Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-23 / 244. szám, csütörtök

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 23. KOMMENTÁR Vissza az iskolapénzt SIDÓ H. ZOLTÁN Mondja még valaki, hogy nem nagylelkű a kormány! Ha kell, még azt is visszaadja, amit jogtalanul elvett. Igen, a közalkalmazottak jövő évi béremelésének anyagi keretéről van szó. Az úgy volt, hogy az oktatásügyben dolgozóknak, az önkormányzati és egyéb közalkalmazottaknak eredetileg 2004 nyarától 7 százalékos, még az éves infláció ütemét sem követő béremelést ígért a kabinet. A szép gesztust, amelynek eredményeként az érintettek még min­dig alulról nézik az átlagbér képzeletbeli lécét, azonban a pénz­ügyminiszter büntetésből visszavonta az ígéretet. Lehet, hogy Ivan Miklóst az elemiben elfenekelte a tornatanára, s ezt a tüskét máig nem feledi. Ám nem valószínű, hogy ez volna a szimbolikus béremelés-kurtítás igazi oka. A pénzügyi tárca első emberének az nem tetszett, hogy a pedagógusok lehetetlen anyagi körülménye­ikre több ízben sztrájkkal hívták fel a figyelmet. Miklošék erre a 7 százalékos béremelés mértékét lehúzták 5 százalékra, s az így fel­szabadult 300 millió koronát felajánlották Pavol Rusko gazdasági miniszternek, hogy azt fordítsa a külföldi beruházók támogatásá­ra, magyarán dotációjára, kényeztetésére. Szerencsére Rusko fel­ismerte e lépés példátlan arroganciáját és jó politikai érzékkel egy elegáns mozdulattal hárította el a pénzcsomagot, így végül kénytelen-kelletlen mégis a tervezett ütemben nő jövőre a reni­tens pedagógusok bére. A politikai rövidlátáson túl még egy ta­nulságra érdemes felhívni a figyelmet: amikor a külföldi tőke be­csalogatásáról beszélünk, akkor a döntéshozók mindig nagy előszeretettel emlegetik a képzett, döntően érettségivel rendel­kező munkaerőt, mint fő vonzerőt. Amikor viszont az oktatás fi­nanszírozása kerül a terítékre, azonnal a maradékelv lép érvény­be, vagyis az ágazatnak annyiból kell gazdálkodnia vagy inkább tengődnie, amennyit a jobban lobbizók hagytak a közös kasszá­ban. A világgazdaság fonákságát jól jellemzi az a tény, hogy olyan vállalatóriásokat, mint a US Steel vagy a Peugeot-Citroen kell milliárdokkal támogatnunk, hogy idejöjjenek, pedig ezek merő dévajságból, zsebből megvehetnék egész Szlovákiát. Igazán eljöhetne az az idő, amikor a képzett munkaerő emlegetésekor a kormánynak nem a pedagógustársadalom büntetése jutna először az eszébe, hanem a nagyobb anyagi megbecsülés. JEGYZET Tengernyi hülyeség JUHÁSZ LÁSZLÓ Egy régi vicc jutott az eszembe tegnap. Két ember beszélget: - De jó, hogy van népjóléti mi­nisztériumunk! - Miért? Tenge­részeti minisztériumunk sincs. Az már nem vicc, hogy a szlo­vák törvényhozás második ol­vasatba utalta tegnap a tenger- hajózásról szóló törvény módo­sítását. Merthogy - olvasom az indoklást - javítani kell a ten­gerjáró hajók legénységének szakmai felkészültségét. Rit­kán bólintok elismerően a HZDS-es honatyák kijelentése­it hallva, most azonban egyet kellett értenem Ján Ja- sovskýval, aki emlékeztetett, hajói tudja, Szlovákiának nemhogy tengere, de egyetlen tengerjáró hajója sincs, a nem létező hajókon egy szem le­génység nem sok, annyi sem szolgál, így nincs miről tör­vénymódosítást elfogadni. Per­sze, értem én, ezt is az Európai Unió akarja tőlünk, úgyhogy feltétlenül így kell történnie, tudjuk, a lócitrom is biztosan finom, hiszen tízmilliárd légy nem tévedhet. (Csak zárójel­ben, mostanság divatossá vált jolly jokerbe oltott mumusként előrántani az EU-t, mondván, Brüsszelnek ez vagy az nem tetszene, az Unió ehhez vagy ahhoz mit szólna. Szerencsére - de inkább sajnos - kevesen vagyunk tisztában azzal, való­jában mit követel meg tőlünk az Európai Unió.) Nagy igazság, hogy az emberi hülyeségnek csak alsó határa van. Ezt a tételt már számta­lanszor bizonyították politiku­saink, butaságból nálunk is van tengernyi. Erről - maradjunk a tengerparton - legutóbb akkor győződhettem meg, amikor a sajtóügynökségek világgá kür­tölték a hírt, szlovák szakértőt választottak a Interoceanmetal nevű szervezet élére, amely a tengerfenék alatt található nyersanyagok kibányászására jött létre. Szlovákia természe­tesen oszlopos tagja a Nemzet­közi Tengerfenék Szervezetnek is, mindez a kötelező tagdíjak miatt évente alig öt és fél mil­lió koronájába kerül a hazai adófizető állampolgároknak. A hülyének is megéri. FIGYELŐ Csehországi lehallgatások Csehországban a rendőrség ta­valy majdnem 10 ezer esetben adott engedélyt magántelefo­nok lehallgatására, ami tízszer magasabb szám, mint az Egye­sült Államokban - állította Jin' Bíly, a cseh képviselőház rendőrségi lehallgatásokat el­lenőrző bizottságának ellenzé­ki vezetője a Právo című lap­nak. „Szerintem a rendőrség igyekszik megkönnyíteni saját munkáját. Egy telefon lehallga­tása komoly beavatkozás a ma­gánéletbe, s ezért csak a leg­szükségesebb esetekben - ha másképpen nem lehet bizonyí­tékokat szerezni - kellene en­gedélyezni, úgy, ahogy azt a rendőrségről szóló törvény előírja” - szögezte le Bíly. Kifej­tette: információi szerint az Egyesült Államokban évente csak mintegy ezer esetben en­gedélyezik a magántelefonok lehallgatását. „Észtországban csak 300 évi esetről tudunk. Ha a két ország (Észtország és Csehország) lakosságának ará­nyát vesszük alapul, akkor ná­lunk mintegy 2100 törvényes le­hallgatásnak kellene lennie évente, s nem pedig 9452-nak, ahogy 2002-ben volt“ - muta­tott rá az ellenzéki képvi- selő.Cseh szakértők a lapnak elmondták, hogy Bíly adatai té­vesek. Lucie Uhlírová, a rend­őrség országos parancsnoksá­gának szóvivője kijelentette, hogy pontos adatokat közölni a lehallgatásokról nehéz, mert igen bonyolult problémáról van szó. Jan Šubert, a civil tit­kosszolgálatok szóvivője sze­rint a Biztonsági Információs Szolgálat (BIS) által kért le­hallgatások száma az utóbbi évben csak „néhány tucattal“ emelkedett. Néhány ellenzéki képviselő idén tavasszal felje­lentést tett a rendőrségen, hogy lehallgatják telefonjaikat. A vizsgálatok eddig minden esetben azzal zárultak, hogy nincs elég bizonyíték. TALLÓZÓ NYEZAVISZIMAJA GAZETA Minszk arra törekszik, hogy a fehér­orosz és orosz fegyveres erők mi­előbb egyesüljenek, ám ennek anyagi akadályai vannak - írta az orosz lap. A szövetségi hadsereg lét­rejötte attól függ, hogy Oroszország magára vállalja-e a közös fegyveres erők költségeit, a közös költségve­tésről egyeztettek a két védelmi tár­ca képviselői szerdán Moszkvában. A valóságban már létezik egy - pa­píron - 300 ezer fős közös száraz­földi csapattest, és a két állam együttműködik nyugati határaik védelmében. Orosz szakértők sze­rint azonban a szerződést aligha kötik meg a közeljövőben, Moszkva a nagy anyagi terhektől tart. Fehér­oroszország jelenleg GDP-jének 1%-át, mintegy 3 milliárd orosz ru­belnek megfelelő összeget költ vé­delmi kiadásokra. Ez alig százada a hasonló orosz mutatónak (2003- ban 345 milliárd rubel volt), amely az orosz GDP 2,6%-át teszi ki. A forradalom az „akié a múlt, azé a jövő" hamis premisszájaként különböző sanda szándékok áldozatává vált Októberi pecsenye Október 23-át jól el tudom képzelni pártok nélkül, amint a franciák, amerikai­ak, svájciak is a maguk mód­ján emlékeznek múltjukra. MÁRTON LÁSZLÓ Ilyen elszabadult szenvedélyektől, féligazságoktól, vádaskodásoktól és meghátrálásoktól jellemzett októ­bert még nem éltem meg. Amikor e sorokat írom, még nem tudni, ki mit fog üvölteni, lesz-e sípolás a te­metőben, mellverés a szobroknál. Az ünnepet, emlékeinket elrontó botrány biztosan lesz. Valaha, Danton és Robespierre, majd Trockij és Buharin idejében azt mondták: a forradalom felfalja gyer­mekeit. A rendszerváltás után ná­lunk inkább az volt igaz, hogy a for­radalmat felfalják gyermekei (copy­right Pomogáts Béla). Tizennégy éve a forradalom, nyersen is, ét­vágygerjesztőnek tetszett. Mára, amikor évente egyszer kihúzzák a mélyhűtőből, elveszti frissességét, csak alaposan átsütve, fűszerezve fogyasztható. Bizonyára ezért sütö­geti ki-ki a maga tüzén, október pe­csenyéjét. Az állami protokoll a legformáli- sabb, kínosan unalmas cselekmé­nyekre csökken: felhúzzák, majd le­eresztik a lobogót, meggyújtják, majd eloltják a lángot. Parlamenti ülés nem lesz, mert az ellenzék ha­ragszik a kormányra, nem jön el. A 301. parcellában a mártírok sírjára nem jut hivatalos koszorú, mert két tucat eszement megakadályozná az exkommunista kormányfőt, hogy a kommunista Nagy Imrére, Angyal Istvánra és társaira emlékezzen. Az iskolákban nem Jesz kötelező tör­ténelemóra, mert á gyerekeknek a könyökükön jön ki az egész. Hol jöj­jön ki, ha a tanárok a legjobb eset­ben is csak kötelezően bemagolt szövegeket adnak elő, ha a szülőknek feltett kérdésekre kitérő válaszokat kapnak, ha a nagy­szülők, ha egyáltalán, arról beszél­nek, milyen hősök voltak ők, és mi­lyen gáládul viselkedett a szomszéd. Á pártok is külön ünnepelnek. A szocialisták és az SZDSZ nemcsak október 23-án rendez külön gyűlé­seket, de úgy hírlik, a néhány éve a minden republikánus érzelmű em­bert vonzó Károlyi-szobornál is kü­lön kívánnak tisztelegni annak a köztársaságnak, amely a nemzet minden tagját polgárrá emelte. A Fidesz, amely tizenkét év alatt elju­tott a micisapkától a kakastollig, hol együtt, hol külön ünnepel az MDF-fel, amely hajdani darutollas nosztalgiáit puhakalapra cserélné, ha tudná. A politikai pártok leghit- ványabbja a forradalom meggyalá- zásának eredeti módját választot­ta: Jean-Marie Le Pent hívja a Hősök terére. Azt a fasisztoid úri­embert, aki, amíg mi az orosz meg­szállók ellen harcoltunk, Algériá­ban a függetlenségért küzdő asszo­nyokat kínzott. Ez az idei október mérlege. 1956-ré­szese és tanúja legszívesebben me­legebb éghajlatra küldené a kor­mányt, az ellenzéket, a pártokat és saját hajdani társait. Ezzel a szívből jövő gesztussal azonban legfeljebb magán könnyítene, senkivel sem ér­tethetné meg, hogyan és miért vált a forradalom a napi politika prédájá­vá, senkitől sem kérhetné, hogy ha még lehet, mentsék a menthetőt. A mai, októberi ünneppel az a baj, hogy nem az össznemzeti emlékezet szerves fejlődésének eredménye­ként érlelődött ki, nem a múlt és je­len határköveként állították, mint például a franciák július tizennegye­dikét, hanem ellenkezőleg: az „akié a múlt, azé a jövő” hamis premisszá­jaként különböző sanda szándékok áldozatává vált. A Kádár-rendszer harmincegyné- hány éve alatt sérült a legkevésbé 1956 októbere: ünnepelni tilos volt, hazudni kötelező. Ezt a szabályt mindenki ismerte, és úgyszólván mindenki betartotta. Az igazi baj 1989 októberében kezdődött, ami­kor a magyar politika egyik, jelen­téktelenségében is torz alakjával „ki­kiáltanák” a köztársaságot. A cél fel­tehetően az volt, hogy a „kikiáltók” a A mostani hang­zavarnál mindenjobb. A csend is. történelmi dátummal legitimitást szerezzenek maguknak, és egyúttal parazita képet vetítsenek az eredeti fölé, azaz október 23. ezentúl ne csupán a valóságos, 1956-os napra emlékeztessen, hanem az 1989-es áleseményre is. Akkor kevesen vet­ték észre a csaló szándékot, még ke­vesebben tiltakoztak ellene. A következő, máig tartó időszakban a pártok rátelepedtek az önigazolás­ra, és koncukat azóta se hajlandók elengedni. Nem populista demagó­gia mondatja ezt velem, hiszen a de­mokráciát nem tudom elképzelni a parlamentben ülő pártok nélkül. De október 23-át nagyon jól el tudom képzelni pártok szereplése nélkül, amint a franciák, amerikaiak, svájci­ak stb. is a maguk módján szépen emlékeznek múltjukra, miközben a politikai pártok ott maradnak, aho­vá valók - a parlamentben. Nemzeti ünnep nehezen képzelhető el állami részvétel nélkül. Az állami protokoll pedig mindenütt egyfor­mán merev (célja ugyanis éppen bi­zonyos formák, gesztusok rögzíté­se) . Azt azonban senki sem állította, hogy az elkerülhetetlen koszorúzá­son, díszszemlén, kitüntetésosztá­son túl is minden egyéb az államot illeti. Az ünnep akkor teljes, ha „civi­leknek”, azaz az állam polgárainak is jut tér saját privát ünnepük meg­tartására. Ha erre nincs lehetősé­gük, polgárból alattvalóvá fejlődnek vissza. Deák-évben vagyunk, sokszor, talán a kelleténél többször is idézték híres példabeszédét a rosszul begombolt mellényről. Ezért szégyelleném még egyszer előhozakodni vele, pedig erről van szó. A forradalom legfiatalabb szereplői is a hetedik évtizedhez közelítenek. Tanúi és szereplői vagyunk 1956- nak, nem tulajdonosai. De ha nem akarjuk, hogy ez a sorsunkat és a XX. század sorsát eldöntő esemény lényege eltűnjön velünk, kezdemé­nyeznünk kellene az ünnep átgon­dolását. Történészekkel minden­képpen, a társadalomlélektan, a jel­képes gondolkodás, a pedagógia szakértőivel valószínűleg, értelmes politikusokkal is, ha lehet. Az se baj, ha néhány évnyi szünetet tartunk, megvárjuk, amíg valamifé­le társadalmi megegyezés születik. A mostani hangzavarnál minden jobb. A csend is. Van, amiben ‘56 egy és oszthatatlan: a kétségbeesett és egyben mámoros harcban a szabadságért Volt egyszer egy ötvenhat SZÁLÉ LÁSZLÓ Söjtör után nem sok jóra számítha­tunk ma sem. Az már kiderült, hogy 386 művelt, konszolidált ember sem képes együtt ünnepelni az ország házában. Ha ‘56 a magyar nemzet ünnepe - az! -, akkor a parlamenti ünnepség­re (munkaköri) kötelessége lenne elmenni minden általunk fizetett párt vezető képviselőjének. (Erköl­csi) kötelessége lenne fejet hajtani ‘56 eszménye és hőseinek emléke előtt (bár ez talán nem esik nehezé­re senkinek). Ez a mostani elkülönü­lési mánia nem méltóságteljes szim­bolikus politizálás, hanem gyarló in- fantilizmus. ‘56 nem játékszer, amit az erősebb mindig elvesz a másiktól. ‘56 mindenkié, aki a magáénak érzi, és nem vehető el sem a szocializ­must megjavítani akaróktól, sem a szocializmus ellenségeitől. ‘56 hősei rendkívül sokfelől jöttek, s azért tudtak nagyot alkotni eleve bukásra ítélt, de szabadságot és mél­tóságot kereső forradalmukkal, mert az „események” néhány ke­gyelmi pillanatában egyet akartak. Most nincs ilyen egy. (Éurópa igen­lése lehetne, de az sem az.) Nincs egy cél, és nincs egy akarat sem. Most mindenki csak a saját igazát keresi ‘56-ban. És mindenki meg is találhatja, hiszen sokszínűségében benne van, s ez kiválóan alkalmas a vádaskodásokra, veszekedésekre. Kirekesztésekre. Elkülönülésekre. Tudjuk, az ellenzéknek azért nem akaródzik a kormánypártokkal együtt emlékezni ‘56 forradalmára, mert fölfogásuk szerint az MSZP az MSZMP utódpártja; és ‘56 elárulói­nak, megtorlóinak utódai - úgy­mond - ne szónokoljanak nekik a forradalomról és szabadságharcról, mert az nem az övék. Van benne igazság, de nagyon ke­vés. Az MSZP utódpárt annyiban, amennyiben régi vezetőinek jó ré­szét hozta magával, utódpárt annyi­ban, hogy az állami vagyon, a párt- vagyon, a kapcsolati tőke nagy ré­szét átmentette a maga és hívei szá­mára, de nem utódja sem ideológia­ilag, sem politikai értelemben. És ami a legfontosabb: a magyar vá­lasztók többsége immár másodszor választja meg és bízza meg az or­szág kormányzásával ezt a garnitú­rát, amit lehet szeretni, nem szeret­ni, de a kormány legitimitását - de­mokratikus gondolkodással -meg­kérdőjelezni nem lehet. A külön ünnepléseknek is van per­sze létjogosultságuk, hiszen ‘56 sok­színű volt, minden párt, minden po­litikai árnyalat találhat benne külön ünnepelni valót. Ám van, amiben ‘56 egy és oszthatatlan: a kétségbee­sett és egyben mámoros harcban a szabadságért, a nemzeti független­ségért és az emberi méltóságért. S volt még valami, amit talán a leg­többen és legjobban gyűlöltek ab­ban a diktatúrában - Gyurkó László kifejezésével -: a mindent benyála- zó hazugságot. Ma már ilyen totális és egységes ha­zugság elképzelhetetlen. A demok­ráciában másképp hazudnak. De ha­zudnak rendületienül. Csak most manipulációnak hívják. A diktatúrá­ban a hazugságot igazságnak hív­ták, és kötelező volt elhinni. Ma a hazugságot az igazság köntösébe öl­töztetik, s sikeres manipuláció ese­tén az emberek valóban elhiszik igaznak. A kampányígéreteket, a kampánygyalázkodást, a saját hívek szerecsenmosdatását, az ellenfél megrágalmazását, lejáratását, a sa­ját eredmények föltupírozását, az el­lenfél eredményeinek kisebbítését vagy semmibe vételét. Két oldalról zúdul ránk őrjítő összevisszaságban hazugságok, csúsztatások, megté­vesztő sejtetések, féligazságok tö­mege. Manipulációk és ellenmani­pulációk egymást kioltva jönnek; hi­szünk valamiben, és rögtön csaló­dunk is benne, lelkesedünk, re­ményt vesztünk, megzavarodunk, és apátiába esünk. Ha ‘56-ban azt érezte az ország java, hogy ebből elég volt, most alighanem így szólna az egyetlen akarat: csönd legyen. Egy csöndesebb, nyugalmasabb de­mokráciát szeretnénk. Sikeres csat­lakozást, az eddigieknél sikeresebb kormányokkal, serényebb közszol­gákat, tisztább közéletet, boldogabb magánéletet - a szegényeknek is. Ehhez nem kellene forradalom, csak egy kicsit több józan ész.

Next

/
Thumbnails
Contents