Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)

2003-11-15 / 263. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. NOVEMBER 15. Szombati vendég Ónodi Eszter: „Most nem árasztanak el filmes ajánlatokkal. Ebben valószínűleg az is benne van, hogy Magyarországon minden filmrendező új arcot akar felfedezni... Akkor végzett számvetést, amikor csend övezte Súlyt ad a „könnyűnek”, felre­píti a „nehezet”. A „könnyűt” mostanában filmen hozza (Meseautó, Valami Amerika, Boldog születésnapot!), a „nehezeket” színpadon. Eb­ben az évadban három bemu­tatójutott neki. Ónodi Eszter ismét egyenesben van. SZABÓ G. LÁSZLÓ Az elmúlt évad második felében ugyanis nem lehetett új szerepe a Katonában. Lett volna, csak le kel­lett mondania róla. De filmben sem játszott. Pedig épp arra várt. Főleg azok után, hogy a Fazekas Csabával forgatott Boldog születésnapot! za- bálnivaló kis „riherongyáért” a leg­jobb női alakítás díjával jutalmaz­ták az idei Magyar Filmszemlén. Hány filmrendezőtől kapott fel­kérést, amióta díjazták? Nincs és nem is volt üzenetdöm- ping a rögzítőmön, hogy „gyere, dolgozz velem!”. Egyetlen forgató- könyvet kaptam, egy osztrák-ma­gyar fiú írta, talán lesz belőle vala­mi. Tehát nem árasztanak el aján­latokkal. Ebben valószínűleg az is benne van, hogy Magyarországon minden filmrendező új arcot akar felfedezni. Amerikában vagy Nyu- gat-Európában egy filmsiker, ami szakmai siker is lehet, egymás után hozza a munkákat. Nálunk ez most nem így van. Tehát „felfedezték”, feltették egy magas polcra, és lehet, hogy jó ideig ott marad? Én ezt simán el tudom képzelni. Több kollégával beszéltem már er­ről, és ők is így látják. Egy elsőfilmes rendezőnek, tisztelet a kivételnek, az is benne van az agyában, hogy őróla senki se gondolja: valamelyik neves művész által gyalogolt be a köztudatba. Mert a filmet akkor nem ő csinálta meg, hanem a színé­sze. A magyar rendező, mivel hét évente egyszer jut lehetőséghez, azt akarja, hogy rá figyeljenek fel. Ha évente dolgozhatna, akkor ez nem lenne számára presztízskérdés. Ezek szerint meg sem lepődött a helyzeten. Egyáltalán. Sokan figyelmeztettek, már jó pár évvel ezelőtt, hogy ké­szüljek fel arra az időre, amikor nem fognak hívni. Számomra már az el­múlt két-három év is külön ado­mányvolt a sorstól, hogy a Glamour, Az alkimista és a szűz, a Jadviga pár­nája után meghosszabbítottam ezt a pályaszakaszt. A pakliban ugyanis az is ott van, hogy a következő évek­ben esetlég nem is forgatok. Idősebb pályatársai, Básti Juli, Udvaros Dorottya vagy Eszenyi Enikő filmszerepben már hosz- szabb ideje nem is nagyon lát­hatóak. Az elmúlt években, főleg a művészfilmekben, amatőr sze­replők kerültek előtérbe. „Friss” ar­cokat kerestek a rendezők. Keve­sen tekintettek a színészre úgy, mint egy szakmáját gyakorló em­berre, akiről feltételezhető, hogy a három szerepkörön túl meg tud csinálni egy negyediket is. Hiszen ez a szakmája, és neki is kihívás, hogy egy másik karaktert próbál­jon ki. A rendezők többsége azon­ban ebbe nem akar munkát fektet­ni. Eszében sincs, hogy esetleg ki­hozza a színészből azt, ami első blikkre nincs is benne. Inkább olyan valakit választ, aki egyér­telműen hozza az adott figurát. Hogy az illető nem is színész, azzal ő nem foglalkozik. Ez az osztrák fiú úgy keresett meg, hogy én vol­tam az első ember, akivel konzul­tált a szerepről, és nekem is adja, de hogy kimondottan rám írna va­laki egy figurát, azt már elképzelni sem tudom. Hallottam egy amerikai filmről is, amelyben Tim Roth partnere lett volna. Ez januárban indult volna. Az idén januárban. Aztán februárban érte­sítettek, hogy kezdés március 12- én. Négy nappal előtte már kezdett gyanússá válni a dolog, hiszen még ruhapróbám sem volt. Ráadásul a kezembe került egy napilap, hogy Budapesten forgat Tim Roth. Azt hittem, rosszul látok. Azonnal nyo­mozni kezdtem. Kiderült, hogy se Roth, se film, se producer. Nekem meg erre ment rá az évadom. Az évada? Hogyan? Lemondtam egy főszerepet a Kato­nában. Le a kalappal az igazgatóm előtt, hogy kiengedett. Ez nem mindig megy ilyen lazán. Módosí­tani kellett ugyanis az évadot. Mi­attam. Sőt még egy berlini feszti­válmeghívást is lemondtam. Ma­radt a „malmozás”. Jártam a körei­met. Gondolkoztam. Ezoterikusán meg is fejtettem, hogy miért tör* tént így. Azóta már nem is zavar, hogy nem forgatok, mert nagyon szeretek színházban dolgozni. Ne­kem ez azért volt nagy csalódás, mert egy megaprodukció részese lehettem volna, világsztárok mel­lett. Londonban vásárolt brokát­ból, kétmillió forintos kosztümben játszhattam volna. Madridból hoz­ták a korabeli fegyvereket, minden komolynak tűnt, és tessék! Semmi sem lett belőle. Nagy tanulság volt ez számomra. Most már soha az életben nem fogok egy filmszere­pért, akármilyen biztosnak tűnik is, egy színházi munkát lemonda­ni. Vagy előszerződést kell kötni, vagy előre le kell nyomozni, hogy mi akar ez lenni. Akármennyire szidjuk, ostorozzuk is a magyar filmgyártást, ilyen helyzetbe itt­honi produkció még nem hozott engem. Mi volt az ezoterikus „megfej­tés” lényege? Elgondolkoztam azon, hogy ez mi­ért épp velem történt. Harmincé­ves lettem, számomra fontos szak­mai díjjal jutalmaztak a filmszem­lén, kézzel fogható elismerést ka­» A sült galambra én sem várhatok. Az nem fog a számba repülni. Nyilván lesznek ínsége- sebb idők is, amikor kell találni valamilyen pluszt, vagy el kell menni valahová ven­dégnek. Vagy keresni kell olyan darabot, amelyet a saját kedvére tanul meg az ember. « pott a munkásságom, ráadásul épp abban az időpontban, amikor már kezdett világossá válni, hogy zűr van ezzel az amerikai-spanyol- magyar koprodukcióval. Számve­tést végeztem. Felmértem, hol tar­tok a pályán, az életben. És mire jutott? Rájöttem például arra, hogy téved­tem. Főiskolás koromban ugyanis azt hittem, engem a film messziről el fog kerülni. Tudniülik senkinél sem játszottam vizsgafilmben. Vala­hogy nem hívtak. Talán mert sok voltam. Lerítt rólam, hogy energia- bomba vagyok, a filmben pedig csínján kell bánni a „töltettel”. Nagy meglepetésemre azonban egyszer csak elkezdtem forgatni. Gödrös Frigyes hívott, meg Kamondi Zol­tán, aztán Deák Krisztina, és most gyakorlatilag filmszínészként tu­dom magam jobban prezentálni. A szakmai sikereim azzal' jöttek be igazán. A szerepeimet viszont a színházban szenvedtem meg job­ban. Ott dolgoztam többet és sokkal nehezebbeket. Érdekes mód a Kato­nában még mindig nem tudtam olyat produkálni, ami hasonló szak­mai elismertséget jelentett volna, mint ami filmen történt. Bizonyára azt is tudja már, hogy miért. Azért, mert vagy a darab, vagy a rendező, vagy a partner, vagy én- miattam nem jött össze a dolog. A Stellával sem? Az nagyon nagy munka volt, szere­tem is játszani, hiszen a jelenleg re­pertoáron levő darabjaim közül ez a legkomolyabb feladat. De maga a mű, Goethe színdarabja nem annyira vonzza a nézőket, ponto­sabban nincs körülötte olyan hab­verés, mint más előadások körül. Nagyon sznob a magyar színházi szakma. Vezető színházi kritiku­sunk például csak azért nem nézte meg a Stellát, mert éppen akkor meg volt sértődve. Úgy érezte, nem kapott jó jegyet a Hedda Gab- lerre, ezért a Stellára már el sem jött. De mondok másvalamit: an­nak ellenére, hogy a Katonában rengetegen vagyunk fiatalok, nem állíthatja senki, hogy ránk épülnek ezek a darabok. Mivel a rendezői gárda a mi mestereinkből áll, úgy látszik, az ő szemükben mi örök ta­nítványok, gyerekek maradunk. Nekik még mindig az ő generáció­juk az etalon. Előbb-utóbb ez a helyzet is vál­tozni fog. Ha másért nem, azért, mert felnőnek. De ha megnézzük, hogy az álta­lam nagyra becsült Básti, Udvaros, Eszenyi miket játszottak ennyi idős korukban, akkor azt kell, hogy mondjam: óriási szerepek vannak mögöttük. Mi a Katonában már nem kapjuk meg sem a Há­rom nővért, sem a Mirandolinát, sem az Ahogy tetsziket, mert ezek a darabok már mind lefutottak, nincs rendező, aki ezt a Katoná­ban újra elővenné. Az előbb emlí­tett jeles színésznők együtt nőttek fel a rendezőikkel. Nagyjából ugyanaz a generáció. Básti Juli és Ascher Tamás gyerekkoruk óta is­merik egymást. Egy alom. Nekünk ez most nincs meg. Nem tudok olyan rendezőt megnevezni, aki az én generációm, és olyan nagy egymásra találás lenne köztünk, hogy én lennék a színésznője. Ez filmben sincs így, nem még szín­házban! Még akkor sem, ha na­gyon markánsan jelen van egy fia­tal és erős rendezői csapat. El is szerződtek már néhányan a Katonából. Bennem is volt megingás. Hívtak, csábítgattak, de nem tudtam el­menni. A lelkiismeretem nem en­gedett. Hálával tartozom ugyanis a színház vezetőinek, hogy kiadtak erre az „elúszott” szerepre. Kinél kellett könyörögnie? Senkinél. A film producere felhívta Ascher Tamást, akivel próbálni kezdtem volna. Nehéz körök vol­tak. Ascher nem adta könnyen ma­gát. A végén aztán más darabot vá­lasztott. Megértette, hogy nagyon fontos, megismételhetetlen dolog lenne az életemben olyan embe­rekkel dolgozni, mint Tim Roth vagy Peter O’Toole. Általa aztán az igazgatóm, Zsámbéki Gábor is kia­dott. Tehát, ha most elkezdeném verni az asztalt, hogy nagy szere­peket akarok játszani, mert most jött el ennek az ideje, akkor ők tel­jes joggal azt mondhatnák: „Mi megadtuk, neked viszont nem kel­lett, elkéredzkedtél filmezni.” Sze­rencsétlen helyzet volt ez. Nem is akarok beszélni róla. Mi lett volna az ominózus da­rab? Egy görög mitológiai történet, amelyben az amazon felfalja az el­lenség vezérét. És az a nagyszabású koprodukci- ós film? Spanyolország, inkvizíció, rejt­élyes gyilkosságok a városban, elt?nt holttestek és egy zsidó származású nő, aki... de most már mindegy! Steven Rea lett vol­na a férjem. Ehelyett lett aztán a „malmo­zás”. Sokat futottam a Margit-szigeten és a hegyen, jókat beszélgettem, találkoztam emberekkel, akiknek adok a véleményére, Ascherral, Gothárral, Zsámbékival, Lukáts Andorral. Velük nagyon szeretek dolgozni, de munka közben nem tudok velük magánemberként há­rom mondatot váltani. Megnyugtatták? Megéreztem, hogy továbbra is számolnak velem. Elmondták, hogy abból a szerepkörből, ame­lyet akaratom ellenére egészen sokáig űztem, egyértelműen kike­rültem. Csehovra lefordítva: már nem vagyok Ánya, de még nem ju­tottam el Ranyevszkajáig. Egy rendező természetesen mindig aszerint választ darabot, ami őt érdekli benne, mert gondol vala­mit a témáról. Hogy aztán abban jut-e nekem feladat vagy sem, az más kérdés. Szerencsésnek igazá­ból akkor érzem magam, ha olyan előadásban vehetek részt, amely a mához szól, és van valami plusz jelentése, sőt még játszani is lehet benne valamit. Ilyen darabból pe­dig nagyon kevés van. Imádott Törőcsik Marink mondta egyszer a főiskolán, hogy „Pályám során négyszer éreztem azt, hogy na, ez most megvolt!” Ehhez képest én mire verem a nyálamat? Éz való­ban hosszú pálya, ezer dolog tör­ténhet még az életemben. Vannak gödrök, amelyeket át kell ugrani. A sült galambra én sem várhatok. Az nem fog a számba repülni. Nyilván lesznek ínségesebb idők is, amikor kell találni valamilyen pluszt, vagy el kell menni valaho­vá vendégnek. Vagy keresni kell olyan darabot, amelyet a saját kedvére tanul meg az ember. A Katona József Színház igazga­tójáról azonban nem az a hír jár­ja, hogy boldog, ha kapkodnak a színészei iránt. Most már elenged. Sokkal nyitot­tabb és megértőbb, mint régen. Érzi, hogy kompromisszumot kell kötnie. Csak nehéz egyeztetni ben­nünket. Nyári produkciókra simán kienged. Én Rosalindát játszottam Keszthelyen, az Ahogy tetszikben. A Katonában, ismert okokból, ezt egy ideig nem fogják elővenni. Ná­lunk már Molnár Ferenc is necces, bár a színésznek jutalomjáték. Ná­lunk sokszor olyan darabok kerül­nek műsorra, amelyek nem biztos, hogy megmaradnak az örökkéva­lóságnak. A Katonában megélt si­ker hatalmas élmény az ember­nek, az pedig elfeledteti a kevésbé jó szerepet, vagy a kudarcba ful­ladt kísérletet. Előbb Törőcsik Marit említette, akivel Weöres Sándor Szent György és a sárkány című színművében került egy színpad­ra, és épp a Katonában. Fél évig tanított a főiskolán... Ezért is érdekel: milyen tapasz­talatokat szerzett mellette? A főiskolán rengeteget mesélt. Olyan volt nekünk, mint a mese­beli tyúkanyó. A Szent Györgyben a csoda ott született meg előttem. Mi, mint udvarhölgyek, kocsin toljuk be a színpadra. Előtte per­sze minden este elmondja: „Nincs kedvem, fáradt vagyok, beteg va­gyok, vigyetek haza!” De ahogy játszani kezd, onnantól kezdve fantasztikus. Nem is tudom sza­vakba önteni. Ott van. Az a fajta személyiség, akinek a maga har­minc kilójával olyan súlya van, hogy az leírhatatlan. Minden este hatalmas élmény figyelni őt, ját­szani vele, a közelében lenni. Ifjú kollégám, Nagy Ervin mondta egyszer, hogy vannak pillanatok, amikor mi, fiatal csajok nőként labdába sem rúgunk Mari mellett. Pipiskedhetünk, csinálhatunk bármit, ha ő ott van a színpadon, nem lehet másra figyelni. Én vé­gig ott próbáltam mellette, még­sem tudtam tetten érni azt a pilla­natot, amikor megszületett benne a szerep. Ez az ő csodálatos titka. Egyszer csak ott a figura és kész. Szegeden a III. Richárdban ját­szottunk együtt. Vele öltözköd­tem. Cocteau-ról, Pilinszkyről, Tarkovszkijról mesélt, én meg csak hallgattam, micsoda élet van mögötte. És persze azt gondol­tam: vajon nekem lesz-e ilyen? Ha ennyi idős koromban egy fiatal fruskával öltözöm majd, el tu­dom-e mondani neki, hogy egy­szer Tim Roth-tal dolgoztam? Majd mesél neki a Boldog szüle- tésnapotl-ról. Szeretem ezt a filmet. Nem sok for­gatókönyvből éreztem ilyenfajta természetességet. Pik-pak elolvas­tam, és borzasztóan tetszett. Az én figurámnak az volt a meghatározá­sa, hogy „megjelenik egy alacsony, törékeny, légyszerű lány, hatalmas napszemüvegben”. Stimmel. Ez Ónodi Eszter. Csak éppen tízévesen. De ettől azonnal függetlenítettem magam. És attól a perctől fogva, ahogy elkezdtük a forgatást, még az égiek is szerették a filmet. Az eső is pont akkor állt el, amikor el kellett állnia. Én az összes filme­met vállalom, és majdnem mind­egyiket boldogan és büszkén, de nem mindegyikre vennék jegyet. De a Boldog születésnapot !-ra igen. Még akkor is megnézném, ha nem én játszanám benne a főszerepet. Most újabb szerepekre készül a Katonában, tehát visszaállt a rend az életében. „Malmozik” még? Elkezdtem olaszul tanulni. Csak úgy ragad rám! A futás maradt. To­vábbra is nyomom a kilométereket. De hogy kergetném magam előtt az életet... azt nem! Nálam a ka­landot a színpad adja meg.

Next

/
Thumbnails
Contents