Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-29 / 249. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 29. Kitekintő Évente mintegy 50 ezren „illegálisan", az előírásokat kijátszva harmadik országokon, Kanadán vagy Mexikón keresztül jutnak el a karibi szigetországba Bush nem engedné Kubába az amerikaiakat var, miként a rumos koktélok és a zene sem veszítettek népszerűségükből. Miami zsúfolt városképével szemben Havanna a spanyol építészet karibi relikviáit kínálja, még az esetenként lerobbant, a tenger sós vize, a párás levegő pusztításának kitett formájukban is. Az észak-amerikai turisták nélkül is fellendült az idegenforgalom az utóbbi években, nyugateurópai, mexikói, argentin és kanadai tőkével szállodák sora épült. A hivatalos statisztikai adatok szerint a turizmus adja immár a kubai állam devizabevételeinek 40 százalékát. Az idén az idegen- forgalom várhatóan rekordot dönt csaknem 1,9 millió látogatóval. A kanadaiak mellett főleg német, olasz, spanyol, francia és skandináv turisták élvezik a nyárias meleget, a fürdésre alkalmas tengert a téli időszakban. A korlátozó amerikai intézkedéseket nemcsak a turizmus feszegeti. Csupán az utóbbi két hónapban négy amerikai államból látogatott - szenátorok vagy képviselők vezetésével - agrárdelegáció Kubába. Ugyan Washington 1962 óta kereskedelmi, pénzügyi embargót léptetett életbe válaszként arra, hogy Castro forradalma kártalanítás nélkül kisajátított amerikai érdekeltségeket, ám a Bush-kormányzat két éve engedett a mezőgazdasági lobbi nyomásának. Azóta készpénzfizetés esetén amerikai agrártermelők értékesíthetnek Kubában. A korlátozások ellenzői politikai érveket is sorolnák. Byron Dorgan demokrata párti szenátor az utazási korlátozások egyik fő kifogásolója például kijelentette: „nem konstruktív Fidel Castrót megpróbálni büntetni oly módon, hogy az amerikaiakat megfosztják utazási joguktól.” S különösen nem járható út, hogy a jogfosztás betartását amerikai adófizetők pénzéből finanszírozzák. Sok törvényhozó szerint a négy évtizede érvényben lévő embargó nem hozta meg eredményét, ellenkezőleg Cast- rónak segít, mentséget kínál a hiánygazdálkodásra, a diktatúrára. A Szovjetunió széthullása, a segélyek megszűnte ellenére a kubai rendszer talpon tudott maradni, Castro népi hősként pózolhat, daAmerikai turisták kávéznak Havanna óvárosában colva az Egyesült Államok nyomásával. A Fehér Ház máris jelezte, hogy elfogadhatatlan a törvényhozási döntés, mert „a szankciók feloldása segítséget nyújtana a kétség- beesett és elnyomó rendszernek”. Nem kétséges, Bush elnököt a jövő évi választások is befolyásolják: a Castro-ellenes kubai-amerikaiak által uralt Florida állam 25 elektori mandátuma a tét. Az áprilisban Kubában súlyos börtönbüntetésekre elítélt 75 ellenzéki ügye fontos adulap a havannai rendszerrel szembeni kemény politika folytatásának indokai között. Egyébként az ítéletek az Európai Uniót is retorziókra késztették, s elképzelhető, hogy Havanna szempontjából kedvezőtlenebb lesz most november 4-én az ENSZ-közgyűlési szavazás, amelyet immár tizenkettedik alkalommal ejtenek meg az Egyesült Államok Kuba elleni embargó megszüntetéséről. így nyilvánvalóan egyelőre - legalábbis az elnökválasztás lefutásáig - maradnak az amerikai állampolgárok kubai utazásait korlátozó rendelkezések is. A kérdés legfeljebb az, hogy meddig. A kubai helyzetnek szentelt október 10-í beszédében Bush elnök kijelentette: „nincs tirannus, aki örökké dacolhat a szabadság hatalmával”. Bush közölte azt is, hogy felállítanak egy bizottságot a szabad Kuba elősegítésére. Nem fér kétség hozzá, hogy utódlásának előkészítése napirenden van. A hivatalos jelölt testvére, Raul Castro. A megfigyelők egyelőre találgatnak az utódlás elképzelhető forgatókönyveiről, ám a döntő többségük egyetért abban, hogy amíg Fidel kezében tartja a hatalom gyeplőjét, nyitásra nincs esély. Hiába próbál meg a külvilág az eddiginél nyíltabb és határozottabb támogatást nyújtani a formálódó, ám egyelőre elszigetelt ellenzékieknek. A szakértők abban is egyetértenek viszont, hogy Fidel távozásával a jelenlegi rendszer nem lesz átmenthető tar(Reuters-fel vétel) tósan változások nélkül. Jelek szerint bizonyos erők, így elsősorban a fegyveres testületek máris beépültek a gazdasági életbe, például a turizmus ágazatába, hatalommentési szándékkal. A Bush által említett bizottság terve csak egy elem. Az Egyesült Államokban élő több mint egy millió kubai egy része ugrásra kész, egyebek között befektetési, üzleti célokkal. Miként egyéb észak-amerikai vállalkozók, cégek is irigykedve látják, hogy a kubai piacra már betörtek vetélytársak. A Fidel- rendszer végére spekuláló időszakban nem igen szerencsés lemaradni sem a kínálkozó tortaszeletekről, sem az események helyszíni befolyásolásáról. Alighanem ezzel is magyarázható a kongresszusban erősödő igény az eddigi elszigetelési politika feladására. Mert ugyan ütőkártyaként Washington lebegteti igényét a kisajátított amerikai vagyonok kárpótlására, ám majd fél évszázad elteltével ennek esélye kétséges. Bush elnöknek meg kell vétóznia az amerikai kongresz- szus döntését, ha fenn akatja tartani a Kubára vonatkozó utazási korlátozó intézkedéseket. A szenátus ugyanis a múlt héten 59-36 szavazati aránnyal - a képviselőház szeptemberi állásfoglalásához hasonlóan - elutasította, hogy közpénzt használjanak fel az intézkedések betartatására. George W. Bush viszont két hete kemény Castro- ellenes hangvételű beszédében indokolta, hogy a tilalomnak érvényt kíván szerezni. ORTUTAY L. GYULA Formailag amerikai állampolgárnak tilos Kubába utaznia arra való hivatkozással, hogy nem költhetnek pénzt, nem „támogathatják” Castro diktatórikus rendszerét. (A szabályozás 300 dollárt engedélyez.) Elvben 50 ezer dollár bírságot kell fizetni az engedély nélküli kubai utazásokért. Kivételt jelentenek a családi és a humanitárius okokból tett látogatások. Márpedig az adatok szerint Kanada után a legtöbben, évente 150-180 ezren az Egyesült Államokból érkeznek a karibi szigetországba. Nagy részük családlátogatási indokkal látogató kubaiamerikaiak, ám sajtóbecslések szerint mintegy 50 ezren „illegálisan”, az előírásokat kijátszva harmadik országokon, Kanadán vagy Mexikón átjutnak el Kubába. Egyébként éppen a törvényhozás mostani döntésével egy időben harminc nagy amerikai utazási ügynökség vezetői is átrándultak egy napra Havannába a kubai turisztikai lehetőségekről a mexikói Cancún üdülőhelyen rendezett konferenciáról. Évtizedek óta ez volt az első ilyen vizitjük, ám mint nyilatkozták, nem sértettek törvényt, hiszen meghívásnak tettek eleget, azaz nem költöttek Kubában. A megnyilatkozó utazási irodák szerint a korlátozások feloldása esetén évente akár két-három millió amerikai is ellátogatna turistaként Kubába. Hat még a nosztalgia, a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek legendája, amikor Havanna és a varaderói tengerpart az amerikaiak talán legkedveltebb üdülési célpontja volt. Havannában próbálták ki az új gépkocsmodelleket, s a szállodák lokáljaiban, a kaszinókban léptek fel (állítólag a maffia biztosításával) neves észak-amerikai énekesek, akik egy-egy hétvégére Floridából ruccantak át. A kubai sziGeorge Bush nem csak a belbiztonságra ügyel (Képarchívum) Továbbra is foglalkoztatja a világpolitikát Mahathir maláj miniszterelnök antiszemitának minősített kijelentése, amely valóságos lavinát indított el Félreértések és túlreagálások szülte francia-izraeli szópárbaj KIS TIBOR Alighanem javarészt félreértésekre és ügyetlenségekre vezethető visz- sza az elmúlt évek talán legszerencsétlenebb francia-izraeli szópárbaja. Az iszlám konferencián elhangzott Mahathir-beszéd nyomán kirobban diplomáciai vihar azonban már csak szokatlan hangneme és hevessége miatt is meglepte a világot. Éppen e furcsa kétoldalú túlreagálások miatt az ügy kétségkívül adhat okot bizonyos találgatásokra a két ország viszonyát illetően. Amikor az említett tanácskozáson a hamarosan távozó malajziai miniszterelnök újra megragadta az alkalmat, hogy kifejtse a zsidó világuralomra vonatkozó kedvenc fantazmagóriáit, nyilván meg sem fordult a fejében, hogy az antiszemitizmustól való szokásos elhatárolódásokon túl egyéb nemzetközi következménye is lesz majd kijelentéseinek. Ezért aztán nyilván váratlan öröm lehetett számára, hogy szavai valóságos lavinát indítottak el; két nap sem kellett és a Maharhir-beszéd kapcsán nehezen követhető vádakkal teli indulatos vitát robbant ki Franciaország és Izrael között. Ennek alaphangját a Maariv főszerkesztője adta meg, aki vezércikkben azzal vádolta meg Jacques Chirac francia államfőt, hogy „antiszemita álláspontról” vétózta volna meg a római EU- csúcs Mahathir kijelentéseit elítélő dokumentumának közzétételét. Párizst persze ennél sokkal kínosabban érintette, hogy Szilvan Salom izraeli külügyminiszter gyakorlatilag egyetértéséről biztosította az újságot, amikor az üggyel kapcsolatban tett nyilatkozatában szégyennek minősítette, hogy „egy olyan fontos állam, mint Francia- ország, a legcsekélyebb megértést is tanúsíthatja a malajziai miniszterelnök antiszemita kijelentései iránt”. Vajon mi késztette Tel-Avivot ilyen heves reakcióra? A római csúcson mind külügyminiszteri, mind pedig felső szinten egyetértés volt arról, hogy Mahathir kirohanásai nem maradhatnak szó nélkül. Készült is egy szövegtervezet ezzel kapcsolatban, Chirac és Szimitisz görög kormányfő javaslatára azonban e nyilatkozatot a csúcs záróközleményétől elkülönítve tették közzé - francia állítás szerint a vendéglátók hibájából, késedelmesen. Pontosabban csak azután, hogy az AP kiadta a botrányt közvetlenül elindító anyagát. Tehát az amerikai hírügynökség állította elsőként: a francia elnök megakadályozta, hogy a csúcstalálkozó elítélje a malajziai politikus antiszemita kijelentéseit. Hogy a dolog még kacifántosabb legyen, Mahathir sietett megköszönni Chiracnak a „beszéde iránt tanúsított megértését”. Ezek után a francia diplomácia természetesen már lépéshátrányba került, s ezt valójában már a botrány lezárásáig sem volt képes ellensúlyozni. A tel-avivi francia nagykövetség ugyan a Maarivnak küldött dokumentumban cáfolta, hogy Chirac csatlakozott volna Mahathirhoz, sőt a francia elnök személyeseit intézett levelet a malajziai vezetőhöz, amelyben hangoztatta, hogy az iszlám konferencián hangot kapott nézeteit „mindenki elítéli, aki őrzi a holokauszt emlékét”. De ez már nem sokat nyomott a latban, legalábbis a Maariv szempontjából. A lap ugyanis Chirac levele után azzal zárta le' az ügyet, hogy „a francia elnök a nemzetközi nyomás hatására meghátrált”. Jonathan Peled izraeli külügyi szóvivő pedig a Chirac-szöveget méltatva bejelentette, hogy „kormánya ezzel a maga részéről lezártnak tekinti az incidenst”. A kínos ügy időben egybeesik az antiszemita akciók számának újbóli megszaporodásával Francia- országban, ami az ottani félmilliós zsidó közösség aggodalmait táplálja. Elemzők szerint egyébként főleg a ris-orangisi rabbi súlyos inzultálása utal arra, hogy korán örültek azok, akik az antiszemita cselekmények idei ritkulásából már a második palesztin intifáda hatásának lecsengését vélték kiolvasni. Az intifáda kitörése óta eltelt három évet ugyanis a franciaországi zsidó szervezetek különösen nyugtalanító időszaknak ítélik a közösség szempontjából. Szerintük a mélypontot a múlt év jelentette, amikor is a francia emberjogi bizottság egyenesen „brutálisnak” minősítette a zsidóellenes cselekmények számának növekedését. Akkor 193 provokációt - zsinagógák elleni támadást, zsidó temetők meggyalázását, fizikai bántalmazást stb. - regisztráltak az országban, vagyis hatszor többet, mint egy évvel korábban. Ilyen szempontból Lyon, Marseille, Strasbourg és általában a nagy iszlám közösségeknek otthont adó városok számítottak a legfertőzöttebb településeknek. Az antiszemita akciók szaporodásával kivándorlási hullán indult Izrael és Kanada irányában. Ez évben viszont az iraki háború ellenére a párizsi belügyminisztérium már az antiszemita akciók csökkenését regisztrálta. A zsidó közösség fontos gesztusként értékelte, hogy néhány nappal a Serfaty rabbi elleni merénylet után Nicolas Sarkozy belügyminiszter tett látogatást a ris-orangisi zsinagógában, ahol a kormány részéről teljes határozottságot ígért az antiszemitizmus, a vallási türelmetlenség minden megnyilvánulásával szemben. - ha egy zsidót azért inzultálnak, mert zsidó, az nem a zsidó közösség, hanem az egész nemzet ügye - jelentette ki nagy tetszést aratott beszédében Sarkozy. Kérdés persze, ki mennyire veszi majd komolyan a következő hónapokban a belügyminiszter ígéreteit? Párizs, 2003.október Egy strasbourgi zsidó temetőben horogkeresztekkel és antiszemita jelszavakkal gyalázták meg a sírokat (Reuters-felvétel)
