Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-20 / 216. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2003. szeptember 20., szombat 7. évfolyam, 37. szám Az idős asszony álmában gyakran ugyanaz a kislány, aki a vasúti sínek mellett megy édesapja után, s akinek oly jó ez az álom, mert olyankor újra lát... Két ember - világtalanul BENKŐ TÍMEA V an, amiben hasonlíta- : ‘ nak: mindketten nagyon fiatalon veszítették el szemük vilá- : bbmmü gát, és mindketten ugyanabból a községből származnak. Sok mindenben különböznek egymástól: egyiküknek családja van, a másik az egyedüllétet választotta. Egyikük sérülten is hasznos próbál lenni és ném panaszkodik, a másik már nemigen találja helyét a világban és könnyezik. Egyikük mindig sötét napszemüveget visel, a másik szinte megtéveszt - szeme tiszta, szemgolyója is mozog, hitetíenkedve kérdezem: tényleg semmit sem lát? A nemleges válasz hallatán aztán nagyon elszégyellem magam. ANCSI NÉNI Bíróczi Anna tizenhárom éves koráig egészséges fiatal lány volt, ahogy szülőfalujában mondják: ép szemfő. Ma is bámulatos a memóriája, napra pontosan emlékszik a régi Ancsi néni: „Mióta a húgom gyerekei felnőttek és édesanyám is meghalt, még nehezebb" (Mészáros Imre felvétele) (Családi archívum) Bíróczi Anna, édes mama és Marinka, a húg eseményekre, pedig már hetvenegy éves. Nemcsak a dátumokban verhetetlen, hanem képes szóról szóra felidézni azt is, amit még gyerekként az iskolában tanult. - Elszavalhatok egy verset a negyedikes olvasókönyvből? - kérdezi bátortalanul. Tátva marad a szám, amikor hibátlanul felmondja az 58 éve memorizált szöveget. Amint arról a „bizonyos” napról kérdezem, sírva fakad. - 1945. március 27-én bombázták utoljára Tardoskeddet, utána véget ért a második világháború. Délelőtt édesanyám kenyeret dagasztott, ott tébláboltam körülötte. Egyszer csak minden elkezdett ropogni, recsegni, pufogni, én csak sikoltoztam ijedtemben. Édes mama kikapta a kovászból két kezét és a szívére ölelt: ne reszkess! - nyugtatott. Amikor elmúlt az első hullám és kimerészkedtünk az utcára, láttuk, hogy a környéken vagy öt-hat ház ég. Szaladtunk Szvetko Pista bácsi kertjébe, mivel ott volt bunker. Mire odaértünk, kezdődött a második hullám, engem a légnyomás berepített a többiek közé és hozzávágott a bunker falához. Jobb oldalon erősen megütöttem a halántékomat, bal kezemen meg eltört a kisujjam. Rosszul forrt össze, mivel nem kezeltettük - mutatja. Csak később derült ki, hogy a sokk és az erős ütés következtében látása is maradandó károsodást szenvedett. A kislány állandóan falfehér volt, fejfájásra panaszkodott és szürkületkor gyengén látott. Az iskolában jöttek rá, hogy komoly baj van a szemével. - Amikor az órán felszólítottak, hogy kezdjek el hangosan felolvasni, mondtam, hogy nem látom a betűket. Az leheteüen, legyintett a kedves nővér, hiszen te annyi fekete harisnyát megstoppoltál nekünk a plébániára! Én csak zokogtam, mert tényleg alig láttam valamit, fokozatosan vakultam meg. Behívatták édesanyámat, hogy vigyen el orvoshoz. Először Nyitrára mentünk. Keresztanyám kísért el, mivel ő tudott szlovákul. Vonattal utaztunk, de a kocsiban orosz katonák énekeltek, hangoskodtak, nem mertünk beljebb menni, egész úton a robogó vonat lépcsőjén álltunk. Kapaszkodj erősen, vigyázz, le ne ess! - ismételgette keresztanyám. Nyitráról Pozsonyba irányították a beteget, járt számtalan magánorvosnál is, de valamennyi szakember ugyanazt mondta: elhaltak a szem látóidegei. - Mindenhol reménykedtem, de világosságot a szemembe sehol sem kaptam. Örömtelen volt az ifjúságom. Ha dalolni hallottam a lányokat, elbújtam, édesanyám ne lássa, hogy sírtam. Istenem, miért nem lehetek közöttük? - sóhajtoztam. Ancsi néni azt mondja, már abban az időben is a virágok nyugtatták a lelkét. Igaz, nem látja, de kezével érzi őket. Máig sok időt tölt az udvaron a virágágyások között. - Szomorúan telnek napjaim. Most Maiinkénál, a húgomnál lakom, míg kicsik voltak az ő unokái, általuk könnyebbeden szívem fájdalma. Karomba vettem, ringattam őket. Mióta a gyerekek felnőttek és édesanyám is meghalt, még nehezebb. Arra gondolok, én is odakerülök majd édes szüleim mellé a temetőbe. Édes mama előrelátóan még életében középen, az út mellett vásárolt sírhelyet. Azt mondogatta, azért, hogy én véletlenül el ne botoljak, ha fogok járni a sírjukhoz. Az idős asszony bevallotta, álmáFeri bácsi: „Unokáim rövidítik meg hosszú napjaimat" (Mészáros Imre felvétele) Mészáros Ferenc, amikor még nem volt szüksége sötét szemüvegre (Családi archívum) ban gyakran ugyanaz a kislány, aki a vasúti sínek mellett megy édesapja után. - Olyan jó ez a visszatérő álom, olyankor újra látok... FERI BÁCSI Mészáros Ferenc kerek tíz évvel fiatalabb Ancsi néninél. Ő 1966-ban egy munkabaleset következtében veszítette el bal alsó kaiját és mindkét szeme világát. Meggyőződése, hogy csakis családjának köszönheti, hogy fel tudta dolgozni a tragédiát. Annyival volt szerencsésebb helyzetben, hogy ő akkor már egy nyolc hónapos kisfiú édesapja volt. Felesége soha többé nem állt munkába, háztartásbeli lett, hogy férjét gondozhassa, mindig kéznél legyen. Családi házukat a szülők és rokonok segítségével építették fel. Ám a férj sem sokáig tétlenkedett a baleset után, még a kórházban megtanulta a letapogatható Braille-féle vakírást. - Lőcsén működik a vakok számára egy országos könyvtár, onnan kölcsönzők hangos könyveket, magnókazettákat, havilapokat és egyéb irodalmat, mivel itthon többnyire csak szótáraim vannak - magyarázza, amikor arról kérdezem, mivel tölti napjait. Mészároséknál nem megy ritkaság- számba, hogy külföldről hoz levelet a postás. - Több országba levelezek, főként eszperantó nyelven. Levelezőtársaimmal hirdetések útján kerültem kapcsolatba - mutatja a különböző országok bélyegeivel ellátott borítékokat a feleség. A velük való kapcsolattartásra Feri bácsi a már említett letapogatható írásmódot használja, amivel a vakok egymás között kommunikálnak. Elsajátított azonban egy másfajta módszert is. - A Klein-féle írással a látóknak írok. Lényege, hogy jobbról balra haladva a papírra tulajdonképpen kiszurkodom a latin ábécé betűit. Én ezt aztán elolvasni már nem tudom, csak megírni. A rádióban és a televízióban leginkább a vetélkedőket hallgatja. Gyakran küldi be ő is a helyes megfejtéseket, nem egyszer már ki is sorsolták nyertesként. A napi sajtót felesége olvassa fel neki. Családi házuk emeletén él 37 éves fia a feleségével és két kislányával. - A napok lassan telnek, az évek viszont rövidek - mosolyodik el a látszólagos ellentmondáson. - Nagyon örülök az unokáimnak, akik hozzám bújnak. Ők rövidítik meg hosszú napjaimat... Egy pillanatra kétségbe vontam családom szavahihetőségét, de aztán mégis szeretteim megbízhatósága mellett döntöttem, s feltárcsáztam a levélben megadott telefonszámot Mit szóljon mindehhez a szerencsétlen áldozat? FIALA ILONA Kaptam egy idézést az egyik pozsonyi járás városi rendőrségétől. A levélben feltüntetett paragrafusok alapján megtudtam, hogy valamilyen közlekedési kihágást követtem el, s ha nem én, akkor valaki más a családomból, aki szintén használja az autómat. Tilosban való parkolásról volt szó, s mivel biztos voltam benne, hogy nem parkoltam tilosban a szóban forgó városrészben, s ugyanezt állította családom többi autós tagja is, s mivel nekik maradéktalanul hiszek, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben az idézés körül. Nem kellett különösen törnöm a fejem, hamar eszembe jutott, hogy még tavaly novemberben ellopták az autónkról a rendszám- táblákat. Ezt még aznap bejelentettük a rendőrségen, s új rendszámokat kaptunk, s természetesen új műszaki igazolványt. A régit bevonták, megsemmisítették, s a központi nyilvántartásba bejegyezték a változást - a nevem mellé az új táblán szereplő rendszám került. Nos, eszembe jutott az a bizonyos novemberi reggel az összes kellemetlenségével együtt, s a rendőri idézést nézegetve arra gondoltam, hogy bizonyára valaki a tőlünk lopott rendszámtáblákat használja egy ugyancsak lopott autón. Ami viszont nem fért a fejembe: mindehhez műszaki igazolványa is kell, hogy legyen az új tulajdonosnak. Azt pedig minden bizonnyal csak rendőri segítséggel szerezhet (hacsak nem hamisítványt használ az illető, amit viszont a rendőri ellenőrzések során le kellene leplezni!). Nem, nem, ez mégis csak leheteden. De az is lehetetlen, hogy engem zaklassanak a régi rendszám miatt, amikor azt a szemem láttára törölték ki a nyilvántartásból, s az új számot írták be helyette. Mégse lehet, hogy a rendőrség ennyire slendrián munkát végezzen! Egy pillanatra kétségbe vontam családom szavahihetőségét, de aztán mégis szeretteim megbízhatósága mellett döntöttem. Feltárcsáztam a levélben megadott telefonszámot. Persze, így nem kaptam pontosabb tájékoztatást a kihágásról. A szolgálatos rendőr csak annyit árult el, hogy a kihágásokat fényképekkel vagy más dokumentumokkal bizonyítják, úgyhogy az elkövető semmiképpen sem bújhat ki a felelősség, s az ebből következő büntetés alól. Ha tehát beidéztek, akkor az „ezer” százalékig azt jelenti, hogy ludas vagyok a dologban. A rend őre a világért se nézte volna meg az én „ügyemet”, mert hogy százával sorakoznak az asztalán az ilyen levelek, de annyit elértem nála, hogy hamarabb is fogad, s nem kell bizonytalanságban várnom az idézésben kitűzött napig. Még aznap elmentem a megadott címre, s felkerestem az illetékes rendőrt. Az asztalán „halmokban álló” legfeljebb 20 levél között pillanatok alatt megtalálta a rám vonatkozó írást. Természetesen azonnal kiderült, ami már régebben megfordult a fejemben: egy fehér autót (a mienk sötétzöld) ábrázolt a digitális kamerával készített fénykép. Az autó valóban tilosban parkolt, s nem is egyszer! Az én rendszámtáblám is szépen látszott rajta. Rögtön elkezdtem a mondó- kámat: tavaly novemberben... Felmutattam az eset bejelentéséről szóló írást is. A rendőr mindent megértett, sőt együttérzett velem. A fejét csóválva sopánkodott: „Ha tudná, hány ilyen eset van! Disznó- ság! Mi meg, ugye, magácskát zaklatjuk. S ezzel még nincs vége. Még számíthat néhány kellemetlenségre.” Csak otthon kapcsoltam, hogy mindezeket nekem kellett volna mondanom - jól felháborodva. De a bőbeszédű rendőr sehogy se engedett szóhoz. Ráadásul biztosított felőle, hogy ő majd jelenti az állami rendőrségnél az esetet, s reméli, nem lesz több kellemetlenségem miatta. „De nem garantálom!” - tette hozzá. Jobban szemügyre véve a fényképeket, rájöttem, hogy az autó minden esetben majdnem ugyanazon a helyen állt. Ezt figyelmébe ajánlottam a rendőrnek is: jó lehetőség arra, hogy elkapják a pasit, aki az én rendszámtábláimmal furikázik, s van pofája kihágásokat is elkövetni. Javaslatomra a rendőr meglepően reagált:- S ugyan, mondja, azzal mit érnénk el, ha elkapnánk?- Hogyhogy mit érnének el? - kérdeztem vissza. - Mi kell még ahhoz, ha valaki lopott rendszámokkal közlekedik?- Ugyan, asszonyom, az ilyen alak bármit összehordhat: hogy vette, ajándékba kapta vagy találta! Bármit mondhat nekünk. Na, itt szó szerint megállt az eszem. A lélegzetem is. Csak fogtam az irataimat, s indultam. Szóval a bűnöző „bármit mondhat”. És erre mit mondjak én? Az áldozat, akit megloptak, akinek a lopás helyrehozatala idejébe, pénzébe és fáradságába került, s akit a rendőr szimbolikusan vállon vereget: szegénykém, hogy kitoltak magával!
