Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-03 / 202. szám, szerda
Kitekintő- hirdetés ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 3. Az amerikaiak által másfél évszázada helyzetbe hozott, aránytalanul kicsi nomenklatúra másodrendű állampolgárságra kárhoztatta a 16 nagyobb népcsoportot Álomból rémálom, avagy Libéria születése A libériái polgárháború rendezését sokak szerint megnehezíti, hogy a valaha felszabadított rabszolgákból afféle afrikai álomgyarmatként megteremtett terület uralkodó osztálya az USA-ból importált államszervezési mintákat erőltetett módon alkalmazta. IZSÁK NORBERT „Nem kell nekünk elnökünk, Charles Taylor. Szívesen látjuk az amerikaiakat, és azt szeretnénk, ha ők uralkodnának rajtunk” - idézett a Washington Post amerikai napilap röviddel a libériái exelnök augusztus 11-ei távozása előtt egy, a fegyveres összecsapásokba és az állandó menekülésbe belefáradt 37 éves helyi lakost. Az amerikai haderő - nigériai csapatokkal közös - bevonulása azonban újabb illúzióval teszi szegényebbé a világot, mert egyre távolabb kerül az első afrikai köztársaság attól, hogy a valamikori alapítók szándékai szerint képes legyen önállóan kormányozni önmagát. Libéria létrehozásának ötletét a 19. század elején két korabeli igény látszólag szerencsés feláldozása adta. Egyrészt akkoriban egyre több államban tiltották be a rabszolga-kereskedelmet, majd a rabszolgaságot is, s emiatt ezrével csellengtek a csempészhajókról kiszabadított vagy éppenséggel állami döntéssel szabadságukat visszanyert afrikaiak, akiket sokan szívesen láttak volna az országon kívül. Másrészt félig- meddig utópisztikus ötletként felvetődött a sokat szenvedett rabszolgák kártalanítása - éspedig Afrikába való visszatelepítésük révén. Ezek hatására gründolták 1816-ban a felszabadított rabszolgákat Afrikában letelepíteni óhajtó Amerikai Kolonizá- ciós Társaságot, amelynek ideológusai között lehetett találni radikálisan rabszolgaság-ellenes protestáns lelkészeket és dúsgazdag rabszolgatartókat. E két csoport viszont csak abban tudott megegyezni, hogy a szabadságukat elnyert rabszolgák jobban járnak, ha visszatérnek Afrikába. A lelkészek ezt elsősorban emberbaráti szeretetből gondolták így, a rabszolgatartók pedig attól rettegtek, hogy a szabad feketék agitációja nyomán a kontinensre is begyűrűzhet a két évtizeddel korábban a mai Haitin kirobbant és a telepesek elűzésével végződő rabszolgalázadás. A telepítésnek egyébként már a gondolata is vitát szított, mivel a radikális rabszolgaság-ellenességet a zászlójukra tűző abolicionisták azzal vádolták a társaságot, hogy az csupán a rabszolgaságot kívánja folytatni Afrikában. Gyanakvásuknak az adott alapot, hogy a visszatelepítést szorgalmazó említett szervezet vezetői főleg fehérek voltak. A koloni- zációs társaság mindezt kereken visszautasította, mondván, a színes bőrű lakosokat csupán az USA-ban őket sújtó „politikai és társadalmi hátrányoktól” kívánja mentesíteni, no meg segíteni abban, hogy „Afrikában is elterjedjen a civilizáció, az egészséges erkölcs és az igaz vallás”. Az utópia megvalósításának aztán mégiscsak nekivágott az időközben több amerikai notabüitást is támogatójául megnyert társaság, és 1820-ban néhány tucat szabad színes bőrű amerikait a nyugat-afrikai partokhoz szállítottak. Az expedíci- ós jellegű csoport vezetője, Monroe elnök fehér megbízottja, Samuel Bacon tiszteletes később úgy emlékezett meg naplójában erről az útról, mint amellyel elkezdte visszavezetni a „termékeny, halban és vadban dúskáló afrikai földre a táj szétszéledt gyermekeit”. A valóság azért prózaibb volt: az 1821-ben megvásárolt, a korábbi rabszolga-kereskedelem miatt egy időre elnéptelenedett, a mai Sierra Leonétól délre húzódó, első 13 ezer négyzetkilométernyi terület trópusi klímája oly elviselhetetlen volt, hogy sorra haltak meg az új telepesek. Ez azonban nem kedvetlenítette el a társaságot, amely néhány évtized alatt több ezer felszabadított rabszolgát utaztatott vissza Afrikába, a latin liber (szabad) szóból képzett Libériába. (Az Amerikába közel 350 év alatt hurcolt, 10-15 milliónyira becsült afrikai rabszolgából mintegy 20 ezren mehettek Libériába.) Az újonnan érkezettek aztán hamar nekiláttak a területnek a korábban Amerikában látott módszerek szerinti gyarmatosításához. Egyrészt úgy, hogy amerikai stílusú házakat építettek, angolul beszéltek, és tengerentúli divat szerint öltözködtek, másrészt - nem mellékesen - úgy, hogy eltiltották a tanulástól és a választójogtól a helyi „őslakosokat”. A fővárost, Monroviát a visszatelepítést céljául kitűző társasághoz csatlakozott James Monroe-ról, az USA- 11817 és 1825 között irányító ötödik elnökről nevezték el, és tengerentúli mintára született meg a piros-fehér sávos, ám csak egyeden csillaggal díszített libériái zászló is. Még az országgyarapítás is a valamikori amerikai forgatókönyv szerint haladt. Az Egyesült Államokban időközben számos polémiába keveredett visszatelepítési társaság tevékenysége iránt ugyanis csökkent a bizalom, és az 1830-as évek elejétől egyes amerikai államok maguk kezdtek hasonló, szabad kolóniákat létesíteni Nyugat-Afrikában. Ahogyan a franciák, a spanyolok, a portugálok és az angolok saját területeket hasítottak ki annak idején az Új- vüágból, úgy jelent meg egymás után a maga szabad színes bőrűinek lehetőséget adni - vagy tőlük megszabadulni és közben területi befolyást szerezni - kívánó Maryland állami gyarmatosító társaság, majd a pennsylvaniai vagy a New York-i szervezet. Ezek - az 1850-es évek végéig tartó fokozatos egyesülésükig - egymástól függetlenül küldték a maguk felszabadított rabszolgáit a térségbe, ahol egyre nagyobb földterületet vettek el az őslakosoktól. Az etalon mégis Libéria maradt, melynek 1839-ben amerikai mintára készült el az alkotmánya is. Ez a Libériát mindenkor kormányzó személyt tette a végrehajtó hatalom letéteményesévé, s természetesen tiltotta a rabszolgaságot. Néhány éven belül pedig elérkezett a területet irányító afrikaiak által feltehetően igencsak óhajtott valódi szabadság: a köztársaság és a függedenség kikiáltása. Igaz, ez már nem egészen úgy, mint a nagy tengerentúli példaképnél. Történt ugyanis, hogy a területet jogilag és persze anyagilag támogató kolonizációs társaság pénze fogyni kezdett, ráadásul a környező angol gyarmatok is vágyakozva tekintettek az Egyesült Államok által hivatalosan nem tulajdonolt - így lényegében meghatározatlan jogállású - területre. Ezért a társaság 1846-ban arra utasította Libériát, hogy - véget vetve a zavaros helyzetnek - kiáltsa ki függedensé- gét, amit egy évvel később meg is tett, s ezzel Afrika első, igencsak korai köztársasága lett. Az új ország azután elkezdett egyre jobban különbözni Amerikától. Fokozatosan kialakult ugyan egy demokratikusnak mondott rendszer, ám ez mindössze a néhány ezer főnyi amerikai betelepült színes bőrű kezébe adta a hatalmat a milliós lélekszámú őslakosság felett. És bár kialakultak politikai pártok is, több mint száz évig, 1878-tól 1980-ig a - mindenkori elnök szája íze szerint uralkodó - Liberális Párt volt hatalmon. Mindeközben a politikaüag és diplomáciaüag kevéssé jártas állam földjét megkívánó, a gyarmatosításban nagy tapasztalatokra szert tett angolok és franciák ügyes húzásokkal Libéria számára előnytelen megállapodásokkal elérték, hogy a fiatal állam 1911-re - végleges határai megállapításának idejére - elveszítette területeinek a felét. Érthető, ha a gazdasági problémáktól is sújtott Libéria erős támogatót keresett, s a gyarmatok elosztásával akkoriban igencsak elégededen németekhez fordult, akik örömmel vetették meg (ott is) a lábukat Afrikában. Igaz, az első világháború végén a libériaiak a győztesekhez pártoltak át, és attól kezdve - ismét - az USA védőszárnyai alatt próbáltak fejlődni, amit az Egyesült Államok előnyös monopólium- és lízingszerződései tettek igencsak viszonylagossá. A külföldi befektetők és a helyi arisztokrácia ennek során oly mértékben használta ki a munkaerőt, hogy 1930-ban a Népszövetség megállapította, hogy a Libériában sokszor alkalmazott „kényszermunka (...) alig különböztethető meg a rabszolgaságtól”. Még a nemzetközi verdikt sem oldotta meg a helyi lakosság és a visszatelepült afrikaiak közötti konfliktusokat. Az amerikaiak által másfél évszázada helyzetbe hozott, aránytalanul kicsi nomenklatúra ugyanis félig-meddig igazolta az abolicionisták félelmeit, s ha nem vetette is rabszolgaságba, de másodrendű állampolgárságra kárhoztatta a 16 nagyobb népcsoportot. A második vüágháború után William Tub- man elnöksége alatt az úgymond ci- vilizáladan törzsek is választójogot kaptak, és egyre többen kerülhettek be közülük politikai tisztségekbe, az elnöki hatalmat egyre jobban bebetonozták, és a feszültségek végül abban csúcsosodtak ki, hogy 1980-ban William R. Tolbertet, a következő elnököt meggyilkolta egy 28 éves bennszülött törzsőrmester. Az általa folytatott diktatúrát megelégelve hívták be 1989-ben az elkeseredett libériaiak először az akkor éppen az Elefántcsontparton élő Charles Tay- lort, aki mostanáig kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorolta mindig is vitatott hatalmát, (hvg) 26 000 dec márc jÉn szept dec márc jÉn szept dec márc )Én 00 01 01 01 01 02 02 02 02 03 03 Ubam.sk KONTAKT Ü800 12 12 12 Adjon gazt a pénzének és nyerjen egy új Audi A3-ast. y Fektessen be legalább 20 000 koronát a VÚB Asset Management alapjaiba vagy a VÚB befektetési számláira, és bekerül az új Audi A3-asért, 220 000 koronát érő 2 plazmatévéért vagy 25 000 koronát érő 5 digitális fényképezőgépért folyó sorsolásba. HaWHaMMt Korongban waW VUB AM kötvényalapok Hasonlítsa össze az egyszerű határidős betétek jövedelmezőségét 2000 decemberétől 2003 júniusáig a koronában vezetett VÚB AM kötvényalapok jövedelmezőségével. A VÚB Asset Management Rt., az egyik legnagyobb szlovákiai vagyonkezelő társaság, a kedvezőbb kamatlábak mellett még előnyös belépési illetéket is kínál. Mindehhez ingyenes balesetbiztosítást kínálunk, 1 millió koronáig, valamint hitelkártyát is kaphat. A játék 2003. szeptember 1-jétől december 31-ig tart. A játékszabályok a VÚB bármelyik fiókjában rendelkezésére állnak. Sok sikert! VUB Asset Management Gruppo intesa A befektetési alapokba fektetett tőke értéke emelkedhet, csökkenhet vagy stagnálhat a pénzpiaci helyzet alakulásától függően. Az eddigi haszon nem garantálja a jövendő hasznot. Az alapsza- j bályzatok és prospektusok a VÚB minden árusítóhelyén, fiókjában és a társaság központjában mindenkinek rendelkezésére áll-: nak. A VÚB Asset Management a nyílt befektetési alapok vagyonának több mint 35%-át a koronában vezetett alapok esetében a Szlovák Köztársaság által kiadott vagy garantált értékpapírokba, a többi alap esetében (a részvényalap kivételével) pedig az, OECD országok által kiadott vagy garantált értékpapírokba fektette vagy szándékszik fektetni. VŠEOBECNÁ ÚVEROVÁ BANKA Gruppo Intesa Szent Pál apostol az Újszövetség szerint arra intette a szolgákat, ne lázadozzanak A rabszolgatartás etikája HVG Az ókori és középkori közgondolkodás semmi rosszat nem látott a rabszolgaságban, sőt inkább különös kegyként értékelték, hogy a legyőzött ellenséget nem gyilkolták le azonmód, hanem meghagyták életét, és viszonylag emberséges körülmények között, főként háziszolgaként alkalmazták. E felfogást már az ókor végétől a keresztény egyháznak a rabszolgasággal kapcsolatos - nem elítélő - álláspontja is alátámasztotta. Szent Pál apostol például az Újszövetség szerint arra intette a szolgákat, hogy ne lázadozzanak uraik ellen, mert egyeseket szabadnak, másokat viszont szolgának hívott el az Isten. Igaz, kereszténnyé lett uraiknak előírta az emberséges bánásmódot és a testvéri szeretetet. De Nagy Szent Gergely pápa sem emelt kifogást az eljárás ellen a 6. század végén kelt Lelkipásztori regulájában, amelyben kijelentette: a rabszolgákkal közölni kell, hogy ők „csak” rabszolgák, és tisztelniük kell urukat. A skolasztikus teológia nyomán a középkor végére kialakult egyházi tanítás szerint a rabszolgatartás nem számított bűnnek, mivel a természetjog alapján nem érintette az emberek istenadta egyenlőségét. A rabszolgáknak ugyanis - érveltek - nem a testük, és főleg nem a lelkűk került a gazda tulajdonába, csupán a munkájuk és a szolgálataik. Azt viszont kifejezetten tiltotta az egyház, hogy a bennszülötteket rabszolgáknak fogdossák össze, mondván, csak az igazságos háborúban foglyul ejtett, a megtérést kereken elutasító pogányok forgalmazhatók ilyen céllal. De ők is csak azért, mivel „még mindig jobb keresztények rabszolgáinak lenni, mintsem po- gánynak maradni”. Az első erkölcsi skrupulusok a 15. század elején merültek fel. A Kanáriszigeteket akkoriban gyarmatosító spanyolok ugyanis nem átallották rabszolgasorba vetni a kíséretükben érkező papok által a keresztény hitre áttérített bennszülött lakosságot. IV. Jenő pápát ez annyira felingerelte, hogy Sicut Dudum kezdetű, 1435. január 13-ai bullájában 15 napot adott a friss megtértek felszabadítására, ellenkező esetre kiközösítéssel fenyegetve meg a spanyol gyarmatosítókat. A nem keresztényeknek azonban továbbra sem járt a szabadság. V. Miklós pápa legalábbis 1452-ben Dum Diversas kezdetű bullájában a portugáloknak megengedte, hogy a hitetleneket rabszolgákká tegyék. Minderre állítólag nem is annyira erkölcsi megfontolásból adott lehetőséget, hanem mi- •vel akkoriban a dél-európai nagyvárosok piacain a háziszolgák iránti fokozott igény mutatkozott. Amerika felfedezésével azután további bizonytalanság mutatkozott e kérdésben. Az 1500-as évek elején például még a burgosi püspök is azon az állásponton volt, hogy „az indiánoknak nem való a szabadság, mert annyira irtóznak a kereszténységtől”. A helyzetet tovább rontotta, hogy a hódítók, a konkvisztádorok sokszor egyenesen eltiltották a térítőket a bennszülöttektől, mondván, „az indiánok úgysem tudják felfogni a katolikus vallás igazságaid’. E téves nézettel kívánt leszámolni III. Pál pápa, amikor 1537-ben megtiltotta az indiánok rabszolgaságba vetését, mondván, sok, a kereszténység iránt érdeklődő őslakosról hallani, márpedig „ha valaki képes kívánni a hitet, akkor leheteden, hogy ne legyen képessége annak elfogadására”. (Intelmeit utóbb 1639-ben Vili. Orbán, 1741-ben pedig XIV. Benedek pápa is megismételte a rabszolgaságot elítélő dekrétumában.) E pápai intelmek kijátszására utóbb éppen egy klerikus, a hódítóból térítő szerzetessé lett spanyol Bartholo- mé de Las Casas 1517-es javaslata szolgáltatott kiutat, aki szerint békét kellene hagyni az európai betegségek és a hódítók által megtizedelt indiánoknak, s ha már mindenképpen olcsó munkaerőre van szükség, Afrikából kell hozni ellenállóbb, szívó- sabb munkásokat. Az ötlet nyomán utóbb szégyenletes módszerekkel űzött afrikai rabszolgagyűjtést teológiai érvekkel is alátámasztották. Ezek gerincét az a vélekedés adta, amely szerint Mózes első könyvéből levezethető, hogy az afrikaiak valamennyien Noé egyik fiának, Hámnak a leszármazottai. Hám egyszer állítólag megpillantotta részeg apja „meztelenségéď, mire a magához tért Noé azzal átkozta meg, hogy gyermekei legyenek másik két fia, Sem és Jáfet szolgái. így tehát a fehér rabszolgatartók - vélekedhettek - csupán Isten rendelését valósították meg, amikor kíméletienül megdolgoztatták a színes bőrűeket. A rabszolgaság elleni mozgalom csak a 18. század végén lendült támadásba. A francia enciklopédisták és a felvilágosodást hirdető filozófusok ember- és szabadságközpontú eszméikre, a protestáns gyökerű amerikai felekezetek vallási megújulásának élharcosai pedig az Isten előtti egyenlőségre hivatkozva követeltek minden embernek egyenlő jogokat. A német anabaptista gyökerű mennoniták és a Pennsylvania államot megalapító kvékerek az 1700-as évek közepétől kezdve kizárták tagjaik sorából a rabszolgatartókat. A két áramlat hatására lassacskán az USA északi felében egyre több állam tiltotta be a rabszolgaságot, az első amerikai elnök, a közel háromszáz rabszolgát tartó George Washington is komolyan fontolgatta a rabszolgakereskedelem tilalmának felvételét az alkotmányba. Erre azonban az ültetvényes lobbi miatt csak húsz évvel később, 1807-ben kerülhetett sor. A végső tilalom végül a polgárháború lezárultával született meg, amikor beillesztették az alkotmányba a rabszolgaságot kifejezetten tiltó 13. kiegészítést, ám a déli államokban még közel száz évig harcoltak az afroamerikaiak társadalmi és politikai egyenjogúságának elnyeréséért. UP1238
