Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-17 / 213. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 17. Kitekintő Németország keleti felében egyre inkább terjed az egykori Német Demokratikus Köztársaság iránt érzett nosztalgia. Ezt a hullámot alaposan kihasználják a tévétársaságok. Sokakban szép emléket ébreszt a jó öreg Trabant A volt NDK iránt érzett németországi nosztalgia legbiztosabb jele a tavasszal bemutatott Good-bye Lenin című film kirobbanó sikere volt. Felvételünkön részlet a filmből. (Fotó: HN-archívum) Csak a szépre emlékezem - ez lehet a mottójuk az elmúlt hetekben elszaporodott nosztalgia-show-műsorok- nak, amelyekkel a német tévéállomások örvendeztetik meg azokat a nézőiket, akik szemében utólag mégiscsak kedvesnek tűnik az az NDK, amelytől 1989-90-ben a lehető leghamarabb akartak megszabadulni. WEYER BÉLA Az új produkció elsőként a közszolgálati televízió második csatornáján, a ZDF-en tűnt fel, amelyhez hamarosan csatlakozott az ugyancsak közszolgálati regionális adó, az MDR. Őket követte - igaz, csak egyetlen estével - a kereskedelmi Sat 1, végül szeptember elején indította el négyrészes sorozatát a piacvezető RTL is. Ha valaki arra gondolna, hogy egy új akciófilm piaci bevezetéséről van szó, esetleg Harry Potter ereszkedett személyesen alá, hogy főműsoridőben szórakoztassa a német polgárokat, téved. A programtervezők egybehangzó értékítélete szerint - amit a nézettségi indexek is igazoltak - az egyesített Németországban most az NDK-nosztalgia a biztos tipp. Ez már augusztusban, rögtön az első ZDF-show után látszott. A célcsoportban, tehát a keleti országrészben elért fantasztikus, 33,9 százalékos nézettségi arány (vagyis az összes bekapcsolt tévékészülék egyharmadán az NDK-s éveket visszaidéző show-műsort nézték aznap este) látványosan mutatta: a Német Demokratikus Köztársaság soha nem volt olyan szép és jó, mint most, megszűnése után 13 évvel. A recept egyszerű: végy néhány, az NDK-s hétköznapokra emlékeztető filmbejátszást, hordj össze egy csomót az egykor mindennapos használati tárgyakból, ha lehet, pöfögj be egy igazi Trabanttal a stúdióba - s mindenekelőtt gyújts össze egykori NDK-s sztárokat. Slágerénekeseket, színészeket, élsportolókat, ha pedig valamelyiküket műsorvezetőnek is megteszed, máris garantált a siker. Mint ahogy az is volt. Elegendőnek bizonyult az NDK-s elemes bútorból berendezett konyhában (ahol még turmixgép is volt) felmutatni egy Tempo babkonzer- vet vagy Spreewald uborkát (ezek voltak a keletnémet konzumle- hetőségek csúcspontjai), hogy a stúdióközönség tapsban törjön ki. Vagy elég volt elkezdeni az egykori iskolai sportvetélkedők „Csináld velünk” jelszavát, hogy a szlogen befejezését, a „Csináld jobban”-t már együtt skandálják a jelenlévők, minden bizonnyal magukkal ragadva a képernyőt otthon bámulókat is. Akikre persze senkinek nem lehet egy rossz szava sem, hiszen általános emberi tulajdonság szívesen emlékezni a fiatalságra. Pláne, ha némi manipulációval rá is segítenek a messzeség megszépítésére. Hiszen a magyarországinál sokkal keményebb rendszer hétköznapjait meg- élteknek nyilván sokkal több tapasztalatuk - s ennek következtében rossz emlékük - volt és van a hiány- gazdaságról, az utazási korlátozásokról, az ellenvélemények elnyomásáról, mint arról, milyen nagyszerű dolog is volt tapsolni az NDK-s élsport sikereinek. Ezzel együtt a negatívumokról legfeljebb egy-egy vicc felidézésének erejéig esett szó. „Megy az NDK-s polgár az utcán, s egy nagy koszorút cipel. - Ki halt meg? - érdeklődik résztvevőén a szomszéd. - Senki, de most lehetett kapni” - az iróniára persze bejött a taps, de aztán a show vonalvezetése visszaért a „csak a szépre emlékezem” mottójához. S mondjuk Katarina Witt egykori műkorcsolyacsillaghoz, akit nem csupán meghívtak, de még társműsorvezetőnek is megtettek - ami azért az NDK-s múltat egy kicsit is kritikusan szemlélők számára elég ízléstelennek tűnhetett. Merthogy a fehér blúzhoz a hecc kedvéért most kék kisdobosnyakkendőt kötő Witt az NDK privilegizált sztárja volt, így legalábbis furcsa, hogy éppen az ő egyenruhaöltése hivatott nosztalgiát ébreszteni azokban, akik egykor ugyanezt a nyakkendőt hordták, de közel sem éltek oly gondtalanul, mint ő. A keletnémetek mentségére legyen mondva, hogy valamennyi NDK- nosztalgiaműsort - amit itt találóan Ostalgie-nak kereszteltek el - nyugatiak találták ki és készítették. A mainzi ZDF, a kölni RTL, az egykori Kirch-birodalomhoz tartozó Sat 1 aligha keveredhetnek abba a gyanúba, hogy bármi kötődésük lenne a korábbi NDK-hoz. S bár a lipcsei székhelyű MDR esetében első pillantásra felmerülhet némi kétség, az is eloszlik az ottani show stáblistája láttán: a producer a Bild Zeitung korábbi főszerkesztője, Helmut Kohl volt kancellár tanácsadója, Hans-Hermann Tiédje volt. A magyarázat egyszerű: a piacgazdaság körülményei között dolgozó szórakoztatóipar érzékelte, hogy van kereslet az effajta nosztalgiára, és hozzálátott az igények kielégítéséhez. A kereslet legbiztosabb jele a tavasszal bemutatott Good-bye Lenin című film kirobbanó sikere volt. Eddig több mint hatmillióan nézték meg, s az NDK végnapjait egy abszurd szituációban, tragikomikus eszközökkel felelevenítő alkotás még mindig megy a mozikban. A visszatekintés iránti igényt jelzi a NDK-s témájú könyvek - például Jana Hensel Zonenkinder című, az NDK-ban született, az egyesítést kamaszkorukban megélt fiatalok problémáit tárgyaló műve - fogadtatása is. És ugyanezt tanúsítja a keleti termékeket árusító boltok, köztük a hallei székhelyű Ossiversand csomagküldő szolgálat növekvő forgalma vagy a most Berlinben látható Az NDK művészete című - a rendezők egészséges merkantilizmusa következtében a szokásos múzeumi belépőknél drágábban megtekinthető - képzőművészeti kiállítás az átlagost messze meghaladó látogatottsága. Mélyebb elemzést kívánó kérdés, vajon miért tudott lábra kapni az a nosztalgia, amire most ügyesen rámozdult a nézettségi mutatókra s ezen keresztül a reklámbevételekre sandító szórakoztatóipar. Az egyik ok alighanem az, hogy bár az NDK megszűnését az elmúlt 13 évben mindig mint a „német újraegyesítést“ emlegették, az valójában a keleti országrészek minden feltétel nélküli beolvasztása volt (ezt egyébként az államközi szerződés sem tagadta, hiszen az NDK belépéséről szólt az NSZK szövetségi államába). Az ismert gazdasági következmények, a keletnémet ipar csaknem maradéktalan felszámolása emberi sorsokra fordítva munkanélküliséget, a fölöslegesség érzését jelentette - megszépült múltként jelenítve meg az NDK-s időket. Egységről még ma sem lehet beszélni: a keleti országrész egy főre eső bruttó hazai terméke még mindig csak 17 979 euró, szemben a nyugati 28 753 euróval, az átlagos heti munkaidő viszont 39,1 óra, míg a nyugatiaknak csak 37,4 órát kell - magasabb fizetésért - dolgozniuk, s keleten a munkanélküliségi ráta is több mint duplája a nyugatinak: 18,5 százalék a 8,3 százalékkal szemben. Átlátható, biztonságos, s aki betartotta a szabályokat, annak otthonos is volt - ez a kép bontakozik ki a nosztalgiahullám következtében az NDK-ról. Hamissága most, a nyugatnémet gazdasági csoda napjaiban felépített, eddig kisebb-na- gyobb zavarokkal, de össznémet viszonyok között is jól működő szociális rendszer nehéz óráiban, a nyugdíj- és egészségügyi ellátás kényszerű reformjai idején nehezebben lepleződik le. Persze azért a show-műsorban egy-egy jó vicc segít a valódi múlt felidézésében. Bemegy a polgár a boltba, s megkérdi: nincs banán? Mire az eladó: nálunk eper nincs. A banán a szomszéd üzletben hiánycikk. Régészeti bizonyítékok támasztják alá Caligula római császár őrültségét Azért olyan népszerű, mert a középkorú férfiak megvalósíthatják gyermekkori álmaikat Fehérgalléros harcosok klubja Tényleg istennek képzelte magát A római Forum Romanum feltárása során olyasmikre bukkantak a régészek, amik újabb adalékkal szolgálnak Caligula személyiségzavarához (Képarchívum) JUHARI ZSUZSA Ugyan számos történeti forrás számol be arról, hogy Caligula császár (37-41), aki többek között saját lovát nevezte ki konzulnak, vérfertőzésben élt nővérével és előszeretettel bámulta az általa meggyilkoltak haldoklását - őrültségében milyen botrányos dolgokat művelt, régészeti bizonyítékok ezekre mindmostanáig nem kerültek elő. Ezért manapság egyre divatosabbá vált az a kutatói nézet, hogy Caligula meg nem értett, excentrikus uralkodó volt, s tetteit nem gonoszság, s nem is betegség irányította. Egyszerűen csak más volt, mint kora, s a történetírók ezért festették le őrültnek. Azokat a feljegyzéseket, amelyek arról számoltak be, hogy a császár a végén már istennek képzelte magát, egyszerűen kortárs túlzásként vagy a politikai ellenlábasok gonoszkodásaként és nem történeti tényként fogták fel. Arra hivatkoztak többek között, hogy Caligula csak tréfált, amikor a lovát konzullá tette meg, de a kortársak nem értettek a viccet. Suetonius beszámolóját arról, hogy a császár a rómaiak által rendkívül tisztelt Pollux és Castor Templomot beépíttette a palotájába, fantáziáidnak, írói túlzásnak nevezték. Ám most kiderült, hogy nem volt igazuk. A római Forum Romanum feltárása során olyasmire bukkantak régészek, amelyek újabb adalékkal szolgálnak Caligula személyiségzavarához, ahhoz, hogy valóban istennek képzelte magát, s a történeti források nem túloztak. Az Oxford és a Stanford Egyetem brit-amerikai kutatócsoportja Caligula palotáját tárja fel. Az idei ásatás során kiderült, hogy az épületet összekötötték, illetve egészen pontosan a Castor és Pollux Templomot beépítették a palotába. Darius Arya, az Amerikai Római Intézet igazgatója elmondta, hogy a palota alaprajza, a vízvezetéki rendszer és az egykori utak kiépítése jól mutatja, hogy a palota építése során a templom tulajdonképpen a palota előcsarnokává vált. Eredetileg egy utca húzódott a templom és a palota között. Ezt azonban Caligula megszüntette. Utóda, Claudius azonban uralomra jutása után rögtön visszaállíttatta az eredeti állapotot. Suetonius, hogy Caligula furcsa dolgait példával igazolja, mintegy 70 évvel Caligula meggyilkolása után - leírta, hogy a császár a Castor és Pollux Templomot saját palotája előcsarnokává építtette be, s magát ott istenként imádattá. Most minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a történetíró igazat írt. „A rómaiak úgy vélték, ha egy uralkodó meghal, a lelke istenné válik. Caligula úgy látszik, nem akarta kivárni saját halálát” - nyilatkozta Arya. - Azzal, hogy a templomot saját székhelye részévé tette, egyértelműen azt üzente a népnek: isten vagyok, itt a földön. A fickó valóban dilis volt.” Mindazonáltal csak saját maga hitte el, hogy isten lenne. A rómaiak egyre jobban gyűlölték. Caligula, valódi nevén Gaius Caesar Augustus Ger- manicus, gyermekkorát apja hadjáratai során katonai táborokban töltötte. Lábán kis katonacsizmát, cali- gát viselt, innen kapta ragadványnevét. Mikor hatalomra került, a rómaiak még elfogadták uralkodójuknak. Az őrültség fokozatosan uralkodott el rajta, míg végül saját testőrei meg nem gyilkolták. ORIGO Ügyvédek, bírók és bankárok a tagjai a Londonban működő Valódi harcosok klubjának, amely havonta szervez bokszmeccseket az amatőr verekedőknek. A meccseket ugyan nem olyan kemény feltételek mellett tartják, mint a profi ütközeteket, de így sem ritka, hogy a versenyzők megsérülnek. Egy londoni rendezvényszervező, Alan Lacey 2001-ben alapította meg a Real Fight Club (Valódi harcosok klubja) nevű egyesületet, amelynek ma már közel 1200 tagja van. A klubtagok hetente 2-4 másfél órás edzésen vesznek részt, havonta egyszer pedig ringbe szállnak az egyesület által szervezett - és több száz fős közönség részvételével zajló - mérkőzéseken. A Time magazin cikke szerint a klubnak többnyire 30-40 éves jólszituált, családos férfiak a tagjai, akik civilben bankárként, ügyvédként vagy éppen bíróként dolgoznak. Ha valaki csatlakozni akar a Valódi Harcosok klubjához, előbb át kell esnie egy fizikai felmérésen, majd le kell tennie 140 fontnyi (közel 9 ezer korona) tagdíjat. Külön fizetni kell az edzésekért is: alkalmanként 14 fontot. Az első edzésen pofonnal fogadják az új tagokat. A Time-nak nyilatkozó egyik edző szerint az új tagoknak meg kell tanulniuk elviselni az ütéseket, ha ringbe szállnak, akkor ugyanis már nem hátrálhatnak meg minden egyes pofon után. Alan Lacey szerint a Idub azért olyan népszerű, mert a középkorú férfiak így megvalósíthatják gyermekkori álmaikat. A Rocky-filmeken felnőtt férfiak ugyanis a meccseken profi körülmények között küzdenek. A versenyzők ugyanúgy részt vesznek mérlegelésen, mint a hivatásosok, és ők is valamilyen általuk kiválasztott zenére vonulnak be a ringbe. A civilben öltönyben járó klubtagok a meccsek idejére felvesznek különböző beceneveket is. Az egyik versenyzőt például úgy hívják: Angyalarcú Bérgyilkos. De van, akit úgy konferálnak fel a mérkőzéseken, hogy Ütős Alex vagy Dinamit Vince. Magukon a meccseken ugyanakkor már könnyített feltételekkel küzdenek a versenyzők. A profi boksztól eltérően egy menet például nem három, hanem két percig tart, és versenyzők nem 8, hanem 16 unci- ás kesztyűket viselnek, ami jobban tompítja az ütéseket. A meccseken mindig vannak mentők, és ha valaki komolyan vérezni kezd, akkor - hasonlóan a profi bokszhoz - azonnal félbeszakítják az ütközetet. Az óvintézkedések ellenére nem ritka, hogy nyoma marad a mérkőzésnek. A Time beszámolója szerint ezt ugyanakkor egyáltalán nem bánják az amatőr bunyósok. A markenting menedzserként dolgozó 32 éves Richard Clarke például elmondta, kifejezetten örült neki, amikor az Meghívó az egyik meccsre egyik értekezleten kollégái felfigyeltek monoklijára. Amikor elmondta, hogy milyen körülmények között szerezte, munkatársnői vi- szolyogva néztek rá. Férfi kollégái ugyanakkor tisztelettel hallgatták, és - Clarke elmondása szerint - látszott rajtuk, hogy legszívesebben ők is csatlakoznának a klubhoz. A ma már női szekcióval is rendelkező klub iránt érdeklődnek más országokban is. Várhatóan így megjelenik majd Németországban, Dél-Afrikában és Új-Zélandon is. Ausztráliában már működik egy hasonló profilú egyesület, amely szintén pénzért kínál verekedési lehetőséget jólszituált férfiaknak. Szingapúrban is felfedezték ezt a különleges sportágat. A helyi szervezők már vettek egy bokszringet, amelyet egy átalakított csirkeólban állítanak fel. (Képarchívum)
