Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)

2003-08-04 / 178. szám, hétfő

2

Vélemény és háttér

ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 4.

KOMMENTÁR

Csak a magyar zavar?

SZILVÁSSY JÓZSEF

Pénteken újra rádöbbenhettünk arra, hogy Szlovákiában még mindig akadnak olyan személyek, akiket már akkor is kerülget a gutaütés, ha olykor húsz másodpercig magyar nyelvű reklámot sugároz a pozsonyi közszolgálati tévé. Az egyikük az egykor nemes, ma viszont szinte kizárólag csak magyarellenes célokért küzdő Matica slovenská szóvivője. Segítőtársa pedig a kulturális minisztérium államnyelvi - köznyelven csak nyelvrendőrségi - főosztályának vezetője. Ahol egyébként a tárcavezető a szlovák-magyar kapcsolatok egyik jeles szakértője. Az államtitkárt pedig az MKP jelölte. Beosztottjuk mégis háborítatlanul dáridózik, s nem először. A főosztályvezető és a matyicás szóvivő felháborodva törvénysértést emlegetett, ám fene nagy felháborodásukban mindketten megfeledkeztek arról, hogy a Szlovák Televízió eddig már sugárzott nem szlovák nyelvű reklámokat. Igaz, azok nem magyarul, hanem angolul hangoztak el, s a jelek szerint nem borzolták a két tisztségviselő mélynemzeti lelkületét. Ők arról is megfeledkeztek, hogy a The Slovak Spectator című lapot propagáló angol és a Vasárnapot népszerűsítő magyar mondatok pontos szlovák fordítása párhuzamosan olvasható volt a képernyőn, vagyis az sem maradt le semmiről, aki csak szlovákul tud. Igaz, még ebbe a megoldásba is belekötött a matyicás tisztségviselő, szerinte ugyanis a feliratok kicsik voltak. Magyarellenes kekeckedésében azzal sem törődött, hogy ezek a szövegek szabványosak. Mindezek után kérdéses, hogy az Új Szó ugyancsak magyar nyelvű hirdetését az érvényes szerződés szerint sugározza-e az STV e hét végén. Semmi okunk nagyvonalúan legyinteni néhány ügybuzgó nacionalista újabb megnyilvánulása fölött. Éppen ők bizonyítják ugyanis, hogy országunkban tovább él a „na Slovensku po slovens- ky” sovén buzgólkodás, amelyet különösebben nem hergelnek a szlovák médiában egyre gyakrabban megjelenő angol vagy német hirdetések és más közlemények. Ám azonnal ricsajozni kezdenek, ha magyar szövegbe ütköznek. Most sem tágítanak, holott Szlovákia az Európai Unióba készül, idehaza pedig talán mégiscsak érvényesül az Európai Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának végrehajtásáról rendelkezőjogszabály. Elsősorban erre a jogi normára és más hatályos dokumentumokra támaszkodva kell határozottan védelmeznünk.és erősítenünk anyanyelvűnket a közéletben. A közszolgálati tévében is. Aki ugyanis feladja az anyanyelvét, s beletörődik abba, hogy újra csak visszaszorítsák a családi élet négy fala közé, az megtette a sorsdöntő lépést nemzeti azonosságtudatának feladása felé. Tíz esztendő alatt a népszámlálás adatai szerint csaknem ötvenezren sodródtak ilyen irányba. Ebben az asszimilációs folyamatban sem az Új Szó, sem a Vasárnap nem hajlandó részt venni. Örömmel állapítom meg, hogy a két magyar, valamint az angol lap kiadója sem.

Nagy nemzeti turkáló

TÓTH MIHÁLY

Nálunk a politikai osztály fölöttébb hajlamos a komolykodásra. Sőt, überelek: az öniróniának nyomelemei se fedezhetők fel politikusaink működésében. Ne csodálkozzunk hát, hogy az igazságügyi minisztérium keretében a pártállami titkosrendőrség iratainak kezelésére hivatott intézmény ezt a nevet kapta: Nemzeti Emlékezet Intézete. A név, bizonyos szempontból, telitalálat. A tartalom és a forma teljes összhangja. Memóriánk pontosan annyira komplett, mint az a sok tonna dokumentum, amely irattárakban átvészelte az 1989 ősze és 2003 nyara közötti csaknem másfél évtizedet. Még pontosabban: ami megmaradt abból, ami 1989. november 16-án még ott volt. Ha kissé megerőltetjük az agyunkat, netán fellapozzuk a korabeli újságokat, eszünkbe jutnak a rendszerváltás utáni első politikai botrányok. Ezek „gyutacsainak” gyújtózsinórjai az esetek kilenctized részében a pártállami titkosrendőrség levéltárába vezettek. A jelenlegi és az akkori besúgóbotrányok között az a különbség, hogy a fordulat utáni első két évben valóban a megtisztulást szolgálva vizsgálták az aktákat. Magyar vonatkozású botrány is kirobbant, amikor pl. kiderült, hogy pettyes múltú miniszterelnök-helyettest delegáltunk. Képviselőink között is voltak, akiket (diszkréten) távozásra szólítottak fel. Nem dőlt össze a világ, hogy távoztak, és más politikai pártok se dőltek össze hasonló esetek miatt. Gyökeresen megváltozott a helyzet az 1992-es választások után. A HZDS a nemzeti húrt erősen pengetve aratott elsöprő győzelmet. Ekkor kezdődött „az én besúgóm, a te besúgód” korszaka. Az erkölcsi romlás azzal tetőzött, hogy Csehszlovákia kettészakadása után a győztes HZDS egyik első intézkedése a lusztrációs törvény hatályon kívül helyezése volt. A Meciar- kormányok ellenzéke egyfolytában kötötte az ebet a karóhoz, hogy „mihelyt legyőzzük a HZDS-t, nyomban a körmükre nézünk a volt besúgóknak”. Közben olyan légkör alakult ki, hogy a lusztráció kérdését a „nem számít, besúgó voltál-e, csak az a fontos, hogy most jó szlovák legyél” alapján közelítette meg a politika. Sajnos, magyar vonalon se volt ez másképp. Megtette a hatását, hogy Antall József, a fordulat utáni első miniszterelnök hasonló megnyilvánulásai alapján Budapest pártfogásába vette azokat, akik az első lusztrációs hullám után ijedtükben üldözött szlovákiai magyarnak nyilvánították magukat, és anyaországi szinekúráért folyamodtak. A nemzet emlékezete műfajban az első és második Dzurinda-kormánynak és a koalíció összes pártjának az a legnagyobb vétke, hogy minden politikus feledte a lusztráció felújítására vonatkozó ígéretét. Minden pártnak megvan a maga védett pártállami besúgója, nem is jelentéktelen tisztségben. Több mint 10 év alatt több tízezer példányban kelt el a Cibulka-féle Rudé krávo című kiadvány, amelyről a pártelnökök szívesen elhitték, hogy hamisítvány, de azért lapozták. A Cibulka-listát közben hitelesnek ismerték el. Kiadója talán mindenkinél többet tett e műfajban. Eddig minden kormány emberei végigturkálták a levéltári anyagot, amelyre most emlékezetünket kívánják építeni. Olyan is lesz.

FIGYELŐ

Túljutottak a mélyponton

A német gazdaság túljutott a mélyponton, és fokozatosan növekedési, pályára áll - véli Gerhard Schröder. „Mind több adat, illetve becslés jelzi azt, hogy a német gazdaság kezd erőre kapni” - nyilatkozta a kancellár a Frankfurter Allgemeine Sonntagszei- tungnak. Schröder szerint javulnak a gazdasági feltételek és erőteljesen nőtt a fogyasztói bizalom, amelyek alapján feltételezhető, hogy jövőre Németország gazdasági növekedésejóval nagyobb ütemre kapcsol.

TALLÓZÓ

THE SUNDAY TIMES

Tizenegy halálos áldozata volt már annak az afrikai embercsempész szektának, amelynek feltételezett tagjait egy razzia után szerdán vették őrizetbe Londonban - állítja egy tanú a vasárnapi brit lap szerint. Á rendőrség egy két éve talált, megcsonkított gyermekholttest ügyében nyomozva jutott el a bandához, amely a feltételezések szerint Nyu- gat-Afrikából csempészett embereket Nagy-Britanniába. A Temzében 2001-ben talált torzó korábbi megállapítások szerint rituális gyilkosság áldozata lett. A 4-6 éves fiú feje nincs meg, így azonosítása egyelőre nem sikerült. A rendőrség a héten tanúként hallgatott ki egy menekült asz- szonyt, Joyce Osagiedét, aki a férjét is tagjai közé soroló szekta elől keres menedéket. A nő szerint férje, a 37 éves Sam Onogigovie, akit korábban már szintén elfogtak, tagja a szektának, amely Németországban és Londonban építi hálózatát. A menedékkérő asszony azt állította, hogy már 11 gyermeket öltek meg rituális szertartás során, köztük egyet az ő lányai közül is.- Annyira megdrágult a sör, hogy mostantól biztosan több időt töltök veled, mint amennyit kocsmázással...

(Peter Gossányi rajza)

Háború, megszállás, stabilizáció - az Amerika Egyesült Államok és George W. Bush elnök esete Irakkal és az arabokkal

„Hogyan nyerjük meg a békét?”

Naponta átlagosan tizenháromszor éri támadás az amerikaiakat Irakban, azt gondolná az ember, hogy háború van. Holott George W. Bush már május 1-jén bejelentette: véget értek a főbb hard cselekmények. Akkor kik harcolnak még?

SZŐCS LÁSZLÓ

L. Paul Bremer civil kormányzó szerint a támadások ugyan „nem jelentenek stratégiai veszélyt a számunkra”, John P. Abizaid főparancsnok azonban borúlátóbb: „Sokan azt mondják, hogy ha további csapatokat dobunk be, a problémák is megoldódnak. De a dolog nem attól függ, hogy hány bakancs jut egy négyzetméterre.” Tény, hogy egyre kevesebb a bakancs. A katonák ugyanis fogynak. Július 17-én jelentették be, hogy a háború eleje óta harcban elesett amerikai katonák száma elérte a 148-at, azaz eggyel meghaladta az 1991-es, öbölháborús veszteséget. A hangsúlyt itt a „harcban” szóra érdemes tenni: a hivatalos források az „ellenséges tűzben” meghaltakat emelik ki, és igyekeznek lefelé kerekíteni az ilyetén veszteségeket. A teljes amerikai veszteség ugyanis március 20-a és július 17-e között 224 fő, majd július 28-ára 246-ra emelkedik. Az öbölháború veszteségi szintjét tehát egyelőre nem éri el, hiszen a Sivatagi Vihar hadműveletben összesen 299 amerikai katona vesztette életét. Aligha kérdéses, hogy - a július 17-i adatot alapul véve - békeidőben csaknem mindenki életben lenne abból a 76 amerikai katonából, aki a hivatalos közlés szerint „nem harcban” vesztette életét. Életerős, kiképzett fegyverforgatókról van szó. Hogyan is haltak meg most Irakban? Cory Ryan Geurin tengerész- gyalogos őrvezető például „őrszolgálatot teljesített egy babiloni palota tetején, amikor leesett, s mintegy húsz métert zuhant”. (Netán megcsúszott a lapostetőn?) Járőr C. Puello-Coronado őrmester úgy halt meg, hogy „a forgalmat irányította, amikor egy dömper vezetője elvesztette uralmát járműve felett”. (Csak nem direkt elütötték?) Sok vagy ke- vés-e az eddigi veszteség? Ahhoz képest mindenképp sok, hogy az irakiak állítólag szívesen, felszabadítóként fogadták az idegen katonákat. Ahogy a „tulajdonképpeni háborúban” szinte köddé váltak a hangzatos, mezopotámiai neveket viselő iraki hadosztályok, a mostani „geril- lahargok” - maradjunk az idézőjelnél: Irak domborzata és növényzete nem kedvez a gerillaharcmodomak - intenzívebbek, mint arra előzőleg számítottak. Felerősödött az ellenállás. Az arányokkal viszont vigyázni kell. Szó sincs Vietnamról (57 ezer halott 1959 és 1975 között). A százas nagyságrend inkább a régmúlt

(10-es, 20-as, 30-as évek) középamerikai veszteségeinek feíel meg, de ez már a dédnagypapáknak is alig összehasonlítási alap. John Kerry demokrata szenátor, aki az elnökjelöltségért is küzd majd, ennél is tovább megy. - Irakban folytatódnak a harcok, s Bush elnök egyenesen kénytelen megmondani az amerikai népnek, hogy miképp fogjuk megnyerni a békét (sic!). A Bush- kormánynak félre kell tennie a büszkeségét, az ENSZ-hez kell fordulnia, ho|y megoszthassuk a terhet - nyilatkozza. Charles V. Pena, a washingtoni Cato Intézet védelempolitikai kutatásainak igazgatója - aki szerint „végül is külföldi betolakodók vagyunk” - pedig úgy látja: „fennáll a veszélye annak, hogy Irakban ugyanaz fog történni, mint ami az afganisztáni szovjet megszállás idején”. Az amerikai és a brit sajtó sorozatban számol be arról, hogy a katonák nyíltan - sok esetben névvel, rendfokozattal - fejezik ki elégedetlenségüket. Bizonyos Richardson tizedes az Evening Standardnek (június 19.): „Éjszaka azokra gondolsz, akiket megöltél (...) A legtöbben távoznak a harc után, mi azonban nem. Vannak katonák, akik k....ra

nem bírnak aludni. Egész ki

....ott

éjszaka f

enn vannak. (...) Nincsenek messze a megőrüléstől, de csak így bírják ki.” Ronald Black őrmester az Independentnek (július 20.): „Istenem, gyűlölöm ezeket az embereket” (ti. a bagdadiakat.) Richard Edwards őrmester a Los Angeles Timesnak (június 29.): „Teljesen nevetséges ez a feladat. Harcoló csapatok vagyunk. (...) Nem békefenntartásra képeztek ki minket. Már otthon kellene lennünk. Olyan, mintha megnyertük volna a Szuper Kupát, de tovább kellene játszani.”

A liberális sajtó a frusztrált katonák mellé áll. A Los Angeles Times arról cikkezik, hogy Vietnamban - még ha sorozás volt is - legalább előre tudni lehetett, hogy fix időre szól a küldetés. A Pentagon a helyszíni beszámolókra először azzal reagál: senkitől sem fogják eltűrni, hogy feletteseit, illetve az elnököt bírálja, szidalmazza. Majd viszonylag gyorsan, július 23-án bejelentik a várva várt haderő-átcsoportosításokat. A legfontosabb bejelentés a harmadik (gépesített) gyalogoshadosztályt érinti. Ez az alakulat vezette az iraíd inváziót, elsőként jutott be a fővárosba, s azzal hitegették, hogy Bagdadon át vezet az útja hazafelé. De most, szeptemberben tényleg hazahívják. Pontosan egy évet lesz távol a majd jövő februárban visszatérő 101-es légi szállítású hadosztály. Róluk érdemes tudni: „nélkülük nincs háború” (vagyis februártól már nem is lesz?). Többek közt az Udaj és Kuszaj Huszeinnel való véres leszámolás fűződik a nevükhöz. (Ami a leszámolást illeti, a fél világ tiltakozott. Miért nem fogták el a moszuli villába szorult pár embert, akik Kalasnyikovokkal védekeztek a nehézfegyverzettel szemben? így bíróság elé lehetett volna őket állítani. Az egyik legfontosabb kétkedő egy brit kommandós-parancsnok - mégpedig a forrás miatt. Ugyanis az Amerikában mértékadó Newsweek idézi.)

A napi hírekben kevéssé jön át, hogy csendben azért megkezdődött, s javában tart a gazdasági és politikai konszolidáció. A Daily Telegraph megvonja az első száz nap mérlegét, mintha legalábbis egy választási győzelem után felálló új kormány próbaidejéről lenne szó. E szerint a helyzet nagyjából a következő - legalábbis Bagdadban. Akadozva ugyan, de napi tíz órán át van elektromos áram. A nyugat-bagdadi vezetékek a háborúban megsemmisültek. Az akadozó áram a vízművek kapacitását is korlátozza. Az ötmilliós Bagdadban alig félmillió vezetékes telefon van, ezeknek a fele sem működőképes, s azok is alig használhatók másra, mint helyi hívásra. (Nagy üzletnek ígérkezik ezért a mobütelefónia.) Nehéz feltételek mellett, de mind a 240 kórház működik az országban. Igen nagy előrelépés, hogy az amerikaiak négy- szeresére-hatszorosára emelték az ápolónők, illetve az orvosok bérét. Még nagyobbat léphettek előre a tanárok, akiknek hétszeresre emelték az illetményét. Állítólag 324 ezer taFeladta volna-e Udajt és Kuszajt ingyen, meggyőződésből is?

nár dolgozik már. A történelmet a győztesek írják: készülnek az új, a Baath párt szemléletétől megtisztított tankönyvek. A napokban visszajöttek a határon túlról az első menekültek, a színházakban leporolják széksorokat, a grundon felállítják a futballkapukat. De a rendőrség még korántsem kész a rendkívül súlyos biztonsági helyzet kezelésére. Az amerikaiak és a britek 31 ezer helyi rendőrt fizetnek, közülük hétezer azonban lelécelt. Jöttek erősítésnek a nagyvárosi bűnözőkkel szemben harcedzett New York-i és Los Ange- les-i rendőrök. Ugyanakkor az amerikai gyűjtőfogházban tombol az önkényesség. Egy ártadanul meghurcolt arab sztorija csak azért kelt a semminél nagyobb figyelmet a nyugati sajtóban, mert dán állampolgár. Az Amnesty International embertelen bánásmóddal vádolja az amerikaiakat.

Megállapították Irak éves költségvetését is: ez mintegy hatmilliárd dollárnak felel meg, amihez érdekes adalék, hogy négymilliárd dollár a megszállás havi (!) költsége. A munkanélküliség 60 százalékos. Az államapparátus és a gazdaság helyzetét, valamint az életszínvonalat egyaránt jellemzi, hogy mindössze negyvenmillió dollár adóbevételre számíthatnak az idén, azaz a munkaképes korú felnőtt lakosság fejenként átlagosan pár dollárt fizet be. Ami a politikai konszolidációt illeti, részben már működik „az afgán modell”: megalakult a huszonöt tagú kormányzótanács, és a napokban kilencfős, a vallási-etnikai viszonyokat jórészt tükröző rotációs elnökséget választott. Az ősszel megkezdődhet az a folyamat, amelynek során összeül az alkotmányozó fórum, szabad választásokat tartanak, végül - egyes források szerint akár egy éven belül - az új kormány megalakulásával az iraki nép kezébe kerül a hatalom. „Iraki Karzai” még nincs.

A hadtudomány mai állása szerint: ahol a civil lakosság környezetében a helyi nyelvet nem ismerő, ám fizetőképes katonák bukkannak fel, ott tolmácsokra és örömlányokra lesz szükség. Napi tíz dollárért most tolmácsnak lehet jelentkezni Irakban, a prostituált ötvenet kér egy éjszakára. A megszállás specifikuma: külön politikai lélektana van. Egy egyszerű külföldi katonai bázishoz (Taszár, Ramstein, Okinava) nem feltétlenül kell az átlagembernek bárhogy is viszonyulnia. A megszál- láshoz/stabilizációhoz viszont nem lehet nem viszonyulni. Kinek-kinek vallásossága, etnikai-törzsi háttere, a Szaddám alatt elért helyzete, anyagi és családi körülményei függvényében alakul ki a stratégiája. A lakosság megoszlik: meggyőződé- ses támogatókra, meggyőződéses ellenállókra, érdekből támogatókra, „kis formátumú megalkuvókra”, a zavarosban halászokra, a saját pecsenyéjüket sütögetőkre. Kétszer tizenötmillió dollárért valaki feladta a Húszéin fiúkat. Feladta volna-e Udajt és Kuszajt ingyen, meggyőződésből is? Soha nem fogjuk megtudni. Az amerikaiaknak mindamellett jó esélyük van arra, hogy jelentős rétegek melléjük állnak, vagy legalábbis megbékélnek majd az új helyzettel. Ha tartják az új bérszintet, úgy csak az egészségügyben, az oktatásban, az államigazgatásban dolgozók - ez a családtagokkal együtt már bőven milliós tábor! - kerülnek a 70-es évek óta példátlanul kedvező életkörülmények közé. Ennél jóval kisebb az egykori pártvezetéshez, az összeomlott erőszakszervezetekhez kötődők, azaz a biztos ellendrukkerek aránya. A síita területeken korábban (eredménytelen) népfelkelés tört ki Szaddám ellen, a kurdoké pedig külön, azelőtt is leválasztott világ. Ehhez járul, hogy - noha az iráni típusú síita radikalizmus erősödése aggodalmat keltett -, tábora viszonylag behatárolt.

Szaddám Irakja jórészt világivá tett, laicizált ország volt. (Ez nem zátja ki, hogy ne kelljen az amerikaiaknak időnként szuronnyal tömeget oszlatniuk.) Az iraki átlagfiatalnak (márpedig az átlag iraki fiatal) inkább imponál a hatékony Amerika - ez persze nem jelenti azt, hogy rajong is érte.