Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-20 / 241. szám, hétfő
Kitekintő Portugália túlvállalta magát a 2004-es foci Eb-re, az eredetileg kalkulált 384 millió eurós befektetés 660 millióra nőtt Betonnal pénzelt fejlődés TIBORI SZABÓ ZOLTÁN Épül a portói Antas stadion (Reuters-felvétel) ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 20. Portugália erején felül készül a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokság megrendezésére. Tíz új vagy teljesen felújított stadionnal várja az európai futball legjobbjait. A hatalmas befektetéseket igénylő rendezvényre való vállalkozást ugyanakkor sokan bírálják az infrastrukturális hiányosságokban szenvedő és súlyos gazdasági problémákkal küszködő országban. MUHARAY KATALIN A 2004 nyarán rendezendő Eb nemcsak a Portugáliában eddig tartott legjelentősebb sportesemény lesz, hanem minden eddiginél nagyobb infrastrukturális befektetésnek is számít a sport területén. A futballklubok lerobbant létesítményei helyett tíz olyan „szuperstadionnal” gazdagítja az országot, amelyek sokoldalú felhasználásra alkalmas, a legmagasabb igényeket is kielégítő szabadidőkomplexumok lesznek. Habár a tíz közül csupán négy stadion állt - úgy-ahogy - készen az UEFA által megszabott szeptember végi határidőre, egyelőre sem az európai fut- ballszövetség, sem a portugálok nem látszanak nyugtalankodni a késés miatt. Mint az Portugáliában már megszokott, minden az utolsó előtti percben, és az eredetinél tervezettnél jóval nagyobb összegért készül el. Az eredetileg kalkulált 384 millió eurós befektetés azonban mára már 660 millióra nőtt. Ebből 106 milliót fedez az állam, amely a stadionok - időközben majdnem megduplázódott - eredeti költségének 25 százalékát, valamint a sportlétesítmények körüli közlekedési infrastruktúra kiépítését vállalta magára. Mivel a tízből hat stadion felhúzását a helyi önkormányzatok kezdeményezték, a közvetett módon az államra háruló költségekhez még 150 millió hozzászámítandó. Portugália egy 70, két 50 és négy 30 ezer férőhelyes teljesen új, valamint három, átépítéssel és bővítéssel kialakított, ugyancsak 30 ezer férőhelyes stadionnal készül az eseményre. A két legnagyobb sportlétesítménynek a főváros ad helyet. A Sporting 50 ezer férőhelyes stadionjában augusztusban már nemzetközi mérkőzést rendeztek. Igaz,, nem volt teljesen befejezettnek mondható, sok helyen máig folynak a munkálatok. Ráadásul a gyepszőnyeget egy baktérium támadta meg, így az első mérkőzés után fel kellett szedni, és újat lefektetni. Mindezzel együtt ez az egyetlen a tíz közül, amely nem lépte túl jelentősen az eredeti költségeket. A szintén lisszaboni 70 ezer férőhelyes Benfica- stadion, amely a döntő mérkőzés helyszíne lesz, nagyobb késésben van, novemberre ígérik befejezését. Valószínűleg az év végére készül el az ország második legnagyobb városában a portói futball- klub stadionja, amely a nyitómérkőzés helyszíne lesz. A szintén portói Boavista-stadionnak is hiányzik még az egyik oldali lelátója, habár már rendeztek benne mérkőzést. Gimaraes, Coimbra és Aveiro városainak létesítményei készen állnak. Az építészetileg legkülönlegesebbnek számító stadion Bragában ugyancsak több hónapos késésben van, ez azonban az időközben felmerült problémákkal is magyarázható. A vártnál nagyobb nehézségekbe ütközött ugyanis az egyik, sziklafalba vájt oldal kiképzése. A bőkezű felajánlás, ami a stadionok számát illeti, annak is köszönhető, hogy több önkormányzat „meggondolatlanul” vágott bele a vállalkozásba. Egyrészt minél többen szerettek volna a jelentős idegenforgalmat vonzó esemény helyszínének biztosításával gazdasági és egyéb előnyökhöz jutni, másrészt arra számítottak, hogy ha időközben ki is derül, nincs meg a pénz a vállalt feladatokra, a kormány kisegíti majd a bajba jutott önkormányzatokat. Csakhogy időközben távoznia kellett az Euro 2004-re vállalkozó szocialista kormánynak, és a 2002 tavaszán hatalomra került jobboldali vezetés a vártnál is üresebb államkasszát talált. A rögtön nadrág- szíj-megszorító intézkedéseket bevezető új kormány - amely azért az Euro 2004 megrendezéséről lemondani nem mert és nem akart - szigorúan tartotta magát az elődje által ígértekhez. Vagyis nem hajlandó a megállapodott összegnél egy fillérrel többet sem áldozni a rendezvényre. Ez a megoldás azért is indokolt, mert félő, hogy a nagy tömegeket vonzó, de csupán néhány hétig tartó Euro 2004 végeztével a hatalmasra méretezett stadionok üresen, kihasználatlanul maradnak. Az ország futballstadionjai - legalábbis az eddig létezők - ugyanis csak a legritkább esetekben telnek meg nézőkkel, legtöbbször csupán néhány ezren vagy százan kíváncsiak élőben egy-egy mérkőzésre. Az Európa-bajnokság megrendezésnek számos bírálója akad, akik úgy vélik, az ország erejét meghaladó feladatra vállalkozott a - hagyományosan erős - futball- és építkezési lobbi nyomására. Portugália - ma már elhibázottnak ítélt módon - a közösséghez való csatlakozása óta a betonra alapozta az ország fejlődését. A többi tagországhoz való felzárkózást szolgáló EU-pénzlapok nagy részét cementbe ölték (a fejlettebb régiókat részesítve előnyben, így növelve az egyenlőtlenségeket), ugyanakkor máig adósak a strukturális reformokkal. Lisszabon, 2003. október Hosszú évekig harcolt Románia azért, hogy állampolgárai vízum nélkül utazhassanak Nyugat-Euró- pába. Ahhoz, hogy végül az ország lekerüljön a vízumkötelezettek lajstromáról, Bukarestnek egész sor intézkedést kellett életbe léptetnie. így a külföldre utazó román állampolgároknak až oda-vissza megváltott menetjegy, betegbiztosítás, szállásszolgáltatások kiegyenlítését bizonyító papírok, illetve saját tulajdonú személygépkocsi esetében zöldkártya mellett minimális pénzösszeget is fel kell mutatniuk a határ átlépésekor. Ha a volt kommunista országokba utazik, ez az ösz- szeg legalább napi 50 dollárt, ha pedig a schengeni térségbe igyekszik, napi 100 dollárt kell bemutatnia. És a megfelelő összeggel minimum öt napra kell rendelkeznie. Élelmesek persze azonnal kifundál- ták, hogy a szabályokat hogyan lehet kicselezni. Sokan azt vallották, hogy Magyarországra utaznak, ahol a betegbiztosítást államközi szerződés rögzíti, és így mindössze 250 dollárt kellett felmutatniuk a határon. Természetesen sokan akadtak olyanok is, akiknek még ez az összeg is gondot jelentett, hiszen éppen azért utaznának Nyugat-Eu- rópába, mert nincs pénzük, állásuk, és ott remélnek munkát találni. A szállítók, akik jövedelmeiket látták veszélyben forogni, azonnal kitalálták a megoldást, és a határon történő felmutatáshoz szükséges pénzt arra a néhány percre csekély jutalék ellenében „kölcsönadták” kuncsaftjaiknak. Mindennapi jelenetnek számított az utóbbi másfél évben, hogy a busz vezetője sorra magához szólította utasait, és kiszámolta nekik a felmutatandó 250 dollárt, hogy a határ áüépése után ugyanabban a sorrendben ismét szólítsa valamennyit, és visszavegye az összegeket. Miután azonban a spanyol, a francia és az osztrák hatóságok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Romániára a feketemunkások és bűnözők áradatának megfékezése végett, az utóbbi időszakban egyre gyakrabban megtörtént, hogy egy- egy busznyi utas úgy bukott le, hogy a határőrség valamelyik dolgozója is befizetett az útra. Ilyenkor nem csupán az utasokat fordították vissza a határállomásról, de a szállítócég engedélyét is bevonták. De mivel a cégek ezt a lehetőséget is igyekeztek kijátszani, és annak köszönhetően, hogy Ausztria a vízumok újra bevezetésével fenyegetőzött, loan Rus belügyminiszter nemrég bejelentette: különleges intézkedéseket vezetnek be a határátlépések szigorúbb ellenőrzésére. Kiderült, hogy annak a személynek, aki schengeni országot jelöl meg utazása céljaként, másfajta bélyegzőt ütnek be az útlevelébe, ha persze felmutatott valamennyi előírt papírt és a szükséges pénzt is. A különleges pecsét láttán aztán az osztrákok beengedik. Ha viszont az utas azt jelenti ki, hogy azért nincs betegbiztosítása, kifizetett szállása és több mint 250 dollárja, mert csupán Magyarországra utazik, mondjuk, rokonokhoz, másféle pecsétet kap az útlevelébe, amellyel - ha mégis Nyugat-Európába próbálna jutni - Hegyeshalomtól egyszerűen visszafordítják. Ez könnyen megy majd, hiszen nemsokára valamennyi osztrák határállomáson egy-két román határőr is szolgál majd - ebben egyeztek meg a belügyminiszterek. Nem kétséges, hogy a szigorítások eredménnyel járnak. Már szeptember végén két nap leforgása alatt a határádépésre jelentkező 40 ezer személy közül 12 ezret visszafordítottak a román határőrök. Sokatmondó adat az is, hogy a magyarromán határt átlépni kívánó 30790 személy mindössze 63 százaléka folytathatta útját. Kolozsvár, 2003. október Első fokon csak ötvenszázalékos rokkantnak minősítették, és visszadobták a papírjait azzal, hogy azért, mert meghalt a férje, még nem szokás leszázalékolni senkit „Még nem látszik rajtatok, hogy bajban lennétek” FÉDERER ÁGNES- Ez a kislány én vagyok - mondja Gabriella, egy nagy halom fényképből kiragadva az egyiket. - Négyéves voltam - meséli tovább -, ma is jól emlékszem erre a pillanatra, az udvaron táncoltam, bohóckodtam. Másnap, 1959. szeptember elsején, amikor felébredtem, nem tudtam lábra állni. Gyermekparalízis, mondták édesanyámnak az orvosok. Elferdült a kezem, a vállam, nyakam. Édesanyám a következő években minden erejével és elszántságával masszírozott, tornáztatott, „kínozott”, naponta több órán át, végül - elsősorban neki köszönhetően- óriási szerencsémre egészen rendbejöttem, persze nagyon kellett vigyáznom magamra. Légzőszervi bénulásaim, asztmatikus tüneteim is voltak. Az álmaim, hogy egyszer majd színésznő leszek, örökre eltűntek. Sokáig nagyon szégyelltem a betegségemet. Többszörös energiával próbáltam a többiekkel egyenrangúvá válni. BIZALMATLAN VOLT A FALU Kiss Sándorné született Kovács Gabriella Zsuzsanna közgazdasági középiskolát végzett, aztán már nem tanult tovább, mert férjhez ment. Választottja tizenöt évvel idősebb volt nála, erős fizikumú, határozott, biztonságot adó embernek írja le.- Öregebb volt nálam, meg tanulatlanabb, de ez soha nem okozott problémát közöttünk, hiszen a tapasztalata mindent pótolt, megvédett engem sok butaságtól, azt szoktam mondani, én voltam a gáz, ő meg a fék a házasságunkban. Három gyerekük született, a legidősebb fiú most 27 éves, éppen végzett vegyész, a 22 esztendős lány a fővárosban külkereskedőnek tanul, és a legfiatalabb még csak 11 éves, általános iskolás. Gabriellát a házassága Ceglédről a közeli Újszilvásra vitte, ebbe a kis faluba, ahol eleinte bizal- matíanul méregették a helybeliek.- Nem értették, mit keresek itt, amikor innen mindenki a városba törekszik - magyarázza. Gabriella és a férje virágot termelt fólia alatt. Sokat dolgoztak, éjszakáztak, utaztak, piacoztak. Nem lettek belőle gazdagok, de ha apránként is, azért gyarapodtak, építgették, szépítgették a házukat, és Ladával jártak. A rendszerváltozást azonban nem élte túl a „virágozás”. Az a sátorfólia, ami a nyolcvanas években 2500 forintba került, 1990 után már huszonötezer lett. A dugványok ára is legalább így, tízszeresére emelkedett. Néhány évig még próbálkoztak, hajtottak azért, hogy fenntartsák megszokott életüket, a virágtermelést, de pénzt kivenni, megélni már nem lehetett belőle. Minden megtermelt forintot visszaforgattak, a virágokra költöttek, a család életszínvonala pedig egyre csak romlott. A feladott vállalkozásra ma már csak néhány olajoshordó emlékeztet a négyszáz négyszögöles kertben, és egy rozsdás kazán, amely a fóliákat fűtötte, no meg fényképek, amelyeken egy szikár férfi néz a lencsébe a szegfűk mellől. 1995-ben Gabriella férje ágynak esett. Az addig oly erős, akkurátus, dolgos ember csak feküdt, csak feküdt, nem csinált semmit, nem szólt senkihez. Két év telt el, amíg rávették, menjen el orvoshoz. Sok év eltelt még, mire meghalt. Eleinte, éveken át, egyre csak azt állapították meg, nincs semmi baja. Életének utolsó fél évében tüdőrákot fedeztek fel nála.- Most már tudom, megértettem, abba halt bele, hogy képtelen volt váltani - mondja Gabriella. - Képtelen volt alkalmazkodni ahhoz, hogy megváltozott a világ. Én nem ilyen vagyok. Mentem tovább, és inkább kettőnk helyett is húztam az igát. Gabriella volt tehát hosszú éveken át a családfenntartó. Mivel nagyon hiányoztak neki a növények, kitanulta a virágkötészetet. A kilencvenes évek közepén napi tizenhárom órát dolgozott nyolcvanforintos órabérért.- Nem tudok uralkodni magamon, amikor belekezdek egy csokor ösz- szeállításába, beleadok mindent, nagyon szeretem csinálni, nem az érdekel, hogy mennyit kapok majd érte, azon izgulok, a vevő vajon mosolyog-e majd, amikor átveszi, vagy elhúzza a száját? Közben voltak otthon olyan esték, amikor a kisfiam megette az utolsó szelet kenyeret vacsorára - a két nagyobb már kollégista volt mi pedig a férjemmel csak néztük. Nekünk ugyanis már nem jutott. Szegény férjem viselte nehezebben ezt, hiszen ő korábban nagyon kényes volt az asztalra kerülő ételre, mindig azt kérte: sokat és finomat főzzek. Félretettem a büszkeségemet, elmentem még az önkormányzathoz is segélyért, de csak a fejüket rázták: „Még nem látszik rajtatok, hogy bajban lennétek.” Gyermekparalízis, mondták édesanyámnak. Ő azonban nem adta fel. 1998-tól Gabriella nyaranta lejárt mosogatni egy étterembe a Balatonra. A családot közben a lánya látta el otthon. - Sokszor hullott a köny- nyem, amíg a vécéket pucoltam a vendégek után, hogy ide jutottam, de aztán arra gondoltam, mindez nem számít, a gyerekeknek be kell fejezniük az egyetemet, nincs mese, valamiből pénzt kell keresnem. Amikor tavaly meghalt a férjem, úgy éreztem, fizikai és idegi teljesítőképességem határára érkeztem. Mintha elszállt volna az erőm, az életösztönöm, ami addig megkeményített és hajtott előre. Akkor jöttem rá, hogy már évek óta iszonyú erőfeszítéssel dolgozom, hogy fáj minden porcikám, négykézláb gyomlálok a kertben. Kértem a leszázalékoláso- mat. Akkor ugyanis nem lennék rákényszerítve mindenáron arra, hogy eljárjak otthonról dolgozni, ha éppen rosszul vagyok, kicsit ledőlhetnék pihenni. Ami soha nem volt jellemző rám, most igenis féltem magam, a kicsi fiamnak még sok évig szüksége lehet rám, őt még fel kell nevelnem, taníttatni szeretném. MÁSOK MINT HAL A VÍZBEN Gabriella végigjárta a szükséges vizsgálatokat. Első fokon Cegléden azonban csak ötvenszázalékos rokkantnak minősítették, és visszadobták a papírjait azzal, hogy azért, mert meghajt a férje, még nem szokás leszázalékolni senkit. A másodfokú orvosi bizottság is helybenhagyta ezt. Gabriella ekkor vett egy nagy levegőt,„ha szerintük nem vagyok beteg, akkor bárhogyan is érzem magam, dolgoznom kell”, majd állást vállalt egy pékségben. Napi tíz órát dolgozott, vagy a számítógép előtt ült és adatokat rögzített, vagy kenyeret szeletelt. Mindezért 24 ezer forintos fizetést kapott. Amikor az állapota súlyosbodni kezdett, és már bottal sántikált, felkeresett egy gerincspecialistát, aki gerincsérvet állapított meg nála. A doktor nagyon csodálkozott, hogy ezt a leszázalékoló orvosok nem vették észre a korábbi röntgenfelvételeken. Gabriella nemrég elment egy fővárosi klinikára is, ahol jóváhagyták ezt a diagnózist, és mielőbbi kórházi kezelését javasolták.- Az egyik ismerősöm nevetve vágta a szemembe, hogy biztosan azért nem rokkantosítottak, mert nem fizettem, ő bezzeg odaadott százezret, aztán él, mint hal a vízben. De hát nekem nincs erre pénzem, meg különben is, úgy döntöttem, inkább a bíróságon támadom meg a visszautasított leszázalékolásomat- mondja Gabriella. - Most várok az igazságügyi orvos szakértői vizsgálatra. Nem sajnálatra van szükségem, csak harmincévi munka után egy lehetőségre, hogy lepihenhessek akkor, amikor az állapotom miatt már nem bírom a nehéz munkát. Az a havi húsz-huszonötezer forint, ami a 67 százalékos rokkantságom után járna, biztonságot adna nekem. SZÍVESSÉGBŐL CSOKROT KÖT Gabriella megpróbált „több lábra állni” az elmúlt években. Kis virágboltnak rendezte be például a háza garázsát. Nincs ott jóformán semmi, csak néhány árva cserepes növény; komolyabb megrendelés, mondjuk egy esküvői csokor elkészítésére, ugyanis nagyon ritkán fut be. Van még más virágkötő is a faluban, a „gazdagabbik” végén, ide legtöbbször csak a szomszédok kopogtatnak be a saját kertjükben szedett virágokkal, hogy a „Gabikád’ megkérjék rá, szívességből kösse csokorba őket. Aztán még gázpalackcsere-te- lepet is működtet a kertjében az asszony, ebből se sokat profitál, feladni azonban nem tudja - hiába képtelen már egyedül megemelni egy teli palackot -, mivel sok idős ember lakik körülötte, nekik nagy könnyebbség, hogy nem a falu másik végére kell eljárniuk gázért. Hetente háromszor egy falubeli idős bácsinál takarít, illetve inkább végighallgatja őt, a meséit, történeteit a múltról, az életéről. Havonta 4200 forint gyermekvédelmi támogatást kapok, 7660 forint családi pótlékot, 24165 forint özvegyi nyugdíjat és árvaellátást, a takarítás a bácsinál tízezret jövedelmez egy hónapban, ennyit hoz a gázpalackok cseréje is, jobb hónapokban talán még virágkötésért is kapok egy tízest. Nyáron a lányom is hazaadott valamennyit a szünidei keresetéből, ennyiből élünk. A fiam próbál elhelyezkedni, már az is nagy könnyebbség lesz, ha ő eltartja majd magát. Talán visszakapaszkodtunk a mínuszból, ma például lebbencslevest meg zöldbabfőzeléket főztem, sült oldalassal, néha eszembe jut, lehet, hogy lejjebb kellene adnom, de akkor beugrik, hogy a férjem ahhoz szoktatott minket, amíg van, az ételen nem szabad spórolni. Nehezen szoktam meg itt, de tudja, végül is, jó helyre sodort az élet. Háromezren laknak a faluban, jó, ha ezernek van munkája közülük. Tavaly, a férjem halála után, szinte minden ismerősöm benézett hozzám a virágboltba, hirtelen fellendült a forgalmam. Utólag jöttem rá, azzal fejezték ki a részvétüket, hogy mindnyájan vettek egy-egy szál virágot tőlem. Négyéves volt, amikor kezdődtek a bajok (kép: Népszabadság - Teknős Miklós) Általában a busz vezetője adott „kölcsön" 250 dollárt Utazás román módra
