Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-06 / 280. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 6. Szombati vendég Vajányi László mintegy tíz éve tartó Canossa-járása során ugyan több irányból is kapott elnéző vállveregetést, gyakorlati segítséget viszont senkitől Mi lesz a Csorbatói Jegyzőkönyv sorsa? A Buzitán élő, 82 éves id. Vajányi László immáron tíz éve küszködik a Csorbatói Jegyzőkönyv károsultjainak jogorvoslási lehetőségével. Nem kevés anyagi áldozatot is hozott annak érdekében, hogy egy, a felvidéki magyarság számára megalázó, hátrányosan megkülönböztető államközi szerződést a törvényalkotók által kinyittasson, s jobb lehetőség híján a károsultak legalább kárpótlást nyerjenek. Canossa-járása során elnéző vállveregetést ugyan több irányból is kapott, gyakorlati segítséget viszont senkitől. SOÓKY LÁSZLÓ Vajányi úr, Ön 1994-ben a szlovákiai magyar sajtón keresztül felhívással fordult a Csorbatói Jegyzőkönyv vélt károsultjaihoz annak érdekében, hogy egy polgári kezdeményezés alapján kárpótlást nyerjenek. Mi lett a felhívás eredménye? A mai napig senki nem hatalmazott fel arra, hogy a károsultak nevében én beszéljek, de a hirdetésünkre 36 községből jelentkező 1518 polgár társadalmi érdeke nem számíthatok. Akkor értettem meg, hogy mennyire érdektelen számukra a felvidéki magyarság egy-egy ügye, amikor az egyik levelemre Bugár Béla elnök úr valamelyik alkalmazottjával válaszol- tatott, majd a háromsoros levélke végére odaírták, hogy Bugár Béla s.k. Túlságosan hosszú ideig voltam tisztségviselő ahhoz, hogy ne értsem meg, mit jelent az s.k. Nem engem aláztak meg, hanem azt az 1518 károsultat, akik reménykedtek benne, hogy valaki képviseli az ő érdekeiket. A parlamenti képviselők és a szakértők is azt hangoztatják, hogy az MKP koalíciós partnerei oldaláról nincs kellő politikai akarat az egyes magyar vonatkozású kérdések társadalmi érdekekre alapuló megoldására. Mondani bármit lehet. Én csak a törvényt tudom olvasni, nem pedig a törvényalkotók gondolatait. Az 1991-től hatályos földtörvényt olvasva például nem értem, hogy a 4. § miért nem vonatkozik a Csorbatói Jegyzőkönyvben érintett területekre, amikor az említett paragrafusban egyértelműen kimondják, hogy azok a földtulajdonok, amelyek az eredeti gazdasághoz tartozók voltak és 1948 után államosítás alá estek, azok visszajáró területek. A jelenleg dát arra, hogy két állam kölcsönösen lemond egymás javára a másik államban élő polgárok vagyonáról. Amikor ezeket a törvényeket tanulmányozom, akaratlanul is felteszem magamnak a kérdést: Milyen jogállam ez? Hol van itt a jogállamnak az alapja, a polgár?! Azok, akik megalkották az ország alkotmányát, maguk nem tartják be, úgy csűrik-csavarják, ahogy az éppen kedvezőbb a számukra. Az MKP-nak ezen a téren vállalt szerepe a károsultak szemszögéből vizsgálódva elkeserítő. Az MKP vélhetően amiatt nem vállalta nyilvánosan a Csorbatói Jegyzőkönyvet körülvevő titokzatosság feloldását, mert köti őt a koalíciós szerződésben rögzített vállalása, miszerint ebben a választási ciklusban nem nyitja meg a Beneš-dekrétumok kérdéskörét. Nem ismerem a koalíciós szerződés szövegét, amely csak akkor érdekelne, ha a benne foglaltak számon kérhetőek lennének. A Csorbatói Jegyzőkönyv kapcsán senki nem hivatkozhat arra, hogy érdemi intézése kapcsán megszegné szerződött kötelezettségét, hiszen a Jegyzőkönyv aláírásakor Beneš már nem élt és dekrétumainak írását 1945-ben befejezte. Amennyiben valaki mégis „Én csak a törvényt tudom olvasni, nem pedjg a törvényalkotók gondolatait" már képvisel akkora erőt, hogy a nevükben, érettük megszólaljak. A Jegyzőkönyv alapján elkobzott földvagyon a mai napig nem került összeírásra, a felhívásunkra jelentkezők 3157 hektárra nyújtották be a kárpótlási igényüket, a magyar oldalra került földvagyon viszont ennek a többszöröse. Egyébiránt minden károsult úgy tudta, hogy a határ 1952. február 2-val való lezárásakor nem a tulajdoni, hanem csak a használati jogot szüntették meg, a tulajdoni jog elveszítéséről csak mintegy húsz év elmúltával szereztünk tudomást. Emlékezetem szerint Köteles László parlamenti képviselő 1996-ban törvénytervezetet nyújtott be a Csorbatói Jegyzőkönyvvel kapcsolatban. Az Együttélés-MKDM koalíció akkor ellenzékben volt, magam sem láttam esélyt arra, hogy a beadvánnyal az akkori kormány és az akkori parlament érdemben foglalkozzon, ha jól tudom, tárgyalás nélkül elutasították. A később létrejött Magyar Koalíció Pártja viszont immáron több mint öt éve tagja a kormánynak, a mi kárpótlásunk érdekében viszont azóta sem tett semmit. Amikor Bugár Bélával, A. Nagy Lászlóval vagy Simon Zsolttal találkoztam, mindannyian kifejezték örömüket, hogy foglalkozom a Csorbatói Jegyzőkönyv kérdéskörével, mindannyian megígérték azt is, hogy a segítségemre lesznek. Egy darabig hittem is nekik, de már tudatosítottam, hogy az MKP-ra hatályos földtörvény hozzám eljutott értelmezései szerint ma már azt sem tudom, hogy miképpen értelmezzem a Csorbatói Jegyzőkönyv XVI. cikkelyét, mivel az igaz, hogy a 33-as számú beneši alkotmánydekrétum alapján 1945-ben elveszítettük az állampolgárságunkat, de amikor a Jegyzőkönyvet aláírták és végrehajtották, már csehszlovák állampolgárok voltunk. A kárpótlási törvény miránk miért nem vonatkozik? A világ nem látott még pélerre hivatkozik, be kellene vallani azt is, hogy a Csorbatói Jegyzőkönyv végrehajtását meghatározó 33-as számú alkotmánydekrétum Szlovákia területén ma is hatályos és Szlovákiában ma is érvényesíthetők a kollektív bűnösség elvén történő diszkriminatív eljárások. Ebben a tekintetben azt is elmondanám, hogy az MKP nem csupán a koalíciós partnerekkel kötött szerződést, hanem a választóival is, és sajnálatosnak tartom, hogy a koalíciós szerződésben foglaltakat magasabb rendűnek tekinti, mint a választópolgárai érdekvédelmét. A hatályos földtörvény, s annak most októberben elfogadott módosított változata továbbra sem ad esélyt a Csorbatói Jegyzőkönyv károsultjainak a kárpótlásra. Ön levelezési kapcsolatot tart fenn a Jegyzőkönyvvel kapcsolatban többek között a magyar hatóságokkal is. Ők hogyan vélekednek a Csorbatói Jegyzőkönyv károsultjainak kárpótlási lehetőségeiről? Először azt szeretném elmondani, hogy a restitúciós lehetőség újbóli megnyitása minden érintett számára kedvező döntés. Ami az ismeretlen tulajdonosú földterületekkel kapcsolatos törvényt illeti, gyalázat, a Szlovákiában uralkodó jogi állapotok tükörképe. A kérdésére válaszolva két hozzám intézett levélből idéznék. Kovács László jelenlegi magyar külügyminiszter többek között az alábbiakat írja: „...a magyar államnak tehát a csehszlovák állam polgárainak olyan ingatlanjai miatt, amely az említett Jegyzőkönyv alapján került 'elvételre, kártérítéssel nem tartozik, arra az az állam, jelen esetben Szlovákia köteles, aki lemondott állampolgárai nevében azok tulajdonjogáról.” (!) A másik levelet Gadó Gábor magyar igazságügy-minisztériumi főosztályvezető írta: :/... az 1964. február 3-án létrejött megállapodás végrehajtása keretében még 1964. ill. 1965- ben, az akkori igénybejelentések alapján, akkori mérték szerint megtörtént a magyar állampolgárok társadalmi tulajdonba vett, államosított vagyonáért a kártalanítás. Ekkor az államközi megállapodás értelmében került sor a csehszlovák állampolgárok magyarországi, már a magyar szervek által használt ingatlanai tulajdonjogának átvezetése is. Arról nincs tudomásunk, hogy a kölcsönösség alapján Csehszlovákiában mikor és mely mértékben történt meg az ottani állampolgárok esetleges kártalanítása, azt ott kellene tisztázniuk.” Ezt akár most is tisztázhatom, hiszen bennünket semmikor s semmilyen mértékben nem kártalanított senki. Buzitát és Buzita község lakosságát milyen mértékben érintette a Csorbatói Jegyzőkönyv végrehajtása? Buzita esetében a határrevízió után erdőben, szántóban, legelőben a művelhető határnak több mint a fele került Magyarországra, itt maradt 810 hektár, a magyar oldalra pedig 834 hektár került. A magyar oldalon az elbirtoklást láthatón véglegesnek tekintik, hiszen az új birtokosok közvetlenül a határvonal másik oldalán gyümölcsösöket telepítenek, aki pedig nem biztos a dolgában, az nem ültet fát. Az, ami itt történt, még a trianoni diktátumnál is gonoszabb, mert abban leg„Az, ami itt történt, még a trianoni diktátumnál is gonoszabb" (Somogyi Tibor felvételei) alább kimondják azt, hogy a határokat Magyarország és Csehszlovákia között úgy kell kialakítani, hogy az egyes települések köz- igazgatási területei és gazdasági érdekei ne szenvedjenek kárt. Nálunk kettévágták a katasztert, de ez a károsultakon kívül senkit nem érdekel. Most tudatosítjuk csak, hogy micsoda ésszel fogalmazták meg ezeket a jegyzőkönyveket, amikor nagy előrelátással megoldották azt, hogy ha fordulna a helyzet, az eredeti tulajdonosokat kisemmizzék, kizárhassák a kárpótlásból. Ami ezen a téren megrendítő nem más, mint az, hogy azok, akiknek a mi érdekeinket kellene védeni, lepaktáltak azokkal, akik bennünket kiközösítettek és kiközösítenek ma is. Az októberben elfogadott és 2004. január 1-jén hatályba lépő kárpótlási és földrendezési törvény a Csorbatói Jegyzőkönyv kárvallottjainak a problémáját egyszer és mindenkorra megoldotta, hiszen nem módosította a földtörvény 4. paragrafusát, ezáltal kizárta őket a kárpótlás minden lehetőségéből. Kormánypártok szakértői úgy vélekednek, hogy a most megalkotott és az SzNT által elfogadott törvényben a kisebbik rosszat választották, egyébiránt pedig megvalósult az MKP egyik programba foglalt prioritása, a nevesítetlen földterületek községi vagyonba való átruházása. A kisebbik rossz kényszerű kompromisszuma kivételes esetekben valóban méltányos eljárás, ám csak akkor, ha a törvényalkotó már minden más törvényes eszköz kihasznált érdekei érvényesítésére és a hatályos jogrend alapján nem nyert jogorvoslatot. Az érintett törvény kapcsán érdemes megemlíteni és aláhúzni, hogy 1984. február 3-án Magyar- ország és Csehszlovákia is megállapította a Csorbatói Jegyzőkönyv és annak végrehajtásának alkotmányellenes mivoltát. Ennek függvényében joggal feltehető a kérdés, hogy a törvényalkotó nem követett-e el alkotmányos mulasztást azáltal, hogy a 180/1995-ös törvényt és a Csorbatói Jegyzőkönyvet összefüggéseiben nem véleményeztette az alkotmánybírósággal, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy a Csorbatói Jegyzőkönyv ma hatá- lyos-e a Szlovák Köztársaság területén, s ha igen, akkor a beleszőtt 33-as számú beneši alkotmánydekrétum miért nem? A CSORBATÓI JEGYZŐKÖNYV A Csorbatói Jegyzőkönyvet 1949. július 25-én írták alá az „egyes függőben lévő pénzügyi és gazdasági kérdések végleges rendezése céljából”. Előhívója a preambulum szerint ugyan az 1949. április 16- án aláírt Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segélynyújtási Szerződés volt, alapjául viszont a párizsi békekonferencián 1947. február 12-én a Külügyminiszterek Tanácsa által aláírt béke- szerződés I. cikkelyének b. és c. pontja szolgált. Ezek a pontok kötelezték a két országot egy határbizottság létrehozására, valamint arra, hogy ha „nem jön létre kétoldalú megállapodás Magyarország és Csehszlovákia között az átengedett területek lakosságát illetően, Csehszlovákia biztosítja számukra az emberi és polgári jogokat. Az 1946. február 27-i csehszlovák-magyar egyezmény valamennyi biztosítékát és kedvezményét, amelyek a lakosságcserére vonatkoznak, érvényesíteni fogják a Csehszlovákiát önként elhagyó személyekre”. Arra, hogy Csehszlovákia miként tartotta be a nemzetközi szerződésekben - különösen a magyarságra vonatkozóvállalásait - most nem vesztegetném a szót, inkább arra összpontosítanék, miként lépett életbe maga a Jegyzőkönyv tartalmi része. A csehszlovák fél már az aláírás pillanatában tudatosította, hogy a „Jegyzőkönyv Bizalmas Kiegészítő Jegyzőkönyvének” XVI. cikkelye nemzetközi színtéren bonyodalmakhoz vezethetne, hiszen színt kellene vallani abban az értelemben, hogy a 33-as számú beneši alkotmánydekrétumban lefektetett, a magyarságra vonatkozó kollektív bűnösségi elv hatályos-e Csehszlovákia területén, vagy nem. A csehszlovák fél rókalelkűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy rávette a magyar delegátust arra, hogy a kérdéses cikkely végrehajtását egy erre a célra felállított vegyes bizottság határozza meg. Ez a bizottság 1950. június 29-én tárgyalt Pozsonyban, s az ott készült jegyzőkönyv (szigorúan titkos!) 4. és 5.fejezete egyrészt folytonosságot biztosít a 33. számú alkotmánydekrétum alapján történő kobzásnak és államosításnak, másrészt kihasználva a magyar fél eredendő gyávaságát, cinkosi viszonyba kerültek a kollektív bűnösség elvének érvényesítésében. Magát a Csehszlovákia számára kínos helyzetet az 1948-as csehszlovákiai kommunista fordulat és a már hatályos 47/1948-as földreformtörvény hozta létre. A Csorbatói Jegyzőkönyv végrehajtását és további ügymenetét az 1964. február 3-án, Budapesten megtartott kormányközi egyezmény jegyzőkönyve rögzíti, amely egyrészt tudomásul veszi a Jegyzőkönyvben foglaltak eddigi végrehajtását, másrészt pedig pontosítja a még államosítható magánvagyont, s megállapítja azt az összeget, amelyet Csehszlovákia köteles fizetni a szlovákiai részen maradt termőföldért. Társadalmi szempontból elsősorban az 1964-es jegyzőkönyv 6. fejezete érdemel figyelmet, amely kimondja, hogy: „Ez a jegyzőkönyv akkor lép érvénybe, ha azt jóváhagyták a résztvevő felek kormányai, s erről jegyzéket cserélnek”. Csehszlovákia kormánya ezt a jegyzőkönyvet soha nem hagyta jóvá, s nem jelentette meg a Törvénytárban, csak módszeresen végrehajtotta. Magyarországon mint kormányrendeletet publikálták a Közlönyben. 1948. február 16-án a Csorbatói Jegyzőkönyvet aláíró felek kölcsönösen megállapították, hogy a ma- gánvagyonnak a Jegyzőkönyv alapján való elbirtoklása, kobzása, államosítása ellentétes mind a Csehszlovák Szocialista Köztársaság, mind pedig a Magyar Népköz- társaság alkotmányával, ezért ezzel a nappal a Csorbatói Jegyzőkönyv végrehajtását mindkét államban látszólag felfüggesztették. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy látszólag, mert Prágában, 1985 januáijában szakértői tárgyalások folytak a még „szabad” ingatlanok kérdéskörében, és négy évvel a rendszerváltozás előtt a csehszlovák fél még vehemensen szorgalmazta a magyar polgárok ingatlanjainak az összeírását, mivel „ez elkerülhetetlen feltétel a további végrehajtási intézkedések megtételének”, (soóky)
