Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-29 / 223. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 29. ■HH kommentár aHH Önösszeszedés SZILVÁSSY JÓZSEF Megkérdeztem egy csallóközi polgármestert néhány nappal a legutóbbi helyhatósági választások előtt, hogy ő miért nem kampányol. - Az eltelt négy esztendőben igyekeztem rászolgálni a helybeliek bizalmára. Ezért most csak kampányzáró beszélgetést hirdettem, ahol számba vesszük, hogy mi sikerült, mi nem, s főleg azt, hogy merre, miként tovább - hangzott a válasz. Újraválasztották őt, s azóta már Egyházkarcsán körvonalazódtak a helyi lakosok számára újabb munkahelyeket teremtő ipari park tervei. Van már beruházó, kellő számú érdeklődő. Ha minden engedélyt, egyéb dokumentumot sikerül beszerezniük, akkor kora tavasszal indulhat az építkezés. A Kassához közeli Kenyhecen már letelepedett és tovább terjeszkedik egy amerikai multicég, ugyancsak jórészt a polgármester és az önkormányzat célirányos erőfeszítéseinek köszönhetően. Reményteljes terveket szőnek a Bodrogközben is, Király- helmecen főleg az új polgármester és csapata, Kistárkányban ugyancsak az önkormányzat tagjai és más lelkes lokálpatrióták szeretnék feléleszteni a néhai Tisza-kertet, hogy akár csak sok évtizeddel ezelőtt, ismét megélhetést, emberibb életet nyújtson a rátermett és ismét tettvágytól buzogó falubelieknek. Sok száz hasonló dél-szlovákiai példa igazolja, hogy mind több helyen ismerik fel: állami sült galambok már többé sosem repülnek a szájukba, ezért igazodnak a mai helyzethez, amelynek a lényege: segíts magadon, talán a megye, esetleg a minisztérium, mi több: az Európai Unió is megsegít, ha életrevaló ötlettel és jó szakmai szintű pályázattal rukkolsz ki. Mindezt leírni, hangoztatni természetesen összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint valóra váltani. Főleg akkor, ha a Dzurinda-kabinet nem teljesíti alapvető kötelességét: mert nem teremt kellő politikai, társadalmi légkört és jogi keretet a jó elképzelések valóra váltásához. Aki csak egy kicsit is nyomon követi a belpolitikai eseményeket, az bőven tud elkeserítő és felháborító példákat mondani. Tucatjával. Emiatt is vontatottan araszol előre a közigazgatási reform: olykor csak újabb és újabb feladatok zúdulnak odafentről, miközben az új törvények és főleg a pénzek rendre késnek. így aztán sok önkormányzat stratégiai célok helyett kénytelen tüneti kezeléssel foglalkozni. Mostanság leginkább azzal, vajon miből fizessék a helyi iskola villanyszámláját, rövidesen pedig a fűtést. Ebben a helyzetben különösen fontos a tájékoztató és az eligazító szó, amelyet a déli országrészben elsősorban a Magyar Koalíció Pártjának vezetőitől, kormánytagjaitól várnak. Ők is példát vehetnének azoktól a polgármesterektől, akik nem a megbízatási időszak legvégén igyekeznek a választópolgárok bizalmát elnyerni, hanem négyesztendős munkával. Vissza kellene hát térniük ahhoz a jó szokásukhoz, hogy az említett személyek rendszeresen találkoznak és eszmecserét folytatnak egy-egy régió polgáraival. Nem csak a választások évében. Lenne mit hallgatni, lenne miből okulni. Nyilván lenne mit mondaniuk is. Például - Hofival szólva - arról is, hogy odafenn azért dolgoznak. Példa erre javuló brüsszeli bizonyítványunk, amely az MKP kormánytagjainak és szakértőinek a sikere is. Azért is fontos az egymásra figyelés és együttgondolkodás, mert eredményesebb lehetne településeink, kis térségeink és régióink önösszeszedése, amely kellő alapot és távlatot teremthet ahhoz, hogy talpon maradjunk az uniós országok gazdasági és szellemi versengésében. Mit érdemes menteni? TÓTH MIHÁLY Ami most a szlovákiai politikában történik, az számos vonatkozásban az 1989-ben kialakult helyzettel rokonítható. Már a verebek is a rendszer menthetetlenségéről csiripeltek, a változatlanságban érdekeltek azonban még abban bíztak, hogy a rezsim, mint már annyi válságot, valahogy majd ezt is túléli. Gorbacsov már megegyezett az amerikai elnökkel, erről azonban talán még a moszkvai politikai bizottságban se tudott mindenki. Nagyságrendileg meglehetősen sántít az összehasonlítás, de ami a kormányfőnk körül hullámzó botrányra reagálást illeti, az erősen hasonlít arra, ahogy Csehszlovákiában a párthűségből élők a válságjelenségekre reagáltak. Még nem porladtak el a 14 éve megjelent újságok. Az olvasó ezekben lépten- nyomon rábukkan az elnyűhetetlen lojálisok dolgozataira, amelyek a válságból kivezető hidat jelentették volna. Az elmúlt hét folyamán a kormánykoalíció négy pártjának számos vezető politikusa nyilatkozott a miniszterelnökhöz viszonyulásuk várható alakulásáról. Két politikai erő magatartása annak a pártnak a gyakorlatára emlékeztet, amelynek elnöke az előző parlamenti ciklus négy esztendeje alatt a miniszterelnököt szinte kéthetenként rémisztgette a koalícióból való kilépéssel. Vette a kalapját, és - maradt. Ennek a pártnak az elnöke az elmúlt héten is többször fölöttébb szigorú volt Dzurindával szemben. De aki 1998 és 2002 között akár politikusként, akár közemberként abszolválta e pártelnök koalícióból való távozásra vonatkozó rémisztgetéseit, az a múlt heti nyilatkozatokat is könnyen az ejnye-bejnyézés kategóriájába sorolja. A „csoportocska"-jelenség bírálatában mindig ott vélhettük felfedezni a Dzurinda kimenekítése érdekében építődő ezüsthíd pilléreit. Tény, egy koalíció nem galambdúc, amelyből mondvacsinált indoklással erkölcsös dolog kirepülni. Csakhogy ami a „csoportocs- ka” miatti botrányról, illetve az azt követő fejleményekről az SDKÚ-n kívül az ország minden jelentős politikai ereje (a három koalíciós párt is) gondolt, azt e három szó fejezi ki: a demokrácia veszélyeztetése. Vagy ha így érthetőbb: a titkosszolgálat eszközeivel való visszaélés. Dzurinda koalíciós partnerei vajon ma többet tudnak a „csoportocs- káról” és környezetéről, mint a botrány kirobbanásakor? Tizennégy év alatt néhányszor volt szerencsénk tapasztalhatni, hogy egy miniszterelnök mi mindent képes időtlen időkre elködösíteni azzal, hogy titoktartási kötelezettségre hivatkozik. Dzurinda két koalíciós partnerének vajon lesz-e kurázsija így feltenni a kérdést: érdemes ezt a miniszterelnököt megmenteni? Érdemes kockáztatni, hogy a diszkreditálódott kormányfő vezetésével esetleg még három évig haldokolják ez az adminisztráció? Érdemes közös felelősséget vállalni? Lehet, hogy e sorok néhány olvasójának feltűnt, hogy Dzurinda két koalíciós partneréról ejtettem szót, nem háromról. Tettem ezt azért, mert Pavol Rusko, az ÁNO elnöke nem tartozik a tépelődő politikusok közé. Akárki meglássa, ha a miniszterelnök megbukik, ő lesz az első, aki bizonygatja, már akkor partizánvezér volt a szlovákiai politikai dzsungelben, amikor a hatalomkoncentráló Dzurinda számára más pártok vezetői még ezüsthidat építettek.- Tudod, a gólyákhoz és a fecskékhez hasonlóan a szlovákiai emberek többsége is melegebb égtájakra szeretne költözni, mert januártól képtelenek lesznek a mostaninál is drágább fűtést fizetni... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ KATHPRESS . Ausztria 1938 márciusában történt bekebelezése után Benito Mussolini olasz diktátor állítólag azt ajánlotta XI. Pius pápának, hogy adandó alkalommal közösítse ki Adolf Hitlert. A Kathpress jelentése szerint ez derül ki egy olyan dokumentumból, amelyet Emma Fattorini olasz történész talált a vatikáni levéltárnak a közelmúltban hozzáférhetővé tett iratai között. Az okmány a Mussolini és a Vatikán között közvetítő jezsuita páter, Pietro Tacchi Venturi 1938. április 10-i jelentését foglalja össze, amelyet a páter XI. Pius pápának készített. A páter tudatta a pápával, hogy a „Duce” egy magánbeszélgetésen megjegyezte: Hitlerrel szemben „erélyesen és habozás nélkül” kell eljárni. A megfelelő pillanatban a leghatározottabb intézkedésekhez, netán a kiközösítéshez kell folyamodni. „Jóllehet, a Szentszéknek egy ilyen lépése esetleg tetszést aratna a hamis oldalon is, ez semmit sem változtat szükségességén” - mondta akkor Mussolini. Az európai és az észak-amerikai kontinens mellé már felzárkózott Kelet-Ázsia mint a világgazdaság új motorja A „harmadik világ” és a Nyugat A „harmadik világ” mint fogalom valójában a hidegháború terméke: gyűjtőfogalom, amelyet azoknak az országoknak a megjelölésére használtak, amelyeket nem lehetett besorolni egyikbe sem a két nagy tábor közül. ONDREJCSÁK RÓBERT Ez azt jelenti, hogy az egyetlen közös tulajdonság, amely ezt a különben nagyon heterogén országcsoportot összetartotta, az volt, hogy nem voltak tagjai sem a NATO-nak, sem a Varsói Szerződésnek. Azt már nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy nem voltak tagjai egyik szövetségi rendszernek sem, hiszen például a Közel-Kelet országai szoros kapcsolatokat ápoltak Washingtonnal vagy Moszkvával, lásd például Szaúd-Arábia vagy Szíria esetét. Meg kell jegyezni azt is, hogy a „harmadik világba” tartozott szinte az összes Európán kívüli ország (kivéve egyes, a „Nyugat” részévé vált államokat, mint Ausztrália, Új-Zé- land vagy Japán, amely biztonsági- lag nagyon szorosan kötődött az Egyesült Államokhoz), s ezekben az országokban élt a vüág lakosságának többsége. Már a hidegháború idején kérdéses volt azonban, van-e valójában értelme egy csoportba sorolni olyan országokat, melyeknek valójában semmi közük nincs egymáshoz, és sok esetben gyakorlatilag nem is tartanak fenn semmiféle bilaterális kapcsolatot. Konkrétan: mi köze van egymáshoz például Ugandának, Costa Ricának és Thaiföldnek? A hidegháború lezárultával még kevesebb értelme volt egy közös csoportba sorolni ezeket az országokat, hiszen megszűnt annak a két csoportnak az antagoniz- musa, amellyel szemben elhatárolták magukat a „harmadik világ” országai. Mivel már nem igazán érvényes, hogy van „első világ” (lásd a nyugati világon belül kialakult választóvonalat - ez azonban egy másik probléma), a „második világ” (a Szovjetunió és szövetségesi rendszere) pedig egyszerűen megszűnt, mihez viszonyítva harmadik a „harmadik világ”? Ennek ellenére azonban foglalkozni kell a hajdan volt „harmadik világgal”, hiszen jelentősége a következő évszázadban viszonylag gyorsan fog emelkedni. Ez több tényező együttes hatásának eredménye; a legfontosabbak a demográfiai és gazdasági mutatók, valamint hosszabb távon a hadipotenciál és egyes vezető országok befolyásának növekedése. Míg ugyanis a nyugati világ lakosságának növekedése jelentősen lassult, sőt, Európában gyakorlatilag megállt, az Európán és Észak-Amerikán kívüli régiók népessége drámaian növekszik. Illusztrációként elmondható, hogy a 20. század elején Európa lakossága a világ össznépességének majdnem 20 százalékát tette ki, a jövő évszázad közepére ez az arány jelentősen 10 százalék alá csökken. Hasonló a helyzet a gazdasági mutatókkal is. Ha megfigyeljük a száz évvel ezelőtti gazdasági központokat, akkor azt tapasztaljuk, hogy a világ- gazdaságban egyértelműen Európa és Észak-Amerika dominált, és a világ négy vezető gazdasági hatalma is az Egyesült Államok, Nagy-Britan- nia, Németország és Franciaország volt. Az elmúlt száz évben ugyan ezek az országok megőrizték vezető helyüket, viszont Európa és Észak- Amerika mellé már felzárkózott Ke- let-Ázsia mint a világgazdaság harmadik motorja. Az elkövetkező évtizedekben ez a folyamat tovább fog erősödni, és 50-100 év múlva a gazdaságilag legerősebb országok között az első öt helyen az USA mellett már olyan országokat fogunk találni, mint Kína, India és természetesen Japán (eseüeg Brazília és Indonézia). Valamivel más a helyzet a hadipotenciál esetében. Ezen a területen a nyugati országok még nagyon hosszú időn keresztül megőrzik kiváltságos pozíciójukat, elsősorban az Egyesült Államokban folyamatban levő katonai-technológiai forradalom következtében, amelynek köszönhetően katonailag gyakorlatilag évtizedekre eltávolodik a világ többi részétől. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni két tényezőt. Az egyik, hogy a gyengébb országok és a terroristacsoportok elkezdték viszonylag sikeresen használni az úgynevezett aszimmetrikus stratégiákat a nyugati országokkal, elsősorban az USA-val szemben. Ráadásul, mint erre a szeptember 11-i terrortámadások is rámutattak, ezeknek a stratégiáknak a segítségével akár stratégiai mértékű hatás - pusztítás - is elérhető. Az aszimmetrikus stratégiákkal szemben pedig a hadviselés hagyományos módszerei és stratégiái szinte hatástalanok. Az egyik válasz erre a kihívásra a pre- emptív akciók végrehajtása lehet - akár tetszik, akár nem, akár jogszerű, akár nem. Még lehetne tovább is folytatni pro és kontra jogi, erkölcsi, történelmi érveket, amelyek azonban a stratégia és a legvégső biztonság esetében végül átadják a helyüket a racionális számításnak. A másik tényező, amelyet figyelembe kell venni, a rakétatechA jelenlegi egypólusú világ nem tartható fenn örökké. nológia és a tömegpusztító fegyverek nagyon gyors, mondhatni, drámai elterjedése. Néhány évtizeddel ezelőtt a tömegpusztító fegyverek és a fejlett ballisztikusrakéta-technoló- gia birtoklása egy szűk országcsoport kiváltsága volt. Mára azonban ez már nem érvényes, és még kevésbé lesz érvényes holnap vagy néhány évtized múlva, amikor olyan országok lesznek képesek atomfegyvert kifejleszteni és globális csapásmérő rakétarendszereket hadrendbe állítani, mint Irán vagy Észak-Korea (India, Pakisztán vagy Izrael esetében a nukleáris képességek birtoklása már ma evidens). Ez a folyamat lassítható, de teljesen nem állítható le - még akkor sem, ha az USA pre-emptív akciókkal élne: egyszerűen azért, mert mindenkit nem lehet megtámadni, legyőzni és a politikai rendszerét megváltoztatni, aki ilyen fegyverek kifejlesztésére törekszik. Erre már nem elegendőek az amerikai és nyugati források sem. A megoldás tehát a védelmi fegyver- rendszerek kifejlesztése lehet, mint például a rakétavédelmi rendszer, amely esetében ismét csak értékelni kellene a hosszú távú fenyegetéseket, mielőtt ítéletet mondanánk felette. Ezekből és még sok más, de a hely szűkössége miatt nem értékelt tényezőből következik, hogy a jelenlegi egypólusú világ nem tartható fenn örökké. Ez persze nem azt jelenti, hogy eljön a Nyugat alkonya á la Spengler, ahhoz a Nyugat túl erős lesz, még sok évtized múlva is. Az Egyesült Államok - már csak méreteinél és potenciáljánál fogva - soha nem süllyed „Spanyolország vagy Hollandia szintjére” (idézet Paul Kennedytől, aki A nagyhatalmak tündöklése és bukása című kiváló könyvében rámutatott ezekre az elkerülhetetlen folyamtokra, jóllehet, egyes következtetései az USA relatíve gyors hanyadásáról és Japán fel- emelkedéséről nem bizonyultak igaznak). Az USA-nak ebben a helyzetben arra kell törekednie, hogy maximalizálja befolyását, s olyan nemzetközi biztonsági és politikai környezetet próbáljon kialakítani, amely a későbbiekben a megváltozott körülmények között a leginkább megfelel érdekeinek. Európa esetében minőségi különbség tapasztalható az USA-val összehasonlítva: ez esetben inkább arról van szó, hogy megakadályozzák azt, hogy az öreg kontinensből „quantité négligleable” váljon. Néhány évtized múlva ugyanis a ma még óriásnak tűnő, 80 milliós, a vüág harmadik legerősebb gazdaságával büszkélkedő Németország is törpe lesz, összehasonlítva például a 1,5 milliárdos lakosságú és - történelmi távlatokban nem olyan sokat jelentő 50-70 év múlva -már a világ szintén harmadik legnagyobb gazdaságával rendelkező Indiával összehasonlítva. Itt az ideje tehát, hogy válaszokat keressünk, és újragondoljuk a helyünket a világban. Azt már csak remélni lehet, hogy Európa nem felejtette el, mi volt és mi lehet(ne). VISSZHANG Teret adni - a fiataloknak Az Új Szó múlt hétfői számában megjelent interjú, amelyben Farkas Iván nyüatkozik az MKP ifjúságpolitikájáról, talán olyan fiatalok számára nem volt jelentéktelen, akik a jövőben aktívan ki akaiják venni a részüket a politikai életben, azért elolvasták a beszélgetést. Mint az MKP tagja és az Ifjúsági Fórum egyik alapítója a cikkhez hozzá kívánok szólni, és úgy gondolom, az olvasónak be kell mutatni a jelenlegi szlovákiai magyar ifjúságpolitika helyzetét egy egyetemi hallgató szemszögéből is. Ha igaz, hogy kritika nélkül nincs előrehaladás, akkor ez elmondható az MKP ifjúság- politikájáról. Eddig még sok bírálat nem hangzott el, bár haladást megfigyelhettünk az ifjúságpolitika terén. Egy ifjúsági csoport tagjaként azt gondolom, hogy korábban léphetett volna a párt a fiatalok felé. Természetesen nem a márciusi kongresszus óta eltelt időre gondolok, amikor az alapszabály módosításának köszönhetően bekerült az MKP mellett (vagy vezérlésével) működő ifjúsági csoportról szóló 12. cikkely, hanem arra az időre, amikor már néhány párt felnevelte a jövő politikusait. Egy MKP-tag szemszögéből sokat fejlődött a párt politikai kultúrája a már említett kongresszus óta, amikor nyilvánosan bejelentette, hogy teret ad a fiataloknak is. Mint joghallgató nem tartom elegendőnek a 12. cikkelyt, és módosítását pártolom. Ami az Ifjúsági Fórumot illeti, a hétfői cikk arra utalt, hogy az IF erő vagy más módszerek felhasználásával próbált csatlakozni az MKP-hez, mint egy passzív sejthez, avagy nem hangsúlyozta elegendően a szándékát. Ha az IF megpróbált is „csatlakozni” a párthoz, csak vita és jó viszonyok kialakulása útján teszi azt, mindkét oldal kezdeményezésével. Az IF megpróbál igazodni a párthoz, mert őt szolgálja, de nem lehet alattvalója minden téren. Az ifjúsági csoport jogi szubjektivitását fontosnak tartom nemcsak a finanszírozással, hanem a struktúrája kialakulásával kapcsolatban is, mert anélkül a helyi szinten működő szervezetek elvesznek. Regionális struktúra biztosítja az együttműködést a helyi szervezetek között. Ha egy párt akar maga mellett tudni egy ilyen jellegű szervezetet, kis mértékben szabadságot is kell neki nyújtania, pontos határokat megszabnia és felhasználnia a fiatalok energiáját, tudását és elszántságát. Agg Milos joghallgató, Érsekújvár
