Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-29 / 249. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 29. Kitekintő Évente mintegy 50 ezren „illegálisan", az előírásokat kijátszva harmadik országokon, Kanadán vagy Mexikón keresztül jutnak el a karibi szigetországba Bush nem engedné Kubába az amerikaiakat var, miként a rumos koktélok és a zene sem veszítettek népszerűség­ükből. Miami zsúfolt városképével szemben Havanna a spanyol épí­tészet karibi relikviáit kínálja, még az esetenként lerobbant, a tenger sós vize, a párás levegő pusztításának kitett formájukban is. Az észak-amerikai turisták nél­kül is fellendült az idegenforga­lom az utóbbi években, nyugat­európai, mexikói, argentin és ka­nadai tőkével szállodák sora épült. A hivatalos statisztikai ada­tok szerint a turizmus adja immár a kubai állam devizabevételeinek 40 százalékát. Az idén az idegen- forgalom várhatóan rekordot dönt csaknem 1,9 millió látogatóval. A kanadaiak mellett főleg német, olasz, spanyol, francia és skandi­náv turisták élvezik a nyárias me­leget, a fürdésre alkalmas tengert a téli időszakban. A korlátozó amerikai intézkedése­ket nemcsak a turizmus feszegeti. Csupán az utóbbi két hónapban négy amerikai államból látogatott - szenátorok vagy képviselők vezeté­sével - agrárdelegáció Kubába. Ugyan Washington 1962 óta keres­kedelmi, pénzügyi embargót lépte­tett életbe válaszként arra, hogy Castro forradalma kártalanítás nél­kül kisajátított amerikai érdekeltsé­geket, ám a Bush-kormányzat két éve engedett a mezőgazdasági lob­bi nyomásának. Azóta készpénzfi­zetés esetén amerikai agrárterme­lők értékesíthetnek Kubában. A korlátozások ellenzői politikai érveket is sorolnák. Byron Dorgan demokrata párti szenátor az utazá­si korlátozások egyik fő kifogásoló­ja például kijelentette: „nem konst­ruktív Fidel Castrót megpróbálni büntetni oly módon, hogy az ame­rikaiakat megfosztják utazási jo­guktól.” S különösen nem járható út, hogy a jogfosztás betartását amerikai adófizetők pénzéből fi­nanszírozzák. Sok törvényhozó szerint a négy évtizede érvényben lévő embargó nem hozta meg eredményét, ellenkezőleg Cast- rónak segít, mentséget kínál a hi­ánygazdálkodásra, a diktatúrára. A Szovjetunió széthullása, a segé­lyek megszűnte ellenére a kubai rendszer talpon tudott maradni, Castro népi hősként pózolhat, da­Amerikai turisták kávéznak Havanna óvárosában colva az Egyesült Államok nyomá­sával. A Fehér Ház máris jelezte, hogy el­fogadhatatlan a törvényhozási döntés, mert „a szankciók feloldá­sa segítséget nyújtana a kétség- beesett és elnyomó rendszernek”. Nem kétséges, Bush elnököt a jövő évi választások is befolyásolják: a Castro-ellenes kubai-amerikaiak által uralt Florida állam 25 elektori mandátuma a tét. Az áprilisban Kubában súlyos börtönbüntetések­re elítélt 75 ellenzéki ügye fontos adulap a havannai rendszerrel szembeni kemény politika folyta­tásának indokai között. Egyébként az ítéletek az Európai Uniót is re­torziókra késztették, s elképzelhe­tő, hogy Havanna szempontjából kedvezőtlenebb lesz most novem­ber 4-én az ENSZ-közgyűlési sza­vazás, amelyet immár tizenkette­dik alkalommal ejtenek meg az Egyesült Államok Kuba elleni em­bargó megszüntetéséről. így nyil­vánvalóan egyelőre - legalábbis az elnökválasztás lefutásáig - marad­nak az amerikai állampolgárok ku­bai utazásait korlátozó rendelkezé­sek is. A kérdés legfeljebb az, hogy meddig. A kubai helyzetnek szentelt októ­ber 10-í beszédében Bush elnök ki­jelentette: „nincs tirannus, aki örökké dacolhat a szabadság hatal­mával”. Bush közölte azt is, hogy felállítanak egy bizottságot a sza­bad Kuba elősegítésére. Nem fér kétség hozzá, hogy utód­lásának előkészítése napirenden van. A hivatalos jelölt testvére, Raul Castro. A megfigyelők egy­előre találgatnak az utódlás el­képzelhető forgatókönyveiről, ám a döntő többségük egyetért ab­ban, hogy amíg Fidel kezében tartja a hatalom gyeplőjét, nyitás­ra nincs esély. Hiába próbál meg a külvilág az eddiginél nyíltabb és határozottabb támogatást nyújta­ni a formálódó, ám egyelőre elszi­getelt ellenzékieknek. A szakértők abban is egyetértenek viszont, hogy Fidel távozásával a jelenlegi rendszer nem lesz átmenthető tar­(Reuters-fel vétel) tósan változások nélkül. Jelek sze­rint bizonyos erők, így elsősorban a fegyveres testületek máris be­épültek a gazdasági életbe, példá­ul a turizmus ágazatába, hatalom­mentési szándékkal. A Bush által említett bizottság ter­ve csak egy elem. Az Egyesült Álla­mokban élő több mint egy millió kubai egy része ugrásra kész, egye­bek között befektetési, üzleti cé­lokkal. Miként egyéb észak-ameri­kai vállalkozók, cégek is irigykedve látják, hogy a kubai piacra már be­törtek vetélytársak. A Fidel- rendszer végére spekuláló időszak­ban nem igen szerencsés lemarad­ni sem a kínálkozó tortaszeletek­ről, sem az események helyszíni befolyásolásáról. Alighanem ezzel is magyarázható a kongresszusban erősödő igény az eddigi elszigete­lési politika feladására. Mert ugyan ütőkártyaként Wa­shington lebegteti igényét a kisajá­tított amerikai vagyonok kárpót­lására, ám majd fél évszázad eltel­tével ennek esélye kétséges. Bush elnöknek meg kell vé­tóznia az amerikai kongresz- szus döntését, ha fenn akatja tartani a Kubára vonatkozó utazási korlátozó intézkedé­seket. A szenátus ugyanis a múlt héten 59-36 szavazati aránnyal - a képviselőház szeptemberi állásfoglalásá­hoz hasonlóan - elutasította, hogy közpénzt használjanak fel az intézkedések betartatá­sára. George W. Bush viszont két hete kemény Castro- ellenes hangvételű beszédé­ben indokolta, hogy a tilalom­nak érvényt kíván szerezni. ORTUTAY L. GYULA Formailag amerikai állampolgár­nak tilos Kubába utaznia arra való hivatkozással, hogy nem költhetnek pénzt, nem „támogathatják” Castro diktatórikus rendszerét. (A szabá­lyozás 300 dollárt engedélyez.) Elv­ben 50 ezer dollár bírságot kell fi­zetni az engedély nélküli kubai uta­zásokért. Kivételt jelentenek a csa­ládi és a humanitárius okokból tett látogatások. Márpedig az adatok szerint Kanada után a legtöbben, évente 150-180 ezren az Egyesült Államokból érkeznek a karibi szi­getországba. Nagy részük családlá­togatási indokkal látogató kubai­amerikaiak, ám sajtóbecslések sze­rint mintegy 50 ezren „illegálisan”, az előírásokat kijátszva harmadik országokon, Kanadán vagy Mexi­kón átjutnak el Kubába. Egyébként éppen a törvényhozás mostani dön­tésével egy időben harminc nagy amerikai utazási ügynökség vezetői is átrándultak egy napra Havanná­ba a kubai turisztikai lehetőségek­ről a mexikói Cancún üdülőhelyen rendezett konferenciáról. Évtizedek óta ez volt az első ilyen vizitjük, ám mint nyilatkozták, nem sértettek törvényt, hiszen meghívásnak tet­tek eleget, azaz nem költöttek Ku­bában. A megnyilatkozó utazási irodák szerint a korlátozások feloldása esetén évente akár két-három mil­lió amerikai is ellátogatna turista­ként Kubába. Hat még a nosztal­gia, a múlt század negyvenes-öt­venes éveinek legendája, amikor Havanna és a varaderói tenger­part az amerikaiak talán legked­veltebb üdülési célpontja volt. Ha­vannában próbálták ki az új gépkocsmodelleket, s a szállodák lokáljaiban, a kaszinókban léptek fel (állítólag a maffia biztosításá­val) neves észak-amerikai éneke­sek, akik egy-egy hétvégére Flori­dából ruccantak át. A kubai szi­George Bush nem csak a belbiztonságra ügyel (Képarchívum) Továbbra is foglalkoztatja a világpolitikát Mahathir maláj miniszterelnök antiszemitának minősített kijelentése, amely valóságos lavinát indított el Félreértések és túlreagálások szülte francia-izraeli szópárbaj KIS TIBOR Alighanem javarészt félreértésekre és ügyetlenségekre vezethető visz- sza az elmúlt évek talán legszeren­csétlenebb francia-izraeli szópár­baja. Az iszlám konferencián el­hangzott Mahathir-beszéd nyomán kirobban diplomáciai vihar azon­ban már csak szokatlan hangneme és hevessége miatt is meglepte a vi­lágot. Éppen e furcsa kétoldalú túl­reagálások miatt az ügy kétségkívül adhat okot bizonyos találgatásokra a két ország viszonyát illetően. Amikor az említett tanácskozáson a hamarosan távozó malajziai mi­niszterelnök újra megragadta az alkalmat, hogy kifejtse a zsidó vi­láguralomra vonatkozó kedvenc fantazmagóriáit, nyilván meg sem fordult a fejében, hogy az antisze­mitizmustól való szokásos elhatá­rolódásokon túl egyéb nemzetközi következménye is lesz majd kije­lentéseinek. Ezért aztán nyilván váratlan öröm lehetett számára, hogy szavai valóságos lavinát indí­tottak el; két nap sem kellett és a Maharhir-beszéd kapcsán nehezen követhető vádakkal teli indulatos vitát robbant ki Franciaország és Izrael között. Ennek alaphangját a Maariv főszerkesztője adta meg, aki vezércikkben azzal vádolta meg Jacques Chirac francia állam­főt, hogy „antiszemita álláspont­ról” vétózta volna meg a római EU- csúcs Mahathir kijelentéseit elítélő dokumentumának közzétételét. Párizst persze ennél sokkal kíno­sabban érintette, hogy Szilvan Salom izraeli külügyminiszter gya­korlatilag egyetértéséről biztosí­totta az újságot, amikor az üggyel kapcsolatban tett nyilatkozatában szégyennek minősítette, hogy „egy olyan fontos állam, mint Francia- ország, a legcsekélyebb megértést is tanúsíthatja a malajziai minisz­terelnök antiszemita kijelentései iránt”. Vajon mi késztette Tel-Avivot ilyen heves reakcióra? A római csúcson mind külügyminiszteri, mind pedig felső szinten egyetértés volt arról, hogy Mahathir kirohanásai nem maradhatnak szó nélkül. Készült is egy szövegtervezet ezzel kapcsolat­ban, Chirac és Szimitisz görög kor­mányfő javaslatára azonban e nyi­latkozatot a csúcs záróközleményé­től elkülönítve tették közzé - fran­cia állítás szerint a vendéglátók hi­bájából, késedelmesen. Pontosab­ban csak azután, hogy az AP kiadta a botrányt közvetlenül elindító anyagát. Tehát az amerikai hírügy­nökség állította elsőként: a francia elnök megakadályozta, hogy a csúcstalálkozó elítélje a malajziai politikus antiszemita kijelentéseit. Hogy a dolog még kacifántosabb legyen, Mahathir sietett megkö­szönni Chiracnak a „beszéde iránt tanúsított megértését”. Ezek után a francia diplomácia ter­mészetesen már lépéshátrányba került, s ezt valójában már a bot­rány lezárásáig sem volt képes el­lensúlyozni. A tel-avivi francia nagykövetség ugyan a Maarivnak küldött dokumentumban cáfolta, hogy Chirac csatlakozott volna Mahathirhoz, sőt a francia elnök személyeseit intézett levelet a ma­lajziai vezetőhöz, amelyben han­goztatta, hogy az iszlám konferen­cián hangot kapott nézeteit „min­denki elítéli, aki őrzi a holokauszt emlékét”. De ez már nem sokat nyomott a latban, legalábbis a Maariv szem­pontjából. A lap ugyanis Chirac le­vele után azzal zárta le' az ügyet, hogy „a francia elnök a nemzetközi nyomás hatására meghátrált”. Jonathan Peled izraeli külügyi szó­vivő pedig a Chirac-szöveget mél­tatva bejelentette, hogy „kormá­nya ezzel a maga részéről lezárt­nak tekinti az incidenst”. A kínos ügy időben egybeesik az antiszemita akciók számának új­bóli megszaporodásával Francia- országban, ami az ottani félmilli­ós zsidó közösség aggodalmait táplálja. Elemzők szerint egyéb­ként főleg a ris-orangisi rabbi sú­lyos inzultálása utal arra, hogy korán örültek azok, akik az anti­szemita cselekmények idei ritku­lásából már a második palesztin intifáda hatásának lecsengését vélték kiolvasni. Az intifáda kitörése óta eltelt há­rom évet ugyanis a franciaországi zsidó szervezetek különösen nyugtalanító időszaknak ítélik a közösség szempontjából. Szerin­tük a mélypontot a múlt év jelen­tette, amikor is a francia emberjo­gi bizottság egyenesen „brutális­nak” minősítette a zsidóellenes cselekmények számának növeke­dését. Akkor 193 provokációt - zsi­nagógák elleni támadást, zsidó te­metők meggyalázását, fizikai bán­talmazást stb. - regisztráltak az országban, vagyis hatszor többet, mint egy évvel korábban. Ilyen szempontból Lyon, Marseille, Strasbourg és általában a nagy isz­lám közösségeknek otthont adó városok számítottak a legfertőzöt­tebb településeknek. Az antisze­mita akciók szaporodásával kiván­dorlási hullán indult Izrael és Ka­nada irányában. Ez évben viszont az iraki háború ellenére a párizsi belügyminisztérium már az anti­szemita akciók csökkenését re­gisztrálta. A zsidó közösség fontos gesztus­ként értékelte, hogy néhány nap­pal a Serfaty rabbi elleni merénylet után Nicolas Sarkozy belügymi­niszter tett látogatást a ris-orangisi zsinagógában, ahol a kormány ré­széről teljes határozottságot ígért az antiszemitizmus, a vallási türel­metlenség minden megnyilvánulá­sával szemben. - ha egy zsidót azért inzultálnak, mert zsidó, az nem a zsidó közösség, hanem az egész nemzet ügye - jelentette ki nagy tetszést aratott beszédében Sarkozy. Kérdés persze, ki mennyi­re veszi majd komolyan a követke­ző hónapokban a belügyminiszter ígéreteit? Párizs, 2003.október Egy strasbourgi zsidó temetőben horogkeresztekkel és antiszemita jelszavakkal gyalázták meg a sírokat (Reuters-felvétel)

Next

/
Thumbnails
Contents