Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-12 / 185. szám, kedd
14 Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 12. A Szadovod dísznövénypiac hátsó traktusában új otthonra lelt Ptyicsij ugyan tisztább, mint a gyakran sárban tocsogó elődje volt, a régi problémák egy része azonban megmaradt Kajmánt is árultak a moszkvai madárpiacon A moszkvai madárpiacon nem csak szárnyasokat árulnak (A szerző felvétele) Egy szakállas orosz vicc szerint sétál a rendőr a Ptyicsij rinokon (a moszkvai állatpiac) és egyszer csak meglát egy férfit, aki egy hatalmas medvét vonszol maga után egy láncon. - Ember, maga megőrült?! Hogy kerül ide ez a fenevad? - formed rá a férfira. Ugyan, biztos úr, - válaszolja a delikvens - csak szeretném megtalálni azt a svindlert, aki a tavasszal eladta nekem ezt a hörcsögöt. SZALAI ZOLTÁN A vicc talán nem a legjobb, annál találóbban jellemzi azonban a Ptyicsij rmok viszonyait. A 30-as években alapított Ptyicska - ahogy az orosz köznyelv becézi az állatpiacot - mindennek ellenére igen népszerű helynek számított: hétvégenként évszaktól függetlenül ezrek tolongtak a Taganka tér szomszédságában, hogy állatot vegye- nek-adjanak. A piac még az útikönyvekbe is bekerült, és nem túlzás azt állítani, hogy egyfajta második állatkertként szolgált. Különösen a 90-es években, amikor a kliensek között megjelentek az egzotikus fenevadakra „éhes” újgazdagok, az úgynevezett új oroszok. Megfelelő szabályozás hiányában a Ptyicsij rinokon a csimpánzok, le- murok, trópusi madarak, sót kajmánok éppúgy megvásárolhatók voltak, mint a tengeri malacok és az aranyhalak. A régi Ptyicskát azonban már hiába is keresnénk: Jurij Luzskov főpolgármester 2001 végén a higiénés viszonyokra és a minősíthetetlen közállapotokra való tekintettel bezáratta a piacot, amely csak jó néhány hónap múlva nyithatott újra a város határában, a moszkvai MO-s, az MKAD mellett.- A régi Ptyicsij rmokra sokan nosztalgiával gondolnak vissza. Ez ugyanis nemcsak piac, hanem a gyerekek számára látványosság, a felnőtteknek pedig találkozóhely is volt - vélekedik Szergej Kovalcsuk, a moszkvai főépítész tanácsadója. Az óriási kiterjedésű Szadovod dísznövénypiac hátsó traktusában új otthonra lelt Ptyicsij ugyan vitathatatlanul tisztább és tágasabb, mint a gyakran sárban tocsogó elődje volt, a régi problémák egy része azonban megmaradt. - Nem vagyok biztos abban, hogy a költözés után immár minden rendben van - teszi hozzá Kovalcsuk. Elméletileg persze nem lehet gond. Valamennyi eladásra szánt állatnak először állatorvosi vizsgálaton kell átesnie. - Az állatoknak egészségeseknek kell lenniük. Ez nagyon fontos, mivel korábban számos olyan eset volt, hogy az Ptyics- kán vásárolt kedvencek rövid idő alatt elpusztultak - magyarázza Vlagyimir Szinyicin, a piac igazgatóhelyettese, miközben a zöldre festett, nyitott bokszok között sétálgatunk.- A stressz komoly probléma a madarak esetében is - ismeri el egyik papagájokat áruló idősebb férfi. A nevét ugyan nem árulja el, de biztosít arról, hogy ő kizárólag Moszkvában tenyészetett állatokkal foglalkozik, jóllehet ezek beszerzése drágább, mint a középázsiai volt szovjet tagköztársaságokból, vagy az Oroszország déli részéről származó „árué”’. - Üzbegisztánban, vagy Tádzsikisztánban a melegebb éghajlat miatt könnyebb a madarak felnevelése, a szállítás és a hosszú út azonban nagyon legyengíti az állatokat - állítja. A régi Ptyicsij hírhedt volt arról, hogy számos védett, egzotikus állatfajtát is árultak ott. Az illegális állatkereskedelem ugyanis jól jövedelmező üzletág: az orosz vámstatisztikák a harmadik helyre sorolják, rögtön a kábítószer- és fegyvercsempészet után. Szinyicin szerint a helyzet sokat javult az elmúlt időszakban. - A környezetvédelmi felügyelet szinte naponta ellenőrzi, hogy az itt árult állatok rendelkeznek-e a megfelelő dokumentumokkal - mondja. A piac ellenőrzéséhez időnként csatlakoznak a moszkvai önkormányzat illetékes főosztályának munkatársai is. A Moszkompriroda a közelmúltban hat-nyolc helyszíni vizsgálatot is tartott a Ptyicsijen és több a vadállat-kereskedelemmel kapcsolatos szabálysértésre bukkant.- Oroszlánt, vagy tigrist ugyan nem állítanak ki a Ptyicskán, valójában azonban minden állat megrendelhető, még egy elefánt is. Volt már arra példa, hogy a csempészek charterjáratot, vagy vasúti vagont béreltek a szállításhoz - állítja Mihail Koselev, a moszkvai állatkert főállatorvosa. Szerinte leginkább a papagáj és hüllőárusok között lehet megtalálni az egzotikus vadakat kínáló kereskedőket. Alekszandr Sesztakov, a World Wildlife Fund oroszországi képviselője szerint nem különösebben nehéz megállapítani, hogy egy állatot legálisan, vagy illegálisan árulnak a piacon. A bizonyítás azonban már keményebb dió. - Ha egy vadön élő állatot lát a Ptyicsijen, először is azt kell megnézni, hogy szerepel-e a Vörös Könyvben vagy sem, illetve, hogy engedélyhez van-e kötve a vadászata és a befogása. Ez teljesen független attól, hogy rendelkezik-e az eladó érvényes állatorvosi igazolással és más dokumentumokkal - mondja. Az úgynevezett Vörös Könyv a veszélyeztetett állatfajok listája. Az oroszországi Vörös Könyvben megtalálható az amuri tigris, a jegesmedve, különböző leopárdok, néhány ritka madár- és halfaj, vagy éppen a hiúz neve is. Ezeket az állatokat kizárólag a természeti erőforrások minisztériumának engedélyével lehet vadászni, vagy befogni. Ilyen engedélyt azonban üzleti célokból jóformán soha sem adnak ki. - Ha egy a Vörös Könyvben szereplő állattal a Ptyicskán találkozol, akkor majdnem - bár nem 100 százalékig - bizonyos lehetsz benne, hogy illegális kereskedelemről van szó - hangsúlyozza Sesztakov. A nekem felkínált úgynevezett hosszú füles bagoly ugyan nem szerepel a veszélyeztetett fajok listáján, árusítása mégis törvényellenes, mivel befogása minisztériumi engedélyhez kötött. Az orosz Vörös Könyvben felsorolt fajokon kívül tilos minden olyan állat árusítása is, amely szerepel a veszélyeztetett fajok, vad fauna és flóra nemzetközi kereskedelméről szóló konvencióban (CITES). A dokumentumot aláíró államok - köztük Oroszország is - vállalták, hogy szigorúan korlátozzák a listán szereplő állatok és növények exportját és importját. Bárkinek, aki a CITES-listán szereplő állatot árul, fel kell tudnia mutatni az eredeti CITES-tanúsítványt, amely bizonyítja, hogy a kérdéses egyed legálisan lett kiszállítva a származási országából. Ezen felül rendelkeznie kell a természeti erőforrások minisztériuma által kibocsátott behozatali engedéllyel is. Szinyicin igazgatóhelyettes cáfolja, hogy a Ptyicskán majmokat is árulnának, azt azonban ő is elismeri, hogy a környezetvédelmi ellenőrök megkülönböztetett figyelmet szentelnek a papagájstandoknak. - A papagájokat ugyanis gyakran csempészik. Különösen igaz ez a nagyobb testű fajokra és a kakadukra - teszi hozzá. Bár a kakaduk szintén szerepelnek a CITES-listán, a Ptyicsijen ezen a forró szombat délutánon több példányt is kínáltak 15 ezer rubel (20 ezer korona) körüli áron. Egy közeli standon egy színes papagáj ül a kalitkában, rajta a felirat: „Ausztráliából”. Sesztakov szerint, ha a felirat igaz, akkor az állat minden bizonnyal csempészett, hiszen az ausztrál törvények nem teszik lehetővé a madarak kivitelét. Az illegális kereskedelem bizonyítása azonban nehézkés, az eladók sok esetben fel tudnak mutatni valamilyen engedélyt. Ezek az engedélyek jórészt persze hamisak, de a Ptyicskán ez is megteszi. Hogy a viccbeli példánál maradjunk, az a medve papíron biztos, hogy törzskönyvezett hörcsög volt. Moszkva, 2003. augusztus Sokszínűség és jogegyenlőség - Bevándorlócsaládokból származó fiatal hölgyek a Francia Köztársaságot jelképező nőalakok között Nem szajhák és nem is alávetettek az újkori Marianne-ok Delacroix híres festményének részlete Marianne-nal (Képarchívum) DÉSI ANDRÁS A nemzetgyűlés oszlopaira kifeszített Marianne-arcképek már a Concorde tér felől is szembeötlenek. Marianne köztudottan az 1789-es francia forradalom óta jelképezi a köztársaságot: a fri'giai sapkás, kék-fehér-piros kokárdás nőalak halhatatlannak számít, ennek ellenére mindig új és új arcot kapott. A törvényhozás épületén lévő portrék között felesleges keresni olyan „Marianne-mintául” szolgáló híres szépségeket, mint Brigitte Bardot, Catherine Deneuve, Sophie Marce- au, Ines de la Fressange vagy Laeti- cia Casta. Az 1722-ben épült Bourbon-palo- tára kihelyezett, óriásplakátszerű fotókon egy változó, színes Franciaországot képviselő női arcok mosolyognak a járókelőkre. Összesen tizennégy portré készült a „mai Marianne-olaól”, akik közül nyolcán észak-afrikai muzulmán vagy fekete-afrikai bevándorlócsaládokból származnak. A mozlim hitűek elkötelezettségét a vallás és az állam szigorú szétválasztása mellett jól érzékelteti, hogy tudatosan a vörös színű frig sapkát, nem pedig az iszlám által előírt fáty- lat/kendőt öltötték magukra. Történészek szerint Delacroix híres, 1830-ban született festményén együk kezében puskával, a másikban trikolóros zászlóval megörökített Marianne-alak leginkább a forradalomban döntő szerepet játszó elnyomott osztályok képviselőjére emlékeztet. A franciák szemében a köztársaság megszemélyesítője - akinek mellszobra a polgármesteri és más közhivatalok elengedhetetlen dísze - az utóbbi évtizedekben lényegében a szórakoztatóipar valamelyik sztárjával vált egyenlővé. Az idők azonban változnak. Amikor a Francia Polgármesterek Szövetségének (AMF) - kizárólag férfiakból álló - elnöksége 1999-ben a filmszínészi babérokra is vágyó szupermodellt, Laeticia Castát jelölte ki Marianne-mintául, többen hevesen tiltakoztak a legenyhébb jelzővel is „szexistának” nevezett döntés ellen. - Az urak elfelejtik, hogy Franciaországban az elmúlt évtizedekben alaposan megváltozott a nők társadalmi szerepe és helyzete - hangoztatta Francoise Cartron, egy Bordeaux közeli település szocialista polgármestere, aki személy szerint a „nagy nemzet” első női űrhajósát, az időközben a jobbközép Raffarin-kormány kutatási miniszterévé előlépett Claudie Haignerét tartotta volna a legmegfelelőbb jelöltnek. Nos, a nemzetgyűlés díszes lépcsősora felett látható portrék szereplői - valamennyien a „Ni pu- tes, ni soumises”, vagyis „Nem szajhák és nem alávetettek” elnevezésű mozgalom tagjai, illetve támogatói - még inkább a mai valósághoz kívánják közelíteni Marian- ne-t. Az ő szemükben a bevándorló kisebbségek által alkotott, munkásrétegekből származó „új Marianne” nem tagadja meg gyökereit, de nem hajlandó elfogadni az észak-, illetve nyugat-afrikai mig- ránsok által sűrűn lakott külvárosokban érvényesülő abszolút férfiuralmat. S persze azt a felfogást sem, amely a nőket két csoportba osztja. Az elsőbe az engedelmeseket, vagyis a tiszteletre méltókat, a másodikba viszont a rámenőseket és könnyűvérűeket. Ez utóbbi kategóriába elsősorban a divatosan- szexisen öltöző, öntudatos fiatal lányok tartoznak, akiket a lakótelepek tizen- és huszonéves fiúbandái rendszeresen bántalmaznak. Jobb esetben csak nyomdafestéket nem tűrő megjegyzésekkel, szitkokkal és köpködésekkel, rosszabb esetben veréssel, csoportosan elkövetett nemi erőszakkal vagy (becsület) gyilkossággal. Szociológusok szerint Franciaországban - a jogegyenlőség és az emberi jogok hazájában - a gettósodó külvárosok olyan zónákká váltak, amelyekben a törzsi-kláni alapokon szerveződő, gyakorta szélsőséges muzulmán behatás alatt álló férfi- központú mikrotársadalmak a maguk íratlan törvényei szerint döntik el, hogy a nők számára mi az elfogadható öltözködés, viselkedés, életmód, s milyen büntetés illeti meg a „rebelliseket”. A Ni putes, ni soumises mozgalom még a nyolcvanas évek végén alakult civil szerveződésből nőtt ki, igazi látványos sikert azonban 2001-től aratott. Az alapvető emberijogaikért utcára vonuló külvárosi lányok és asszonyok küldöttségét néhány hónapja fogadta Jean- Pierre Raffarin kormányfő. Jean- Louis Debré, a nemzetgyűlés szintén konzervatív pártállású házelnöke pedig a Marianne-képek felavatásakor nemcsak a „köztársaság átalakuló jelképrendszerérői” beszélt, hanem arról is, hogy a „demokratikus jogállamnak kötelessége, minden erővel megóvnia azokat, akik védelmet kérnek a testi épségüket is fenyegető kiközösítéssel szemben, s akik szabad sorsválasztását egyesek erőszakkal akarják meggátolni”. A mintegy hatvanmillió lakosú, s ezen belül több mint ötmilliós muzulmán közösséggel rendelkező Franciaországban a hetvenes-nyolcvanas évek női egyenjogúsági mozgalmainak vívmányait az elmúlt évek gazdasági problémái - a munkanélküliség ugrásszerű növekedése, az integrációs politika csődje és a szélsőséges iszlámista nézetek térnyerése - alapvetően megkérdőjelezték. Fadela Amara, a Ni putes, ni soumises egyik alapítója szerint a külvárosok férfiközösségei önhatalmúlag elkobozták a nők jogait. - Az iskolából kimaradó, a bűnözés perifériáján mozgó tinédzser fiúk egyedül az anyjukat tisztelik, minden más nőt szajhának néznek. A Ni putes, ni soumises mozgalom azt követően kapott országos nyilvánosságot, hogy Párizs egyik délkeleti külvárosa, Vitry-sur-Seine egyik „nehéz negyedében” tragikus körülmények között életét vesztette egy észak-afrikai származású tinédzser lány. Sohane halálos égési sebeket szenvedett, miután egyik volt barátja, bizonyos Dzsamel megverte, majd benzinnel leöntötte és felgyújtotta a „k...nak” tartott szakmunkástanulót. - Elég volt a hallgatás törvényéből, hány ártatlannak kell még meghalnia, amíg valaki hajlandó szembenézni a szörnyű valósággal - jelentette ki Amara, majd elindította a különböző francia településeken több tízezer résztvevőt mozgósító, Ni putes, ni soumises utcai meneteket. A Bourbon-palotáról lenéző mai Marianne-ok közül Sohane sorsát leginkább Samira Bellii tudja átérezni. Az algériai bevándorlócsaládból származó ifjú hölgy 14 éves korában volt először csoportos nemi erőszak - a külvárosi argóban honos elnevezés szerint körforgás - áldozata. Bellii könyvet írt a „külvárosi gettók poklában” szerzett tapasztalatairól, s a kérdést a politikai korrektség jegyében, illetve a baloldali kormányok integrációs erőfeszítései miatt kerülő nyugateurópai államban az áldozatok közül elsőként tárta a nyilvánosság elé a lakótelepeken uralkodó középkori viszonyokat. A 29 éves fiatal nő úgy gondolja: nemcsak az ő esete bizonyítja, hogy igenis ki lehet szabadulni a megalázó, börtönszerű környezetből. A „meneküléshez” azonban bátorság és elhatározottság is kell. Bellii és a többi mai Marianne szerint azzal, hogy öles színes arcképük kikerült a Bour- bon-palota Szajna-parti frontjára nemcsak létezésüket bizonyították, hanem sok más ismeretlen sorstársuknak is példaképül szolgálhatnak. A szökéshez, aminek valójában szabad sorsválasztás a neve. Párizs, 2003. augusztus
