Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)

2003-08-11 / 184. szám, hétfő

Női szemmel ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 11. Miközben csodálatosan gazdag kreativitásunk bennünk él, nem tartjuk magunkat alkotó embernek, mert alkotásnak csak egy elkészült művet, munkadarabot tekintünk Szuperman és „barátnői” Marie Curie (1867-1934) lengyel származású (Maria Sklodowska) ve­gyész és fizikus az egyetlen kutató férfiak és nők között, aki kétféle szak­területen is (fizika és kémia) Nobel-díjat kapott. Férjével, Pierre Curie-vel két rádioaktív elemet fedezett fel: a rádiumot, valamint a polóniumot, amelyet hazájáról, Lengyelországról nevezett el. Észjárásunkban, teremtő hajlamunkban nincs semmi hiba, még ha a közvélemény mást is tart. A női természet alapvető vonása a kreativi­tás. Önnevelésünk egyet je­lent kreatív énünk felébresz­tésével. BOLEMANT LILLA KIK A HŐSÖK? Férfiak, akik nekivágnak a nagyvi­lágnak, bátran legyőzik a gonoszt és elverik a rosszfiúkat. Mesék, mondák, történelmi legendák szól­nak hősiességükről. Mára pedig aktualizált változatuk a superman, a terminátor, a föld megmentője. Közös bennük, hogy magányos hő­sök, akik valamely nemes célért harcolnak, s amikor ezt elérik, ál­talános elismerés a jutalmuk, s megdicsőülnek. De ha jobban megnézzük őket, ráébredünk, hogy gépiesen gondolkodnak, ba­rátaik, szüleik nincsenek, mert senkiben sem bíznak. Rezzenetlen arccal haladnak céljuk felé, néha egy-egy szerelmi kaladba bonyo­lódnak, de mielőtt bevallanák ma­guknak, hogy érzelmeik is lehet­nek, odébbállnak, nem törődve kedvesük érzéseivel. Örök ma­gányra ítélik magukat, érzelmeik sekélyek, felszínes személyiségek. Ennek ellenére gyermekkorban sok nőnek is ők a példaképeik, mi­vel ellenpólusuk nemigen akad. FÉRFI, NŐI VEZETŐK Sok nő építette és építi pályáját a férfigondolkodás, férfikreativitás elvei szerint, a mindezeket érvé­nyesítő társadalmunk szabályai szerint. Sajnos nagyon is jellemző, hogy ha egy nő sikeres akar lenni a hivatásában, választhat ugyan a két lehetőség közül, de nem igazán kedvező számára egyik sem. Vagy elfogadja a férfi viselkedésmintát és úgy próbál meg irányítani és dolgozni, ahogy a férfiak, vagy vál­lalja saját, női munkamódszerét amelybe természetesen több em­pátiát és érzelmet visz, s ez ugyanolyan nehéz. Mert ha az első esetben neki nehéz beilleszkednie, s a férfigondolkodást elsajátítania, a másodikban a többiekkel kell el­fogadtatnia, hogy nem érzelgősködni akar a munkahe­lyén, hanem korrekt emberi kap­csolatok kialakítására törekszik, ahol mindkét nem sajátosságait fi­gyelembe véve dolgozik együtt al­kalmazottaival. Mind a férfiak, mind a nők ellenállnak. A férfiak nem értik, miről van szó, mert ál­talában csak az erő és a tekintély elvét ismerik el, a nők pedig ver­sengésbe fognak, mert úgy gondol­ják, eljött az idejük, amikor rossz értelemben vett női eszközökkel elérhetik céljaikat. Kezdődik tehát a gáncsoskodás, sírás, panasz, árulkodás. Sajnos női szolidaritás nem létezik nálunk, éppen a férfi­központúság miatt, ugyanis a nőt, mint árut, állandóan arra készte­tik, hogy versenyezzen a többiek­kel, hogy ő legyen a legszebb és legfiatalabb, s ez sajnos a munka­helyen is nehezen visszaszorítható jelenség. Ekkor szüksége van a vezetőnőnek egy nagy adag kreativitásra, hogy a csapat tagjait emberi módon egy­séggé kovácsolja. GONDOLKODÁSMÓD A kreativitás az emberi lélek vele­született adottságai közül a legna­gyobb hatalmú, s a női lelemény pedig valóban különleges. A női és férfi agy eltérően fejlődik. A nők holisztikus (egységes), a fér­fiak lineáris gondolkodásra hajla­mosak. Graham Wallas: A gondolkodás mű­vészete című könyve szerint minden kreativitás négylépcsős lineáris mo­dellen alapul, amelyet jeles tudósok, matematikusok gondolkodási min­tájából szűrtek le. Ez a felfogás az­óta is tartja magát, tehát eszerint a nők holisztikus gondolkodása kívül marad a szabályokon. S ezen túl neves tudósok vitatták el a nőktől a kreativitás képességét. Egyikük péládul kinyilatkoztatta, hogy „a nőknél a szellemi alkotókészség fel­tűnő hiánya tapasztalható: az ő al­kotásaik a gyerekek”. Továbbá azt ír­ja, hogy a természet rendelte mun­kamegosztás szerint a nők utódokat hoznak a világra, a férfiak pedig esz­méket, festményeket és egyéb mű­vészi formákat. Sőt odáig megy, hogy „a nőknél, akik rendszerint a férfiak által űzött alkotótevékenysé­get folytatják, a szabályos nemi identitás bizonyos mértékű zavara foroghat fenn”. Könyve a Kreativitás és személyes szabadság címet viseli! LELEMÉNYESSÉG A nők gyakran negatívan ítélik meg nemük alkotókészségét. Elha­nyagolják adottságaikat, s ennek önbecsülésük látja kárát, leértéke­lik, amit a társadalomnak nyújta­nak, nem merik kreativitásukat ki­teljesíteni, s gátlásaik visszatart­ják őket attól, hogy megfelelő anyagi ellentételezést követelje­nek. A kreatív nők erősek és kreatív energiájukkal másoknak is erőt ad­nak. Ha találékonnyá akarunk válni, gya­korolni kell a kreativitást, ahogyan testünket építjük tornával. Az alkotó energiák bárhol összpontosíthatok: munkahelyen, otthon egyaránt. Van, aki művészi tehetségét kívánja kibontakoztatni, más alkotó életvi­telre törekszik, új meg új élmények, tapasztalatok befogadására. Az alkotó folyamatnak sokféle meghatározása létezik. Legfonto­sabb azonban az, hogy valaki krea­tívnak tartja-e magát vagy nem. A nők gyakran azt mondják: nem va­gyok kreatív. Nem festek képet, nem írok könyvet. Mintha az alko­tói folyamatnak csak az elkészült munkadarab adhatna értéket. A nők alkotó erőfeszítései többnyi­re megfoghatatlan dolgokat ered­ményeznek, mégis sokat nyomnak a latba. Segített másoknak egy konfliktus megoldásában, megta­nított egy csoportnak valamit, ér­vényesített magatartásában friss tudást, rájött egy tudományos kér­dés nyitjára? Akkor bizony lele­ményről tett tanúbizonyságot, s ez felér bármilyen könyvvel, fest­ménnyel. TEREMTŐERŐ A teremtőerő ott kezdődik, hogy kreatívnak tekintjük önmagunkat. A leleményes ember pozitív vonásai például: jól kijön és együttműködik másokkal, rengeteg ötlete és terve van, képes felismerni és megoldani a problémákat, önálló, átlátja a nagy egészet, van humora, őszülte, van társadalmi felelősségérzete, ar­ra törekszik, hogy jobbítsa a világot. Ha holisztikusán gondolkozom, az egészet látom magam előtt, s me­net közben alakul ki az eredmény. Tehát ha például levelet írok, tu­dom, hogy mit akarok írni, de nem osztom fel fejben egymás után kö­vetkező részekre, írás közben alakul ki a gondolatok sorrendje. Ez jelleg­zetes női eljárás és alkotómódszer. Először az egészet látjuk, aztán bontjuk részletekre. A férfiaknál ez általában fordítva működik. Először a részleteket látják a lineáris gondol­kodás alapján, s azután illesztik össze egésszé. A lineáris gondolko­dásról tanítják az iskolában, hogy logikus. Minden más módszer illogi­kus, tehát rossz. A nők zömének a holisztikus gondolkodás a természe­tes, a férfiaknak pedig a lineáris, de persze mindkét nem képes erre is, ara is. A természetben mindennek célja van, a holisztikus és a lineáris gondolkodás kiegészíti egymást. Mind a kettő ugyanannyit ér. ÉRTELEM ÉS ÉRZELEM Anna Quindlen, Pulitzer-díjas új­ságírónő és sikerkönyvszerző nyi­latkozott az érzelmek szerepéről írásaiban: „Vallom-e, hogy csak az értelem igaz, és az érzelmek-má- sodrendűek és gyanúsak? Szerin­tem ez hanta, arra szolgál, hogy ki­szorítsa a női személyiséget. Mivel történelmi tény, hogy mi, nők vál­laljuk életünk érzelmi oldalát, ki­derül, hogy az érzelmek igazából fabatkát sem érnek, és csak az ér­telemmel szabad foglalkozni. Ugyan már. A kettő egészséges egyensúlyára kell törekedni.” (Diane C. Ealy: Női kreativitás c. könyve alapján) Egy történet arról, amit a nők nagy része még ma is hisz: ha megtalálod a nagy őt, megtalálod a boldogságot. És élj ön a királyfi hófehér paripán VÍZI ANDREA Egyszer volt, hol nem volt, élt egy­szer valahol a Nagy Amerikai Álom­ország északkeleti részén egy kis­lány. Értelmiségi családja - egyete­mi tanár papa, angol irodalomból doktorátust szerzett mama, aki ter­mészetesen kis családja érdekében lemondott karrierjéről - lelkesen tá­mogatta írói ambícióit, és az ered­mény nem is maradt el. Tizennyolc éves, amikor a New York Times közli első írását, s a kislány egy csapásra híressé válik. Tucatjával kapja a fel­kéréseket különböző lapoktól, regé­nyeket, forgatókönyveket ír. Ám ami még ennél is fontosabb: megtalálja az igazit egy vüághírű amerikai író személyében, aki miután olvasta el­ső művét, levelezni kezd vele. A le­vélváltásból találkozás és - leg­alábbis a lány számára - életreszóló nagy szerelem lesz. Nem is habozik, feladja egyetemi tanulmányait, a férfihez költözik. Boldogan élnek - majdnem fél évig. A kislánynak hu­szonöt évébe telik, mire kigyógyul ebből a szerelemből. Joyce Maynard amerikai írónő a ma­gyar olvasó számára elsősorban az 1990-es évek elején megjelent Baby Love című regényének köszönhető­en ismerős. Legutóbbi műve idén je­lent meg magyarul Otthon a világ­ban címen. Már az első regény is sok önéletrajzi elemet tartalmaz, új könyvében pedig az idén ötvenéves írónő tükröt tart eddigi életének. A regény fő motívuma a szerző éle­tét gyökeresen megváltoztató kap­csolata a vüághírű amerikai íróval, a legendás Zabhegyező szerzőjével, J. D. Sálingénél. Salmgert először - látszólag - a fiatal lány tehetsége, tisztasága nyűgözi le, később, a sze­mélyes találkozás után már a nő is elbűvöli. Hamarosan összeköltöz­nek. A férfi harmincöt évvel idősebb a lánynál, ám eleinte mindketten őszintén hiszik, hogy szerelmük ké­pes ezt a korkülönbséget áthidalni. E szerelem története uralja a re­gényt, akárcsak a szerző későbbi éle­tét. A fiatal lány meg van győződve arról, hogy az Uyen kivételes szemé­lyiségtől kapott érzelmek is kivétele­sek, hogy semmi-senki sincs a vüá- gon, aki üyen boldoggá tudná tenni. Mindenben aláveti magát a férfi akaratának. Közben pedig boldogta­lan, hiányolja régi életét, magányos. Mégis hiszi, hogy ha mindenben a férfi kedvére tesz, akkor érdemes lesz a szerelmére. Salinger, aki már évek óta a vüágtól elvonultan él, aki megveti a vüágot annak minden hív- ságával, hamar terhesnek érzi Joyce társaságát, akit egyre inkább közön­ségesnek, hétköznapinak talál, míg­nem egy napon kurtán-fúrcsán ki­adja az útját. Érdekes megfigyelni kettejük kap­csolatában a furcsa kettősséget, a nő-férfi, mester-tanítvány szerep összeolvadását. Az öregedő író ele­inte arra biztatja a lányt, hogy le­gyen önmaga, ne hallgasson senki­re, játja a saját útját, a későbbiekben többek közt éppen azt kifogásolja, hogy nem tud az ő igényeinek meg­felelni. Egyik korai levelében azt is kifejti, hogy szerinte Joyce mindig jó író lesz, ám amikor a lány évek múl­tán, első regénye megjelenése után felhívja, Salinger közli vele, hogy műve ócska vacak. A szakítás utáni korszak talán a re­gény legérdekesebb része. A fiatal nő kétségbeesett vergődése, a hitet­lenkedés és a minden észérvnek el­lentmondó reménykedés igencsak ismerős lehet az olvasónak - ha az nő. Maynard később természetesen szerelmes lesz, férjhez megy, gyere­keket szül. Első szerelmének emlé­két azonban úgy ápolgatja magá­ban, mint egy ldvételes, különleges emléket. Évek telnek el, amíg rádöb­ben, hogy Salinger életében nem ő volt az egyetlen fiatal, tapasztalat­lan lány. Joyce Maynard életútja tipikus női sors. Szinte hihetetlen, hogy milyen pontosan követi azokat az állomáso­kat és esik bele azokba a hibákba, amelyek az átlagnő életét alakítják- keserítik. A családjáért érzett szeretet-szégyenérzet-bűn tudat, anorexia, szexuális frusztráció, sze­relme, később félje elhidegülése, magány. Mindegy, mivel foglalko­zik, a szeretett férfi kedvéért haj­landó bármikor bármit föláldozni. Minden sikerét aszerint ítéli meg, hogy azt értékeli-e mindenkori sze­relme. Nem számít, hogy mit produ­kál, hogy sikeres író, ha úgy érzi, „igazi küldetésében” kudarcot val­lott. Szerelmével nem tudta megtar­tani Sálingért, sem férjét. Joyce Maynard nem tanít, nem mu­tat semmi újat. Csak fájdalmasan, arcpirítóan őszinte, kínos önreflexi­óra kényszerít. Keserű pirula, de le kell nyelni: hazudnak a tündérme­sék, hazudik az, aki azt állítja, hogy a nők célja, hogy csupán szeretetet nyújtsanak, vállat, amin kisírhatja magát a vüág. Magát csapja be az a nő, aki az igazit váija és elhiszi, hogy általa fog boldogan élni, míg meg nem hal. JEGYZET Hisztéria a munkahelyen BÓNA ÉVA „A nők jogaiért küzdenék, de egyszer a kígyó természetű munkatárs­nőim miatt fogok kiborulni“ - kezdte barátnőm a beszélgetést, amikor egy nehéz munkanap után végre lehuppantunk egy puha kávéházi ka­rosszékbe, hogy elemezzük dogainkat és megpróbáljunk új energiával feltöltődni a következő napokra. Viola évek óta olyan pozícióban dolgozik, amelyben a főnöknőjétől fe­lé áradó bizalom és elismerés ellentételezéseként a sors néhány olyan alkalmazottal áldotta meg, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy létezik a cég vezetésével szembeni lojalitás és az alkalmazottak közötti koUegialitás. Számukra ezek valószínűleg üres fogalmak, me­lyeket gyakran hangoztatnak, de velük ellentétesen cselekszenek. És itt hiábavaló minden megbeszélés, rábeszélés, helyreutasítás, intés. Különösen egy kolléganő jeleskedik abban, hogy a fenti fogalmakat és a munkamorált „egyéni módon“ értelmezze. Ügyes és hozzáértő munkaerő, csakhogy... Bella (nevezzük így) reggelente általában fél órával hamarabb érkezik munkahelyére és jóval később távozik, minta többiek, azt a látszatot keltve, hogy lelkiismeretes, mindent megtesz a cégért. Öltözete kö­römcipő, átlátszó blúz, mély kivágás, rövid szoknyácska, mely kiváló munkaeszköz az üyesmire vevő férfiak körében, s úgy tűnik, ezzel előbbre jut feladatai végzése közben. Férfinek, nőnek hízeleg, kávét főz, segít, tanácsot ad, miközben megpróbálja kitudni magánéletük részleteit, hogy később felhasználhassa ellenük. Bellát nem zavarja, ha nem készül el időben egy feladattal, jó beszélő­kével rendelkezik, s azonnal másra hárítja a felelősséget. Szítja az el­lentéteket, az irigységet, lejáratja, akit tud, főnökeit sem kímélve. Eme tulajdonságait azonban csak hosszabb idő után veszi észre az em­ber, mert kívülről úgy látszik, mint aki igyekvő, becsületes, segítőkész. Egyedi esetként nem okozna gondot, hisz rövid úton eltanácsolhatnák őt a cégtől. Az üzletfeleket viszont olyan hálóba fonta hasonszőrű kol­légáival és kolléganőivel együtt, hogy nehéz kibogozni a szálakat, és rendet teremteni a viszonyok között. Főként ha befolyásos támogatója kilátásba helyezte, hogy Bella elbocsátása esetén megvonja a bizalmat a vállalattól, amely nem engedheti meg magának, hogy egyik legfon­tosabb üzleti partnerét elveszítse, s így hírneve szenvedjen csorbát. Barátnőm számára tehát marad a harc, amely fölöslegesnek és kime­rítőnek tűnik. Sajnos gyakoribb, hogy nőket kell elmarasztalnunk az ilyen viselkedés miatt. A nők között ugyanis általában nem létezik az az összetartás és szolidaritás, ami a férfiak között. Vajon miért? Talán a neveltetés az oka? Az egymással ellentétes elvárások? Vagy az az elképzelés, hogy egy nő csak Uyen módszerekkel tud előrejutni? Jó lenne tudni a választ. És jó lenne megértetni a nőkkel, hogy lehet­nek egyszerre nők és emberek is. Nem kell ezért sem alázatosnak, sem visszahúzódónak lenniük. Megoldást sajnos nem tudok javasolni Viola barátnőmnek, mert a munkáját szereti, a cég vezetése elégedett vele. Miért mondana fel egy értéktelen ember miatt? Most azon gondolkodik, hogyan vál­toztasson az alkalmazottai közötti munkamegosztáson úgy, hogy kedves Bellánk a legkevesebb kárt tehesse az emberekben és a cég hírnevében.

Next

/
Thumbnails
Contents