Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-18 / 214. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 18. KOMMENTÁR Túl kicsi a húsosfazék SIDÓ H. ZOLTÁN í Bár a jövő évi állami költségvetés végleges változatát többszöri nekifutás ellenére sem fogadta el egyelőre a kormány, az 5,1 milliárd koronás állami tartalékalapot már az utolsó fillérig elosztották. Vajon ki merített leginkább a speciális húsosfazékból? A legutóbbi kormányülés során lezárult utolsó szétosztáskor a földművelésügy kapta a legnagyobb falatot, és összességében is a maga 1,35 milliárd koronájával ez a tárca a listavezető. Ennek dacára Simon Zsolt miniszter távolról sem elégedett az eredménnyel, mivel a hazai mezőgazdaság támogatása még így is csak az európai uniós szint 50 százalékát éri el a kívánt 55 százalék helyett. Ivan Mikloš pénzügyminiszter viszont azzal érvel, hogy az ágazat ennek dacára jövőre lényegesen nagyobb forráshoz jut, mint idén. Az 5 miliárd koronát felölelő alap második legnagyobb kedvezményezettje a közlekedési minisztérium. A tárca az autópálya-építés ürügyén jutott hozzá az 1,1 milliárdos többletbevételhez. A többieknek már csak néhány százmilliós pénzmorzsák jutottak, s a nagy elosztás végén gyakorlatilag az összes miniszter csalódottan távozott. Csalódottan, hiszen korábban a látszólag csinos summára mindenki milliárdos igényekkel vetette rá magát, az első követelések együttesen vagy 10 milliárd koronával haladták meg a lehetőségeket. Nagyban, vagyis amikor a teljes büdzséről tárgyaltak, természetesen ugyanez volt a helyzet. Hiába, a lehetőségek még mindig szerények, csupán az indoklások változnak. Korábban a szövetségi állam kettéválása okozta pénzcsap elzárására hivatkozva volt szűkös az állami költségvetés kerete, majd a mečiari garázdálkodás számláját kellett évekig állni, most pedig az Európai Unióra hivatkozva ilyen rövid a takaró. Ugyanis ha rövidesen be akarunk lépni az euróövezetbe, akkor nagyon kell ügyelnünk a költségvetési és államháztartási hiány nagyságára. Márpedig Ivan Mikloš nem ismer kegyelmet: a deficit egy bizonyos szintjén túl nem engedi a pénzkiáramlást, ráadásul jövőre már a brüsszeli közös kasszába is be kell fizetni. A nagy takarékosságot persze a polgárok is megérzik, például 2004-ben lényegesen kisebb lesz a lakás-takarékpénztárak állami prémiuma, továbbá a jelzáloghitelek kamattámogatása. Vagyis a polgárok szintén csalódhatnak, csakúgy mint a miniszterek, azzal a különbséggel, hogy megkérdezésük nélkül kurtították juttatásaikat. JEGYZET viselnek terepmintás cuccokat, kapni bikinit, szexi topot, retikült, testhez simuló nadrágot, sőt töltényhüvelyt imitáló övét is. De ami a legmegdöbbentőbb: már a hároméves gyereket is be lehet öltöztetni katonának, és a szülők bizony be is öltöztetik, hadd legyen világos, ki a góré a homokozóban. Már egy hónappal ezelőtt feltűnhetett volna nekem a dolog, amikor egyik ismerősöm kilenc éves kisfia komplett bagdadi aknász-szerelésben rohant be a szobába, majd kisvártatva a haveija is feltűnt az ajtóban, ugyanolyan cuccban. „Egyszerűen nem hajlandó levenni, csak ebben érzi jól magát!” - mondta elnéző mosollyal ismerősöm, én meg vállat vonva nyugtáztam a dolgot, elvégre nem az én gyerekem... Ma azonban komolyan megijedtem. Az egyik kirakatban ugyanis megláttam egy terepmintás mobiltelefon-előlapot. Ráadásul drágábban adták, mint a többit, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy ez a legmenőbb módi, ezen akarnak a legtöbbet keresni a kereskedők. Tisztelettel kérem a divatdiktátorokat, gondoljanak ránk, megrögzött pacifistákra is, hogy ne kelljen riadtan elfordulnunk, ha terepmintát látunk olyan helyen, ahol annak semmi keresnivalója nem lenne! Military filing JUHÁSZ KATALIN A minap beható elemzést olvastam egy lapban a terepszínű divatról. Elkezdtem figyelmesebben szemlélni a szembejövőket, és észre vettem, hogy valóban sokan öltöznek kvázi-katonai egyenruhába. Ez mindeddig talán azért nem tűnt fel, mert a ruhadarabok „rendeltetésszerűen” beleolvadtak a környezetbe, ész- revédenné téve viselőjüket. A fekete kommandósnadrágokat és sokzsebes mellényeket már tavaly fel lehetett fedezni az utcán, a terepminta azonban mostanában kezdett igazán hódítani. Már nem csak az erre szakosodott Military Shopokban lehet hozzájutni ilyen cuccokhoz, hanem menő butikokban, sőt a kínai piacon is, szinte bagóért. Ez azt eredményezi, hogy a szerényebb keresetű rétegek is megengedhetik maguknak. Talán ezzel magyarázható a viselet gyors terjedése. Tegnap reggel például egy tetőtől talpig „military”-ba bújt nyugdíjast láttam kerékpározni a piac irányába, bizonyára az egész osztagnak akart paradicsomot venni. Az egyenjogúság jegyében nők is OLVASÓI LEVEL Ki mond igazat? Szeptember 5-i számban Gyu- rovszky László építésügyi és vidékfejlesztési miniszter félrevezetőnek tartotta azokat a híreket, hogy a kormány az uniós strukturális alapok forrásainak átcsoportosításával 3 évre megfosztja a mezőgazdaságot és a vidéket a fejlődés lehetőségétől. „Az új elosztás szerint is a mezőgazda- sági és szociális alap részesedése az uniós forrásokból Szlovákiában magasabb a többi országhoz viszonyítva.” A 6.-i számban - Bugár Béla számokkal igazolta, hogy „a magyarországi termelők 4700 koronát, a csehek 2300 koronát, a lengyelek 3200 koronát kapnának, míg a hazai gazdáknak 2500 korona jutna hektáronként”. A valóságban azt tapasztaljuk, hogy Bugárnak van igaza, mert úgy látjuk, hogy nálunk a legnehezebb a megélhetés, legtöbb a munkanélküli. Hiába bíztunk a jelenlegi kormányban. A közérdekek helyett az egyéni érdekeket helyezi előnybe. Pl. ígérték, hogy az országot tönkretevőket, a hirtelen milliárdosokká válók vagyonát megvizsgálják, megszüntetik a korrupciót, csökken a munkanélküliség, emelik a nyugdíjat. Mi teljesült ebből? Le- xa - félve a felelősségre vonástól -, több évig külföldön bujdosott. (Miből?). Elfogták, itthon szabadon engedték. Emelték a nyugdíjat 6%-kal. Emelték az energiák - más fontos áruk árát - 30%-kal. Tévé- és rádiódíjat kell fizetnie a nyugdíjasnak. A betegnek az orvosnál, az orvosságért, kórházi kezelésért fizetnie kell. A kórházak tönkremennek. Az iskolák adóssággal küzdenek, a tanulásért fizetni kell. De azok, akik tönkretették az országot, a mezőgazdaságot, az üzemeket, gyárakat, élvezik millióikat. G. J. 84 éves nyugdíjas (cím a szerkesztőségben)- El tudná szállítani azokat az apró figyelmességeket, amelyekkel az egyik politikust szeretném lekenyerezni? (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ WSJE Az. amerikai The Wall Street Journal európai kiadása szerint Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóság elnöke immár nem játszik történelmi szerepet a Közel-Keleten és a világnak ideje felismernie, hogy meg kell szabadulni tőle. A lap még a Biztonsági Tanácsban leadott amerikai vétó ismerete előtt vezércikkében azt írta, hogy Arafat neve nemcsak egy önkényuralmat gyakorló vezetőként kerül be a történelembe, hanem a nyugati önámítás és makacs tévhitek szimbóluma is lett. ,Arafat a nemzetközi szinten tömegesen gyakorolt önámítás szinonimája lett. Arafat annyit jelent, mint nem akarni elhinni, hogy egy ellenfelünk egyszerűen javíthatatlan.” A WSJE a palesztin vezető számlájára ír repülőgép-eltérítéseket és -felrobbantásokat, Libanon szuverén államiságának lerombolását, Jordánia és Izrael felforgatásának kísérletét, nemzetközi egyezmények semmibe vételét, mint legutóbb az oslói megállapodást. A cseh-német megbékélés közvetlenül befolyásolhatja a szlovák-magyar együttélést Németek, csehek, magyarok Nemcsak a csehek és a németek békés együttéléséről van szó, az évszázados konfliktussorozat lezárásáról. Az újjáformálódó Európai Unió jövőjéről is, meg nem különben érintettek vagyunk mi, magyarok. Magyar Köztársaságnak és a több részre tagolt nemzeti közösségnek egyaránt nem közömbös e probléma. E. FEHÉR PÁL Úgy tetszik, mintha a közelmúltban Prágában Gerhard Schröder és Vladimír Špidla kormányfők elsimították az éppen aktuális, több mint egy éve húzódó konfliktust. Ezt Miloš Zeman, az előző cseh miniszterelnök (különben ugyanúgy szocdem, mint Schröder, vagy Špidla) gerjesztette, amikor kijelentette, hogy Hitler hatalomra jutása után a szudéta- németek a nácik ötödik hadoszlopa voltak, tehát teljes mértékben megérdemelték a Beneš-dekrétumok szigorát. Sem Schröder, még kevésbé Spidla nem nyilatkozott a dolog lényegéről: létezik-e kollektív bűn, avagy sem. Hiszen mindenki tudja, hogy a csehek úgyis, mint nemzet és mint szlávok kollektív kiirtásra ítéltettek Hitler Mein Kampf-ja tételei szerint, s a náci ideológia által befolyásolt német tömegek elfogadták és sokban megvalósították ezt az ideológiát. (Tény: Belorusszia lakossága - a német megszállás következményeként - még ma sem érte el a háború előtti lélekszámút!) És az sem kétséges, noha, természetesen a két jelenség össze sem hasonlítható, hogy Beneš az antifasiszta cseh- szlováldai németeket (és magyarokat) szintén kollektív bűnösként kezelte és büntette. Manapság sok és nagyon sok felelődén, a történelmi tényeket „nagyvonalúan” mellőző nyilatkozat hangzik el a szudétané- metek, (és a kitelepített, vagy lakosságcserére kényszerített magyarok) súlyos sérelmeiről. Ám azért nem feledhető, hogy a dekrétumok előzménye München volt, amikor 1938 szomorú őszén Nyugat-Európa akkori két meghatározó hatalma egyszerűen kiszolgáltatta Hider és szu- détanémet szolgái kénye-kedvére Közép-Európa egyeden demokratikus államát. Igaz, a szlovákiai helyzet némileg más volt, bizonyos értelemben rosszabb, bizonyos értelemben tűrhetőbb. Tiso azonban szolga volt és lelkes, sőt túlteljesítő szolga, Horthyék pedig úgy kezelték az első bécsi döntés következményeként újra Magyarország részévé lett területeket, mintha az valamiféle sajátos gyarmat lett volna. Azért egyeden percre se feledjük el, hogy a Horthy- bevonulás után a volt csehszlovákiai területre beözönlött „anyások” gyakorlatilag úgy viselkedtek, mint száz évvel korábban az Egyesült Államokban az úgynevezett Vadkeleten az aranyásók. (Sziklay László, a kiváló irodalomtörténész, halála után kiadott emlékirataiban olvastam azt a megdöbbentő jelenetet, hogy a magyar honvédség egyik magas rangú tisztje éppen Sziklaytól, a demokrata meggyő-ződésű tudóstól kérdi: ugyan már kik ülnek a Salk- ház Szálló kávéházában a bevonulás ünnepi estéjén. Sziklay elmondja, hogy az egyik vendég mesterember, a másik tisztviselő, a harmadik tanár. Mire az ezredes úr fintorogva reagált. „Szóval nincsen itt egyeden úriember sem?” Talán e vázlatos problémajelzésből is kitűnik: a cseh-német kiegyezés a bővített Európai Uniónak ugyanolyan jelentőségű kulcskérdése, mint vagy fél évszázada a francia-német ellenséges szembenállás felszámolása volt. Schröder és Špidla, természetesen és helyeselhetően, nem történészek, hanem praktikus politikusok módjára cselekszenek és nyilatkoznak. Ám az ő helyénvaló békítő gesztusaik azért nem feledtethetik, hogy Miloš Zeman nem a levegőbe beszélt, még akkor sem, ha nem mérte fel - és politikusként ez, persze, kötelessége lett volna -, hogy milyen darázsfészket bolydít fel. Megint egy magyar vonatkozás, amelyre - ebben biztos vagyok - Zeman álmában sem gondolt. Az első világháború utáni békerendszer felbomlása éppen a kezdeményezők, az angolok és a franciák jóváhagyásával foszlott szét Münchenben. Az sem kétséges, hogy a szudétanémet fasiszták, azaz Heinlein és a szlovákiai magyar pártok kapcsolatban álltak egymással. Segítették egymást Csehszlovákia felbomlasztásában. Finoman szólva: retrográd rendszerekhez csatolták a német és a magyar kisebbséget, amiért aztán, a második világháború befejezése után igen borsos számlát kellett kifizetni. Ám ki fizette ki ezt a számlát magyar részről? Például a szlovákiai magyar kisebbség, sőt a baloldal, például a kisemberek... Hiszen közismert, hogy a szlovák közegben kicsi volt a baloldal támogatottsága, míg a magyar kisebbségnek ez volt a reménye. Mindezeket a tényeket azért érdemes átgondolni, mert, például, a cseh történettudomány egyik nesztora, az idén hetvenhárom éves Robert Kvaček határozottan állítja, hogy a masaryki köztársaságnak egészen Hider hatalomra jutásáig semmilyen konfliktusa nem volt a weimari Németországgal, sőt a szocialista Ausztriával ugyancsak bará- ti-szövetségesi kapcsolatokat ápolt. Kvačeknek abban is igazat kell adnunk, hogy nehéz lenne demokratikus államoknak nevezni - persze Csehszlovákia kivételével - a Kis- Antant többi tagállamát, azaz Romániát, Jugoszláviát, de - hivatkozik erre a cseh történész is - még a Trianon revízióját követelő Bajcsy Zsilinszky Endre is elismerte, hogy a Jozef Tiso azonban szolga volt és lelkes, sőt túlteljesítő szolga. magyar dzsentriuralomnál mégiscsak enyhébb és nagyobb társadalmi mozgásra nyújt teret a parasztságot, mint osztályt előnyhöz juttató román, illetve szerb állam. Szóval a cseh történész Hidertől és Horthytól eredezteti a csehszlovák államon belüli nemzetiségi békédenség okát. Mert - szerinte - ezek a konfliktusok nem igazán nemzetiségi, hanem sokkal inkább az úgynevezett anyaországok által indikált és bőkezűen fizetett irredenta mozgalmak tevékenységének voltak betudhatok. Ők viszont a csehszlovák demokráciát tekintették tűrhetetíen ellenségnek. Ha ez igaz, akkor egyet kell értenünk a politikusokkal: mivel kikapcsolódtak, vagy - az EU rendszerében - ki kell kapcsolódniuk az üyen indíttatású mozgalmaknak, elegendő a politikusok kézfogása. Valami szimbolikus gesztus, hogy a Beneš-dekrétumok már nem érvényesek, de vagyont vissza nem adunk, s talán meg kellene vizsgálni a német tulajdonba került korábbi cseh vagyonok kérdését is. Milyen szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne a probléma megoldása. Nemrég olvastam Eduard Goldstüc- ker posztumusz kiadott emlékiratait (Vzpomínky 1913-1945). Goldstüc- ker kassai fiú volt, aki később nemcsak a prágai német irodalom és kivált Franz Kafka egyik legjelesebb tudósa lett, hanem 1968-ban a Csehszlovák írószövetség elnöke is, akit Husákék másodszor kényszerítettek emigrációba - először a németekkel kollaboráló Emil Hácha - és a rendszerváltás után térhetet haza meghalni. Göldstücker 1934-ben került egyetemi hallgatóként a cseh fővárosba, ahol akkor két Károly Egyetem létezett: egy német és egy cseh. Ő a cseh egyetemre járt és arra kellett visszaemlékeznie vagy fél évszázaddal később, hogy állandó volt a nacionalista gyűlölködés (a masaryki demokráciában!) a német és a cseh egyetemisták között. Hadd idézzem Goldstücken, mint koronatanút: „1989 novembere után sokat beszélnek és írnak úgy Prágáról, mint három kultúra városáról, mert az európai szellemiség megteremtette a csehek, a németek, a zsidók együttélését. A valóság nem volt ennyire idilli...” Annyira nem volt idilli, hogy Göldstücker, mint német szakos egyetemista gyakorlatilag nem tudott érintkezni a város német részével, és (mint ateista szlovákiai zsidó, aki Kosztolányi zseniális műfordításkötetéből, a Modern költőkből magyarul tanulta a világirodaimat, Karel Čapeknek a modern francia poézist bemutató könyvével párhuzamosan) a prágai katolikus templomokba járt misére a német irodalmi nyelv minél tökéletesebb elsajátítására... Igen, a német-cseh megbékélés, történelmi kiegyezés létfontosságú. A két állam szempontjából. Ez Európa és az EU érdeke is. Ám nagyon sok köze van ahhoz is, hogy a szlovák-magyar történelmi megbékélés reális lehessen. De nemcsak a politikusok szintjén, hanem a köznapok valóságában nem különben. A szöveget Zeley László volt rádiós újságíró juttatta el a laphoz, azt állítva, a tudós hozzájárult közléséhez . Teller-levél: elnézést leért a Népszabadság ORIGO-HÁTTÉR A Népszabadság beismerte, hogy nem hiteles a hétfői számában megjelentetett, Teller Edének tulajdonított levél, melyben az ellenzéket kritizálta. A dokumentumot valójában Teller egy budapesti ismerőse írta, aki szerette volna, ha Teller ezzel a szöveggel áll a nyilvánosság elé. Eötvös Pál, a lap főszerkesztője védelmébe vette a cikket leközlő újságírót, mert szerinte lapját megtévesztették. „Nincs birtokunkban a Teller Ede professzor úr által írt levél. Ennyi elég egy szerkesztőségnek, hogy megkövesse olvasóit és az érintetteket“ - áll Eötvös Pál közleményében. A lapban egy nyomtatott faxüzenet jelent meg, „Rossz hírek a szülőföldről“ címmel. A szöveg élesen támadta a Fideszt: Amerika-ellenességgel és antiszemitizmussal vádolta az ellenzéket. A fax mellett hitelesítésül egy aláírt névjegykártya is megjelent az újságban. Furcsa volt a levél szövege, mert Teller Ede 2002 tavaszán, a választások előtt jelezte, hogy ha magyar állampolgár lenne, akkor a Fideszre szavazna. A levélről Teller közeli munkatársai Amerikából azt üzenték, hogy hamisítvány. A szöveget a Népszabadsághoz Zeley László budapesti volt rádiós újságíró juttatta el, aki két könyvet írt közösen Tellerrél. Mint kiderült, Zeley szerette volna elérni, hogy Teller adjon ki egy a Fideszt elítélő és a kormányt támogató nyilatkozatot. Meg is írta előre a szöveget,Teller azonban nem akarta a nevét adni az íráshoz, mondván: nem ismeri eléggé a magyar belpolitikai életet. Zeley így végül saját szövegét adta a Népszabadságnak, de azt állította, hogy Teller hozzájárult a közléséhez.