Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)
2003-11-26 / 271. szám, szerda
Kultúra ÚJ SZÓ 2003. NOVEMBER 26. Találkozás B. Kovács Istvánnal Rimaszombat. Ma 18 órakor kezdődik a Magyar Közösségi Házban a Pósa Lajos Irodalmi és Közművelődési Kávéház rendezvénye. Az est vendége B. Kovács István gömörológus, akinek Gömörológia című kötete a közelmúltban jelent meg. Beszélgetőtárs: Sebők Valéria, (ú) Megyei díjak magyaroknak is Kassa. A megye vezetése először ítélt oda díjakat azon kassai személyeknek és csoportoknak, akik tevékenységükkel vagy eredményeikkel Kassa megye jó hírét öregbítették idehaza és külföldön. A díjazottak között találjuk Lócsa Imre céllövő világbajnokot, valamint a kassai Csermely kórust. A Havasi József által alapított és vezetett kórus 30 éve alakult, egyházi és világi műveket egyaránt énekelnek, és a hazai fellépések mellett számos külföldi fesztiválsikert tudhatnak maguk mögött, idén például Finnországban mutatkoztak be. A kórus nevéhez fűződik a kassai újévi koncert hagyományának megteremtése, valamint a Kárpátok Eurorégió kórusfesztivál létrehozása, amelyre egyébként épp ezen a hétvégén kerül sor Kassán. A díjazottak december 8-án veszik át a tízezer, illetve húszezer koronával járó megyei díjakat, (juk) SZÍNHÁZ ___________________POZSONY___________________ NE MZETI SZÍNHÁZ: A bajadér 19 HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Vízkereszt vagy amit akartok 19 KIS SZÍNPAD: Végre szabadon! 19 KOMÁROM JÓKAI SZÍNHÁZ: Az imposztor 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Mátrix - Forradalmak (amerikai) 18 Igazából szerelem (amerikai) 20.30 AU PARK - PALACE: Némó nyomában (amerikai) 14, 14,40, 15.20, 16.20,17, 17.40, 18.40, 19.20, 21.40 Amerikai pite 3 - Az esküvő (amerikai) 14.20, 16.40, 18.50, 21.10 Igazából szerelem (amerikai) 14.10, 16.50, 19.30, 22.10 Mátrix - Forradalmak (amerikai) 14.50, 16.10, 17.30, 19, 20.30, 21, 21.50 Hajó a vége (amerikai-német) 15, 17.15 Kill Bill (amerikai) 20.40 Bad Boys 2 - Már megint a rosszfiúk (amerikai) 20.20 A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átka (amerikai) 14.30, 17.20 Fullasztó ölelés (amerikai) 20.10, 22.10 Órák (amerikai) 15.55,18.20 Adaptáció (amerikai) 19.40,22.20 Nem férek a bőrödbe (amerikai) 15.30,17.50 KASSA TATRA: A bálnák ura (új-zélandi-amerikai) 17 A Wiew from the Top (amerikai) 19, 19.30 CAPITOL: Mátrix - Forradalmak (amerikai) 15.30, 18, 20.30 ÚSMEV: Némó nyomában (amerikai) 16,18 David Gale élete (amerikai) 20 IMPULZ: Széftörők (amerikai) 17.15,19.15 DÉL-SZLOVÁKIA ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Doktor Szöszi 2 (amerikai) 17, 19.30 VÁGSELLYE - VMK: A Mindenöó (amerikai) 20 PÁRKÁNY - DANUBIUS : Terminátor 3. - A gépek lázadása (amerikai) 19 LÉVA - JUNIOR: AZ olasz meló (amerikai) 16.30, 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Oviapu (amerikai) 16.30,19 GYŐR PLAZA: Amerikai pite 3 - Az esküvő (amerikai) 13,15,17.15,19.30 Balhé (kanadai-angol) 13.45, 15.45, 17.45, 19.45 A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átka (amerikai) 13, 15.45 Kegyetlen bánásmód (amerikai) 16, 18, 20.15 Kill Bill (amerikai) 15.30, 19.45 Kontroll (magyar) 18.30, 20.30 Mátrix - Forradalmak (amerikai) 15, 17.30,20 Ä Mindenöó (amerikai) 14 Némó nyomában (amerikai) 13, 14,15,16,17,18,19.45, 20 Pokolba a szerelemmel (amerikai) 17.45 S.W.A.T. - Különleges kommandó (amerikai) 13.30,15.45,18, 20.15 Tolsztoj Legenda a lóról című darabjával november 30-án Pozsonyban vendégszerepei a Vígszínház Mennyit ér a ló, ha ember? Foltos szerepében: Garas Dezső remekel (Szlovák Judit felvétele) A. A. Sztahovics. A „legenda” vele kezdődik. A moszkvai Művész Színház színészével, aki egy emberi sorsot megélt tarka lóról mesélt Lev Nyiko- lajevicsnak. Így született meg a világirodalom egyik legszebb novellája, a Holszto- mer, amelyet aztán - Egy ló története címmel - Georgij Tovsztonogov vitt színre 1977-ben, a leningrádi Gorkij Színházban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Marton László, a Vígszínház igazgatója, Tovsztonogov vendégeként látta is az előadást Szentpéterváron. Hogy huszonvalahány év után mit őriz belőle az emlékezete? „Tulajdonképpen az érzelmi hatására emlékszem az előadásnak, és az öreg paripát alakító Lebegyev arcára. Nekem ő Páger Antalra hasonlított. Fizikailag is, meg a színészetével is. Rendezőként különben abból tanultam a legtöbbet, hogy az akkor már idős Tovsztonogov, akinek nagyon sok harcot kellett megvívnia az életében, miképpen tudta belefogalmazni magát az előadásba. Számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben.” Magyarországon először 1978-ban Szolnokon mutatták be a darabot, majd 2001-ben Veszprémben. A vígszínházi előadáshoz csak egy álmatlan éjszaka kellett. ,J4em tudtam elaludni - meséli Marton László, a darab rendezője -, és levettem a polcról Tolsztoj novelláját. El is olvastam újra, és eszembe jutott Tovsztonogov, meg a közös sétánk Helsinkiben, ahogy ő, az idős mester és én, a fiatal rendező együtt rójuk a város utcáit. És mire a novella végére értem, már tudtam, hogy meg fogom nézni az anyagot. Fel is hívtam aztán Gálvölgyi Juditot, hogy szerezze meg és fordítsa le nekünk a darabot, hiszen mint kiderült, Szolnokon és Veszprémben is eléggé átdolgozva került színre. A mi előadásunk tehát az eredeti orosz példány alapján született úgy, hogy a próza, a zene és a mozgás egy újfajta szimbiózist alkot benne.” Foltos, a történet hőse más, mint a többi ló. Nem tudja elfogadni a versenylovak között kialakult furcsa értékrendet. Tolsztoj „ajándékba kapta” ezt a szívet melengető történetet, s ahogy Szentkuthy Miklós írja: „Ebben az elöregedett, magános-bitang, foltos gebében minden magános költő, egyéni gondolkozó, üldözött néger és üldözött zsidó tragédiáját érzékelteti.” És hozzáteszi: „a legnagyobb részvéttel... pátosztól, érzelgéstől, otrombán szájbarágó allegorizálástól vagy művészieden epésségtől távol.” A novella alaptörténete szerint, amelyet az a bizonyos szentpétervári színész mesélt el Tolsztojnak, Szerpuhovszkij herceg egy nagy cári lóversenyen, ahol a legelőkelőbb telivérek futottak, annyira megdöbbent a hitvány lovak teljesítményén, hogy kifogta a trojkájából a sajátját, az öreg tarkát, és megnyerette vele a versenyt. „Engem az ember érdekel a történetben. Az a két téma, amelyet az író megpendített. Az első az, hogy a mai világ mit tud kezdeni az öregekkel, a másik pedig: miképpen viszonyul a mássághoz. Tolsztoj ezt a két kérdést ötvözi eggyé ezen a csodálatos alakon keresztül, aki egy nagy képességű, telivér ló, csak foltos. És amikor a néző megismerkedik vele, már öreg is. A világ pedig még mindig tele van előítélettel. Nyolcvankilenc után, amikor hozzánk is elérkezetett végre a szabadság és a demokrácia, úgy képzeltük, megszabadulunk mindettől. Nem ez történt, sajnos. Az előítéletek továbbra is itt vannak, és talán erőteljesebben és nyíltabban, mint valaha. A másik kérdés pedig, amely újra és újra felvetődik: miért nem tud a modern világ megfelelő helyet találni az öregek számára? A megfelelő helyet úgy gondolom: a társadalmi hierarchiában. Milyen természetes a régi athéni demokráciában, hogy a tapasztalatukra és a bölcsességükre szükség van még akkor is, ha a testük már hanyatlik. Mai kiszorítottsá- guk rendkívül fájdalmas, érzelmileg felkavaró számomra, ésszel fel nem fogható. Magyarországnak minden egyes emberi tapasztalatra szüksége van, s mint kis országnak, ezen a téren, az öregek megbecsülésében is a saját útján kellene járnia.” Turgenyev, miután Tolsztoj elmesélte neki a történetet, azt mondta: „Maga, Lev Nyikolajevics, előző életében biztosan ló volt...” Tolsztoj 1856-ban jegyezte fel naplójába, hogy kedve lenne megírni egy ló történetét, de csak harminc évvel később adta ki kezéből a Holsztomert. A vígszínházi előadás, ez a sajátos hangvételű, komoly, humánus értékeket hordozó, szívbemarkolóan szép produkció két és fél hónap alatt született. De voltak napok, amikor tizennégy-tizenöt órákat dolgozott a társulat, és a ménest megelevenítő Atlantis Színház. „Nagyon sok energia van az előadásban, hiszen a dolgok mélyén valóban az volt a szándékunk, hogy semmi művi ne legyen benne. Már a felkészülés során tudtuk azt is, hogy itt nem lesz felvett zene, itt minden hang a szereplőktől jön. A háttér atmoszférája, a madarak, a rovarok hangja, az éjszaka neszei, minden. Az istálló pedig olyan, mint a csontváz, amelyet a darab végén megtalálnak. A díszletekhez olyan anyagra volt szükségünk, amelytől igaz és költői lesz az előadás. így jutottunk el ehhez a különös szalmához, amely mintegy összefoglaló anyaga lett az előadásnak, és az is természetessé vált, hogy itt a ló ember. Két pillér között kellett egyensúlyoznunk, és erről szólt a felkészülés is. Horgas Ádám koreográfussal és a dalszövegíró Sztevanovity Dusánnal is végig erre figyeltünk.” Az előadás motorja, főszereplője Garas Dezső, áki eddig vendégként játszott a Vígszínházban (Bűn és bűnhődés, Merlin, Az öreg hölgy látogatása), a Lóval azonban tagként szerződött a társulathoz. „Nagyon érdekes volt, ahogy ő teljes erővel a partnerünkké vált ebben a játékban, hogy miképpen kezdett el hinni ebben a munkában, holott ez a stílus, a szöveg, a zene és a mozgás e sajátos elegye akár ellenállást is kiválthatott volna belőle.” Tolsztoj-darabot pályája során most rendezett először Marton László. Két korábbi alkotását, az Össztáncot és a Nórát a pozsonyi közönség is láthatta. „Rólam köztudott, hogy nagyon szeretem az orosz darabokat. Amerikába vagy Kanadába, Angliába vagy Írországba általában orosz darabok rendezésére hívnak. Bár Dublinban, az ír Nemzeti Színházban most éppen Ibsen Vadkacsáját állítottam színpadra, a Lovat három társulat is kéri tőlem Amerikában. Még nem döntöttem, melyiknek mondok igent. A pozsonyi vendégszereplést mindig nagyon várom. Sokra tartom az ottani Nemzetit. Fontos, hogy mi ott jól szerepeljünk. Ez a személyes hiúságomnak is rengeteget jelent. A formális vendégjátékoknak amúgy sincs értelmük. Erős előadást kell mutatnunk, amely valamilyen módon ott marad a nézők tudatában. Egy vendégjáték tulajdonképpen jó ízű beszélgetés kell, hogy legyen. Valamit megosztunk arról, hogy mit gondolunk a színházról, a művészetről, a világról, és nem utolsósorban önmagunkról. Ha mindez sikerrel zárul, garancia van a folytatásra. A Vígszínház közönsége nagyon szereti ezt az előadást. Drukkolok, hogy Pozsonyban is értékesnek tartsák. A Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézete Nagy Tamás fotóművész kiállításával gazdagította a Fotóhónap eseményeit. A fotográfia eredeti lehetőségei mentén Szemfényvesztés szemtől szembe TALLÓSI BÉLA Hogyan látunk, s mit látunk belső szemünkkel? - Nagy Tamás fotóművész ezt a nehezen megfogható, fizikai kivetülésben nehezen megmutatható, sokféleképpen értelmezhető és magyarázható látványt igyekszik megfogni az objektívjén keresztül. Szemfény címmel állított össze a szemünk tükrében vetülő képekből sorozatot, amelyet a Fotóhónap alkalmából a Magyar Intézet prezentált a pozsonyi közönségnek. Ahogy Bán András művészettörténész, a kiállítás kurátora hangsúlyozta, „a Magyar Intézetben közönség elé vitt sorozat, a Szemfény az, aminek látszik: kis világok szemünk tükrében. A képek nem digitális manipulációval jöttek létre, hanem türelemmel és fegyelemmel.” Kérdésünkre, hol is van Nagy Tamás helye a magyarországi fotóművészetben, Bán András elmondta, hogy Magyarországon négy markáns irányzata van a fotográfiának. „Az egyik a képzőművészeti fotóhasználat. Nagyon sok képzőművész sok médiumot eredeti, médiakritikus módon használt, s ebbe a fotót is belevonta, a klasszikus és a digitális fotográfiát egyaránt. A következő irány, amely a fiatalok között most megint erősebben hódít, a dokumentarista fotó egyfajta változata, amelyet autonóm dokumentumnak, autonóm riportnak is nevezünk. Ez nem valamilyen eseményről akar beszámolni, hanem az események eseüegességén keresztül inkább a létről kíván metaforikus formában üzeneteket megfogalmazni.” Ennek az autonóm riportnak a legmarkánsabb alakja Gulyás Miklós, akinek ugyancsak látható kiállítása a Fotóhónapon. „A harmadik irányzatot, amelyhez Nagy Tamás is tartozik, a legnehezebb megfogalmazni - mondja Bán András. - Ez a fotográfia eredeti lehetőségei mentén próbál haladni. Bár tudomást vesz arról, hogy a fotó közben átalakult digitális fotóvá, s a hitelesség kérdése egészen átrendeződött a digitális fotó révén, ugyanakkor hiszi, hogy a klasszikus fotó lehetőségei még nem merültek ki.” Ahogy Bán Andrástól megtudtuk, a negyedik irányzat, amely ma nagyon erősen él Magyarországon, még ennél is továbbmegy: a fotográfia kezdeteihez akar visszanyúlni. Művelői a legtisztább és legeredetibb kézműves technikákkal készítik el a képeket, nagyon sokszor 19. századi eljárásokat vesznek elő. „Hosz- szú évtizeden keresztül az az irány jelentette a művészfotográfiát, amelyet Nagy Tamás is művel, ám most egy ideje ennek szűkösebb évadjai adódtak.” Bán András a Magyar intézetben kiállító fotóművészt úgy jellemezte, mint egy technikai, mérnöki végzettségű embert, aki sokat fotózik, ám nem feltétlenül a kamerájával. Ahogy kifejtette, fotósorozatait hosszan érleli, teljesen készre komponálja a képet a fejében, s csak azután dolgozik a géppel, és örökíti meg papíron. Ugyanakkor az elkészült kép nem beállított, nem mesterkélt, viszont a finom kimunkáltság szembeötlő. S hogy mit látunk Nagy Tamás fotográfiáin? Bán András művészettörténész szerint a látványt elsőre nagyon könnyű leírni: „Egy szemet látunk és ebben a szemben, mint tükörben, valamit, ami a szem előtt van. De már így első hallásra, pillantásra sem stimmel a dolog, mert ha valaki egy szemet fotóz, akkor a fotózott szemnek a fotóst kellene látnia, ugyanakkor egyetlen kiállított képen sincs ott a fotós figurája. És ebben a pillanatban az a képi helyzet, amely nagyon egyszerűnek látszik, hirtelen elkezd nagyon bonyolulttá válni, mert felmerül a Nagy Tamás: Szemfény, Anna I. 2002 kérdés, hogy valójában ki néz kicsodát. Ettől kezdve a helyzet szinte követhetetlen. Egyvalami követhető benne biztosan. Hogy ezekben a szemekben nagyon intim, nagyon emberi pillanatok, gesztusok tűnnek fel, s ezek az ember belső, zárt világát vetítik ki. De ehhez nem elég három másodpercre rápillantani a képre - általában ennyi ideig szoktunk nézni egy-egy fotót. Viszont ha valaki a negyedik meg az ötödik másodpercet is rászánja, és megpróbálja meghatározni a fotós és a szemben látható dolog pozícióját, akkor hirtelen ki fog nyílni előtte a belső, zárt világ, amelyet Nagy Tamás képei feltárnak előttünk.”
