Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-22 / 194. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 22. Komáromi János szülőhelye szerint zempléni, de nem tartják szlovákiai magyar írónak - Könyve az első világháborúról szóló magyar irodalomban felemássága dacára egyéni szín Megírhatta volna a magyar Svejket E. FEHÉR PÁL ajátosan töredék életmű azé a Komáromi Jánosé, aki 1890-ben született Málcán (Malcice), azaz a zempléni tájakon, és Budapesten halt meg 1937-ben. Újságíró volt polgári foglalkozása szerint, jobboldali lapok, például a Magyarság belső munkatársa. Életében ugyancsak népszerű szerző, amit - egyebek között - az is bizonyít, hogy a korabeli „hivatalos” irodalom szervezetei, 1921-ben a Petőfi Társaság, majd 1928-ban a Kisfaludy Társaság választja tagjai közé, és még életében, huszonöt éves írói jubileumán emlékkönyvvel tisztelegnek előtte a pályatársak. (Hogy ezek az évszámok jelentsenek is valamit: 1920-ban zárta ki a Petőfi Társaság tagjai közül az őszirózsás forradalom idején tanúsított magatartásuk miatt Babits Mihályt, illetve Móricz Zsigmondot.) Leginkább történelmi témájú regényei szerezték meg néki az elismerést: az Esze Tamás (1922) és a Zágon felé (1934). NÉMETH LÁSZLÓ NAGY ÍGÉRETNEK TARTOTTA Egyáltalán nem mellékes, hogy Németh László még a húszas években, mint az új magyar próza egyik nagy ígéretét méltatja külön esszében. „Komáromit az Isten is arra teremtette, hogy a legigazabb fajta magyarságot hangoztassa a mi sokfelől fertőzött irodalmunkban” - így kezdte elemzését Németh László, aki e tanulmánya írásakor még ugyancsak fontosnak tartotta az úgynevezett faji szempontok érvényesítését az irodalom világában. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert végül is elmarasztalja Komáromit, mert - Németh szerint - rosszul sáfárkodik tehetségével. Érdemes a Németh-esszé utolsó passzusát teljességében idézni: jellemző a korra, a kritikusra és az íróra egyaránt. ,„Amiért haragszom rá, az a magyar kétsípúsága. Hisz megírta ő a zempléni igazságot és megírta az 1700-as igazságot. Megmutatta a magyarság tragikus üldözöttségét és talán senki oly sötéten, mint ő. És mégsem mutatta meg. Minden sorából tudom, hogy Esze Tamás mezítlábasainak tartja a fajmagyarságot. Buga Jakaboknak és Zöld Demetereknek s még sincs egyetlen sora, ahol általános érvénnyel ki merné írni, hogy mi törzsmagyarok vagyunk az a bizonyos üldözött, akiről már a Himnusz is megírta, bújt s felé kard nyúlt barlangjában. Komáromi János afféle suttyom-kuruc, aki kuruc Zemplénben és kuruc 1700-ban, de labanc az írásai egyetemében.” És elmarasztaló, vagy pontosabban lekezelő az irodalmi élet másik oldalán, a Nyugat táborának vélekedése is, amelyet Schöpflin Aladár fogalmazott meg. Ő a „regionális irodalom” művelői között tartja számon, és ez az osztályozás önmagában még akár dicséret is lehetne, hiszen Móra Ferencet is ebben a kategóriában tárgyalja, de azért mégsem az elismerés olvasható ki A magyar irodalom története a XX. században Komárominak szentelt négy és fél sorából: „az előadás egyszerű kedvessége teszi népszerűvé Komáromi János regényeit és novelláit, melyek túlnyomórészt a tiszaháti falvak népéről és kis-urairól szólnak. Egy regényében Esze Tamás, egy másikban Mikes Kelemen emlékét elevenítette fel.” Komáromi János műveinek kritikai visszhangjából akár arra is következtethetnénk, hogyjobb, ha az utókor békében hagyja nyugodni. Bár írtak róla monográfiát is: vagy negyedszázaddal a halála után, 1964- ben jelent meg Hekli József dolgozata Egerben. Ez azonban nem jelentett feltámadást... Van azonban egy egyértelműen önéletrajzi ihletésű könyve, amelyet, bizony, érdemtelenül felejtettünk el. Igaz, a kortársak sem nagyon méltatták, pedig az 1925-ben kiadott Cs. és Kir. szép napok szokatlan hangütés a magyar irodalomban, nem beszélve Komáromi életművéről. Szokatlan ábrázolása ez az első világháború magyar világának. Annyira szokatlan, hogy ez a Komáromi-könyv a leginkább talán Jaroslav Hasek Svejkjére emlékeztet. Komáromi megírhatta volna a magyar Svejket... Élményanyaga megvolt. Tehetsége is. Viszont az a merészség hiányzott belőle, amely- lyel Hasek szakított az irodalmi konvenciókkal. Komáromi pedig éppen hogy nagyon tisztelte a konvenciókat. Ismerte a siker receptjeit. A pillanat megoldásait. Többre azonban nem merészkedett. Mielőtt azonban erről írnék, ismertetni illik a szóban forgó regényt, amely idestova háromnegyed évszázada jelent meg utoljára. A BÉCSI SZERKESZTŐSÉG HARCTÉRI ALAKULATNAK SZÁMÍTOTT 1915 decemberében vezénylik a regény (vagy inkább memoár) hősét, Kóré Antal „egyévi önkéntes-tizedest” a bécsi hadügyminisztérium sajtóirodájába szolgálattételre. Ekkor kezdődnek azok a bizonyos „császári és királyi szép napok”. Három részlege működik e nevezetes intézménynek: egy hetilap, azaz a frontújság szerkesztősége, aztán itt kapott helyet az utólagos katonai cenzúra, amely felülvizsgálta, hogy eléggé gondosak voltak-e a helyi előzetes cenzorok, illetve itt állítják össze A Hadsereg Aranykönyvét. A szerkesztőségben „a monarchia minden néptörzséből két-két önkéntes” szolgál. (Az értetlenkedő Kórét ekként világosítja fel egy bajtársa: „van egy főnemzet, mely az Ausztria földjén található összes németajkú állampolgárok egyedeiből tevődik össze s ami ezen kívül és túl esik, az már néptörzs csupán. Ilyen másodrendű népi csoportozatok: a csehek, olaszok, lengyelek, rusznyákok, tótok, szerbek, oláhok, vendek, horvá- tok, szlovének, gorálok és huculok. E második vonalba tartoznak természetesen a magyarok is...”) A Frontkämpfer szerkesztősége Bécs városának kellős közepén, Radecz- ky marsall ma is megcsodálható szobrának tövében, harctéri alakulatnak számít. Ennek megfelelően Hunke kapitány teljes harci díszben vezényli a lapcsinálást, azaz páncélsisakban, kézigránátokkal és bajo- nettel az övén. Hunke különben frontlógós, mint a botcsinálta újságírók, szinte kivétel nélkül, akik annál hangosabban zengik a hősi halál dicsőségét, minél inkább fenyegeti őket egy orvosi szemle, amelynek végeredményeként esetleg az igazi fronton találhatnák magukat. Kóré azonban nem ebbe a szerkesztőségbe kerül, hanem az ő feladata a magyarországi sajtó ellenőrzése, illetve ama bizonyos Aranykönyv magyarra fordítása. A gyanús cikkeket németre fordítja „és a lefordított szövegrészeket három példányban írja le, melyek közül az első még abban az órában őfelsége a császár és király sajtóosztályába küldetik át, a másodikat különfütár viszi az operációs vezérkar törzsének, a harmadik példány pedig a hadügyminiszter úr őexcellenciájáé” - kapja meg az eligazítást egy őrnagytól, aki az ő parancsnoka. Nyilvánvaló volt, természetesen, hogy ezeket a papirosokat senki, soha el nem olvassa. De rendnek kell lennie... Az Aranykönyv esetében magyarra kell fordítania, majd feladata „az ellenséggel dacoló hadsereg eme vitézségi tényeit tárgyazó szövegrészeknek postán a budapesti sajtó címére juttatása. Fölhívom figyelmét, hogy e tekintetben jelentős lendületet kell kifejtenie, miután e téren az utóbbi hónapokban határozott elkedvetle- nedés tapasztalható a magyarországi napilapok közlési hajlandóságában...” Magától értetődik, hogy ez is frontszolgálatnak minősül, amelynek eredményeként hősünket a későbbiekben tisztté léptetik elő. HASEK HŐSEI KÍSÉRTENEK KOMÁROMI REGÉNYÉBEN Kóré Antal képzeletbeli kollégájának portréját Jaroslav Hasek rajzolta meg: Marek „egyéves önkéntes” - mint erre jobban emlékszünk, mint Komárominak akárcsak a nevére - ugyancsak „aranykönyvet” fogalmazott, miután kizárták a tisztiiskolá- ról. Ez, persze, alacsonyabb szinten történt, hiszen Marek csupán „zász- lóaljtörténet-író”. Az ő funkcióját a pesti pályaudvaron találta ki egy szenüis vezérőrnagy, aki szerint a győzelem záloga részint az, hogy a legénység este fél kilenckor a latrinára masírozzon, másrészt - fejtette ki Ságner kapitánynak - „Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket vezetne és megírná a zászlóalj történetét.” És ha bárki azt gondolná, hogy ez a funkció kizárólag Hasek destruktív agyában született meg- téved. Tessék fellapozni a cseh Svejk-lexikont (Encyklopedie pro milovníky Svej- ka, Academica, Praha, 1999.) és a II. kötet 280. oldalán hiteles levéltári adat igazolja, hogy a bécsi hadügyminisztérium 1918. január 11-én, tehát közvetlenül az összeomlás előtt létesített egy ilyen funkciót. Hasek és Komáromi zseniális módszere abban hasonlít egymásra, hogy nem találtak ki ők semmit: megírták a monarchia groteszk valóságát. Mintha szociológiát fogalmaztak volna egy degenerált társadalomról... Hasek, például, sokszor és kedvvel idézi a hadipoéták irtózatos zengelményeit, amelyek nem léSzabó Ottó: Tessék belépni! VI., térgrafika Szabó Ottó: Tessék belépni! V., térgrafika tező hőstetteket énekeltek meg. A már említett Svejk-lexikon minden egyes előforduló névről és a regényben idézett rigmusról bebizonyította: eredeti baromságokról van szó. És Komáromi? Kóré Antal meglepődik, amikor egy kapitány magyarul szólítja meg és a segítségét kéri: „Magyarország közönségével is meg kellene ismertetnünk egy most elesett osztrák hadiköltő két-három ffonttermékét. Én - őszintén szólva - megpróbálkoztam vele, de a szentnek sem tudok rímet találni.” És nem egyéni becsvágyról van szó, mert a kapitány azt is elmondja: „a harctéren szerzett s hozzánk beküldött költemények miatt több ízben megakadt sajtóirodánk működése.” A versek ilyen fontosságának kiemelése tökéletes összhangban volt a sajtóiroda tisztjeinek általános katonai ismereteivel. Például, ha a harctéri jelentés homályos mondataiból vereségre lehetett következtemi, a frontlógósok azonnal megtalálták a magyarázatot: „Na, szép kis haderő ez is! De persze, ahol tizenhárom néptörzsből rekrutálódnak az ezre- dek, nem csoda, ha nincs meg a szükségelt elán és tettrekészség!” És ezzel a mélyenszántó következtetéssel összhangban állt a cseh mivoltát letagadó, osztrák szupemaciona- lista Vokurka, a „gombóc-őrnagy” iróniája: „Ach, zum Teufel! És a magyarok még önálló vezényleti nyelvet akarnak, nem vagyunk eléggé a pácban anélkül is...” DUB HADNAGY HASONMÁSA A már említett Hunke kapitány pedig a maga örömkatonáskodásával és osztrák felsőbbrendűségével tökéletes hasonmása Dub hadnagynak. Természetesen Hunke is ütközött a nemzetiségi kérdéssel. Erről egy magyar bajtársa számolt be Kórénak: „Vagy négy hónappal ezelőtt sürgős szükségünk volt egy magyar önkéntesre. A hirtelen kapkodásban nem akadt más jelentkező, mint egy Barta nevű zsidó frájter. Amikor Hunke maga elé rendelte, , első kérdése az volt: ’Religion?’ - ’Israelit’ - válaszolt megszeppenve az önkéntes. Hunke kapitány úr toporzékolni kezdett: ’Ilyen hitfelekezetet nem vagyok hajlandó elismerni! Holnap reggelig válasszon valami vallást!’... Másnap reggel kilenckor újból jelentkezett Barta. ’Religion?’ - volt az első kérdés. - ’Luteránus vagyok, kapitány úr, jelentkezem alázattal...’ De nem sokáig maradt az istenadta. Két hét múlva Hunke kapitány úr kapott egy hamisítatlan keresztényt, amire úgy vágta ki Bartát, hogy nem is állt meg, csak a gránátdobáló különítményben, a fronton...” Hunke - ez magától értetődik - a lengyeleket is utálta. Bohinszky lengyel önkéntest rajtakapta, hogy a tüzes kályha mellett (ne feledjük: Hunke szerint a szerkesztőség harctér volt!) nyitott gallérral ült. A büntetés nem maradhatott el: tíz nap fogda. Ám a tíz napot részletekben kellett leülnie az iroda kamrájában Bohunszky önkéntesnek, mivel napközben a frontújság német szövegét kellett lengyelre fordítania, nehogy megrendüljön a monarchia lengyel katonáinak államhűsége. Hunke talán csupán a cseh Fucsik őrmesterben bízott, aki a szerkesztőség gazdasági ügyeit intézte. Például a honoráriumokat centiméterrel számolta ki: „Ahány centiméter a mű annyiszor kettő fillért kap a szerző. A hosszúság kizárólag a nyomtatott sorok terjedelmére lévén érvényes, valóban a téboly határán állok, amikor kézírás alapján kell kalkulálnom” - magyarázta el Kórénak, amikor egyszer fizetési kényszerbe került. Komáromi azonban mégsem írta meg a magyar Svejket. Műve remek, amikor a valóságot rögzíti. És elviselhetetlen, amikor regénnyé akarja formálni. Amikor „művész- kedik”. Nem az a baj, hogy a regény ma is kiválóan érvényesülő részei - lazán összefüggő anekdoták sorozata. Hiszen ez Hasek művéről éppen így állítható. A baj akkor kezdődik, amikor Komáromi regényt komponál arról, hogy Kóré Antal nősülni szeretne, mert egy „felvidéki kislány” vár rá hosszú ideje. És amikor sikerül a frigy, akkor a fiatalasszony szintén Bécsbe kerül. És az ifjú pár turbékol... Az eredmény: édeskés giccs. Lehet, hogy Komáromit ezért kedvelte a közönség. A beteljesült boldog szerelem fals románca miatt. Az utókor pedig a „császári és királyi szép napok” hitelességét szeretné a maga vaskos- ságában látni. Komáromi meghátrált a valóság elől. Hogyan is írta Németh László, noha más értelemben? „Suttyom-kuruc” volt, bizony, Komáromi. Sajnos, nem merte a teljes valóságot vállalni. És mégis: az első világháborúról szóló magyar irodalomban Komáromi János könyve felemássága dacára egyéni szín, önálló hang. Leleplező ereje máig tisztán és érvényesen hat. Talán még annyit erről az íróról, hogy Komáromi János nem szerepel a csehszlovákiai magyar irodalmi hagyományban. Igazolhatóan, hiszen ő sem tekintette magát nemzetiségi írónak. Mégis, egy kissé ide is tartozik: az egyetemes magyar irodalmi tradícióban a zempléni tájak villannak fel nála, és olyan érzékenységgel ábrázolta a monarchia soknemzetiségű világát, amely a regény írása idején, 1924-1925 körül a formálódó nemzetiségi magyar közösségek egyik döntő élménye lett.
