Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)

2003-09-06 / 205. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 6.

Szombati vendég

Koltay Gábor filmrendező szerint nem véletlen az, hogy Magyarországon minden tekintetben többre becsülik a kínai kereskedőt, mint a felvidéki értelmiségit

„Itt ténfereg több kimosott agyú nemzedék”

,A nagy és erős nemzetek játékszerei lettünk" (Somogyi Tibor felvételei)

Koltay Gábor számos nyomot hagyott maga után mind a film, mind a színházi szakma területén, alkotó arculatát markáns vonalakkal a magyar nemzettudat, a Kárpát-medence magyarsága és a magyar keresztény hitvallás rajzolta meg.

SOÓKY LÁSZLÓ

Miközben Magyarország lakosságát a baloldal és a liberálisok megmegújuló hevességgel vetik alá a magyar identitástudat végérvényes megszüntetését célzó agymosásnak, addig maroknyi csapatok szélmalomharcot folytatnak annak érdekében, hogy elmondhassák az elbizonytalanodó magyarságnak azt, hogy magyarnak lenni itt Európában s e földi világban nem akkora szégyen, mint ahogy azt a világpolgárok sugallják idehaza és hintik szerteszét a nagyvilágban. A rendezővel ezúttal nem a művészetről, hanem a magyar hétköznapokról beszélgettünk.

Az ön kézjegyét nehéz lenne eltávolítani az egyetemes magyar kultúra nemzeti vonalából még akkor is, ha a túloldalról tapasztalható is ilyen markáns igyekezet. Mit jelent ma önnek a számos alkalommal megfogalmazott Magyar Golgota?

Lelki szemeim előtt mindenekelőtt a huszadik század jelenik meg, valószínűleg azért, mert ehhez az életemhez, amit most élek, ez áll a legközelebb. Trianon, az ország szét- marcangolása, a magyar nemzet elemi erejű megalázása, ellehetetlenítése, majd pedig ennek következményei, a politikai küzdelmek, erőlködések, az igazságtalan helyzet megszüntetésének az érdekében. S ennek következménye, a második világháborúba való belesod- ródás, valamint a szovjet uralom alá kerülése az egész térségnek. Én Trianon következményének tekintem 1956-ot is, amikor pillanatokra napvilágra került az igazi magyar magatartás, a nemzeti érzés. Trianon sorvasztó hatása, a magyar nemzetet sújtó agymosás azoknak a tragédiáknak az okozója, amelyek nem csupán a rendszerváltozásig, de időről időre máig kísértik a Kárpát-medence magyarjait. A nagyarság számára az elmúlt száz ív egy folyamatos szellemi gyötre- em volt, amelynek következtében ^veszítette a gyökerét, ami által negszűnt a nemzet létezni és nűködni, mert a nemzet csak ak- ;or képes működésre, ha létezik

egy, a polgárait összekötő szellemi kapocs. Amikor ez a szellemi kapocs meglazul vagy semmivé válik, akkor a nemzet elemeire, darabjaira hullik szét, s nem csupán fizikailag, mint azt megtapasztalhattuk Trianon és Párizs után, hanem a szellemi közeg teljesítményeiben is. Azt sem szabadna elfelejtenünk, hogy az elmúlt száz év során egy rendkívül tudatos nagyhatalmi akarat működött, s az a nagyon sokfajta érték, amit ez a kis nemzet mindenek ellenére megteremtett, ha nem is vált semmivé, de igen nagymértékben veszített értékéből az említett külső ráhatások által. Ezáltal ez a jellemes és végtelenül tehetséges nép rendkívül kihasználhatóvá, reményvesztetté vált, ami elterjesztette a kisebbrendűségi érzetet, sugallta a beletörődésre való hajlandóságot, megfosztva a nemzetet mindennemű perspektívájától. Ezzel párhuzamosan összezsugorodtunk területileg, elveszítettük a nemzet egyharmadát. Felfogásom szerint ez a Magyar Golgota letéteményese.

Amit eddig a magyarságképben felrajzolt, teli van sötét tónussal, ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy ez a magyarság immáron több, mint ezer éve sokak bánatára ugyan, de itt él a Kárpát-medencében.

A létet soha nem tagadtam, persze, ha az államiságunk ezeréves távlataiba megyünk vissza, akkor meg kell jegyeznünk azt is, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a magyar nemzet története ennél sokkal régebbi, csak épp a hivatalos történetírásunk aláveti magát különböző külső és belső elvárásoknak. Ami veszélyessé teheti a történetírásnak ezt a laza szövevényét, annak a következményeit már ma is érezzük, tételesen a pozitív történelemtudat hiányát és a bűnös nemzet elvének az elfogadását. A világon élő, általam ismert nemzetek körében a történelmi negatív szelekciónak a Magyarországon meghonosított formája példanélküli.

Kívülről szemlélve a magyarországi történéseket egyre inkább úgy tűnik, hogy az anyaországnak nevezett földrajzi képződmény lakossága elfogadja Trianon következményeit, s a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, vagy a Vajdaság magyarsága púp Magyarország hátán, hiszen kényelmetlen gondot okoz, különösen, ha demagógiából kiválóan képzett politikusok tálalják az egyes, gondot okozó problémákat. Magam is így látom, s úgy vélem,

pontosan érzékelem ennek az okait is. A Trianont követő 20-25 esztendőben nem csupán a hivatalos politikának, de a nemzetnek is az volt a kívánsága, hogy, ha nem is lehet a teljes területet, de legalább egy etnikai alapon működő területi visszaszerzés megtörténjen. Tehát azok a területek, ahol a magyarság tömbökben él, váljanak újra Magyarország részévé, úgy, olyan tisztességes módon, ahogy az 1938 ősze és 1945 között megvalósult. 1945 után, amikor szovjet befolyás alatti övezetbe kerültünk, ez a téma a nyugat hallgatólagos beleegyezésével tabuvá vált, beszélni sem szabadott róla, a Szovjetunió nem tűrte azt, hogy a gyarmatain ilyen kérdés a felszínre kerüljön. Elkezdődött egy totális agymosás, melynek lényege az volt, hogy létezik egy központi birodalom, mely nem tette lehetővé azt, hogy jelentős és fontos történelmi kérdésekben bárki is ellentmondjon neki. Ennek következtében egy nép elveszítette a kultúráját, amire jómagam is csupán a rendszerváltozás után döbbentem rá. Nem kívánok kiemelni senkit, de bevallom, hogy 1989-ig például Wass Albert- nek nemhogy a műveit nem ismertem, de még csak a nevét sem tudtam, holott a történelem és a művészetek iránt meglehetősen érdeklődő embernek mondhatom magam, s a magyarság sorskérdéseivel pályakezdő korom óta foglalkozom. Nagyon sok olyan könyvet nem olvastam, amely csak a rendszerváltozás utáni újra kiadások kapcsán kerültek a kezembe. Ez számomra, de vélhetően sokunk számára annyit jelent, hogy 1945 után valakik eldöntötték, hogy számunkra egy teljesen új időszámítás kezdődik, egészen új és másfajta, tőlünk idegen értékrendet honosítottak meg. Ami addig volt, azt eltaposták, főleg azokat az értékeket, amelyek egy egészséges nemzettudat Idalakítá- sát segítették volna elő. Az apáról fiúra szálló, családonként öröklődő nemzettudat-építés a kommunista hatalomátvétel után megszűnt, helyén egy hatalmas történelmi hasadék keletkezett. A magyarság ezáltal elveszítette az ismereteit, eredendő kultúráját, s megszűnt a szerves fejlődése. Az említett agymosás már az iskolás korban elkezdődött, a tananyag átalakításával, a történelmi tények megmásításával, amihez kellő intenzitással járult hozzá az írott sajtó, a rádió, majd később a televízió. Összegezve, itt ténfereg Magyarországon több kimosott agyú nemzedék, aki nem tud mit továbbadni a gyermekeinek, mert saját maga is elveszítette a gyökereit. Megszűnt a menekülések és megtorlások kapcsán hatalmas szellemi veszteséget is jelent, s az ily módon egybefolyó évtizedek maradéktalanul megfosztották a magyarságot a saját identitásától. Ezek voltunk s vagyunk ma is mindannyian.

1^89-ben végül is megtörtént egy rendszerváltásnak minősített fordulat, ami ideig-óráig olyan ábrándokat keltett bennünk, mintha a nemzeti oldal megerősödött volna, de rövidesen rá kellett döbbennünk, hogy Közép-Kelet-Európát, ha más megnevezésekkel is, de a kommunisták uralják.

Nem hanyagolhatjuk el azt a tényt, hogy 1956-ban jelentős szellemi tőke hagyta el Magyarországot, ugyanúgy, mint 1968-ban Csehszlovákiát is. Amikor adódik egy történelmi lehetőség, márpedig 1989-90-ben ebben a térségben egy nem saját maga által kivívott, hanem a nemzetközi politika által támogatott fordulat bekövetkezett, akkor ezt egy, a teljes agymosás következményeit viselő nemzetnek kellett végrehajtania. Természetes, hogy ez a nemzet nem tudott élni a rendszerváltozással, naivak voltunk, volt néhány lelkes pillanatunk, de az egyedeire széthullott, nemzettudatától megfosztott nemzet nem képviselt kellő erőt a minden hájjal megkent, a rendszerváltásra is tökéletesen rákészült kommunistákkal szemben. Adódott egy lehetőség, amellyel a feljebb vázoltak miatt nem tudtunk élni. Létezik ugyan egy látszat-demokrácia, ami magában hordozza a magyarság sorskérdéseit, amelynek egyik alapvető vetülete az, hogy a magyarországi magyarság, s annak vezetői nem tudnak mit kezdeni a határokon kívül rekedt magyarokkal. Nem tud mit kezdeni a magyarság fogyásával, s nem tud mit kezdeni azzal a kiválóan megszervezett asszimilációval, amely nem csupán a határokon túl, de a határokon belül is nagyon jól működik. Ebben a helyzetben teljesen értetlenül állok például az olyan helyzet előtt, amikor hatvanéves fennállásakor szétverik a Magyarok Világszövetségét, épp abban a pillanatban, amikor a világ magyarságának összefogására a legnagyobb szükség lenne. Most fejeztem be a 131 részes, egyenként egyórás időtartamú, Trianonról szóló dokumentumfilmet, és a saját környezetemben is azt tapasztalom, hogy a Trianon-görcs nem úgy oldódik, hogy szembenézünk vele, hanem a kényelmesebb helyzetet választva nem veszünk róla tudomást. Ezek a hangok már hallhatók a határokon túl élő vezető magyar politikusok szájából is, ami természetesen zavarodottságot okoz a magyar nemzetrészek köreiben is. A magyarságnak rá kell eszmélnie arra, hogy jelen pillanatban hol tart; ha fenn akar maradni, akkor a meghatározó kérdéseket át kell értékelnie, amire meglátásom szerint itt és most nem létezik igazi politikai akarat, mert bármilyen furcsán hangzik és bármennyire tragikus is, de újra a nagyhatalmak kezében van. Azo- kéban, akik Trianonban és Párizsban is rendelkeztek a sorsunk felől. A moszkvai központ megszűnt, de helyébe lépett az amerikai és a brüsszeli központ, tehát idehaza is érvényesül az egész világot behálózó multinacionális cégek akarata, amelyek immáron a világpolitikát is meghatározzák. Erről a kérdésről viszont, ugyanúgy, mint 45 évig, a szovjet elnyomás alatt, ma sem illik beszélni, mert a nemzet felemlítésekor éber megfigyelők szaladnak panaszra az illetékes valakikhez. A multik célja ugyanaz, mint az előző megszállóké volt: megfosztani az itt élő népeket a gyökereiktől, hogy ne ismerjenek magukra, ne találhassák meg a nemzet azon ragyogó példáit, amiből igazi hitet és reményt tudnának meríteni. Tele kell tömni a globális világkultúrának a förmed- vényeivel az emberek fejét, illúziókat kelteni, ami arról szól, hogy minden egymilliomodik vásárló nyerhet egy üres kólásdobozt, csak azért, hogy ne legyen erejük és szándékuk foglalkozni saját sorskérdéseikkel. Magyarország jelenleg nem tízmilliós nemzet, hanem egy ország, amelyet tízmilliós népesség tölt meg. Ebben az összefüggésben egyáltalán nem véletlen az, hogy Magyarországon minden tekintetben többre becsülik a kínai kereskedőt, mint a felvidéki értelmiségit. Látnivaló, hogy a nagy és erős nemzetek játékszerei lettünk, nem csupán anyagi értelemben, de annak a szellemiségnek a meghonosításában is, amely arról szól, hogy ide kell importálni minden olyant, amely ennek a térségnek a szellemi züll“sztését elősegíti, s létrehozni a nem gondolkodó, tudattalan masszát.

Koltay úr, ismereteim szerint a határokon kívül rekedt magyarok közül számosán úgy gondolkodnak, hogy a nemzetet egy közösen kidolgozott stratégia alapján egyben kellene tartam, mely stratégia kidolgozására a politikai erők mindmáig képtelenek voltak. Mi lesz velünk, magyarokkal? Meggyőződésem, hogy nem létezik ilyen stratégia. Az előző négy év kormányzati időszakában foszlányaiban talán megjelent bizonyos törekvés ebben az irányban, de világosan olvasható eredmény nem született. Magyarország az elmúlt ezer év folyamán számos alkalommal került mind fizikai, mind pedig szellemi mélypontra, ez a magyarság viszont minden alkalommal meg tudott kapaszkodni, fel tudott állni a legnehezebb pillanatokban is. Akkor is, amikor számarányát tekintve vészesen megfogyatkozott. A 20. század egy relatív szellemi mélypontja a magyarságnak, amikor minden függetlenségünket önálló akaratképző lehetőségeinket elveszítettük. Ezt csak abban az esetben nyerhetjük vissza, ha nem egy vazallusi függőségbe kényszerített nemzetként simulunk hozzá a nagyobb és a szerencsésebb európai, vagy más országokhoz - lényegében azon országokról van szó, amelyek Trianonban agyoncsonkítottak bennünket -, hanem egyenlő partnerként. Mostanában ez úgy néz ki, hogy azoknak az országoknak a kegyeit keressük, amelyek a legnagyobb történelmi igazságtalanságokat követték el a magyarsággal, s az ő igényeiknek igyekszünk megfelelni sűrű nyelvcsapásokkal. Ezek az országok határozzák meg - száz év alatt immáron harmadízben - ezeknek a szerencsétlen, koldusbotra juttatott közép-kelet-európai országoknak a további sorsát, miközben mi úgy viselkedünk, mintha kegyet gyakorolnának az irányunkba. Egy lerombolt házat akár kalákában is, két-három év alatt fel lehet újítani, ám a házból korábban kiűzött szellemiséget, az agymosás következményeit csak odaadással és megerősödő szellemi tőkével lehet visszaállítani. Ma Magyarországon ugyanazok diktálják a direktívákat és gondolatokat, akik negyvenöt évig kiszolgálták ezt az agymosást, sőt ötleteket is adtak hozzá. Ez nemzeti tragédiánk egyik alapvető oka. Nemzetstratégia nélkül a magyarság elemeire hull szét.

n Trianon következményének tekintem 1956-ot is"