Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-22 / 194. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 22. KOMMENTÁR Véres kedd MALINAK ISTVÁN Augusztus 19-e az volt. A bagdadi ENSZ-központ elleni terrortámadásnak 24 halottja és több mint száz sérültje, a jeruzsálemi buszrobbantásnak 20 halottja, s ugyancsak több mint száz sérültje van. A külpolitikában járatlanok is érezhetik, hogy a kettő valamilyen módon összefügg, és nemcsak azért, mert mindkettő öngyilkos merénylet volt. A bagdadi akció tetteseit szakértők csak sejtik, a jeruzsálemi- ét már ismerjük. Mindkettőnek ártatlan polgári áldozatai vannak - ők is voltak a tudatosan kiválasztott célpontok, ami csak fokozza a merényletek embertelenségét és veszélyességét -, s mindkettő fordulópontot is jelent a maga nemében. Irakban eddig a szövetséges, főleg amerikai katonákat támadták. A civilek, az újjáépítés, a humanitárius segélyek szervezői elleni támadás olyan új elem, amely már az al-Kaidához hasonló „klasszikus” terrorszervezetek keze nyomát viseli magán. Az afganisztáni tálib rezsim elleni háború tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az arab terroristák beszivárgásáról szóló elmélet nem alaptalan. Valószínű, hogy Washington átértékeli iraki stratégiáját, szakértők első reagálásai szerint vagy a csapatlétszámot növeli, vagy nagyobb szerepet enged az ENSZ-nek. Tegyük hozzá: ha így folytatódik, mindkettőre szükség lesz. Mindkét merénylet a békés megoldás lehetőségére mért csapást, ami a jeruzsáleminél tűnik elő markánsabban. A Hamász megsértette az önként vállalt tűzszünetet, bizonyítva: sosem gondolta azt komolyan, s ebben az izraeli kormánynak volt igaza. A Hamász berúgta a nagy palesztin öngólt. Izrael és az USA már az unalomig ismételgeti, hogy az útiterv megvalósításának, az önálló palesztin állam létrehozásának elsődleges feltétele a terrorakciók leállítása. A Hamász bizonyította: nem akar Izraellel békében élő palesztin államot, nem mondott le alapvető céljáról - az évtizedes arab álomról -, a zsidó állam likvidálásáról. A merénylettel igazolta az oly sokat kifogásolt izraeli intézkedések létjogosultságát, mint amilyen például a biztonsági kerítés építése. A Hamász a nemzetközi közvélemény arab(palesztin)barát részét is rádöbbenti, hamis az a jól hangzó propaganda, amely szerint van egy agresszív zsidó állam és vannak a szegény elüldözött palesztinok. Az arab államok tengerébe beékelődött kis Izraelt megalakulásának másnapján megtámadták, s azóta is önvédelmi háborúk sorozatába kényszerítették. Nem az izraeli állam, hanem a szomszédos arab rezsimek gyűlöletpolitikája következtében kellett anno több százezer palesztinnak elhagynia szülőföldjét. Az 1947-es ENSZ- mandátum két állam létrehozását irányozta elő a történelmi Palesztina területén, a palesztin állam megteremtésének lehetőségét éppen az arab rezsimek torpedózták meg. A Hamász most megismételné a történelmi hibát - ha csak rajta múlna. Hangsúlyozni kell: e szervezet még nem deklarálta (a PFSZ már megtette), hogy lemond a zsidó állam megsemmisítéséről. Ha ezt megtenné, azzal önnön létét kérdőjelezné meg. És nem a Hamász az egyetlen ilyen szervezet. Mindez felveti a kérdést, megte- remthető-e így, béke nélkül, lényegében a terrorra építve egy új állam. Tudna-e minimális biztonsági garanciákkal szolgálni Izraelnek akkor, amikór jelentős, fanatikus erőit évtizedek óta a zsidó állam megsemmisítésének eszméje élteti. Válaszút elé érkezett az egész közel-keleti helyzet. Vagy fennmaradnak a terrorszervezetek és nem lesz palesztin állam, vagy felszámolják a terrorszervezeteket. De ki, mikor és milyen eszközökkel? Nos, ez ma a világpolitika egyik legfogasabb kérdése. JEGYZET Tankok árnyékában SZÁSZI ZOLTÁN Halvány emlék az a nyár, csak egy éjszaka éles képe, a szemekben viliódzó rémület és félelem rian elő még most is gyakran a múltból. A nappali ingyen légiparádét éjszakai motorzúgás, fenyegető moraj váltotta fel. Álltunk az ablak mögött, apám szitkozódva csendre intett minket, pedig mi ujjongva számolgattuk a tankokat, a teherautókat, a páncélosokat, s csak akkor döbbentünk meg igazán, amikor másnap kenyérért indulva felbolydult, ideges méhkassá változott az amúgy nyugodt dél-gömöri kisváros, gyerekkorom kulisszája. Autó autó hátán, félárbocon csupa- csupa fekete zászló, mintha egyszerre százával haltak volna meg a városkában. Sorok az üzlet előtt, a piac üresen, a Fő téren pedig katonai dzsipek, cigarettázó, idegen nyelven ka- rattyoló katonák. Amúgy csend. Rádió sehonnan nem szól, a kenyeres pultnál dolgozó kedélyes néni morózus, a vasüzlet kirakata betörve, gyerekésszel felfoghatatlan feliratok néhány házfalon. Furcsa, idegen lett a világ. Aztán hazafelé a posta sarkán két tank. Irdatlan magas, mérhetetlen súlyúnak tűnő monstrumok. Anyám levelet dobott fel a postán, mindenütt sorok, végeláthatatlanul és szomorú fegyelemben. Elkalandoztam, el a tankok felé. Alig négy és fél évesen vonzott, hogy a többiek, néhány alig nagyobb gyerek szintén ott sündörgött az acélszörnyek körül. Árnyékban álltunk, a monstrumok árnyékában. Szinte sikoltva keresett az anyám. Akkor nem tudtam még, mitől is félt. Nem ismertem még mást a jelennél. Nem tudtam, mi a félelem. Semmit nem tudtam a múltról. Nagyapám, aki az óceánon túl járt a megélhetésért, a nyomor árnyákéban élt. Apám felett egy világégés villódzásai játszottak árnyjátékot, hol német, hol orosz fegyver árnya, aztán egy darab tenyérnyi fehér papír, a kitelepítés hírét hozó bumáska árnyéka, meg 56-é, mikor hallani lehetett, micsoda lövöldözés van a túloldalon, Ózd tájékán. Most apámra, rám, korosztályomra újra fegyver árnyéka vetődött. 1968 nyarán, alig négy évesen semmit se tudtam a történelemről. Csak annyi bizonyos, valahogy ebben a dél- gömöri kisvárosban sok lett megint az árnyék. Ki tudja mennyi emberöltőn át tarthat ez így? Megint csak a derengő fény jut? Jött az új korszak. Konszolidáció, hetvenes évek, a szocialista haza megvédésére mindig késznek kellett lenni, mindörökké a rettenthetetlen és megbonthatatlan és győzelmes meg a fene tudja milyen nagy testvérünkkel kellett osztozni a honi fényeken. Aztán később árnyékban kellett megmutatni a DDR turistáknak, merre is a magyar határ. Hogy sóvárogva nézhessük, elkezdték bontani a falat Berlinben. Sötét és árnyék a bársonyosnak nevezett akármi is most már. Csalatkoztam a simo- gatásában. Árnyékos a ma. Ecetfa nemzedék lettünk, kinőve a belső udvarból, fel a fény felé. Akkor tankok árnyékában, ma a belső sötéttől félve, holnap napkeltét remélve európaiként emlékezem egy nyári estére, amikor számoltuk ujjongva a tankokat. Szörnyű ez a szárazság. Úgy csökken a tó vízszintje, mint a nyugdíjasok életszínvonala... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ SME Egy átlagos család jövő januártól 550 koronával fizet majd többet a'lakás fenntartásáért. Az áremelkedések az adótörvény módosítása miatt várhatóak, mivel az eddigi 14 százalékos adót egységesen 19 százalékra emelik. A most kidolgozott javaslat még csak előzetes, mivel ezt nem az energiaszolgáltatók, hanem az őket felügyelő hivatal készítette elő. Pontosított előrejelzések csak szeptemberben várhatóak. Legjobban a gáz ára fog emelkedni, a hivatal 35,3 százalékos áremelést javasol. Egy négyszemélyes család számára csak ez legalább havi 350 korona pluszkiadást jelent majd. A vállalatok valószínűleg nem fizetnek majd több pénzt mint idén, ugyanis a piacgazdasági trend olyan, hogy a nagyfogyasztóknak mindig olcsóbban adják a gázt, mint a kisfogyasztóknak. A szakszervezetek vezetői már jelezték, ha a bérek emelkedései nem érik el az infláció mértékét, nem fogadják el a javaslatot. VISSZHANG, Ad: Üres koporsó kerül Rózsahegyen a mauzóleumba, Új Szó, augusztus 16. Még néhány szó Csernováról Az Új Szó augusztus 16-i számában a lap főszerkesztője cikket írt Hlinka koporsójának elhelyezése alkalmából a csernovai eseményekről. Az íráshoz néhány megjegyzést fűznék. Érdekes metamorfózison ment át az esemény. Az államhatalmi brutalitás sajnálatos eseményét később a legendagyártók a magyar-szlovák ellentétek szimbólumává torzították. BALASSA ZOLTÁN Röviden az eseményeket a következőképpen foglalhatjuk össze. A ma már Rózsaheggyel összeépült Csernován a helybéliek templomot építettek. Ennek felszentelésére a település szülöttjét, Andrej Hlinkát kérték föl, aki sokat tett azért, hogy a templom elkészüljön. Csak hát Hlinka ennek nem tehetett eleget, mivel Párvy Sándor (1848- 1919) szepesi püspök részben, majd teljes mértékben eltiltotta hivatásának gyakorlásától. Ugyanis a lobbanékony plébános az 1906-os választások idején Vavro Srobár mellett korteskedett. Amiatt kellett bíróság elé állnia, mert - a vád szerint - a magyar nemzetiség ellen uszított és izgatott választási felszólalásaiban. Ismerve Hlinka lobbanékony természetét és írásban megjelent véleményeit, ez a vád nem tűnik egyáltalán túlzó megállapításnak. Majd az a gyanú merült föl, hogy rózsahegyi plébánossá való megválasztására nem a legtisztességesebb körülmények között került sor. Párvy a Vatikánnál szimóniával (szentségárulással), azaz lelki dolgokkal, egyházi tisztségekkel vagy javakkal való, nyerészkedéssel, ezek áruba bocsátásával vádolta meg Hlinkát. A plébános kihasználva a rendelkezésére álló időt, saját ügyében elutazott Bécsbe, majd Rómába, s azután cseh- és morvaországi körútra indult, ahol mint hőst és vértanút ünnepelték. Ott érte a csernovai tragédia híre. Itt is elkapta a hév és tett néhány meggondolatlan kijelentést, ami miatt, még további büntetést róttak ki fa. 1906 végén a rózsahegyi megyei bíróság két évre ítélte a fentebb említett vádak miatt. Büntetését Szegeden kellett letöltenie 1907. november 30. után. Hlinkának az ügy lezárásakor bocsánatot kellett kérnie püspökétől. Az is eléggé beszédes tény, hogy a Vatikán a történtek után mint „sa- cerdos turbulentusra” (zajongó, háborgó, forrongó pap) tekintett, s a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után nem volt hajlandó őt olmützi püspökké kinevezni. Csernova lakossága hibásan mérte föl lehetőségeit, hiszen Hlinka semmi esetre sem szentelhette volna föl templomukat. Párvy a szlovák Martin Pazúrik (1859-1936) liszkófalui dékánt bízta meg az ünnepélyes szertartás elvégzésével, aki Pereszlényi Zoltán szolgabíróval és tizenhárom szlovák anyanyelvű csendőrrel érkezett. A lakosság meg akarta akadályozni a felszentelést és körülvette az érkezőket. Az első kocsin ülő Veveri- ca járási hajdú - aki csernovai születésű szlovák volt - még jobban felzaklatta a tömeget pökhendi viselkedésével. Ugyanis ostorral korbácsolni kezdte az embereket. Miután a csendőrparancsnoknak nem sikerült feloszlatnia a tömeget, tűzparancsot adott. Tizenöt ember veszítette életét és nagyjából kilencvenen sebesültek meg. A hajdú később megtagadta a tanú- vallomást a bíróság előtt, mivel rokoni kapcsolatban állt két vádlottal. 1908 március elején 40 vádlottat ítélt el a rózsahegyi bíróság 6 hónap és 3 év közötti szabadság- vesztésre, hat személyt fölmentett. A történethez hozzátartozik, hogy sokáig Pazúrikot tartották a tragéHlinkának az ügy lezárásakor bocsánatot kellett kérnie püspökétől. dia egyik fő bűnösének. 1918 után Hlinka rehabilitálta és annak közeli munkatársai közé tartozott. Az államhatalom beavatkozásáról volt tehát szó a tiltakozó parasztokkal szemben, amiben semmi nemzetiségi szempont nem játszott szerepet. Ä rendcsinálás ilyen módja semmi esetre sem volt szerencsés és humánus, az nem vitás. De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Romániában ugyanabban az évben tört ki az utolsó európai parasztfelkelés. A hadsereg 11 000 parasztot mészárolt le. 1904 elején Szentpéterváron több mint 1 000 munkást ölt meg a katonaság. De az I. Csehszlovák Köztársaságban is a csendőrség több alkalommal fegyverét használta a sztrájkoló munkások ellen. A csernovai tragédia tehát önmagában semmi esetre sem volt a maga korában rendkívüli esemény. Rendkívülivé a nemzetközi visszhang tette, mely nemzetiségi összecsapásként értelmezte az ügyet. Ez sokat ártott a Magyar Királyság megítélésének, de a cser- novaiaknak semmit sem segített. A Monarchia idejében az államfogház nem jelentett a politikai foglyoknak különösebb megpróbáltatást. Hlinka cellája alig különbözött bármely kolostor szerzetesi cellájától. A páter szabadon olvashatott, imádkozhatott, levelezhetett és egyéb intellektuális tevékenységet folytathatott. Miután Hlinka letöltötte a 27 hónapot és egyházi vonalon is rendeződtek ügyei, 1910-ben felszentelhette szülőfaluja templomát. Mikor azután a csehszlovák hatóságok 1919. október 12-énéjfélkor-választott képviselőként - letartóztatták és a morvaországi mírovi börtönbe szállították hazaárulás vádjával, akkor a szegedi államfogház szanatóriumnak tűnt számára, és olyan kifakadásra ragadtatta magát, hogy a csehek egy év alatt több kárt okoztak a szlovákoknak, mint a magyarok ezer év alatt. VISSZHANG A komáromi Imanap szelleme kötelez Örömmel vettük tudomásul az Új Szó e napokban megjelent cikksorozatait a szlovákiai magyar püspök ügyében. Az egymás után közölt nyilatkozatok sokat érnek, függetlenül azok pozitív vagy éppen negatív jellegétől, vonásaitól. A magyar püspök ügyében 14 év alatt ilyen konkrét állásfoglalások, nyilatkozatok nem láttak napvilágot. Az Imanapi bizottság nevében örömmel csatlakozunk azokhoz az írásokhoz, amelyek nem pontosítást, inkább kiegészítést kívánnak. A bizottság ügyvivő csoportja több ü- letékes egyházi hatóságnál és méltóságnál tett látogatást a magyar püspök ügyében. Sokol érseknél két alkalommal voltunk audiencián. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkáránál hasonlóan kétszer jelentünk meg meghallgatáson, Pozsonyban pedig a nunciatúrán személyesen a nuncius úr tárgyalt velünk hosszasan. Sajnos, a Szlovák Püspöki Konferencia elnöke elutasította a találkozást, mondván, nem tartja időszerűnek. Ezen kívül a pápának két alkalommal adtunk át több ezer aláírásos foIBS lyamodványt. Az egyiket Pozsonyban, a másikat pedig Rómában. A nuncius kivételével - sajnos - mindenhol és mindenkinél szent ügyünk mostoha kezelését tapasztaltuk és tapasztaljuk ma is. Szomorú, hogy a Szentszék is ennyire távol tartja magát a közel félmillió magyar hívő kérelmétől, pedig erre vonatkozóan vannak kedvező példák, közéjük sorolható Erdély, Kárpátalja, Vajdaság, valamint a nyugati világ számos állama, ahol ugyancsak magyar püspöke van a helyi magyarságnak. Az imával kért ügynek a Szlovák Püspöki Konferenciánál még annyi tisztelet sem jutott ki, hogy időben választ kapjunk levelünkre, amelyben kértük a püspöki kar elnökét, Tondra püspök urat, adjon lehetőséget a találkozásra a Komáromi Imanapi Bizottság képviselőivel. A közel küenc hónap várakozás után elküldött válaszban olvashattuk az elszomorító hírt: a Szlovák Püspöki Konferencia elutasítja a szlovákiai magyar katolikusoknak azt az igényét, hogy saját, magyar ajkú püspökük legyen... 2001. szeptember 10-én a Szlovák Püspöki Konferencia állandó bizottsága közös ülést tartott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állandó bizottságával. Az ülésen foglalkoztak a szlovákiai magyar püspök kérdésével is. A tárgyalásról közös nyüatkozatot adtak ki, amely szerint Szlovákiában nincs szükség magyar püspökre... A magyar hívek pasztorációja ádagon felüli. (A Magyar Távirati Iroda híreiben is olvasható volt a hír). Mélyen bántó számunkra a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Seregélyi püspök vezetésével tárgyaló bizottságának állásfoglalása. Az Imanapi Bizottság azonnal felvette a kapcsolatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárával, Veres András püspök úrral és kérte a találkozás lehetőségét, ami nyomban meg is történt. Meghallgatásunk során sajnálattal állapítottuk meg, hogy a magyar egyházi vezetés mennyire tájékozatlan ügyünkben és mennyire távol áll tőle. Kértük a titkárt, sürgessék meg a bizottság soron következő ülését és kerüljön ismételten programra a magyar püspök kérdése, melyhez kellő és bő tájékoztatást nyújtanánk. Nehéz eligazodni a szlovák püspöki konferencia szóvivőjének, Gavenda úrnak nyilatkozatán, mely szerint jómaga is többször közöttünk volt az Imanapon. Ha ez így volt, miért nem jelezte legalább egy paptestvérének a vizitet? Miért nem az oltárnál imádkozott velünk? Vagy utólag kérjünk elnézést, ha talán nem vettük észre? A magyar hívők élénk érdeklődéssel vették tudomásul, hogy a Szentatya vatikáni nunciusa Pozsonyban fogadta az Imanapi bizottság küldöttségét. Igaz, nem ígért semmit, de legalább érdeklődve meghallgatott bennünket. Híveink örömmel vennék, ha a következő Imanapon a szentmisét a lengyel származású pap-diplomata mutatná be, amiről szó is esett a találkozó során. Félő, hogy a pápai szentmisékre kevés magyar hívő megy el, mivel az egyház semmibe nézi őket. Azonban sokan reménykednek, hogy a közzétett cikkek közelebb hozzák óhajuk teljesítését. Imanapi ügyvivő bizottsági tagok: Nagy Géza, Bartakovics István
