Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-08 / 281. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 8. KOMMENTÁR Zsákmánypártok SZILVÁSSY JÓZSEF Rudolf Schuster pénteki országértékelő beszédének más lett volna a súlya, ha egyértelműen tisztázza a közvélemény előtt: indul-e jövőre az újabb elnökválasztáson. Közállapotainkra azonban nemcsak az államfő sumákolása jellemző, hanem tünetértékű az is, hogy a kormánypárti politikusok mekkora arroganciával, az ellenzékiek pedig milyen farizeusi tapssal és vigyorral reagáltak a köztársasági elnök szavaira. Számomra leginkább az a döbbenetes, hogy némely pártelnök szinte szó szerint megismételte a néhai főideológusok megnyüvá- nulásait. - Az elnök populista volt - így az egyik. Csakhogy mindannyian ismerünk olyan fiatal, gyermekes házaspárokat, nem a saját hibájukból munkanélküliekké vált személyeket és nyugdíjasokat, akik bizony naponta filléres gondokkal küszködnek. S bizony, hovatovább nem ritkaság annak a pedagógus-házaspárnak az életvitele, ahol a félj heti huszonnyolc órát tanít az iskolában, azután estig még a hétvégeken is házitanítóskodással javítja valamicskét bérnek csúfolt állami alamizsnáját, felesége pedig szombatonként Bécsbe jár takarítani, ahol egy nap alatt majdnem annyit keres, mint amennyit idehaza hetente tanárnőként. Aid nem hallgat róluk, sokak hasonló sorsáról, az vajon mind populista? - A reformnak nincs alternatívája, bármit is állít az államfő - ez volt a további kifogás. Ami tény. Ám a kapkodva bevezetett változások, amelyeket nem előznek meg kellő hatástanulmányok, bizony sokat árthatnak, hiszen a polgár mégsem állatorvosi ló, amelyen különösebb kockázat nélkül lehet kísérletezni. Nem lehet csak boldog jövővel kecsegtetni, makrogazdasági eredményekkel és külpolitikai sikerekkel kérkedni, amikor minden mértékadó adat szerint vészesen nő az elszegényedő családok száma. Nem tudni, miből ered Ivan Miklós magabiztossága és arroganciája, hiszen a Szlovák Gázművek tulajdonrészének magánosításából származó bevétel azért volt a vártnál kevesebb, mert a szerződésben megfeledkeztek az árfolyam-ingadozás lehetséges következményeiről. S a pénzügyi tárca vezetője akkor sem kért még csak elnézést sem, amikor csapatával hatalmasat tévedett az idei állami bevételek alakulásáról, s emiatt évközben kellett üzemanyag-árakat emelni. A válasz csak egy lehet: egyre több politikus nem a közjavára figyel, hanem zsákmányszerzésre használja tisztségét. Ők hozzák létre a zsákmánypártokat, amelyek csak magánvagyonuk gyarapítását és saját hatalmuk bebetonozását tartják lényegesnek. Nem véletlen, hogy mára már a jelenlegi kormánykoalíció politikusainak többségét ugyanúgy elítélik, mint egykor Meéiarékat. Akik most ragyogtak, hiszen az államfő róluk, az ő eltussolt harácsolásaikról nem szólt. Miként azt sem firtatta, van-e összefüggés Vladimír Mečiar feltűnő megszelídülése és ama tény között, hogy megszüntették a nyomozást a trencsénteplici luxusvilla megvásárlására költött negyvenegy millió korona eredetéről. Mind a négy visegrádi államban hasonló elvtelen alkuk köttetnek a zsákmánypártok között. Gondoljunk csak a cseh ellenzéki szerződésre Zeman és Klaus között, a lengyel médiatörvény-botrányra, vagy a volt és a mai magyar vezető kormánypárt gazdasági holdudvarainak máig lezáratlan pana- mázásaira. Mind a négy országban akadnak személyek, akik már látják, mennyire messze került számos politikus a valóságtól, a köz szolgálatától. Figyelmeztetésük pusztába kiáltott szó a pökhendi és elbizakodott politikusok dáridózása közepette. Rajtunk hát a sor, hogy benyújtsuk a számlát: s idehaza végre jövőre olyan államfőre, majd olyan uniós képviselőkre, három év múlva pedig olyan politikusokra adjuk a voksunkat, aki eddig nem éltek vissza a bizalmunkkal. Sértődékeny koalíció TÓTH MIHÁLY Nem egészen volt hiábavaló, hogy az államfőválasztás kikerült a parlament hatásköréből, és az állampolgárok kezébe tétetett. Rudolf Schuster megállapításai távolról se sikerültek volna üyenre, ha a parlamenti pártok közül bármelyik szemrehányást tehetne: képviselőink voksá- nak köszönhetően vonult be az elnöki palotába, és most tessék, kemény kritikával illeti pártunkat és kormányunkat. A köztársasági elnök csak azt tehette, amit tett; a helyzet szépítgetése nélkül tett jelentést Szlovákia állapotáról. Mostanában divattá vált különféle dokumentumok titkosítása. Ahogy a koalíciós politikusok és udvari politológusaik az országjelentésre reagáltak, megkockáztatható a feltételezés: Dzurinda, Bugár, Rusko és Hrušovský ha tehetné, legalább 30 évre titkosítaná azokat az egyébként valóban elszomorító tényeket, amelyeket az értékelő felsorakoztatott. Nem teheti; egyrészt mert demokrácia van, másrészt pedig az ország lakosságának legalább 50 százaléka számára már úgysem titok, amiről az elnök beszélt. Az értékelés legnagyobb hasznát abban látom, hogy hozzájárult a társadalmi feszültségek mérsékléséhez. Ez a pozitívum vasárnap déltájban még jobban kidomborodik, mint pénteken délelőtt, az országjelentés előteijesztésének órájában. Ma már ismerem a „tükörre dühös” kormánypárti politikusok reakcióját, míg pénteken csak azt mutatta a televízió, ahogy az elnök mögött ülő miniszterelnök és pénzügyminiszter magába roskad. Pénteken, délelőtt tízkor még abban reménykedtem, hogy a kormánypártiak Schuster konkrét megállapításaira konkrét ellenérvekkel reagálnak. Ehelyett minket, korosabbakat időgépre ültettek, és visszarepítettek a kommunizmus hajnalának esztendeibe, amikor ha valaki bírálta a viszonyokat, kifogásaira az illetékes holtbiztosán így reagált. Jó, jó, de azt is mondd meg, hogyan jobbíthatnánk. Ma az ellenbírálatot még a populizmus vádjával is megfejelik. A koalíciósok úgy tesznek, mintha semmit se tudnának arról, hogy a köztársaság elnökének jog- és hatásköre milyen minimális, illetve, hogy Szlovákiában a kormányt mégiscsak végrehajtó hatalomként emlegetik, amely parlamenti többséggel a háta mögött végzi feladatait. Minimális követelmény, hogy az elnök beszédére reagálók konkrétumokkal dúsítva fejeznék ki nemtetszésüket. Tehát legalább megkísérelnék adatokkal cáfolni teszem azt az állam szociális jellegének felszámolására vonatkozó vádat, vagy a törvényhozási melléfogások kritikáját, netán a miniszterelnök fura káderpolitikájának bírálatát. Ha abba a sokat emlegetett 50 százalékba tartozók közül, netán a koalíció által már-már teljesen leírt legalsó 30 százalékba tartozók közül bárki elolvassa a jobboldali sértődöttség 105 százalékban egyhangú megnyilvánulását, az érintetteknek indokoltan az lehet a benyomása, hogy ebben a hatalmi garnitúrában már senki sincs, aki megértéssel viseltetne a szegények gondjai iránt. Az idestova 5 év alatt annyit kritizált Rudolf Schuster életének jobb pillanatai közé tartozik ez az országértékelés; azokra próbálta ráirányítani a figyelmet, akikre a hatalomnak csak a választások napján van szüksége. Dzurinda és környezete óvakodik belenézni a „tükörbe”. A miniszterelnök ehelyett kommunistázik, miközben államfőjelöltje szintén volt kommunista, aki a pártállam legsötétebb korszakában építgette karrierjét.- Az én nagyapám talán egész életében nem hallott annyi véres merényletről, mint amennyiről mi értesülünk egyetlen híradóból... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ THE SUNDAY TELEGRAPH Az iraki hadseregnek voltak rövid idő alatt bevethető tömegpusztító fegyverei a háború alatt - mondta a egy iraki tiszt, aki szerint ő maga volt a forrása a Nagy-Britanniában tavaly közzétett, majd megkérdőjelezett, végül súlyos belpolitikai válságot okozó hírszerzési értesülésnek. A brit konzervatív lap cikke szerint a Dabbag alezredesként nevezett tiszt azt mondta: az első vonalban állomásozó egységekhez már tavaly év végén tömegpusztító hatóanyagot tartalmazó konténerek szállítottak. A robbanófejeket kézi indítóeszközzel kilőhető rakétagránátokkal kellett volna célba juttatni. Ezek hadszíntéri eszközök voltak, ballisztikus hordozókra szerelhető töltetekről nem tud. Az alezredes jelenleg a szövetségesek irányítása alatt tevékenykedő iraki kormányzótanács szakértője, szerinte a fegyvereket végül azért nem használták, mert a sereg zöme nem akart Szaddámért harcolni. Dabbag azt mondta, a tömeg- pusztító fegyvereket a Huszeinhez hű milíciák elrejtették, és még mindig iraki területen vannak. Az iraki tiszt közölte: 2002 elejétől információkkal szolgált a brit hírszerzésnek a tömegpusztító fegyverekről, amelyek 45 perc alatt be- vethetőek voltak. A BBC rádió egy tavaszi tudósítása szerint a brit kormány ezzel az állítással tupíroz- ta fel az iraki értesüléseket. A Rolling Stones és Jagger világszerte óriási hatással volt a fiatalság gondolkodására, életformájára, értékrendszerére A királynő lázadó lovagja Régóta várt, nagy érdeklődéssel kísért esemény színhelye lesz szerdán a Buckingham- palota. A brit birodalomnak tett szolgálataiért, valamint zenei munkássága elismeréseképpen II. Erzsébet királynő lovaggá üti Mick Jaggert, a Rolling Stones énekesét. SEBŐK JÁNOS Az ünnepi ceremóniára csaknem másfél éves várakoztatás után kerül sor, ami valószínűleg példa nélküli a királyi család történetében. Jagger lovaggá ütését eredetileg tavaly nyáron, a királynő születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen tervezték, de nagy meglepetésre az énekes a Rolling Stones jubileumi turnéjára való hivatkozással lemondta a részvételt. Csak bennfentesek tudták, hogy váratlan döntésének hátterében az állt, hogy elválaszthatatlan szerzőtársa, Keith Richard bejelentette, amennyiben az énekes elfogadja a kitüntetést, akkor ezzel veszélyezteti a zenekar további működését, mert hátat fordít a múltjának, s feladja azokat az ellenkulturális értékeket, amelyek a Stones nagyságát és mítoszát megalapozzák. Richard azt is kilátásba helyezte, hogy már a soron következő koncerteken sem lép színpadra, ami nemcsak a turné elmaradását jelentette volna, de egy olyan persorozatot is, amely anyagi csődbe kergeti a zenészeket. Mick Jagger ezt a „balhét” nem vállalhatta fel, ezért diplomatikusan zenésztársai, illetve a királyi udvar felé is a halogatás taktikáját választotta. Az idén októberben aztán, amikor befejezte a monstre turnét, azonnal értesítette „feljebbvalóit”, hogy december elején kész a királyné elé járulni, s fejet hajtani a vállát érintő kard előtt. Jagger kitüntetésével kapcsolatban azonban időközben brit konzervatív körökben is komoly aggályok merültek fel, mert a „roc- kerről” azt állították, hogy a hatvanas években méltatlanul viselkedett az adományozandó címhez. Nyilatkozataival és bárdolat- lan viselkedésével nemcsak a brit birodalom értékei ellen követett el folyamatos „merényleteket”, hanem zenekarának botrányos közszereplése is valóságos „felségsértésnek” minősült. Az érvek között joggal említették, hogy a zenekar Street Fighting Man című dala a hatvanas évek végén a rendszer ellen vonuló utcai tüntetők himnusza volt, s az ellenkultúra olyan nemzedéki indulói is a hagyományos brit értékrend ellen bujtogattak, mint az (I Can’t Get No) Satisfaction vagy a Let’s Spend The Night Together. S abban az időben még a királynőnek is számos álmatlan éjszakát okozott, hogy „megtévedt” húgát, Margit hercegnőt távol tartsa az énekestől, akinek kábítószeres botrányai, nőügyei akkor már a lapokban is szerepeltek. A hírek szerint azonban II. Erzsébetnek az ellenvetések ellenére sem volt kifogása a felterjesztés ellen, amit végül Tony Blair miniszterelnök indokolt meg, aki köztudottan nagy rajongója, elkötelezett híve Jaggernek, s oxfordi diákként zenekarával, az Ugly Rumoursszal maga is „koppintott” olyan Stones-klassziku- sokat, mint a Honky Tónk Woman vagy a Jumping Jack Flash. A királyi család köreiből kiszivárgott hírek szerint az indítvánnyal Károly herceg is egyetértett, aki az eléterjesztett lista láttán meg is döbbent, hogy az énekes más nemzedéktársaihoz - Paul McCartney, Elton John, Cliff Richard - hasonlóan még nem kapta meg a címet. A brit miniszterelnöknek vagy a királyi család tagjainak megértő és elismerő viselkedése a bizonyíték rá, hogy Jagger erre a kitüntetésre igenis rászolgált, hiszen személyiségével, dalaival, eszméivel valóban markánsan rányomta bélyegét az előző századra. Csak amíg a Beatles elsősorban az új A birodalom visszavágott, kábítószer-birtoklásért vették őrizetbe. zenei formák felől közelítve, dalainak új hangzásával, esztétikájával formálta a világot, addig a Stones a hatvanas években születő ellenkultúra barikádjaira kapaszkodva elsősorban kiállásával, példamutatásával, eszmei-világnézeti téren változtatta meg a háború után felnövekvő nemzedékek gondolkodását. A Rolling Stones - és személyesen Jagger - a hatvanas évek második felétől kezdve világszerte óriási hatással volt a fiatalság gondolkodására, életformájára, értékrendszerére. Jagger nemcsak a kissé elkényel- mesedett brit oroszlán farkával játszott elképesztő szemtelenséggel, de tudjuk, hogy a vasfüggönyön innen is heccelte, idegesítette a hatalmon lévőket, provokálta a polgárokat, bujtogatta a fiatalokat. A Beatles tagjai - jól fésülten - már 1965-ben átvehették kitüntetéseiket a királynőtől. Jagger a fene nagy pofájával akkor erre nem is gondolhatott, hiszen minden hangja, gesztusa, mozdulata maga volt a provokáció, a lázadás. Ráadásul meg is ragadott minden alkalmat, hogy a teázgató, tisztes brit állampolgárok lelki világába belegázolhasson, s abban a bizonyos „Getnóban” világgá üvöltse (mint korai punk!), hogy mennyire szarul érzi magát a kispolgári értékek és az évszázados tradíciók nyűgében, szorításában. A kihívásra nem is késett soká a válasz. 1967-ben a brit oroszlán mordult egy nagyot. Jaggert kábítószer birtoklásáért letartóztatták, a lapok világszerte bilincsbe verve mutogatták a címoldalon. A tárgyaláson három hónapos börtönbüntetést róttak ki rá, amelyből ugyan csak három napot kellett letöltenie, de a priusz terhét sokáig cipelte. A birodalom visszavágása azonban egy pillanatig sem törte meg lendületét! Jagger a hetvenes években is rendületlenül hirdette a szex, kábítószer, rock and roll jelszavát, s már az ellenkultúra kiválasztott apostolaként alapozta meg azt a hírnevet és mítoszt, amelyet azóta is sikerült megőriznie a bandájával. Jagger - bár ma már az arisztokrácia köreiben is szívesen forgolódik - pályafutásának későbbi éveiben, milliomosként sem tagadta meg régi énjét, nem adta fel rock and roll-életformáját. Számára a lázadás soha nem póz vagy életkorhoz kapcsolódó, múló szenvedély volt, mint nemzedéktársai azóta eltűnt többségének, hanem életforma, sőt talán még élvezet is. Jaggernek ma is életeleme a színpad, zenéi, szövegei továbbra is szilajon és örök érvénnyel hirdetik az ifjúság fityiszt mutató, nyelvöltögető nonkonformizmu- sát. Jagger negyven év múltán is olyan kivételes előadó, aki mindig és mindenhol képes közönségét már az első akkordok után megdelejezni, s ha akarná, valószínűleg ma is a barikádokra tudná vezetni „népét”. Hatvanévesen, többszörös nagypapaként is megvan hozzá az energiája, karizmája. De Jagger ma már nem akar konfrontációt. „Ez csak rock and roll!” - hirdeti megszelídül- ten lázadó zenéjéről, s legfeljebb csúfondárosan a nyelvét ölti ki a világra. Bandája negyven év elteltével is a topon van, s amióta nincs Beatles, megkérdőjelezhetetlenül a Stones a Nr. 1. Korábban a „legnagyobb rock and roll-banda- ként” emlegették őket, ma már az „örök rockzenekar” cím jár nekik. Minden elképzelhető öröklistán az élbolyban vannak, s most - a recesszió idején - is 99 százalékos telítettséggel „pörgették” a turnéjukat. 116 helyszínen 3,4 millióan látták koncertjeiket, amiért 300 millió dollárt „kaszáltak”. Igaz, ezzel csak másodikok az öröklisJagger a brit oroszlán farkával játszott elképesztő szemtelenséggel. tán, de vigasztalhatja őket, hogy az első hely is az övék a 320 milliós csúccsal. Joggal áll tehát a felterjesztés indoklásában, hogy a zenekar dicsőséget és hírnevet hozott a brit birodalomnak, mint ahogy Jaggerrel kapcsolatban sem vitathatja senki, hogy „egyike az elmúlt század legnagyobb rock and roll-sztárjainak, aki folyamatosan nagyon sok örömet okozott az embereknek”. A kitüntetés megérdemelt, legfeljebb furcsa, hogy éppen Mick Jagger kapta. De hát miért ne lehetne a többi mellett a királynőnek egy lázadó lovagja is? Aki valóban megérdemli a páratlan jelzőt, mert ha egyetlen személyiséget kellene kiválasztani a rockzene eddigi történetében, aki egyéniségével, karizmatikus figurájával leginkább reprezentálja a műfajt, akkor alighanem a szakma és a közönség is őt választaná. Újságírók egyszer megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ha reinkarnálódna. Habozás nélkül vágta rá: „Olyan rock and roll-sztár, mint Mick Jagger. Híres, karizmatikus és gazdag, de annak aszalt szilva arca és vastag szája nélkül.” Figyeljünk tehát, mert ha a század második felében a rockszínpadokon feltűnik egy hozzá hasonló elementáris, felejthetetlen, tudatunkból kitörölhetetlen új sztár, akkor annak bőrében feltehetően Jagger tért vissza közénk. A pasas tényleg olyan, mint a rock and roll. Időtálló. Múlhatatlan. Örök és elpusztíthatatlan.
