: drágul a villany, a gáz, a gyógyszer. Nehogy gondtalanul kívánhassunk egymásnak boldog karácsonyt a szeretet ünnepén. Köszönjük! Nem elég, hogy egész évben kínoznak bennünket? Sok embernek nincs munkája, nincs hajléka, kenyere, egészsége. Mit akarnak még? Életünk se legyen? Mert életünk ugyan még van, de milyen élet az, ahol a lét a tét?! Volna egy korszakalkotó javaslatom. Nem sokra megyek vele, de azért megemlítem: mi lenne, ha minden kedves padkoptató miniszter és képviselő a saját fizetéséből, mondjuk, havonta befizetné az államkasszába a statisztikusok által kiszámított egy főre eső jövedelmet-jelen esetben 6469 koronát. Tennék ezt jótékonykodásból, és még csak meg sem éreznék a hiányát. Annál többet segítenének vele az iskoláknak, az egészségügynek. Mindjárt kicsit rózsásabb lenne a helyzet. Remény lehetne arra, hogy kikerülhetnénk ebből a kátyúból, ahova ők taszították az országot. A „nyulat” pedig már ki kéne ugratni a bokorból, hogy a beteg embert ne a halottaskocsi vigye el, hanem meggyógyuljon. Ne roncsok álljanak az EU kapujában, hanem életvidám, optimista emberek, célokkal, vágyakkal. Jelen esetben ez csak álom, amiből még az ébredés is keserű. Jó volna, ha a kocka fordulna, mert jobb később, mint soha. Lévai Józsefné Izsa
