Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)

2003-09-04 / 203. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 4.

Iskola utca

Neveltetésétől, tapasztalataitól függően az tanuló reagálhat a dühítő helyzetekre másképp is, nem csak erőszakossággal

Ököljog az iskolapadban

A kiélt erőszak csökkentheti is a további agresszív viselkedés valószínűségét (Képarchívum)

AZ ERŐSZAK NEM MEGOLDÁS

Ugyanakkor a tanulás korlátozhatja is az agresszív viselkedés gyakoriságát: neveltetésétől, tapasztalataitól függően az egyén reagálhat a dühítő helyzetekre másképp is, nemcsak erőszakossággal. Ha valakit például akadályoznak célja elérésében, nem feltédenül kezd lökdösődni, verekedni. Az is lehet, hogy segítséget kér, kerülő utat választ, vagy lemond korábban kitűzött céljáról. A választott válasz mindenkinél az lesz, ami a múltban a legsikeresebben csökkentette a frusztrációt. E nézet szerint, a vágyakozás és az akadályoztatottság leginkább azokban az emberekben vált ki agressziót, akik gyakran voltak ellenséges helyzetek szemlélői, illetve az a tapasztalatuk, hogy az ilyen helyzetekben leginkább az erőszakosság segít. Ezt az elméletet számos kísérlet igazolta is. Egy alkalommal pl. óvodásoknak vetíttetek. A csoport egyik fele egy szelíd mesefilmet nézett, a többiek viszont egy keljfeljan- csit ütlegelő felnőtt figurát láttak. A mozizás utáni szabad játék során a verekedős filmet néző gyerekek sokkal agresszívebben viselkedtek, mint a másik csoport tagjai. Ráadásul az az ösztönkésztetést igazoló elmélet sem látszik helytállónak, hogy ha a késztetést kiéljük, csökken annak feszítő ereje. Bár a

„JÓL KIDÜHÖNGI MAGÁT"

kifejezést gyakran használjuk a mindennapi életben, gyermekközösségekben végzett vizsgálatok alapján úgy tűnik, a nyílt agresszív viselkedés a haragot nem csökkenti, inkább tartósítja vagy növeli. A szociális tanuláselmélet szerint minél sikeresebb volt az agresszor céljai elérésében, annál valószínűbb, hogy konfliktushelyzetben ismét ehhez az eszközhöz nyúl. A kiélt erőszak ugyanakkor csökkentheti is a további agresszívviselkedés valószínűségét, ha általa olyan helyzetet sikerül teremteni, melyben a hatalmi viszonyok egyértelműek és nehezen kikezdhe- tőek, hiszen a majomközösségek dominancia harcai is villámgyorsan zajlanak le, és utána akár évekig is béke honol a csordában. Ebből a sok, elgondolkodtató adatból mindenesetre továbbra is nehéz volna megjósolni, hogyan alakítja a világot az a tény, hogy az USA, úgy tűnik, ismét megnyert egy háborút Irak ellen, (sz, érvé, he)

Agresszión olyan viselkedést értünk, amely szándékosan sért egy másik embert, vagy rombolja a környezet értékes tárgyait. Az elméletek egyik típusa szerint az agresszió velünk született ösztön. Olyan késztetés, ami mindenkiben megvan, és aminek a kifejeződését hosszú távon nem lehet megakadályozni, mert akkor feltorlódik a szervezetben, és hirtelen, robbanásszerűen jelenik meg. Ugyanakkor nem is véledenül örököljük, szükségünk van rá az ön- fenntartáshoz, céljaink eléréséhez. Leggyakrabban olyankor jelenik meg, amikor egy személyt valami akadályozza célja elérésében. A keletkező indulat ilyenkor az illetőt arra készteti, hogy az őt korlátozó akadályt elpusztítsa. Ha ez az elmélet helytálló, más fejlett emlősfajoknál is hasonló agresszivitás mintákat kell találnunk, mint az emberi társadalmakban. Számos megfigyelés igazolni is látszik ezt a feltevést: pl. egy tanzániai nemzeti parkban kutatók azt ta- pasztalták, hogy egy öt hímből álló csimpánz csapat saját területét minden betévedő idegen

hímmel szemben megvédte. Ha kettő vagy több betolakodó érkezett, viselkedésük fenyegető volt, de nem támadtak. Ha viszont csak egy idegen közelített, akkor azt kíméletlenül megölték.

SZOCIÁLIS HATÁSOK

Az agresszív ösztön létezésére szolgáltatnak bizonyítékot azok a kutatások is, amelyek az agresszió agyi, biokémiai hátterét tárták fel állatoknál. Több állatfajnál is bizonyítható, hogy a hipotalaínusznak nevezett agyterület elektromos ingerlése agresszív, sőt akár gyilkos viselkedést is kiválthat. Amikor pl. egy macska hipotalamuszát ingerelték, az állat szőre automatikusan felborzoló- dott, fújni kezdett, pupillái kitágultak és rátámadt a ketrecébe tett patkányra, de akár élettelen tárgyra is. Ezzel ellentétben, ha neurokémiai gáüóanyagot juttatunk ugyanarra a helyre, akkor a normál körülmények között vadászó állat békésen üldögél zsákmánya mellett.

Az emberi helyzetekre is igaznak látszik, hogy az agresszív viselkedés megjelenésének gyakoriságát és formáit a tapasztalat és a szociális hatások nagymértékben befolyásolják. Ezt a nézőpontot hangsúlyozzák az ún. szociális tanuláselmélet megalkotói. Szerintük nem kell egy viselkedést jutalmazással vagy büntetéssel szándékosan tanítani, az elsajátításhoz sokszor elegendő annyi, ha valaki megfigyeli a társait. Amivel a többiek sikert érnek el, ami másoknál jutalomban részesül, az nagyobb valószínűséggel jelenik meg a megfigyelőként jelenlévő személyeknél is előbb-utóbb. Ez az elmélet, - nem meglepő módon, - elveti az agreszszió ösztönként, vagy a frusztráció eredményezte hajtóerőként való felfogását, ehelyett azt állítja, hogy az agresszív viselkedés megfigyeléssel és utánzással tanulható. Minél gyakrabban eredményes vagy jutalmazott egy közösségben az erőszakosság, annál sűrűbben találkozhatunk majd vele.

ÚJ SZÓ^SSZEFOGLALÓ

alahol mindig háború van a világban. Talán egyetlen napja sincs az évnek, amikor ne robbanna, pusztulna éppen valami. így volt ez a múltban hosszú évszázadokon át, de így lesz-e a jövőben is? Egy nagyobb kataklizmát vajon hosszabb béke követ-e, vajon kiháborúzza-e magát az emberiség egy időre, mint ahogy az talán a II. világháború után volt, vagy épp ellenkezőleg: az örökös harcok azt bizonyítják, hogy az agresszió az emberi természet és a társadalmi együttélés szerves része? A pszichológiát régóta foglalkoztatja a kérdés, az elméletek és a kutatási eredmények azonban ellentmondásosak.

AZ AGRESSZIÓ VELÜNK SZÜLETETT ÖSZTÖN

NEVELÉSI TANÁCSADÓ

Dicséret, egyetértés, pozitív értékelés

ÖSSZEÁLLÍTÁS

„Te mindig nagyon ügyes vagy!” A negatív értékelések káros hatását könnyű belátni, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a dicséret sem mindig hasznos a diákok számára. Sokszor kifejezetten káros hatásai vannak. A diákok ezeket a pozitív megállapításokat a manipulálásukra szolgáló kísérletként, finom befolyásolási módszerként értelmezhetik. A nyilvánosság előtti dicséret gyakran zavarba ejtő is lehet; a legtöbb diák nem szereti, ha, jó példának” állítják társai elé. Olyan osztályban, ahol hozzászoktak a dicsérethez, ennek elmaradása önmagában is kritika; a dicsérethez szoktatott diákok, elvárják, gyakran ki is kényszerítik a dicséretet.

A biztatás, a rokonszenv kifejezése, a vigasztalás és a támasznyújtás segítőnek tűnhetnek és segíthetnek is a problémával bajlódó diák számára. Előfordulhat azonban, hogy a tanárok csak azért biztatnak és vigasztalnak, mert kényelmeüennek érzik a gondban lévő diák erős negatív érzéseit. Ha ez a helyzet (és ezt a megkerülő tanári szándékot a diák is felfedezi), akkor a biztató és támogató mondatok csak azt hozzák a diák tudomására, hogy a tanár nem akar foglalkozni a diák által felvetett problémával. Az effajta biztatás, vigasztalás legtöbb formája tehát inkább azt érezteti a diákkal, hogy túloz, rosszul fogja fel a dolgokat. Éppen ezért nem meglepő, ha az esetek egy részében a diákok ellenségesen reagálnak a tanár ilyen hangvételű támogató, rokonszenvező megjegyzéseire.

A jutalmazással való viselkedésmódosításnak buktatói is vannak: a jutalmak elveszíthetik értéküket (általában akkor kell ezzel számolnunk, ha túl távolinak tűnik ajutalom, pl. „hajó leszel, a Mikulás hoz neked sok ajándékod’, mondjuk már októberben). Vannak olyan esetek is, amikor a felnőttek számára el nem fogadható viselkedés a gyereknek beválik (pl. amikor a gyerek bohóckodik, amivel mindenki figyelmét magára tereli - az pedig, hogy a figyelem középpontjába került, jutalom lehet a számára). Aztán van olyan eset is, főleg akkor, amikor a gyerekek már nagyobbak, hogy saját maguk is meg tudják szerezni a jutalmat (pl. egyedül elmennek moziba). Előfordulhat az is, amikor az elfogadható viselkedést nem követi jutalom. A folytonos dicséret eredményeként a gyerek egy idő után csak a jutalomért hajlandó bármit is tenni, s ha elmarad ajutalom, a gyerek úgy érzi, hogy valamit mégsem tett helyesen. Ajutalom megvonása büntetésként élhető át, míg a túl gyakori jutalom önmaga hatását gyengíti.

Nagyon sokszor előfordul az a szülői megoldás is, hogy az elismerő szavak mellé bírálat is kapcsolódik, vagyis „duplafenekű” a dicséret („látod, milyen ügyes voltál, miért nem tudsz mindig így viselkedni?”). Ezzel a szülő azt szeretné elérni, hogy gyermeke jobban teljesítsen, vagy jobban viselkedjen, azonban nem biztos, hogy ez a módszer eredményes. A gyerekek, már egészen kicsi korban „kihallják” a bíráló szavakat, tisztában vannak azzal, hogy az elhangzott dicséret valóbájan bírálat. Azok a szülők, akik túlságosan gyakran alkalmazzák ezt a módszert, hiteltelenné válnak gyermekeik előtt, az igazi dicséret is hatástalan marad.

Gyakran hangzanak el dicsérő szavak akkor is, amikor a gyerek teljesítménye vagy viselkedése a „nem az igazi, de valami alakul” szintjén van. A gyerek legtöbbször tudja, hogy az elismerés és a teljesítménye nem áll arányban egymással. Ebben az esetben a szülők két következménnyel számolhatnak: egyrészt csökkenhet a gyerek igyekezete, hogy legközelebb jobban megfeleljen az elvárásoknak, hiszen a jutalmat kisebb teljesítményre is megkapta, másrészt, - ez főleg a nagyobbaknál fordul elő - gondolhatják úgy is, hogy a szülők nem látják tisztán a helyzetet, nem tudnak reálisak lenni. Ez pedig a kommunikáció gátjává válhat szülő és gyermek között. A dicséret fokozhatja a testvérek közötti rivalizálást és versengést is. Amikor az egyik gyereket megdicsérik, a másikat pedig nem, az utóbbiban joggal keletkezhet harag, irigység, bosszúság a másik iránt. Amennyiben messzebbre tekintünk, a gyakran dicsért gyerek a későbbiekben „függővé” válhat a szüleitől, vagyis amikor már elvárnánk tőle, hogy önállóan cselekedjék, akkor sem lesz képes rá, mert mindig a szülői egyetértésre, jóváhagyásra várnak, (érvé, sz)

Vannak olyan gyerekek, akik nem képesek magukat megvédeni. A kisdiáknak egy percig sem szabad azt hinnie, hogy amit meg lehet vele tenni, azt meg is érdemli

A tanító néni csak a látványos bántalmazást akadályozhatja meg

FELDOLGOZÁS

óvodás, de még inkább a kisiskolás évek elmaradhatatlan gondja, gyerekek és szülők számára egyaránt a csúfolódás és a kiközösítés. Bármennyire szeretnénk is, hogy a mi Bandikánkra vagy Julcsinkra mindenki csak mosolyogva, segítőkészen, a hibáival szemben megértőén nézzen, sajnos ezt garantálni nem tudjuk. Már akkor is szerencsénk van, ha a legtöbb tanára kedves és jóindulatú, ha legalább a nevelői türelmesek és toleránsak azokkal a tulajdonságaival szemben, amiben egy kicsit eltér a többiektől. A kisgyerekek, az osztálytársak azonban maguktól ritkán ennyire jól neveltek és nemes lelkűek. Őket szüleiknek és tanáraiknak még sokáig irányítani kell, amíg megtanulják, hogy nem nevetünk hangosan, inkább felsegítjük, ha válaki a szemünk láttára orra esik, és nem kiabálunk a buszon, hogy „Nézd, anyu, ott van egy féllábú bácsi!”

A „nem vagyok a barátod” és az „aki mondja másra, az mondja magára”

kezdetű összeszólalkozások a kisgyermekkor velejárói, egy bizonyos fokig talán még szükség is van rájuk. Az efféle apróbb szociális súrlódások ugyanis kellenek ahhoz, hogy a közösségen belül kialakulhasson az informális társas szerkezet, és a személyes barátságok. A „mi ilyenek vagyunk, ti olyanok”, a „ki tartozik a bandába, és ki nem” önmagában még nem negatív jelenség, feltéve persze, hogy egy közösségben mindenki megtalálhatja a helyét, mindenki talál magának barátot, egy kisebb csoportot, ahol szeretik.

A BAJ NEM OTT KEZDŐDIK,

ha valakit csak a tanárai kedvelnek, a többiek viszont tudomást sem vesznek róla, vagy ami még rosz- szabb, folyton vele foglalkoznak: csúfolják, cukkolják, és amikor végül sírva fakad, kinevetik. A szülő egyrészt felháborodik, másrészt a szíve szakad az otthon sérelmeit elzokogó gyerek miatt. Mégis tehetetlennek érzi magát: nem szólhat rá az osztálytársakra, hogy az ő csemetéjével is játsszanak, nem adhatja parancsba, hogy szeressék a gyerekét. A felnőttek csak nagyon korlátozottan tudnak beavatkozni a kicsik közötti csoportfolyamatokba, a tanító néni is csak a látványos bántalmazást vagy kiközösítést akadályozhatja meg, igazi megbecsülést és elfogadottságot nem szerezhet a gyereknek. Ezért mindenkinek magának kell megküzdenie. A szülői beavatkozással éppen ezért kellene csínján bánnunk, hiszen, ha egy gyereket a társai annyira ki tudnak borítani, hogy „anyucihoz szalad segítségért”, azzal továbbra is csak gyengeségéről és sebezhetőségéről ad tanúbizonyságot. Vannak azonban esetek, amikor erre mégis szükség lehet. Ha gyermekünk arról panaszkodik, vagy ami még rosszabb, nem is szól, de mi észrevesszük, hogy az iskolában fizikailag bántalmazzák, (valahogy mindig az ő fejére esik a labda, focizás közben őt szokták felrúgni, vagy nemes egyszerűséggel megütik, ha nem azt teszi, amit mások parancsolnak), akkor közbe kell avatkoznunk, a történteknek utána kell járnunk. Nem hagyhatjuk, hogy az erőszakkal és az igazságtalansággal szemben védtelenül maradjon. A gyereknek egy percig sem szabad azt hinnie, hogy amit meg lehet vele tenni, azt meg is érdemli. Ki kell derítenünk, hogy az iskola tud-e a problémáról, minek tulajdonúja azt, és tesz-e valamit a helyzet kezelése érdekében.

Ha azonban „csupán” undokosko- dásról,

CUKKOLÁSRÓL VAN SZÓ,

szerencsésebb valamilyen módon a gyermeket ellenállóbbá tennünk, ahelyett, hogy fokozott védelmet kérnénk a számára. A defenzív megoldások általában csak rontanak a helyzeten. Hiába szedjük fel a kicsit iskola után, nehogy az utcán belé- kössenek, mert akkor majd az udvaron fogják kergetni. Hiába biztatjuk arra, hogy maradjon mindig a tanító néni közelében, akkor majd a mosdóba mennek utána kicsúfolni. Ugyanakkor a „Ne légy mulya, üss vissza fiam!” jellegű jó tanácsok sem igazán hasznosak. Nemcsak azért, mert az erőszak mindig újabb erőszakot szül, hanem azért sem, mert ha nem lenne gyengébb és félén- kebb, akkor már nyilván régen visz- szaütött volna. A probléma éppen az, hogy a többiek sikeresen hitetik el vele, hogy ő kevesebbet ér. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, az egyik gyerek szemüveges, a másik duci, a harmadik pedig iszonyú hamisan énekel. Mégis, van, akit érdemes csúfolni, hiszen kiborul tőle, és van, aki nem hagyja magát. Szülőként abban kell segítenünk, hogy gyermekünk tisztába jöhessen a hibáival, elfogadja azokat, és tanulja meg más erényekkel, más területen nyújtott jó teljesítménynyel ellensúlyozni őket.

A CSÚFOLÓDÁSSAL NEM ÉRDEMES TÖRŐDNI

A kicsiknek még sokáig kívülről kell mintát nyújtani ahhoz, hogyan nyugtassák és védjék meg magukat. Ha pl. gyermekünk elpanaszolja, hogy kinevették, bár együtt érzünk vele, ne vegyük át teljesen a haragját és a sértettségét. Többet segítünk, ha valami ilyesmit mondunk: „Hát ez tényleg undok dolog volt. Az ilyen buta csúfolódással nem is érdemes törődni.” Ha valamely nyilvánvaló tulajdonsága miatt cukkolják a kicsit, legjobb, ha mi is tudatosítjuk benne, hogy ez a jellemzője valóban létezik, de szerintünk ez nem ok arra, hogy kevesebbnek érezze magát. Pl. nyugodtan válaszolhatja azt, hogy „Igen, én tényleg rövidlátó vagyok.”, vagy azt, hogy „Tüdőm, hogy te magasabb vagy nálam, de engem ez nem zavar.” Ha még karakánabbak akarunk lenni, felehetünk valami ilyesmit is: „Én szeplős vagyok és hamisan énekelek, te viszont rosszindulatú és neveletlen vagy, mert másokat csúfolsz. Szerinted melyik nagyobb hiba?” Mivel a csúfolódó többnyire saját labilis énképét próbálja a másik lenézésével helyrebillenteni, ha nem talál minket elég gyengének, többnyire megszeppen és odébb áll. Az önbecsülés, saját magunk ismerete és szeretete a legjobb védőpajzs az agresszió ellen.

Vannak azonban gyerekek, akik valamiért nem képesek megvédem magukat. Nemcsak egyszer-egyszer csúfolják ki őket, vagy fognak ki véletlenül egy ellenszenvesebb osztályt, hanem már óvódás koruktól fogva mindig ők azok, akik magányosak, sírósak, a többi gyerek közt boldogtalanok. Ha ilyen tartós beilleszkedési nehézségről van szó, annak mélyebb, esetleg régóta folyamatosan ható okai lehetnek, ezért érdemes pszichológustól segítséget kérnünk, (ú)