Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-24 / 219. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 24. KOMMENTÁR Mégis csak lenyelik NAGY ANDRÁS Úgy tűnik, lassan, de biztosan lenyeleti főztjét Mikuláš Dzurinda a koalíciós partnerekkel. A tegnapelőtti koalíciós tanácson a jelek szerint már gyengébb ellenállásba ütközött, amikor újra előhozakodott vesszőparipájával, Ján Mojžiš, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatójának leváltásával. A döntést ellenző két koalíciós partner harcias véleménye mára addig szelídült, hogy már nem is Mojžišt védik, hanem azt próbálják elérni, hogy ne Dzurinda közvetlen közeléből kerüljön ki az új vezető. A Kereszténydemokrata Mozgalom ezt is elég furcsán teszi, ugyanis szombaton elnökük, Pavol Hrušovský még arról beszélt, hogy elfogadhatatlannak tartják a cserét a Nemzetbiztonsági Hivatal élén, másnap pedig már azt közölte, hogy a KDH semmit sem kíván tenni, ha a kormányfő a kormányban egyszerűen leszavazza őket. Amikor pedig felajánlotta nekik Dzurinda a jelölés lehetőségét, megköszönték, de visszautasították. Pavol Rusko is nagyon egyszerűen állította fel az egyenletet: Van egy nagyon magas beosztású hivatalnok és van a miniszterelnök. Ha nem bíznak egymásban, valamelyiküknek mennie kell. Vagy a hivatal vezetőjének, vagy a kormányfőnek, de akkor vele együtt az egész kormánynak is. Bármennyire is leegyszerűsített és nem teljesen helytálló ez a feltevés ( az ilyen kijelentéseket inkább a kancellária típusú demokráciáknál alkalmaznám ( az ANO elnökének sajnos, mégis igaza lesz. Mojžišt le fogják váltani és helyére a kormányfő embere kerül. A legújabb jelölt Milan Ježovica, aki bár nem pártpolitikus, mégiscsak a kormányfő tanácsadója. Az egész ügyben egyébként nem az a szép, ahogy egyes személyeket a többiek akarata ellenére elmozdít, vagy helyén hagy a kormányfő, hanem az, ahogy folyamatosan erősödik a pozíciója. Pár évvel ezelőtt, az előző Dzurinda kabinet idején elképzelhetetlen lett volna, hogy a kormányfő koalíciós partnerei akarata ellenére ilyen döntést hozzon. El kell ismerni, Mikuláš Dzurinda nagy stratéga. Tökéletesen alkalmazza az oszd meg és uralkodj elvet a kormánykoalíción belül, s bár mindenki látja ezt, sőt időnként fel is horkan, gyakorlatilag a kormányfő azonnal fel tud ajánlani valamit cserébe, amiért megéri az ő javaslatát támogatni. így volt ez az ANO-val, amikor az ellenzékkel ijesztgették Rus- kóékat, de a másik két koalíciós partner orra előtt is el tudja húzni a mézesmadzagot. Lassan, de biztosan a 15 százalék körüli támogatottsággal parlamentbe kerülő SDKÚ miniszterelnöke, aki hosszú évek óta vezeti a legnépszerűtlenebb politikusok listáját, olyan hatalmat szerez, mintha pártja egyedül is tudna kormányozni, s a többieket csak megtűrné. Történelmi grimasz MALINÁK ISTVÁN Tíz éve nem volt olyan súlyos az izraeli-palesztin konfliktus, mint most. Vagyis az oslói béke-megállapodás aláírása - 1993. szeptember 13. - óta. Nem volt lap, amely ne közölte volna többször is a Jicchak Rabin és Jasszer Arafat emlékezetes kézfogásáról a Fehér Ház rózsakertjében készült felvételeket. Oslóért 1994- ben mindketten Nobel-békedíjat kaptak. Oslóért 1995-ben Rabint egy zsidó szélsőséges megölte. Oslóról mindenki szuperlatívu- szokban beszélt: feledhetetlen történelmi pillanat volt; megtörtént a lehetetlen; beköszöntött a közel-keleti béke időszaka és így tovább. Most, hogy a megállapodás-párti Mahmud Abbászt kigolyózta a játékból és a palesztin politika szálait ismét Arafat tartja szilárdan a kezében, egy dolog majdnem biztosnak tűnik: a nemzetközi útiterv célkitűzései illuzórikussá váltak, s ha a hivatalos nyilatkozatok kötelező optimizmusától eltekintünk, az érintettek közül valójában senki sem hiszi, hogy 2005-ben lesz palesztin állam. Az öngyilkos palesztin terroristák felrobbantották a (palesztin) reményt. Ez a mondat jól hangzik, csak félrevezető, mert nem utal azokra, akik a merénylőket mozgatják. Bár lehet, hogy az útiterv is csak félig halott. Azok, akik teljesen annak tekintik, azt mondják, Oslót is el kell temetni, hiszen az útitervbe az oslói alapelveket építették be. Bár sok minden szól mellette, ez az elmélet is egyoldalúnak látszik. Ha a napi történések kiváltotta emóciókat félretesszük, a közel-keleti politika alapvető dilemmájaként merül fel a kérdés: hibásak voltak-e az alapelvek is, vagy csak a végrehajtásban történtek katasztrofális hibák? A válasz valószínűleg „középutas” lehet: olcsó hasonlattal élve Oslo olyan, mint a demokrácia, nem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki. Oslo alapelve ugyanis az volt, hogy a palesztinok lemondanak Izrael állam megsemmisítéséről, „tengerbe szorításáról”, cserébe önálló államot kapnak, s élhetnek egymás mellett békében. Ezért ebben az egy dologban tévednek a konzervatív szlovák elemzők, bár a részletkérdésekben lehet igazuk. Mert ha ez az alapelv nem érvényes, akkor a megoldás - vulgárisán fogalmazva - végső soron csak az egyik fél kiirtása árán lenne elérhető. Oslo eredményeként jött létre fokozatosan a mostani palesztin autonómia, alakultak meg a palesztin önigazgatási szervek. Oslo nagy hibája, hogy nem tudta rendezni Jeruzsálem kérdését. De nem Oslo hibája, hogy a béke és biztonság helyett tíz év után nem két szomszédállam kapcsolatait építik, hanem a kerítést, mert már minimális biztonság sincs. Ez mindannak a következménye, ami a második palesztin intifáda gyűjtőfogalom keretében történt. Az intifádát Oslo ellenében robbantották ki. Ma már senki sem hiszi, hogy azt Sáron emlékezetes Templom hegyi látogatása provokálta ki, ez túl primitív ok lenne. A második intifáda nem sokkal azután következett, hogy Arafat, súlyos történelmi hibát vétve, 2000-ben Camp Davidben nem volt hajlandó megállapodni Ehud Barakkal, a meggyilkolt Jicchak Rabin művének folytatójával. Barak kompromisszumkészségét a zsidó állam gyengeségének tulajdonítva inkább a harc, az intifáda mellett döntött, ettől remélve a palesztin álmok megvalósulását. A kődo- bálásos intifáda pedig 2001. szeptember 11. hatására is „magasabb minőségbe” csapott át, „al-Kaidásodott”: hihetetlenül embertelen lett. Ha Oslo és most az útiterv kudarcáról beszélünk, akkor az ok egyértelműen nevesíthető - anélkül, hogy az alapelveket feladnánk. És ezzel eljutottunk a pillanatnyi helyzet legnagyobb dilemmájához, ahhoz, hogy mi legyen Arafattaí. Csak két megoldás van, az egyik rossz, a másik rosszabb. Ezért is nevezhető a legújabb kori közel-keleti történelem második fura fintorának, hogy pont Arafat védelmében tartott rendkívüli ülést a világszervezet. Az első fintor a Nobel-díja volt. Nehogy a kis fintorok szörnyű grimasszá merevedjenek. TALLÓZÓ NOVÝ ČAS ' Páncélököllel készültek lelőni a pápát szlovákiai látogatása során, állítja a bulvárlap. Az állítólagos zsarolók szeptember elején küldték első levelüket, mellyel először csak megfenyegették az ország vezetőit, hogy itt ölik meg II. János Pált, s 200 millió koronát követeltek az államtól. A rendőrség azonnal nyomozni kezdett, s az ügybe bekapcsolódott a közjogi méltóságokat védő hivatal is. A második levélben, mely az elsőhöz hasonlóan tele volt nyelvtani hibákkal, egyre keményebb szavakat használtak a zsarolók, azt állították, hogy Szlovákiában valójában senkit sem érdekel a pápa élete, de majd szeptember 14-én a világ felfigyel az országra. A harmadik levél teljesen konkrét volt, kijelentették benne, hogy páncélököllel támadnak majd, s biztosak benne, hogy a Szentatyán kívül több tucat ember halálát fogják okozni. A nyomozók még mindig kutatnak a fenyegetőzők után. „Az én hazám az, ami korábban a Szovjetunió volt, plusz a Varsói Szerződés országai" Orosz kisebbség a szomszédban A világ egyik fontos gondja a kisebbségi kérdés. Még akkor is, ha nem a jelentőségének megfelelően kezeli ezt a problémát. Mi, magyarok igazán a bőrünkön érezzük ezt. Éppen ezért érdemes figyelmünkre az Orosz Föderációval szomszédos országokban élő oroszok helyzete. E. FEHÉR PÁL Megbízható statisztikai adat nincs pontos lélekszámúkról. A Szovjetunió felbomlása után 25-30 millió orosz váraüanul - ahogyan a birodalom felbomlására sem számított senki - már nem a többségi nemzethez tartozott, hanem kisebbség lett. Nem egy szovjet utódállamban bizonytalan jogállással vagy éppenséggel állampolgárság nélkül. Ukrajnában vagy 12 milliónyian lehetnek. A Baltikumban az észt állam területén a lakosság 30 százalékát adják, a Lett Köztársaságban pedig ennél is magasabb az arányuk. Kazahsztánban pedig éppenséggel az őslakossággal szemben a leginkább oroszokból, ukránokból, németekből, tatárokból, üzbégekből álló „kisebbség” képviseli a többséget. A helyzetük sehol sem jó és kilátásaik, ha lehet még a jelennél is bizonytalanabbak. Egyetlen példa, amely e kilátástalanság pszichológiáját érzékelteti... A balti államok, illetve Lengyelország EU-tagságá- nak előestéjén ugyancsak bonyolult lett a kalinyingrádi enklávé helyzete. Ráadásul ez a terület az Orosz Föderáció része, tehát az itteni oroszok semmiképpen nem számíthatók kisebbségnek. Kali- nyingrád-Königsberg példája extrém. Sztálin áldozatai voltak azok a németek, akiket elűztek szülőföldjükről és azok az oroszok is egy birodalmi eszme áldozatai lettek mára, akiket a németek helyére telepítettek. Elszigeteltségükből adódó lélektani állapotukra jellemző: a hatalmas Oroszország területén egyetlen település sem akad már, amely az egykori bolsevik vezérek nevét viselné. Mindössze az egyébként jelentéktelen Kalinyin államelnök városa őrzi a bolsevik rend emlékét, Jelcin és Putyin tisztogató akcióit túlélve, az 1945-ben kialakult status quo-hoz való ragaszkodással, különös tekintettel arra, hogy ez is csak hallgatólagosan létezik, mert a város és a terület jogállását nem rendezi békeszerződés. Ott a történelem 1945-ben kezdődött. Téijünk azonban vissza az orosz kisebbségi sorsra... „Megszokott lakóhelyeiken éltek, ahol leélték egész életüket, az apáik és dédapáik is - és egy szép reggelen arra ébredtek saját házaikban, hogy hirtelen megtudták: külföldön vannak, nem kívánatos, szorongatott, sőt gyűlölni való idegenek...” A mondat nem egy Trianonról szóló magyar opusból való, hanem Alekszandr Szolzsenyi- cint idéztem, az 1998-ban megjelent Oroszország romokban című röpira- tát. És ez is olvasható itt: „Elhagyottak, megalázónak, akik megbékélnek azzal a sorssal, hogy gyermekeiket idegen nyelven tanítsák”. És Szolzsenyicin kérdése: „Ismer-e a világtörténelem ilyen tömeges árulást, amikor a haza saját gyermekeit, az orosz nemzet egyhatodát egyetlen pillanat alatt Oroszország határain kívülre rekesztette minden védelem és támogatás nélkül?” Ez az „árulás” pedig annál súlyosabb, mivel a szomszédos országokban élő oroszok pótolhatnák az egyre nyomasztóbb, valóban tragédiával fenyegető demográfiai veszteséget, „feltölthetnék ritkuló nemzetüket”. Szolzsenyicin kommentárja: „Elvesztettük az egységes nemzet érzetét”. Hangsúlyozom: ez itt most az oroszokról és nem a magyarságról szól, ahogyan sokan látják, láttatják XX. századi történelmünket. Szolzsenyicinnel némileg párhuzamos Igor Safarevics álláspontja ebben a kérdésben. Safarevics világhírű, különben pedig Lenin- díjjal is kitüntetett matematikusból lett az orosz nacionalizmus provinciális szószólója. Az orosz nép a civilizációk harcában című idén, Moszkvában megjelent kötetében összegyűjtötte az erről a témáról írott publicisztikáját. Mit mondjak? Csurka, ha tudna oroszul, és a kezébe kerülne ez a könyv, bizony megirigyelhetné... Hogyan lehetne segíteni az Oroszországon kívül rekedt oroszokon? - teszi fel a kérdést, és azonnal megadja a feleletet: „mindenek előtt az oroszoknak joguk van az újraegyesülésre. Nyugat-Német- ország sem ismerte el de jure az ország kettéosztottságát, kötelezA Szovjetunió szétesése után 25-30 millió orosz került kisebbségbe. te magát, hogy küzd az újraegyesítésért - és elérte a célját... Ezek elméletek. Zsirinovszkij azonban gyakorlati megoldásokat sürgetett. Például azt, hogy azoknak az államoknak az esetében, ahol oroszok élnek, a gazdasági kapcsolatok alakításában vegyék figyelembe az adott ország bánásmódját az orosz kisebbséggel. Van egy eléggé jelentéktelen párt, a nemzeti bolsevikoké. Nincsenek sokan, de már zászla- ik is hátborzongatóak: a vörös zászlók közepén egy körben úgy szerepel a sarló és kalapács, mint a náci lobogókon a horogkereszt. A nemzeti bolsevikok vezére a botrányairól világszerte ismert, egyébként tehetséges, de extrém író, Eduard Limonov. Egy alvezére, Dmitrij Bahur fontosnak tartotta hangsúlyozni a Moszkovszkije Novosztyiban: „u- gyan ukrán állampolgárnak számítok, de a hazám az, ami korábban a Szovjetunió volt, plusz a Varsói Szerződés országai...” Eszement beszéd? Sok logika ugyan nincsen benne, de elsőrangú demagógia és emlékeztet a birodalom múltjára. A legveszélyesebb jelenség a birodalmi múltra való emlékeztetés. Már annak idején, közvetlenül az októberi forradalom után jutott arra a következtetésre Tomáš Garrigue Masaryk, úgyis, mint az események egyik szemtanúja, hogy bármennyire is az a látszat, mintha a bolsevikok szakítanának a cári múlttal, valójában eszméik megvalósításához éppen szükséges az orosz történelem folytonosságának a vállalása. Akkor azonban még nem nagyon léteztek „szomszédos országokban élő” oroszok. (Az orosz terminológia a „blizkoje zarubezsje”, „közeli külföld kifejezést használja, amely természetesen különbözik az igazi „zarubezsjétől”, az igazi külföldtől, ahol szintén élnek, és milliós nagyságrendben oroszok, de ez már az emigrációnak számít.) A mai helyzetet pedig pontosan jellemzi Kra- usz Tamás az Oroszország története című kiváló kézikönyv oldalain: „Az orosz nacionalizmust nemcsak a Szovjetunió szétesése, az orosz munkaerő világpiaci leértékelődése és az általános elszegényedés okozta (és okozza), hanem az is, hogy legalább 25 millió orosz kívül rekedt Oroszország új határain. Márpedig azokon a területeken különösen erős oroszellenes hangulatok uralkodnak.” Tudható, hogy Európa érzékeny minden olyan konfliktusra, vagy csupán konfliktus-lehetőségre, amely esedeg összefüggésbe hozható a határok stabilitásának felettébb kényes problémájával. Ezt Moszkvában is tudják. Viszont kérdéses, hogy a szomszédos országokban élő oroszok korántsem szívderítő állapota meddig marad pusztán a nemzeti érzéseikben a birodalmi nosztalgiának domináns szerepet kijelölő értelmiségiek, vagy törpe nacionalista mozgalmak témája. LEVÉLBONTÁS Mivel maradt adós a Szentatya? A szlovákiai magyar katolikus hívek részéről nem kisebb várakozás előzte meg a pápa érkezését, mint amilyen a szlovák híveké volt. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy szívünkben több volt az elvárás, mint a szlovák testvérekében, hiszen hiányt mi érzünk. Kérelmünk, óhajunk már 14 éve a Szentatya felé is szállt. Tud a kérésünkről. Már az első pozsonyi látogatásakor (1990) több tízezer aláírást adtunk át a pozsonyi reptéren. Annak idején a Vatikán-rádió is szólt a petícióról. Nem kisebb jelentőségű volt a második, több mint 50 ezer aláírással ellátott folyamodvány átadása 1995-ben. Az írásos kérelmet Lé- nár atya vezetésével az Imanapi zarándokcsoport és több magyar pap vitte az örök városba. A kérelmet Habsburg Ottó adta át a pápának, amiről több hazai újságban - még szlovákban is (Zmena) - olvashattunk. Sajnos - és ez igen elszomorító - mindeddig a Szentszék még csak bíztató nyilatkozatra sem tartotta méltónak a több ezer, kisebbségben élő magyar hívő kérelmét. Pedig anyaszent- egyházunk ápolja Cicero örökérvényű szavait: a nép szava Isten szava, a nép akarata Isten akarata. Mindezek ellenére a könyörgő nép reménye megmaradt és erősen bízott abban, hogy egyházunk feje Szlovákiában tett harmadik látogatása során valamelyik fogadáson vagy éppen a homiliájában kitér a Szlovákiában élő, közel félmillió hívő kérelmének teljesítésére. Hódoló tisztelettel vártuk ezt Rozsnyón, mégis elmaradt. Pedig a magyar zarándokok táborában égnek emelt szalagos transzparens idézte ősi énekünk szavait: Ne feledkezzél el szegény magyarokról... Csodálatos feszültség lett úrrá az ide zarándokolt több ezer magyar ajkú hívőn. De van remény - mondtuk egymásnak. Majd Pozsonyban, a főegyházmegyében. Vártuk, hogy legalább bizalmat önt belénk a magyar püspökért folytatott harcunkhoz. De itt is elmaradt a biztatás... Még csak utalásképpen sem hangzott el egy árva szó sem óhajunkról, a magyar püspökről, nehogy azzal hitelt adjon a pápa - ha pozitív vagy negatív értelemben is - szent ügyünknek, amit bizonyára nem vett volna szívesen a szlovák püspöki kar. Ha visszagondolunk a szlovák püspöki kar szóvivőjének a közelmúltban e lap hasábjain is olvasható nyilatkozatára, sejthetjük, hogy a Szentatya beszéde diplomáciai vonalon így volt előkészítve. Mi azért a történtek ellenére továbbra is az oltárnál maradunk. Nem szabad a kapudöngetésig eljutnunk. Mi továbbra is az ég felé fordítjuk arcunkat, mert ami ember előtt lehetetlennek tűnik, az a Teremtő számára teljességgel lehetővé lesz. Lankadatlanul tovább munkálkodni fogunk a magyar főpásztor kinevezéséért, mert „a Teremtő mindig azzal van, aki állhatatosan kitart”. Nem szabad, hogy erőt vegyen rajtunk az „úgyis hiába” érzés. Valljuk, hogy népünk lelkében továbbra is megmarad az olthatat- lan vágy a magyar püspökért. Ez a kitartás lesz hitünk próbája. Pápánkért pedig továbbra is szerető szívvel imádkozni fogunk templomainkban és ég felé zengjük: Tartsd meg Isten Szentatyánkat... Bartakovics István Szentpéter- Asszony, mi is legalább annyit marakodunk, mint ez a koalíció. De mi el is válunk! (Peter Gossányi rajza)
